Hagyomány és felejtés: egy műfaji revízió átértékelése

Hites Sándor 2004-ben megjelent, A múltnak kútja című kötete a kortárs magyar történelmi regény műfaja körül kialakult diskurzusra reflektál, amely olyan szerzők művei nyomán bontakozott ki, mint Háy János, Láng Zsolt, Márton László, Darvasi László, Rakovszky Zsuzsa, Esterházy Péter stb. Az említett szerzők regényeiről szóló kortárs elméleti megfontolások nem pusztán a történeti emlékezet posztmodern újraértékelése, hanem a metafiktív szövegalkotás, a történetszerűség visszatérése, szűkebb értelemben pedig a műfajhagyomány átértékelése okán kerülhettek az irodalmi vizsgálódások középpontjába. Hites Sándor három elméleti és három esettanulmányból felépülő kötete igen markáns nézőpontot kínál a történelmi regény kortárs diskurzusának (át)értelmezéséhez.

A kötet első, Politika, poétika, tudományosság: a történelmi regény mibenlétéről című tanulmánya a kortárs történelmi regény által felvetett elméleti problémákra, szűkebb értelemben pedig a Tiszatáj folyóirat 2004/4-es számának e témában megjelent cikkeire reflektál. A szerző meglátása szerint a történelmi regény azért kerülhetett újra a figyelem középpontjába, mert kritikai erőt tudott kifejteni egyrészt a korszerűtlennek, naivnak titulált műfaj, másrészt a pozitivizmus eseteként felfogott történettudomány irányába. Ez a kritikai erő az irodalomkritikusi és a történészi érdekeltség keveredését és ütközését, valamint a két diszciplína önmeghatározásának újragondolását vonja maga után. Már pusztán az a tény, hogy egy történész, nevezetesen Gyáni Gábor is tanulmányt írt az említett lapszámba[1], a két diszciplína összekapcsolódásának, elválaszthatatlanságának a jeleként értelmezhető. Noha figyelembe veszi, hogy a szaktudomány önmaga fikcionalizálása felől lép be ebbe a vitába, Hites Sándor jogosan fogalmazhat meg kritikát Gyáni cikkével szemben, amiért az normatív szempontok alapján értelmezi Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényét. A történész ugyanis olyasmit kér számon a fikcionális művön, ami a „valóságreferenciák”, azaz a 17. századról szóló történetírói tudás puszta illusztrációja lenne. Igaz ugyan, hogy a történetírás mindenkori szakmai horizontjának mellőzésével a történelmi regény kulturális jelentősége és poétikája sem ítélhető meg, de ebből még nem következik a kettő közötti hatás egyirányúsága. A posztmodern történetelmélet közismert belátása szerint ugyanis a történetírás is a fikció módján artikulálódik, ezért retorikai szempontból nem állítható, hogy a történetírás az irodalom anyagaként, mintájaként szerepel (a tanulmány röviden kitér White, Rigney, Rüsen, Ricoeur, Koselleck ez irányú elképzeléseire is). Persze az is magától értetődő, hogy a történelmi regény társadalmi-politikai jelentőséggel is bír. Az azonban már korántsem bizonyítható, hogy például a 19. századi történelmi regény lenne a kelet-közép-európai etnikai konfliktusok első számú felelőse (miként azt például Bojtár Endre véli[2]), hiszen a fiktív szövegek sohasem annyira előíró jellegűek, mint a történetírás monologikus narratívái.

A szerző szerint a történelmi regény kortárs revíziója az objektivista történelemfelfogás alapállásából fordult a műfaj 19. századi hagyományához, amelyet a tudományos funkciók reflektálatlan imitálására redukált. Ebből a meglátásból indul ki a kötet harmadik, talán legkiemelkedőbb, Műfaj, örökség, revízió címet viselő tanulmánya is, amely a történelmi regény hatástörténetének kérdéseit kívánja tisztázni, artikulálni: még pontosabban a műfaj romantikus örökségének és a történelemfilozófiának a kapcsolódásait firtatja. Hites tézise szerint ugyanis: „A revízió […] nem a hagyomány újraértékeléséhez, hanem továbbfelejtéséhez járulhatott hozzá.” (103–104.) A szerző voltaképp a 19. századi történelmi regény hagyományának mellőzését rója fel a kritikának, amely – mintegy átlépve ezen a hagyományon – a régi magyar irodalom, ezen belül pedig az emlékiratírók irodalmát tekintette a jelenkori történelmi regény elsődleges nyelvi referenciájának. Ennek a felfogásnak Hites szerint az a magyarázata, hogy: „a műfajrevízió fogadtatásának fősodra jórészt azt a hallgatólagos állásfoglalást képviselte, hogy a romantikus történelmi regény a történelmi valóság megjelenítésének igényéhez kötődött, s nem számolt el e megjelenítés nyelvi feltételeivel.” (113.) Más szavakkal, a 19. századi regényt tulajdonképpen monolit képződményként fogta fel a szakirodalom, és nem annyira azok olvasásából, mint inkább ideologikus értelmezéstörténetéből vonta le a következtetéseit.

