Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. március – Kritika / vita / Az élet méze

Az élet méze

1

                     

Néhány napja már nem bírtam tovább. Elővettem azt a három kartondobozt, amelyben lánykori emlékeimet őrzöm, ott porosodtak a magammal hozott ládában. A naplómat kerestem. Mániákusan, mintha az 1959 januárjában, azaz pontosan tíz éve megszakadt feljegyzéseim bármitől megszabadíthatnának. Vagy nyomra vezetnének. Egyáltalán mi után nyomozok? Nem történt velem semmi szenzációs dolog az életben, valószínűleg nem is fog. Persze felhívhattam volna én is magamra a figyelmet. Ha mondjuk művész leszek, nagy, világhírű művész, vagy akár egy női Rudi Dutschke, aki gyújtó beszédeket tart a barikádot emelő diákoknak, esetleg csak egy különös, kalapos hölgy, aki után megfordulnak a férfiak az utcán. De a mi világunkban már nem szokás forradalmat csinálni, legfeljebb új gazdasági mechanizmust, ráadásul sosem viseltem kalapot. Néha azt gondolom, anyuka bűne, hogy nem lettem senki; mindenesetre sokat tett érte, hogy megmaradjak az arany középúton. Néha, csendes, merengő pillanataimban azért felteszem magamnak is a kérdést, hogy én, Stark Petra, mit tettem? Ki akartam-e törni a családi akváriumból? Vagy többet ért a védettség? Egyáltalán bármitől is megvédett a gyerekkori otthon? Vagy csak elzárta előlem az utat? Az önmegvalósítás útját. Ma már nem érdekelnek ezek a régi dilemmák. Szabó Györgyné a becsületes nevem. Van egy hároméves kislányom, férjem, egy pici Petra és egy nagy Gyuri, a maga módján ő is kacérkodott a művészi pályával, de végül tudományos kutatóként bent maradt az egyetemen, s a lelke mélyén alighanem már a professzori címről álmodik. És nem lettem frigid a szülés után. Nem bizony. Eszembe jut Kiskati, az én drága gyerekkori falusi liba barátném, mezítelen pajkosságaink a Tisza-parti bokrok alatt, meg az a bizonyos dolog, egy tikkasztó nyári délelőtt édes emléke, amitől ma is összeszalad a nyál a számban, akár a natúr termelői méztől, mármint az övékétől, hisz Kiskati nevelőapja méhész volt. Az élet méze, te jó isten! Csitt, mondom magamnak, erről egy szót se senkinek, nem történt meg, és kész.

„Csak a javadat akartam, kislányom”, mondta anyuka, minden erejét össze kellett hozzá szednie, már hangja is alig volt, az ajkát lestem, ahogy a hangzókat formálja, a bőre egészen áttetsző lett, mint a befőző pergamen, amivel az uborkásüvegeket szokta lekötni, és dehogy akarta a javamat, egyáltalán nem akarta, soha olyan biztos nem voltam ebben, mint akkor. Hogy is bocsáthattam volna meg neki?! Ez volt hozzám az utolsó szava, odakünn nyirkos, ködös ősz ült a kerten. Egyébként is olyan világ volt akkor, hogy jobb nem felidéznem. Egyfolytában szürkén lógott felettünk az ég, az esztendő végtelenül lassan múlt, a tél közeledtével főként, a kertben, az utcán dagadt a sár, tapostuk az avart, Kispesten laktunk, egy másfél szobás házrészben, elcsatangolt, didergő kutyák kotorásztak a Bonc utca sarkán az illegális szeméttelepen, két hosszú copfban hordtam a hajamat, amely kibontva a derekamat verte, de anyuka nem engedte, hogy kibontsam, és mindennap, ahogy hazaértem az iskolából, végtelen enerváltság lett úrrá rajtam. Mintha a föld egyik percről a másikra megőszült volna, komolyan, akkori kedvenc költőm, Vörösmarty írta ezt egyik versében; az iskolában persze csak pozitív kicsengésű költeményeket tanultuk tőle, én még azokat is szerettem, de később megtaláltam otthon egy háború előtti kiadásban az összes művét. Anyuka, amíg bírta, szigorúan kézben tartotta a napjaimat. Minden délután odatolta az asztalt az ablakhoz, leültetett a füzeteim fölé, így egy darabig nem kellett villanyt gyújtanunk, fő a takarékosság, mondta, a takarékosság, jaj, lúdbőrös lesz tőle a hátam, pláne ha osztályfőnöki órán a dús keblű Iza de Bella tanárnő kiselőadást tart a témáról, hangsúlyozva, hogy a takarékosság a szocialista erkölcs szerves alkotóeleme. Vagyis hiába ültem az asztalnál, nem végeztem semmit, lassan bealkonyult, ölni tudtam volna a tehetetlenségtől, de csak bámultam a sötétkék csomagolópapírba kötött füzeteket, és folyt a könnyem. Akkor már nyolc-tíz éve végleg odalett a régi lakásunk, én jóformán csupán anyuka meséléseiből emlékszem rá, az ostrom alatt két találatot is kapott a ház, a fele épület leomlott, habár mi szerencsére a másik szárnyban laktunk, a poharainkat, kancsókat, üvegtálakat, a meisseni készletet elvitte a légnyomás, a megmaradt épületszárnyat ideiglenesen mégis helyreállították, csak amikor az élmunkás házaknak kellett a hely, akkor ítélték lebontásra. Kis híján az utcára kerültünk, hisz apukának a régi bűnös rendszerben, ahogy akkor nevezték, vagyis a háború előtt a kerületi elöljáróságon szép posztja volt, s ez meglehetősen rossz káderlapot jelentett, csak ötvenhat után nevezték ki vállalati főkönyvelőnek, vagyis épp a szürke kispesti életünk éveiben, amikor egyik szombat délután Szabados Emmáék vizitjére is sor került. Egyébként alig néhány héttel az után, hogy végre megkaptuk a telefont, ami akkor szenzációnak számított, már évek óta kérvényeztük, s még úgy sem ment egyik napról a másikra, hogy apuka vezető beosztásba került. Ez az Emma különben az ő keze alatt dolgozott a könyvelésen, a férjét meg, aki most furcsa mód nem jött el hozzánk, régebbről ismerte, még az ötvenes évek elejéről, amikor állás nélkül maradt, s rövid időre kénytelen volt elszegődni kabinosnak a Rómaira.

