Egy letűnt, de hál’ Istennek eltemet(het)etlen világ kaleidoszkópja

Sajátos sorsú német ajkú elbeszélő sajátos keletkezéstörténetű és szerkezetű regényének részletét ajánljuk az olvasók figyelmébe.

Leo(pold) Perutz egy gazdag prágai textilkereskedő családjába született 1882-ben. A Monarchiának ebben a legendás, multikulturális városában töltötte gyermek- és ifjúkorát; 1899-ben került Bécsbe, amikor apjának cége oda helyezte székhelyét. A gimnáziumot érettségi nélkül otthagyó Perutz „biztosítási matematikus” lett egy bécsi biztosítótársaságnál; az olvasó hajlamos is regényeinek logikus megkomponáltságát-cselekményvezetését a szerző matematikai vénájával, illetőleg jártasságával összefüggésbe hozni. Igaz, első igazi könyvsikere után (1918-ban kiadott Kilenc és kilenc között [Zwischen neun und neun] című regénye „a német könyvpiac legnagyobb sikere” [Egon Erwin Kisch] lett) nem sokáig, csak 1923-ig tart ki a biztosítótársaság irodájában.

Perutz a bécsi irodalmi kávéházak egyik legállandóbb és legjellegzetesebb figurája lett, természetesen főként ebből a miliőből rekrutálódott baráti köre is (E. E. Kisch, Franz Werfel, Friedrich Torberg, később Alexander-Lernet-Holenia és mások). Hitler 1933-as hatalomátvételével bezárult a német könyvpiac az asszimilált zsidó író előtt; míg korábbi regényei Münchenben és Berlinben láttak napvilágot, az 1936-os A svéd lovas (Der schwedische Reiter) már csak Ausztriában, Magyarországon és a Cseh Köztársaságban jelenhetett meg. Perutz az Anschluß évében Palesztinába emigrált, ami azonban – ha mégannyira a zsidó hagyományok, legendák és vallás ismeretéről tanúskodik is az a regény, amelyből szemelvényünk való – számára nem a gyökerekhez való visszatérés volt; ellenkezőleg: számkivetésként élte meg az emigrációt. Újhéberül nem tanult meg, és módfelett szenvedett az írói lételemének számító bécsi kávéházi atmoszféra hiányától; fel is függesztette írói tevékenységét, ismét biztosítási matematikusként kereste kenyerét. (Érdekes módon ebben az időben Argentínában sikeresek voltak a könyvei; Az Utolsó Ítélet mestere [Der Meister des Jüngsten Tages] című regényét utóbb Luis Borges be is válogatta a „minden idők legjobb bűnügyi történeteinek” általa szerkesztett sorozatába.) A negyvenes évek második felében Perutz a telet rendre Izrelben, a nyarat Bécsben töltötte (noha az izraeli államalapítást, amiképpen az végbement, nem helyeselte; zsidók és arabok kétnemzetiségű államát látta volna szívesen a történelmi Palesztina területén).

A könyvön, amelyből az alábbi fejezetet választottuk, Perutz, ez az egyébként kimondottan termékenynek (de nem felületesnek) mondható író, csaknem három évtizedig dolgozott. Nem folyamatosan természetesen: az egészen a megjelenéséig „Meiszl vagyona” (Meisls Gut) munkacímű regényt 1924 nyarán kezdte a szerző, első fejezete 1925-ben jelent meg a Der Neue Merkur című folyóiratban, majd a kezdemény egészen 1943-ig a fiókban pihent. 1945 áprilisában Perutz leveleinek tanúsága szerint már csak két fejezet híja volt a könyvnek, ezek elkészülte azonban újabb hat esztendőt vett igénybe. S nehogy innentől egyenes út vezessen a könyvesboltokig, az olvasókig: Perutz kiadója, a bécsi Paul Zsolnay (máig ez a kiadó gondozza a keménytáblás életműsorozatot) 1951-ben azt írta szerzőjének, hogy – noha személy szerint nagyra értékeli a művet – reménytelen ma (’51-ben) ezzel a zsidó tematikával mind Németországban, mind Ausztriában akár csak szerény sikert is aratni. A könyv végül Éjjel a kőhíd alatt (Nachts unter der steinernen Brücke) címmel 1953-ban, egy franfurti kiadónál jelent meg; Zsolnaynak jóslatával igaza is lett, meg nem is: a mértékadó kritika ünnepelte a könyvet, az olvasói fogadtatás azonban bukásra ítélte. Pedig ez az új, kommerszül… vagy fogalmazzunk finomabban: hangsúlyozottan romantikusan-hangzatos cím már minden bizonnyal engedmény, elébe menés volt a vélelmezett közönségízlésnek. Merthogy a könyv lényegében nem arról szól, amire végleges címe utal. Ám erről később…