A műfaj újragondolására kísérletet tevő tanulmányokban olyan megfogalmazásokat találhatunk, amelyek igazolják Hites észrevételét. Híres tanulmányában, A kitaposott zsákutcában Márton László például úgy fogalmaz, hogy Háy János és Láng Zsolt regényei „áthajolnak” a 19. századi próza hagyományán, szervtelennek hitt nyelvi és irodalmi elemekből hoznak létre „szerves egészet”, és ezt egy olyan ironikus gesztus révén teszik, amely fellazítja, illetve egyáltalán tudomást se vesz erről a hagyományról.[3] Rácz I. Péter tanulmányában is olvashatunk olyan kijelentéseket, hogy a történelmi regény a választott korszak rögzítettnek tekintett eseményei alapján konstruálja cselekményét, és csak a fikció követelményei miatt tér el ezektől az eseményektől.[4] Rácz I. tanulmánya (amely egyébként igen meggyőzően érvel az egységes, kontinuus irodalomtörténet-felfogás ellen) csupán a Jókai-féle pikareszktradícióhoz köti Háy János Dzsigerdilen című regényét, amelyet nem-kauzális szerveződésű, ám a szétágazó, burjánzó történeteket, intertextuális utaláshálót „szerves egésszé” alakító műként jellemez. Még az a Bényei Péter is a múlt reprezentációjának sikerességét vizsgálja a 19. századi történelmi regénnyel kapcsolatban, aki egyébként elismeri, hogy maga a „reprezentálandó” múlt sem nélkülözheti a konstrukciót, hiszen már önmagában is temporális elkülönböződések terepe.[5] Bényei Péter tanulmánya azonban átveszi azt az (ankersmiti) megkülönböztetést, amely szerint a történetírásra egy centripetális, míg a történelmi regényre egy centrifugális mozgás jellemző: az előbbi egy átfogó múltkép létrehozására fókuszál, ezért a képzelet korlátozásával jár együtt, ezzel szemben az utóbbi világkonstruáló aktusai a jelentés szóródását eredményezik. A történelmi regénynek ez a felfogása Ankersmit (egyébként Hites által is kifogásolt) tézisén nyugszik, amely szerint a történelmi regény csupán a történésztől kölcsönzött tényszerű tudásból kiindulva juthat el egy fiktív szituációhoz.[6] Az ilyen megfogalmazások – tudás és írás, tény és kijelentés szembeállításával (13.) – mintegy az irodalmi megismerés másodlagosságának platonista koncepcióját ismétlik.

A szakirodalomban a fentiektől eltérő kísérletekre is találhatunk példát. Hites ezek közül röviden utal Török Lajos egyik tanulmányára[7], amely Jókai kapcsán azt mutatja ki, hogy a történelem ábrázoló megjelenítése már a romantikus hagyományban is képtelenségnek számított (114.). Török Lajos A történelem (félre)olvasásában nemcsak azt fejti ki, hogy az Erdély aranykora is egy létező (nevezetesen a Cserei-féle) nyelvi hagyomány tapasztalatából építkezik, hanem általában a 19. századi történelmi regény heterogenitásának koncepcióját is felveti. Emellett megemlíthető még Szilasi László Darvasi-értelmezése is, amelynek egyik lábjegyzetében tételesen is megfogalmazódik az a – Márton László említett elképzelését idéző – megfigyelés, hogy „Háy és Láng könyvétől eltérően Darvasi szövege nem érintés nélkül hajol át »a tizenkilencedik század fölött«”.[8]

Láthattuk, már többen is rávilágítottak arra, hogy a kortárs magyar történelmi regény nem mellőzi teljes mértékben a műfaj 19. századi hagyományát. Hites Sándor meggyőzően mutatja ki, hogy az értelmezések zöme a cselekményközpontú, lineáris történetformálás példáiként tekint a 19. századi történelmi regényre, annak ellenére, hogy egy figyelmes olvasatban inkább a töredezettség jegyei fedezhetőek fel ezekben a művekben (117.). Jósika Miklós regényeiben (A csehek Magyarországban, Sziklarózsa, Jósika István stb.) már megtalálhatjuk a posztmodern „historiográfiai metafikció” jegyeit: az időviszonyok elbizonytalanítását, a cselekmény motiválatlanná válását, a nézőpontok váltakozását, az allegorikus jelentéslehetőségek megsokszorozódását vagy akár a reflexív mozzanatok gyakoriságát. A korabeli recepció voltaképp ugyanazon megfontolások miatt marasztalta el Jósika regényeit, amelyek miatt napjaink kritikája magasztalja a kortárs történelmi regényeket.