„Holnap jönnek Emma néniék.” Ez az utolsó mondat a naplómban. Azon az estén történt valami, ami egyik percről a másikra véget vetett a gyerekkoromnak. Habár ez se igaz, hisz én még sokáig teljesen infantilis maradtam, egészen, amíg Gyuri, a későbbi férjem meg nem jelent az életemben. Neki ajándékoztam oda ugyanis az ártatlanságomat. Akkor hát mi történt azon a szombaton? Tomi? Beleestem volna Emma néni fiába? Nevetséges. Abban az életkorban voltam, amikor izgattak a fiúk. Anyuka persze ez ügyben is a kedvemben akart járni, fiús teadélutánt rendezett a tizenhatodik születésnapomon, nem sokkal Emma néniék látogatása előtt, hogy összeismertessen két hozzám illő, jó házból való zsúrfiúval. Ó egek, az lett csak a szörnyűség! Az egyik tyúkeszű volt, és szétállt a füle, ráadásul minden vasárnap ministrált a premontreieknél, ő mondta így, én nem értek hozzá, sosem voltam vallásos, ezen kívül más témája nem akadt, a másik meg kész idióta, még a nyála is folyton ki akart csordulni a szája szegletén. Nekem viszont Tomi kellett volna, a Szabados Tomi! Botrány. Ennyi? Mindenesetre mostanában ilyesmiken rágódom. Mintha bűnös lennék, vagy nem is tudom.

Itt Kispesten ritka dolog volt nálunk a vendégség. A régi lakásban anyuka nagy házat vitt, különösen a hajdani békeidőben, amire mindig szívesen emlékezett, én akkor még világra se jöttem, igazi nagyvilági hölgyként létezett, hétköznap is rúzsozta az ajkát, egyik Mirjamot szívta a másik után, mindenesetre tény, hogy akkoriban minden tisztes hivatalnokcsaládnak presztízst és biztonságot jelentett a meghitt polgári otthon, amihez persze a cselédlány is hozzátartozott, neki is volt, egy parajdi lány Erdélyből. Apuka az elöljáróságnál szép fizetést kapott, az esküvőjük után, mindjárt a szertartás napján az éjszakai gyorssal elutaztak egy hétre Velencébe, hajnalra értek oda, sejtelmes pára szállt a gondola felett, amely a hotelba vitte őket. A Szent Márk téren anyuka tenyeréből ettek a galambok, áhítattal emlegette őket, amíg élt. Egyébként is odavolt a madárcsicsergésért, ha télen az ablak előtti kopár fára odaszállt egy cinke és csipkedni kezdte a kiakasztott szalonnabőrt, úgy ünnepelt, akár egy gyerek. Nyári estéken meg a tücskök ciripelését kellett vele hallgatnom, ilyenkor rágyújtott, addigra rászokott a Tervre, a bejárati ajtó mellé kitettünk két konyhai hokedlit, azon ültünk, amíg apuka meg nem jött. Hogy kis családunk egyetlen férfi tagja miért járt oly gyakran késő este haza, fogalmam sincs. Igaz, messze laktunk a vállalatától, ám egy főkönyvelőnek normális esetben nem kell folyton túlóráznia. Apuka alakját különben is millió titok lengte körül. A régi lakásban neki külön dolgozószobája volt, hatalmas koloniál íróasztallal, amit költözéskor beadtunk a bizományiba, be se fért volna a kispesti szobába, szemben vele egy dohányszín kanapé, állítólag arra a kanapéra hajította le a dolmányát, amikor egy hónapos távollét után visszajött faluról, a szüleitől, tudniillik nem sokkal a velencei nászút után egyszer csak hazaszökött, ott hagyta anyukát egyedül a pesti lakásban, akkor még dolmányban járt, legalábbis abban ment haza, falusi legény volt, ott nőtt fel a Tisza mellett, bármikor bevetette magát a szőke folyóba és úszott, mint egy isten, anyuka nem, ő félt a folyóvíztől, én is félek, szóval egy hónap után az ifjú férj szépen visszatért az asszonykájához, és ezt követően viszont soha többé nem látogatta meg a szüleit. Mi volt ez az egész? A történetet én csak anyuka meséiből ismerem, a kertbe kitett konyhai hokedlin néha megeredt a nyelve, egyik cigarettát szívta a másik után, köhögött, az egész teste rázkódott, nem törődött vele, a tücsökciripeléssel sem, áradt belőle a sok emlék, a dolgozóban a dohányszín kanapén a dolmány, ez akár bolond alliteráció is lehetne vagy csúfondáros nyelvöltés, de ő rá se rántott, hogy miket mond, csak az számított neki, hogy a dolmány ott hevert hetekig a kanapén, egyikőjük se akasztotta be a szekrénybe. Miért? Miért? Miért? Hiába tettem fel háromszor a kérdést, nem válaszolt.