A Deutscher Taschenbuch Verlagnál (mintegy életműsorozat keretében) megjelent kiadás utószavában Hans-Harald Müller „helyenként szomorú”, mindazonáltal humorral, jóllehet többnyire „melankolikus humorral” átitatott regénynek nevezi az Éjjel a kőhíd alattot. Csatlakozni lehet e jellemzéséhez. Legyen bár mégoly összevethetetlen a miliő, a kultúra a „tót atyafiak” és a „jó palócok” világával, az elbeszélői viszonyulás az ábrázolt világhoz (szomorkás nosztalgia és – általában szeretetteljes – humor) ugyanúgy Mikszáthot juttathatja eszünkbe Perutz mozaikos regényében, ahogyan az általában klasszikus, egy-egy történeten belül nem szimultán és időben nem ugráló novellaépítkezés, vagy az, hogy a múltba helyezett cselekmény korántsem jelent szükségképpen ún. „történelmi elbeszélés”-t. Eltávolítja persze az osztrák írót a mi halhatatlan anekdotázónktól egyebek közt Perutz vonzódása a rejtélyes, sőt „kísérteties”, „hátborzongató” romantikához, amely ezen a művén ugyan kevésbé hagyott mély nyomokat, mint (kvázi-)metafizikai krimijén, Az Utolsó Ítélet mesterén, s amely affinitásról ő maga így vallott: regényeimben mindig nyitva tartok egy ajtót, „de legalább egy ajtórést” E. T. A Hoffmann számára.

A némiképp reneszánsz hangulatú, nyüzsgő Prága (ideértve II. Rudolf császári udvarát is) megannyi alakját fölvonultató, történetét-legendáját megörökítő novellafüzért (vagy, amint arról alább még esik szó, regényt) mintegy három pillérként tartja a három fejezetben is fontos szerepet játszó címadó – mindazonáltal csekély összterjedelemben ábrázolt – „szerelmi történet”: Rudolf császárnak és Eszternek, Mordecháj Meiszl asszonyának virtuális (metaforikus) románca. A történet – egy lehetséges olvasatban legalábbis – „fokozhatatlanul romantikus”, keményebben fogalmazva: menthetetlenül giccs. Nincs olyan földi hatalom – erősíti meg Lőw rabbi, amikor Rudolf ráparancsol, hogy legyen a kerítője –, amely rá tudná bírni Esztert a házasságtörésre. Az első látásra szerelembe esett császár azonban hallani sem akar arról, hogy lemondjon a szépségesen szép zsidó asszonyról. Megzsarolja a rabbit, mondván, egész birodalmából elűzi mind egy szálig a zsidókat, ha Lőw nem segíti beteljesülni szerelmét. A nagy rabbi nem tehet mást: varázserejével a költészet szférájába (egyben az álmok birodalmába) emeli a földi életben boldogságban nem egyesülhető párt: a Moldva felett átvezető kőhíd alatt elültet egy rózsa- és egy rozmaringtövet (előbbi a császár, az utóbbi Eszter), és „mikor az est szellője végigsimított a folyó hullámain, a rozmaring virága szorosabban hozzásimult a vörös rózsához, és az álmodó császár álomkedvesének csókját érezte az ajkán”. Azonban nincs olyan idill a regényben, amely valamiképp ne a fenyegetettség árnyékában bontakoznék ki, amiként nincs olyan, egyébként mégoly rokonszenves figurája sem a könyvnek, akinek rejtve maradnának gyarlóságai; és nem ártatlan Isten előtt és nem tűrhető még ez a virtuális (ám folyamatos!) házasságtörés sem: már az Éjjel a kőhíd alatt első, Pestis a Zsidóvárosban című fejezetének végén megtudjuk, hogy Eszter folyamatos álombeli hűtlensége-vétkezése a gettóra vonta Isten haragját: a zsidónegyedben tomboló pestisjárvány abban a pillanatban ér véget, amikor az Istennel és a szellemvilággal mindenki másnál közvetlenebb kapcsolatban álló rabbi – saját művét, a virtuális románcot lerombolni, kvázi megölni kényteleníttetvén – kitépi a vörös rózsa mellől a rozmaringtövet, és a folyóba hajítja. Természetesen ez egyben Eszter halálának órája is.