A félreértések elkerülése végett: ez az érvelés nem jelenti azt, hogy Hites az alteritás felszámolhatóságának és a történetiség kiiktathatóságának naiv elképzelését osztaná. Az ilyen egyszerűsítések elkerülése végett tételesen is leírja: „Nincs sok értelme különböző »posztmodern jegyeket« keresni vissza a múlt irodalmából.” (122.) Annak tudatosítása, hogy a múlt konstrukció voltára nem a metahistóriai fordulat figyelt fel először, azt a belátást eredményezheti, hogy a történelmi regény romantikus hagyománya egy retorikailag és poétikailag igen összetett formáció, és hogy a kortárs történelmi regény tárgya voltaképp a romantikus regény nyelve, annak ellenére, hogy már nem annak a nyelvét beszéli (125.). Úgy tűnik, Hites értelmezése nem az irodalomtörténet folytonosságát, egységét állítja vissza, hanem – az ismétlés és a felejtés dinamikájára koncentrálva – voltaképp nyelv és történelem elválaszthatatlansága mellett érvel.

A könyv záró tanulmánya a történettudomány 19. századi professzionalizációjának tanulságai felől közelíti meg a jelenkori „történelmi fordulatot”. A Hozzáértés, köztudalom, dilettantizmus: történetírás a 19. században című tanulmány a professzionalizációt és a diszciplináris határok megvonását megelőző, bizonytalan vagy átmeneti műfajú történelmi munkákról[9] szólva olyan anekdotikus, jelenetező, fiktív párbeszédeket felvonultató és kompiláción alapuló történetírói kísérleteket elemez, amelyek inkább egy adott kulturális közeg fikcióalkotó képességét tették próbára. Ezek a művek a korabeli olvasói elvárások számára nem voltak felforgató jellegűek, nem keltettek felháborodást; a kiegyezés után azonban elvesztették hitelességüket a forráskritika módszerén alapuló, a politikai ideológia és intézményrendszer által is támogatott szaktörténészi írásmóddal szemben, amely elsősorban a nemzet fejlődéselvű történetét volt hivatott kidolgozni, kizárva ezzel minden nem kívánatos tartalmi mozzanatot, sőt a fenséges dimenzióját, illetve a műfaj nyelviségére történő mindennemű reflexiót is.[10] A későbbiek során azonban egyes demitologizáló, ám a szakmai kritériumoknak teljességgel megfelelő munkák (mint például a fiatal Szekfű Gyula A száműzött Rákoczija) a múlttal való szembenézés addig elképzelhetetlen formáit honosították meg, és egyben a professzionalizáció korábbi irányát is megkérdőjelezték.

A múltnak kútja már amiatt is igen meggyőzőnek nevezhető, hogy nemcsak az elméleti részekben reflektál a 19. századi történelmi regényre, hanem a három esettanulmány is erről a korpuszról kialakult, gyakran igencsak sematikus képet kívánja árnyalni. (A következőkben csupán egy pár szempontot emelnék ki ezekből az összetett tanulmányokból.) A kötet második, legterjedelmesebb tanulmánya (Prognózis és anakronizmus: a Zord idő mint politikai példázat) a prognózisok regényeként olvassa Kemény Zsigmond művét. Hites értelmezésében mindegyik szereplő mintegy „prognózis-helyzetben” van a regényben, ami abból is adódhat, hogy a tapasztalat és az elvárás folyamatosan változó viszonyának van alávetve. A múltnak és a jövőnek ez az aszimmetrikus viszonya arra enged következtetni, hogy a regényben a történelmi idő nem egyenes vonalú (44.). A műfaj befogadásának szempontjából mindezt csak fokozza a történelmi regény ama sajátos időstruktúrája, hogy a fikcióban szereplő jóslatok az olvasó számára már ismert tények újrafelismerését viszik színre. A Zord időben ugyanis egy olyan sajátos narratív logika működése (és ugyanakkor működésképtelensége) figyelhető meg, amelyben „a magyarázat és az előrejelzés logikai struktúrája egybeesik” (45.). Frangepán például olyan rendkívüli éleslátásról tanúskodó jóslatokat fogalmaz meg és egyben olyan alternatív történelmeket vázol fel, amelyek csak az utólagosság pozíciójából válnak beláthatóvá: alakja éppen ezért a regény öntükröző indexei közé tartozik. Hites szerint e sajátos időstruktúra kiaknázásával a Zord idő rávilágíthat arra, hogy a megvalósulás és a lehetőségek divergenciájának, a történetek szétágazásának gondolata nem posztmodern felismerés. A regény nem pusztán a történeti és a politikai gyakorlat szatírája, hanem inkább a történetfilozófiával mutat rokonságot, amennyiben a múlt és az emlékezet viszonyának kérdéseit taglalja. Kemény Zsigmond regényében persze az események mibenléte igen hangsúlyosan összekapcsolódik elbeszélésük mikéntjével. Nem véletlen, hogy a regény többet foglalkozik az előrejelzéssel, a lehetőségek terepével, mint magukkal a bekövetkező eseményekkel. Ehhez kapcsolódóan pedig éppen egy példázat keretei között mutatja be „az analógiák példázatosságának kudarcát” (93.). Ezért a Zord idő abban is eltér a politikai regény más képviselőitől, hogy a vonatkozó politikai helyzet elmúlásával nem veszti el érdekességét.