Anyuka mindig is szerette részletesen eltervezni a vendégség forgatókönyvét, mondván, a jó háziasszonyt sosem éri meglepetés, ha mindenre felkészül, így tanulta odahaza Éditől, ahogy ő a nagymamát nevezte, most meg, hogy már ritkán van rá alkalma, valóságos ünnepi program lett számára a készülődés. Ráadásul ő maga cukros volt, tulajdonképpen azóta, hogy engem megszült, csak jó ideig nem vette komolyan, ki törődött ilyesmivel a háború, az ostrom, az infláció idején, örült az ember, ha megvolt a betevő falatja, így aztán negyvenöt éves korára végzetesre fordult az állapota, alig tudták visszahozni a kómából. Én magam meglehetősen kései gyerek vagyok, a házasságuk is kései, kivált az akkori szokásokhoz képest, ő huszonkilenc volt, amikor egybekeltek, apuka harminchét, ráadásul kerek hét évig nem sikerült teherbe esnie, már le is mondott rólam, amikor pont a háború alatt mégis meghozott a gólya, ez aztán mind belejátszott a szövődménybe, s végül odajutottunk, hogy naponta háromszor kellett szúrni őt, reggel-délben-este ampullából kapta az inzulint, ami lebontja a vércukrot, ennyit már én is értettem a dologhoz. Egyébként azt is kénytelen volt megtanulni, hogy saját maga beadja magának, ez állítólag előírás, de azért legtöbbször én adtam be neki, nem is beszélve a fecskendők otthoni sterilizálásáról, ami külön tudomány, külön steril lábas kell hozzá, külön gondoskodni a sterilizált fecskendők tárolásáról. És akkor ott van még az étkezés kérdése, ugyanis a meghatározott időpontban el kellett fogyasztania a meghatározott szénhidrátmennyiséget, a vendégség forgatókönyvét kénytelen-kelletlen ehhez igazítottuk tehát, mert anyuka semmiképp sem akarta a vendégek előtt elárulni betegségét. Húsos palacsintát terveztünk, hortobágyi szósz nélkül, így nem annyira tömény és jól fogyasztható. Tejfölös csirkepörkölt kell hozzá, a kész pörköltet kis szafttal ledarálni, ez lesz a töltelék, kisütni úgy huszonöt-harminc hártyavékony palacsintát, ebben én már akkor is jó voltam, úgyhogy ez rám várt, kis szódavizet tettem a tejhez, úgy könnyebb a tészta, s mielőtt jönnek a vendégek, az egészet egy jénai tálon betenni az előmelegített, langyos sütőbe. Utána kompót a nagy üvegtálban, barack, meggy, körte, egy kis birs vegyesen, ami szintén anyuka specialitásának számított, mert cukor nélkül tette el, mesterséges édesítővel, amit jó ideig, hisz idehaza nem lehetett kapni, bonyolult összeköttetések révén Bécsből szerzett be. Megállapodtunk, hogy először is leültetjük a vendégeket a hallban, s amíg ők beszélgetnek, én benn a szobában, azon az asztalon, amelyet anyuka délutánonként nekem az ablakhoz húzott, megterítek, ami elég képtelen terv volt, mert csak a hallon keresztül juthattam a konyhából a szobába, anyukának mégis fontos lehetett, hogy a nyitott ajtón át a vendégek lássák a hímzett erdélyi terítőt az asztalon, amint a faragott állólámpa hangulatos fényt vet rá, a vázában a karácsonyi fenyőgallyakból és valami bogyós örökzöldből álló csokrot, amelyet saját kezűleg ő komponált. A lakásnak egyébként nagyon rossz beosztása volt, a szobából nyílt egy kamrányi szobácska, külön kis ablakkal, csak az ágy és egy-két falipolc fért el benne, kuckónak hívtuk, egy darabig az enyém volt, amikor ideköltöztünk, majd apuka kapta meg, én meg anyukával aludtam, hisz a szobában eredetileg is két rekamié állt egymással szemben. Azt hiszem, anyuka felettébb kötődött a régi lakásban kialakított rituáléihoz. Elképzelem, hogy ott, ha apukához jöttek, a vendégeket először a dolgozóban ültették le, hadd vessenek arra is egy pillantást, s miután a parajdi lány csendesen megterített a nappaliban, ahová amúgy is kétfelől nyílt bejárat, átvonultak oda, végül anyuka leült a pianínóhoz, a Török indulót játszotta, s ha nagyon rábeszélték, Chopin-keringőket, de azokban mindig hibát ejtett. A pianínó még Kispesten is megvolt, csak rég nem hangoltattuk, ő néha így is odaült, játszott, apukát láthatóan idegesítette, engem akkor még nem, szerettem hallgatni.

Valami különös homály övezte ezt az egész szombati programot. Előlem titkoltak valamit? Önmaguk elől? Egyre szaporodtak bennem a kérdések, amelyekre sosem kaptam feleletet. Miért jönnek a vendégek? Kik jönnek? Átvillamosoznak a fagyos, sötét városon, csak azért, hogy megegyék azt a pár húsos palacsintát? Mit akarnak? Kérni készülnek valamit? Szívességet tesznek? Szabados elvtársra jól emlékeztem a Római-partról, apuka is így szólította, amikor kabinos volt. Egy nyári napon apuka elvitt magával, épp nem volt szolgálatban, nem is az uszodába mentünk, hanem a Duna-partra a csónakházakhoz. Szabados valami egyesületi edző lehetett, vagy hasonló, nem tudtam rájönni. Furcsa módon Kiskati is ott volt, mintha Szabados felügyelete alatt nyaralna a Római-parton. Fogalmam sincs, hogyan, hisz addig úgy tudtam, ő apuka szülőfalujában él, ott ismertem meg, jártam is náluk, mézes kenyeret uzsonnáztunk. Kicsi koromban egyszer-kétszer leküldtek a nagyszülőkhöz, apuka sosem kísért el, haragban volt velük, felültetett a vonatra, megállapodott a kalauzzal, hogy az adott állomáson lerak, nekem is elmagyarázta, hogy miután átmegy a vonat a Tisza-hídon, rögtön le kell szállni. Nagyanyó rendben várt rám, szalonnaszaga volt a ruhájának, ahogy megölelt, sose felejtem. Később sokat töprengtem rajta, miért engedtek így el? Apuka tényleg nem félt, hogy elveszek? Hogy bajom esik? Elcsábít egy cukros bácsi? Kisiklik a vonat? Nagyanyó nem jön ki az állomásra? Egyáltalán hogy értesítette őt, ha haragot tartott? És anyuka? Miért adta áldását az egészre? Meg akartak szabadulni tőlem? Útban voltam nekik? Jó kérdés. És most nem vagyok útban? Mire kellek nekik? Hogy megsüssem a palacsintát a vendégséghez? Kislány korom óta van bennem valami mélységes szégyenérzet, amiért egyáltalán a világon vagyok. De hát mind a hárman szerepet játszunk! Nem vagyunk őszinték! Se magunkhoz, se egymáshoz. Mintha nem is lenne köztünk másban egyetértés, csak abban, hogy az életünk igazi mozgatóerőit le kell tagadnunk a világ előtt. Miért? A meghitt polgári otthon nyújtotta biztonságért? De ha egyszer csalás az egész! Ha csak a látszatokat ápoljuk, nagy gonddal és odaadással? Akkor hol a biztonság? Egyetlen pillanatra emlékszem, amikor anyuka kizökkent ebből a naponta nagy körültekintéssel építgetett szerepből. Az iskolai füzeteim fölött ültem az ablaknál, tavaszodott, cinkék ugrándoztak az ablak előtti fán a frissen kipattant levélrügyek közt, ártatlanul és vidáman. Ahogy anyuka szereti őket, pont olyanok voltak. És akkor egyszerre felvágódott az ajtó, anyuka rontott be a szobába, tépett, zilált hajjal, mintha dulakodtak volna odakinn. Amit elképzelni is nevetséges. Berontott, szénaboglya hajjal, ő, akit soha életemben nem láttam gondozatlan frizurával, még félholtan is elvánszorgott a fodrászhoz, hullt a könnye, de a hangja kemény, érces, mondhatnám, militáns volt, szovjet filmekben az SS-tisztek használják ezt a hangot. „Nem adom oda neki magam! Nem! Nem! Nem!” Prüszkölt, hörgött, közönségesen, rekedten, mint a káromkodós férfiak, amikor elvesztik a fejüket. Kiderült, hogy megint a családi fekhelyek elosztásáról folyt a vita, apuka újra oda akart költözni hozzá a szobába, s engem visszatenni a kuckóba. Egy régi játszma új fordulója lehetett ez köztük. Anyuka bizonyult erősebbnek, soha nem engedte oda a férfit, még az ágya közelébe sem.