Hogy a könyvet, illetőleg szerzőjét e potenciális – sőt talán nemcsak potenciális – giccs ellenére nem csupán különböző internetes fórumokon méltatják sokat (szemlátomást nem a hígromantikára, a szirupra fogékony olvasók), hanem igen neves irodalmárok szemében is egy méltatlanul kevéssé kanonizált író fő- vagy legalábbis mindenképpen egyik legfontosabb művének számít, az természetesen dicséri Perutz arányérzékét (hogy ti. szűk terjedelmi határok között is tartja ezt a szublimált, álomba tolt románcot), nem mindennapi elbeszélő művészetét, beleértve rendkívül kidolgozott, szükség szerint finoman archaizáló nyelvét, ám elsődleges oka alkalmasint az, hogy – mint fentebb utaltunk rá – nem erről szól a regény. Amiről – véleményem szerint – elsősorban „szól”, vagy amit bemutat, azt bizony jóval pontosabban jelölte volna a „Meiszl vagyona” cím. A tizennégy novellát számláló füzérhez metatörténeti, az elbeszélést szituáló síkként fűzött Epilógusban ugyanis az énelbeszélő korrepetálótanárának, cand. med. Jakob Meislnek (egy háromszáz évvel későbbi Meiszl-leszármazottnak) a dolgozószobájában ül, s miközben Jakob Meisl az íróasztalán egymáshoz illeszti ük-ükapjának, a híres Mordechájnak a hajtások mentén darabjaira hullott végrendeletét (amelyben az, addigra megszabadulván vagyonától, csak néhány nyomorúságos ingóságáról végrendelkezik), odakint épp a prágai Zsidóváros lerombolása folyik. Úgy vélem, a regény lényegéhez épp ama párhuzam (s egyszersmind ellentét!) vezet el (s e tekintetben a magyar epikusok közül Mikszáthé mellé még – mutatis mutandis – Krúdy neve kívánkozik ide), hogy amiként Mordecháj Meiszl, megelőzendő, hogy vagyona Rudolf császárra szálljon, életének végnapjaiban lázas sietséggel taszította el magától vagyonát (éppenséggel a zsidónegyed kultiválásába, szociális intézményekkel, infrastruktúrával való ellátásába: felvirágoztatásába fektetve azt!), olyan elszánt (bár inkább vakságból, semmint pontosan meghatározott szándékból kifolyólag elszánt) igyekezettel számolta föl a 20. század ezt a visszahozhatatlan és feltámaszthatatlan kultúrát: Rudolf császár és a csodarabbi Prágájának világát.* A könyv legfőbb vonzereje alighanem éppen ez: emlékmű, ám az archívumok, múzeumok minden fennkölt unalma nélkül: ezernyi, rendkívül pontos és láttató erejű megfigyeléssel, plasztikus figurákkal, úgy, hogy – és ez e sorok írójától dicséret, noha némelyeket alkalmasint fanyalgásra sarkall – eleven élet lüktet benne.

Ha a művet regénynek nevezzük, ezt annak egyidejű hangsúlyozásával tesszük, hogy nem csupán (és az „ellenmodellt”, a fejlődésregényt kétségtelenül nagy becsben tartó és magas tökélyre vivő német irodalomban sem csupán) az egységesnek, sőt többé-kevésbé lineárisnak mondható cselekményívű, jól érzékelhetően valahonnan valahová tartó elbeszélőprózák férhetnek be a „regény” kategóriájába. Híres és meggyőző gyümölcsöket termett a pikareszk-, illetve tablószerű regények „fája” is német földön, Grimmelshausen Kalandos Német Simplicissimusától Bonaventura Éjjeli őrjáratok című regényén át Grass Bádogdobjáig. Hogy hányadik, milyen alapos (vagy kongeniális) olvasás során/nyomán áll össze s mennyire „kompakt” regénycselekménnyé a 16. század végi, 17. század eleji prágai (főként zsidóvárosi) történetek mozaikja, azt alighanem olvasója válogatja; Perutz maga – nem tagadván természetesen, hogy a narráció öntörvényűen felülírja az események tényleges kronológiáját – összefüggő, sőt „meglehetősen feszes regénycselekmény”-ről beszél; ehhez az ítélethez csatlakozik életművének jelenkori gondozója (az író lelkes híve és „heroldja”), Hans-Harald Müller is. (Egyébként az úgynevezett „Rudolf császár kori prágai udvari, illetőleg zsidó miliő” sem állandóan jelenvaló, jóllehet kétségtelenül domináns a könyvben, amiként az is igaz, hogy a visszatérő szereplők óhatatlanul is az egyes fejezetek-történetek közötti összefüggések keresésére csábítanak.)

Reményeim szerint ez az ízelítőül külön közölt fejezet kellő bizonysága annak, hogy a restebb vagy kevésbé zseniális olvasók** is nagy örömüket lelhetik ezekben a már akár lazán, akár szigorú (csak nem rögtön azonosítható) logikával összefűzött történetekben.

* Tovább erősíti e memento-jelleget/-funkciót, hogy a mű utolsó fejezetei a holokauszt után íródtak, s természetesen az után jelent meg a könyv is.

** – akik egyfajta vonalat ugyan képesek húzni vagy fölismerni a regényben: legalábbis felismerik a bölcs Júda Lőw rabbi, az életében dúsgazdag, ám koldusszegényen sírba szálló Mordecháj Meiszl, felesége, a szép Eszter, valamint az uralkodónak enyhén szólva nem való, ám megszállott műgyűjtő s az alkímia meg az asztrológia iránt is szenvedélyesen érdeklődő különc, Rudolf császár sorsának egymással, no meg az aranykori Prágáéval való összefonódottságát, de akiknek lelki szemei előtt ettől még nem igazán rajzolódik ki az összes részletet logikai-oksági szőttessé elrendező regénycselekmény –