Hány meg hány titkot rejt az emberi természet, te jó isten! Mi az, hogy nem adom oda magam? Hogyan kell odaadni magam? Nem akar lefeküdni többé apukával? Miért? Rossz volt vele? Annak idején mégiscsak le kellett feküdnie, másképp nem esett volna teherbe. Nem beszélve arról a hét esztendőről, amíg nem sikerült engem összehozniuk. Talán úgy képzelte, hogy szeretkezés nélkül is lehet gyereket csinálni? „A gólya hozza.” Csak nem hitte el, hogy tényleg a gólya hozza a gyereket? Na ne, azért ne nézzem már anyukát hülyének. Sose volt ő afféle ájtatos kis Virgo Mária, normális, egészséges nő volt. A felmenői mind öntudatos, felvilágosult polgárok, okos, gondolkodó emberek, kereskedők, hivatalnokok, jogászok. Hát akkor? A természete? Lehet, hogy a sok titok mélyén húzódik egy legtitkosabb választóvonal az emberek közt? Az egyik olyan fajta, akár a hóember. Attól retteg, nehogy megérintsék, mert akkor elolvad. A másik meg? Szeretne hóember lenni és elolvadni, de az istennek se érinti meg senki. Jó kis infantilis filozófia, elszórakoztatom magam az okoskodásommal. Mosolyogok az észjárásomon; nem tudom komolyan venni, amit a saját kútfőmből merítek. Talán gyáva vagyok hozzá. Ráadásul amit komolyan kéne vennem, azt még elgondolni se merem. Ebben biztosan anyukára hasonlítok. Bezzeg Kiskati! Hogy lehetett pár esztendős fejjel olyan bölcs, hogy elvitt a bokrok mögé, s rábeszélt, hogy dobjuk le magunkról a kantáros nadrágocskát. Persze jó alaposan feltérképeztük egymás testét, minden hajlatba, minden nyílásba bekukkantottunk. Neki sötétbordó volt a puncija, nekem rózsaszín. Irigyeltem a mélyvörös hasítékát, az anyajegyet a köldökén, kitalálni se tudtam volna kedvesebbet, tikkasztó kánikula volt, a természet nyári részegsége; én is baba voltam, ő is, mégis érett, izgató csodának láttam az ő babatestét. Kinyújtóztam, behunytam a szemem, odaadtam magam a szemérmetlenül perzselő napnak. Egész eddigi életemben ez volt a legőrültebb kaland. Éreztem, hogy egy légy csiklandozza a combomat. Nem akartam elhessenteni, jólesett. Egyre szemtelenebb lett a légy, egyre jobban élvezte, amit művelt. Visítani tudtam volna, de összeszorítottam az ajkam. Följebb jött, még följebb, egészen a nyílásomhoz. Micsoda vakmerőség, micsoda téboly! Miért nem hessentettem el? Anyuka biztosan rég elhessentette volna. Én meg hagytam, figyeltem, visszafojtottam a lélegzetem is. Mint aki előre tudja, mi következik. Pedig dehogy, nem tudtam én semmit. És megtalálta. Igen, megtalálta magának a dudoromat, amit akkor még magamtól én se. Ott járkált rajta, ott csiklandozta, ott kéjelgett. Az élet méze, te jó isten, az élet méze! Megborzongtam, lúdbőrös lettem, beleszédültem a saját érzéki tébolyomba. Mozdulni se kellett hozzá, csak heverni mezítelenül a tűző napon. Ezért születtem, hogy ezt az elveszést, alámerülést, elolvadást megismerjem. Nem ismertem meg semmit, legfeljebb megsejtettem a titkot, ami után majd serdülőként is csak nyomozni fogok. Nem bírtam sokáig, hangosan felnevettem. Kiskati felült, rám nézett, látta, mi van. Ő is elnevette magát. De a légy még jó ideig nem szállt el, nem zavartatta magát, járkált fel-alá a kis dudoron, az meg egy idő után elkezdett duzzadni az arcátlan csiklandtól, amit a légy produkált. Összekacsintottunk, vihogtunk, viccet csináltunk a dologból. Holott nem volt az vicc. Vagy mit tudom én. Amikor végre elszállt a légy, szörnyen restelltem, ami történt, úgy éreztem, jobb lett volna, ha Kiskatit se avatom be az egészbe. Évek múltán a Római-parton Szabados elvtársnak köszönhetően újra találkoztunk, de mindketten ösztönösen úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi sem köztünk. Vagy nem is történt.

Amikor kimentem a konyhába, Tomi felállt, utánam jött. Nem zavartatta magát, nem kért engedélyt senkitől, megállt, nézte, mit művelek. Ma sem tudnám megmondani, miért kellett magázódnunk, azzal tisztában voltam, hogy öt-hat évvel lehet idősebb nálam, egyetemre jár. Eddig csak a korosztályomhoz tartozó vagy fiatalabb fiúkkal volt dolgom, természetesen tegeződtünk, legutóbb azzal a két idiótával is a születésnapi zsúromon. Anyuka azonban előre kioktatott, hogyan köszönjek a vendégeknek. A szülőknek tisztán, tagoltan, illedelmesen azt mondani, hogy „kezét csókolom”, a fiacskájuknak pedig „jó napot kívánok”. Határozottan emlékszem, hogy „szülőkről” beszélt, nem „Emma nénit” mondott, ezek szerint neki is meglepetés, hogy Szabados elvtárs nem jött el. Ráadásul az asztalterítést is megbeszéltük előre, hogy ki hol fog ülni, apuka az asztalfőn, anyuka meg én rézsút szemben Emma nénivel és Tomival, vagyis Emmával szemben én, a fiúval ő, erre vigyázzak, hangsúlyozta. És akkor jött még egy homályos, érthetetlen mondata, valami többszörös feltételes mód, amit utólag úgy fejtettem meg, hogy amennyiben Tomi apja is itt lesz, ő majd az asztal túlsó végén ül. Szokásom szerint szentírásnak vettem anyuka utasításait, anélkül, hogy felfogtam volna, mit akar; a magázódáson is csak a konyhában tűnődtem el egy pillanatra, mielőtt megszólaltam, ám érdekes módon Tominak eszébe sem jutott tiltakozni a dolog ellen, úgy tűnt, még kedvét is leli benne. „Terítsek?” – kérdeztem másodszor anyukát, mielőtt felálltam, első alkalommal ugyanis leintett. Másodjára rábólintott, igen. Még csodálkoztam is, miért nem jelzi, adjam be neki az inzulint, hisz fél órával étkezés előtt itt az ideje. Kis idő múlva aztán észrevettem, diszkréten elvonul a fürdőszobába, magára kattintja a zárat, nyilván beadja magának; gondolom, túl feltűnőnek ítélte, hogy egyszerre ketten vonuljunk félre. Úgyhogy nekiláttam, levettem a benti asztalról a hímzett erdélyi terítőt, és feltettem a damasztot, arra pedig egy átlátszó, mintás nejlonabroszt, ami akkoriban exkluzív újdonságnak számított, alighanem ezt is Bécsből hozták anyukának. Vigyáznom kellett, hogy a két abrosz pontosan fedje egymást, az alsó valamivel nagyobb volt, az ujjammal mértem le, hogy mindkét oldalon egyforma csík maradjon. „Nagyon ügyesen tette fel” – mondta Tomi, ahogy a hallon áthaladva előtte mentem el, már harmadszor vagy negyedszer szólt hozzám, anyuka minden alkalommal felkapta a fejét, ránézett, én zavarba jöttem, nem reagáltam semmit.

Csak a konyhában kérdeztem meg tőle, melyik egyetemre jár.

– A Műszakira. És maga?

– Még két évem van az érettségiig.

– És mi szeretne lenni?

– Semmi.

– Jó feleség, igaz?

– Nem. Az nem.

Tetszett neki a határozottságom, elnevette magát. Két finom szemöldöke ívében eleve ott rejlett a csodálkozás, ami fiúknál szokatlan módon megejtő bájt kölcsönzött arckifejezésének, s ha nevetett, ez csak felerősödött. A haja csöppet a szemébe hullt, az orrcimpája fölött, jobboldalt alig észrevehető, parányi anyajegyet fedeztem fel. Tányérokat, poharakat, evőeszközt vettem elő, a hátam mögött állt, egyszerre kézbe vette a copfomat.

– De szép haja van, Petra.

Megfordultam, rápillantottam, visszahőköltem. Égett a szeme. Nem, nem is a szeme, az csendes, áttetsző erdei tó volt, de a tó mélyén ott egy izzó tűzgolyó, ami önmagában maga a végtelen, a feneketlenség, ahonnan ismeretlen anyagú és erejű sugarak törnek föl. Te jó isten! Mintha egyik percről a másikra ledobta volna a ruháját, és ott állna előttem anyaszült mezítelen. Miért? Miért kell ezt látnom? Miért nincs benne legalább némi szemérem? Elkaptam a tekintetem. Először találkoztam ilyesmivel életemben, lesütöttem a szememet.

– Nem bontja ki?

Megráztam a fejem.

– A kedvemért.

Az arcátlan!

– Ha megteszi, királynő lesz. Így meg csak egy diáklány. Tudja ezt maga jól.

– Nem szabad.

– Megtiltotta valaki?

– Anyuka.

– Ja, az más.

Nyilván felettébb tetszik neki ez a felállás – az érett, beavatott férfi szemben a butuska szűzlánnyal –, amit nagy odaadással eljátszik itt nekem, jól is megy hozzá a magázás. Nem baj. Összeszedtem még az asztalterítés maradék kellékeit, szalvéta, sótartó, cukor, alátét a meleg jénai alá, rápakoltam a tálcára, indultam be a szobába.

– De teríteni, azt szeret, látom – mondta.

– Vagyis jó feleség lesz belőlem – vágtam oda kapásból nyersen, elutasítóan, anyukától eltanult hangsúllyal. Még a copfjaimat is megráztam.

A hallban aztán a földbe gyökerezett a lábam, ezúttal anyuka tekintetétől. Csupa szemrehányás, fájdalom, megvertség, kiszolgáltatottság. Nekem szól ez? Tominak? Emma néninek? Mi folyik itt? Emma nagy hangon szaftos anekdotát mesélt egy villamosellenőrről, aki alaptalanul akarta megbüntetni a kisfiát, elnézte ugyanis hetijegyén a kezelés időpontját, ő meg jól kiosztotta a kajláját, mit képzel. „Majd bepisáltam, képzeljétek!” – tette hozzá, és harsogott. Nagyhangú egy nő, annyi szent. Apuka is nevetett, szerényebben, de láthatóan élvezte a vendég szókimondó humorát. Hát ők már tegeződnek?! Anyukának ez sok volt, nagyon sok, mereven, fagyott arccal tekintett az ordenáré asszonyságra, de az nem akarta magát észrevenni. Sőt, hasonló tónusban belekezdett egy újabb kiselőadásba, hogy tudniillik mondhatnak neki bármit a szabad pártnapon, ő minden vasárnap elmegy a templomba, soha nem titkolta, még a személyi kultusz éveiben sem, és a gyereket illetően is a vallásos nevelés híve. Na erre aztán megkapta a magáét anyukától, aki keresetlen egyszerűséggel babonának nevezte a vallást, ami ma már pszichológiai közhely, másrészt kifejtette, hogy elvből ellenzi a kettős nevelést, a gyerek lényegi kérdésekben ne halljon mást az iskolában és otthon, mert a végén az egyiket se fogja komolyan venni. Csak álltam ott, nem akartam hinni a fülemnek. Mintha nem ő hozta volna a nyakamra azt a hülye ministránsfiút! „Könnyen beszélsz, a te családodban sosem volt szokás templomba járni!” – szólt közbe apuka, ami úgy hangzott, mintha Emma néni pártját fogná. Megdermedt tőle a levegő. Anyuka rámeredt a férjére, apuka pislogott, Emmát leste, az meg nyitotta a száját, de közben megakadt a tekintete rajtam, ahogy ott ácsorogtam a tálcával.

Anyuka hangját hallottam:

– Petra, te rakás szerencsétlenség, mit bámulsz?! Terítsél!

Mint a jég, olyan volt. Nem is az én anyám. Rögtön megéreztem, hogy valami szörnyűség zajlik köztük. Az ember azt hinné, az anyai ösztön legelemibb parancsa, hogy oltalmat nyújtson a saját gyerekének. De anyukának ez is csupán szerep volt, szerette hangsúlyozni, hogy ő csak jót akar nekem, ám első adandó alkalommal elárult, ha az érdeke úgy kívánta. Kiskoromban gondolkodás nélkül igazat adott az óvó és tanító néniknek, nehogy az orra alá dörgöljék, hogy az ő nevelése vagyok. Még az a szerencse, hogy ma már, annyira, amennyire, távol élünk a világtól, vendég nem jön hozzánk, az iskolába be se teszi a lábát. Hogy most mi baja, nem is egészen értem; épp azt figyeltem, milyen magas lóról intézi el Emma néni egész életfilozófiáját. Valósággal belefojtotta a szót ebbe a nagyhangú asszonyságba. Hát akkor? Csak nem arra gyanakszik, hogy apuka és Emma?… Tényleg? Megvontam a vállam. Végül is mit érdekel! Kiraktam a tányérokat az asztalra, aztán a kést, a villát, a kompótos kanalat is, a szalvétát gondosan háromszögűre hajtogattam. Közben magamat figyeltem, belül egyre hidegebb lettem. Józan, érzéketlen, közömbös. Mélyről jövő lázadás érlelődött bennem. Nem érdekel többé, anyuka meg apuka miféle láthatatlan gesztusokkal tartanak be egymásnak. Olyat teszek, amitől kifordul sarkaiból a világ. Mondjuk, engedek Tominak, és kibontom a hajam.

Álltam a fürdőszobában a tükör előtt, és elábrándoztam. A hajam sötéten, barnán omlott a vállamra, le a derekamig, fent viszont, ahol a mosdó feletti lámpa fénye élesen ráhullt, aranylott, mint a pirított cukor. Anyuka jól megnevelt, igazi konyhatündér lett belőlem, néha már ő maga elismeri, hogy nála is jobban főzök. „Az asszony legfőbb hivatása, hogy őrizze a házi tűzhelyt.” De ki akar itt asszony lenni? Azért, mert mindenről konyhai hasonlatok jutnak eszembe? Ezzel van tele a fejem, istenem. Lám, Tomi keresztkérdéseire fogalmaztam meg először, hogy egyáltalán nem ambicionálom a feleség szerepet. Ráadásul milyen határozottan! Álltam a fürdőszobában, és csak bámultam, ájult csodálattal, a kibontott hajam a tükörben. Mit teszek? Mire készülök? Élni, élni. Élni akarok. És? Mit jelent, hogy élni akarok? Beleborzongok. Az élet méze, igen, az élet méze! Mindenre emlékszem, ami megtörtént, nem lehet kitörölni az agyamból. „Királynő leszel.” Mikor? Mitől? Hogyan? Máris? Nem tudok ellépni a tükörtől, valami visszahúz. A pillantásom, az a másik én, ott benn a tükörben. Jól megnézem magamnak a szemem, a szemgolyóm, a pupillám, a szemöldököm. Picit ritkítani kellene, úgy jobb lenne. Anyuka úgy beszél a kozmetikusról, mint valami bűnös helyről. Mert kevés a pénzünk? Vagy eleve van valami szégyenletes a piperészkedésben? Iza de Bella, a szocialista erkölcs papnője is leszólja a kozmetikát osztályfőnöki órán… És anyuka a háború előtt? Amikor még Mirjamot szívott és rúzsozta az ajkát? Hm? Akkor rosszabb ember volt, vagy jobb? Élni akarok, élni, ha rosszabb leszek, akkor is. Mit bánom én, rossz leszek! Királynő! Gonosz királynő! A torkomban vert a szívem. Nem állhat senki az utamba. Élni, élni! Akarom! Az élet mézét akarom. Zakatolt az agyam, izzadt a tenyerem. És egyszerre megpillantottam. Igen, a saját szememben azt a tűzpontot. Csak egy icipici pontot, de égett, lángolt, tüzet okádott. Ugyanaz a valami, amit Tomi pillantásában elkaptam, ott a konyhában. Szerelmes vagyok? Ez a szerelem? Nem tudom. De bűnös, az bizonyos. Egyetlen másodperc alatt kimúlt bennem a könyörület anyuka iránt. Meg fog halni. Súlyos cukorbeteg, tehát meg fog halni. És én szerelmes leszek. Szabadon. Mint a madárkák az ablak előtti fán. Ha úgy tetszik, elszállok, ha úgy, visszatérek. Csak én, csak én, csak én. Soha nem láttam még ilyen izgalmasnak és vonzónak a saját arcom. Ó, mivé lesz az ember, ha felszabadítja magában a királynőt!

Kifésült, fenséges, vállra omló hajjal vittem be a jénaiban a megmelegített húsos palacsintát. Megálltam a hall ajtajában, megvártam, amíg minden szem rám szegeződik. Lenyűgöző látvány volt az elképedésük. Anyuka szóhoz sem jutott, tátogott, mint a partra vetett hal. Emma néni egyszerűen nem tudott hová tenni, nyilván azon törte a fejét, vajon „a Béláéknak” – megfigyeltem, hogy per Béla szólítja apukát – két lánya van-e, s ha kettő, ez a másik miért csak most kerül elő, és miért nem köszön, amikor belép. Tomi diadalmasan felragyogott, győzött, igen, győzött, s ki tudja, mennyi megvertségért, megfélemlítésért, elnyomásért kapott kárpótlást e nem várt győzelemmel, mert az azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy fél szemmel hol anyukát, hol a saját anyját lesi.

– Kérem a kedves társaságot, fáradjon a terített asztalhoz – mondtam tőlem szokatlan magabiztossággal és oldott kedéllyel.

– Petra, te megőrültél! – kiáltott végre anyuka.

– Én? Miért?

– Mit csináltál a hajaddal?

– Kibontottam.

– Kibontottad? Hogyhogy? Ki engedte meg?

Elnevettem magam:

– Engedélyt kellett volna rá kérnem?

Összeszorította az ajkát, a szája szegletében gyilkos megvetés ült. Nagyon világos, égszínkék szeme volt, ilyenkor olyan lett, mint a tükörjég. Beleborsózott a hátam, de nem adtam fel az elszántságomat, egy pillanatra sem.

Csönd. Már valamennyien álltak, senki sem mozdult. Én sem, kezemben a jénaival.

– Megmondtam, amit megmondtam – kopogott anyuka hangja kis idő után.

– Engedélyt kellett volna rá kérnem? – ismételtem, kissé megemelve a hangomat, hogy észbe kapjon. Hát közönség előtt játsszuk ezt a cirkuszt!

Megértette, nem szólt többé.

Én ültettem le a vendégeket. Apukát az asztalfőre, anyukát a jobbján, Emma nénit a balján, egymással szemben. Mi meg Tomival szintén szemben. Anyuka eközben a pianínónál állt, rátette a kezét, mint aki mindjárt felnyitja. Csak nem zongorázni akar? Ez azelőtt mindig a vendégség utójátéka volt, olyan ráadásféle. Eszembe jutott, hogy Emma néniék érkezése előtt az utolsó pillanatban még egyszer fényesre törölte a hangszer politúrját, bár nem sok por lehetett azon, hisz mindennap suvickolta, fényesítgette. Ráadásul fél szemmel engem lesett, felfogta, hogy sorra megszegem minden utasítását, amit jó előre lelkemre kötött, vártam is, hogy tiltakozik, rám pirít, de nem. A zongorázás miatt? Vagy meghunyászkodott? Ármányt szimatol szokatlan viselkedésemben? Vagy épp ő készül ármányos módon visszavágni? Eddig csak apuka és közte zajlottak ilyesféle iszapbirkózások, kettőnk közt soha. Új helyzet. Végül is leült a helyére, kitett a tányérjára egy húsos palacsintát, de nem nyúlt hozzá. Apuka és Emma közt most valami számára követhetetlen dialógus folyt, könyvelési dolgokról, minél kevésbé értette, annál élesebben figyelt. Miért nem eszik? Ha beadta az inzulint, legalább két palacsintát meg kell ennie. Egyáltalán beadta-e? De miért vonult volna ki a fürdőszobába, ha nem? Nagyon fontos volt neki, hogy úgy tegyen, mintha semmi baja sem lenne. Emma néni végre nekilátott a maga palacsintájának. Apuka is. Ő még mindig nem. Mellette ültem, odahajoltam hozzá:

– Nem eszel, anyuka?

– Majd te fogod megszabni, hogy mikor eszem.

– Beadtad az inzulint?

– Pszt.

Még mindig jégcsap volt, sértett, ellenségként kezelt. Nem értette a lázadásomat, nem is érthette, hisz én se értettem magamat, de úgy éreztem, attól még aggódhatok az egészségi állapota miatt, hogy ki szeretnék bújni a védőszárnyai alól. Benne nagyon más hierarchia élt, nem is tudom, miféle. Mintha fizikai egészségének előfeltétele lenne, hogy uralkodjék apukán is, rajtam is. Miközben egyszerűen alkalmatlan volt arra, amire vágyott. Hát kicsúszhattam volna én a markából, ha rendesen kézben tart? Soha. Mulya voltam és tehetségtelen a fiúzáshoz, miközben millió szállal kötődtem őhozzá. Lám, Tomi egyetlen szavával felébresztette lappangó női önérzetemet. Miért nem ő ébresztette föl? Miért nem ő mondta, hogy bontsd már ki a hajadat, királynő leszel? Hisz a háború előtt ő is rúzsozta az ajkát és Mirjamot szívott. Vagy nem? Csupán utólag meséli magáról? Miért csak tilalomfákat képes elém állítani? Miért retteg minden hatástól és következménytől? A kettős neveléstől, például. Ez is micsoda kifejezés. Mert semmiről sincs önálló véleménye, legfeljebb, ha ütni akar valakin. Azt megbélyegzi, ahhoz ért. Nem lehet örökös félelemben létezni. Ezt az egyfolytában rettegést akarja rám ruházni? Mit kezdjek vele? Ez nem az én világom. Fiatal vagyok, élni akarok. Miért olyan furcsa és felfoghatatlan? Mi lett volna, ha azt mondja, ahogy megpillantotta a kibontott hajamat: „de jól nézel ki, Petra”!? Ehelyett egyik percről a másikra elveszti a hatalmát felettem. Nevetséges. Miért? Hogyan? Nem beszélve arról, hogy apukát meg száműzte az ágyából, aztán csodálkozik, hogy feltűnt a láthatáron ez az Emma néni. Ebbe én nem szólok bele, de elég abszurd. Hát nem arra van a házasság, hogy házaséletet éljenek?

Láttam, Tomi fülel, hogy mi folyik köztünk. Különösen anyuka pisszegése lett neki gyanús. De azért rendesen fogyasztja a palacsintát. Már a negyediket ette, szépen, késsel, villával, majd a szalvétával megtörölte a száját. Teát is szervíroztam hozzá, azt is megitta. Felemelte az üres csészét, nyújtotta felém.

– Ízlik a palacsintám?

– Fenséges.

Anyuka közbe akart szólni, felemelte a kezét, mint aki kifogást emel az ellen, hogy kisajátítottam a palacsintát. Igaza volt, a csirkepörkölt, amiből a töltelék készült, az ő műve, én csak ledaráltam. De nem jutott szóhoz. Ránéztem, még sosem láttam ilyennek. Fehér volt az ajka, remegett, gyöngyözött a homloka. Baj van, te jó isten, baj van! Hirtelenjében nem tudtam, mit tegyek. Érdekes, hogy apuka meg Emma észre se veszik, mi történik. El vannak foglalva egymással, apuka magyaráz. Egyszerre meghallom a hangjában azt a lágy, meghitt tónust, ami nagyon régről, kiskoromból ismerős, amikor még esténként odaült az ágyam szélére és mesélt. Ezt is tudja, el is felejtettem, hogy ez a barátságos, meleg hang is létezik, valamikor hozzátartozott az otthonomhoz. Meg az a benső csillogás, amitől ilyenkor egyszerre átfényesül a hatalmas barna férfiszem, amely máskor oly kétségbeejtően kifejezéstelen. De ez most mind mellékes volt, anyukát lestem, az ő pillantását akartam elkapni, hisz az iménti szóváltásunk közben még rám nézett. Most már nem. A tükörjég összetört, de nem azért, mert felengedett. Semmitmondó zavarosság, kusza homály a helyén. És a következő pillanatban lefordult a székről.

– Szent isten, mi történt?! – kiáltott Emma néni.

Apuka kötelességtudóan felugrott, fel akarta segíteni a földről. Mintha baleset történt volna. De nem bírt vele, anyuka ájultan hevert a földön, akár egy zsák krumpli. Tomi is odalépett, együtt emelték, nagy keservesen feltették az ágyra. Egy pillanatra mintha magához tért volna, felnyitotta szemét, de rögtön vissza is csukta.

– A mentőket, Béla, hívd a mentőket – intézkedett Emma néni.

Apuka kiment a hallba, felvette a telefonkagylót, tárcsázott. Nem a mentőket hívta, az ügyeletet. Bemutatkozott, elmondta mi történt. „Igen, cukorbeteg” – hallottam. Nyilván különféle kérdéseket tettek fel neki, amelyekre nem tudott válaszolni. „Adom a lányomat” – és odanyújtotta a kagylót.

– Inzulinos a mama? – kérdezte egy férfihang a telefonban.

„A mama!” Ez jó. Anyukát így lemamázni, te jó isten. Mondtam, igen.

– Milyen inzulint kap?

– Actrapid, azt hiszem.

– És Monotard?

– Azt hiszem.

– Beadta étkezés előtt az Actrapidot?

– Azt hiszem.

– Ki adta be?

– Ő magának.

– Látta?

– Nem.

– Akkor honnan tudja?

– Kiment a fürdőszobába.

– Ott szokta beadni?

– Ott.

– Hány egységet?

– Tizenkettőt.

– Olyan sokat?

– Ez az adagja.

– És evett?

– Szerintem nem.

– Tessék? Mit mond?

– Ott ültem mellette. Vendégek vannak. Ott ültem, láttam, hogy nem evett.

– Megőrült? És hagyta?

– Mit? Hogy én hagytam? Mit tehettem volna! „Anyuka, egyél”, mondtam. Erre rám förmedt: „Nem te fogod megszabni, hogy mikor eszem.”

– És?

– Mit tehettem volna?

– Az istenit, drága. Hát senki nem magyarázta el maguknak, mi a cukorbetegség?! Ha már beadta az Actrapidot, ami fél órán belül hat, mindenképp szénhidrátot kell fogyasztania, különben lezuhan a vércukra, és bekómál. Próbáljon cukros vizet itatni vele. Vagy cukros teát. Szörpöt, mindegy. Persze csak ha sikerül elérnie, hogy ő maga kortyolja az italt. Ha nem, hát nem. Mindjárt kimegyek. Mondja be még egyszer a címet a nővérkének.

Anyuka addigra felült az ágyon, hallgatta, mit mondok a telefonba.

– Elárultál – rebegte.

– Micsoda?

– Miért kellett elárulnod engem?!

– Jaj, istenem, anyuka! Igyál. – Két kiskanál cukrot tettem a teájába, felkavartam, odaadtam a kezébe.

– Nekem nem szabad cukros teát innom.

– Most mondta a doki, hogy az kell.

– Inkább a palacsintát. Meg se kóstoltam.

Odaadtam, beleharapott, nem ízlett neki, már kihűlt. Szó nélkül felhajtotta a cukros teát. Emma néniék végignézték az egész jelenetet, megkönnyebbültek, nincs nagy baj. Búcsúzkodtak, vették a kabátjukat, nem akarnak zavarni. Már mennek is?! A fele palacsinta ott maradt hidegen a jénaiban. Nem beszélve a kompótról, amihez hozzá se nyúltunk. Holott az lett volna anyuka külön büszkesége. „Cukor nélkül teszed el, ne mondd, fantasztikus. Micsoda íz, és milyen ropogós!” Hát ez elmaradt. Ő még fel se fogta, ült bambán az ágy szélén. Emma odalépett hozzá, két oldalt megpuszilta, „szedd össze magad, édesem”, iszonyat, anyuka ködös tekintetében is ott a fizikai irtózás, ráadásul a nő engem is megpuszilgat, Tomival férfiasan kezet fogunk.

– Elárulja, hogy melyik gimnáziumba jár?

– A Teleki Blankába.

– Hétfőn délben ott leszek.

– Háromnegyed kettőkor jövök ki.

Emma néni, apuka már kint a kertben, anyuka benn a szobában. Egy pillanatra kettesben vagyunk a parányi előtérben. Nyílik az ajka. Az enyém is. Meg kellene csókolnom. De nem, nem akarom. Még megérezné bennem a forróságot, ami egész valómat elöntötte a hétfői randevú gondolatától.