A kötet további két tanulmánya a műfaj egyik „prototípusához”, Walter Scott Ivanhoe című regényéhez kapcsolódik: az egyik a regény magyar fordításait, a másik belső szétágazásait, „poliglossziáját” elemzi. Az első tanulmány (Walter Scott és az Ivanhoe magyar fordítói) az angol regényíró recepciótörténetének vázolásával indul. Walter Scott regényeinek kezdeti elismertsége (amely javarészt a „korrajz hitelességének” illúziójából fakadt) a 19. század folyamán egyre apadt, míg végül az „ifjúsági irodalom” szórakoztató jellegére redukálódott. Ez a helyzet Lukács György 1937-es, német nyelven írt műfaj-monográfiájáig, pontosabban annak a hatvanas években megjelent angol fordítása kritikus visszhangjáig állt fenn: ekkortól indultak viták arról, hogy Scott regényei nem annyira a romantikához, mint inkább a 18. századi írásmódhoz köthetőek. Scott maga sem az imagination, hanem a fancy termékének tartotta műveit, tehát nem hitt az igazságnak a teremtő képzelőerő általi megragadhatóságában (147.). A posztmodern narrációelméletek felől azonban Scott prózapoétikája már jóval összetettebbnek, rétegzettebbnek tűnik, mint azt korábban sejteni lehetett. Tanulmányában Hites azt mutatja ki, hogy az Ivanhoe magyar fordításai mintegy leképzik Scott recepciótörténetének bizonytalanságait. A Ivanhoe-adaptációk története ritkaságszámba megy a líraközpontú magyar fordításirodalomban, hiszen ezt a regényt öt ízben is lefordították.[11] E változatok szemügyre vételéből nemcsak az tűnik ki, hogy a fordítók általában kihagyják a szerzői kommentárokat és jegyzeteket, néha még a cselekményhez csak lazán kapcsolódó részeket is, hanem – Bart István kivételével – még a fiktív szerzőt és fiktív címzettet is színre vivő bevezetőt, a Dedicatory Epistle-t is mellőzhetőnek tekintik. Ez a bevezető-értekezés pedig sok mindent elárul a történelmi regény fiktív voltáról, sőt az elbeszélt és az elbeszélő nyelvek közötti távolság áthidalására tett irodalmi kísérletet expliciten is fordításként jelöli. Az Ivanhoe ugyanis úgy teszi jelöltté az ábrázolt kor nyelvi idegenségét, hogy a párbeszédeket egyféle álarchaikus nyelven formálja meg. Az elbeszélő és a szereplők közötti nyelvi feszültség egyik magyar fordításban sem válik jelöltté. Ehhez a nyelvi kérdéshez kapcsolódik a második, kevésbé kifejtett Scott-tanulmány is (A nyelvtörténet mint történelem: az Ivanhoe esete), amely szerint a regény a nyelvtörténet és a nemzeti történelem szoros összefüggését állítja. A normann hódítók és a szász őslakosok közötti konfliktus ezért nyelvhasználati kérdés is: e nyelvtörténeti feszültség megjelenítése révén válik elbeszélhetővé az angol nyelv létrejöttének folyamata. Az Ivanhoe úgy példázza a többnyelvűség politikai-gazdasági feltételeit és következményeit, hogy a nyelvek közötti eltérés, aszimmetrikus szembenállás nem csupán jelzi, hanem meg is teremti a hierarchiák bonyolult rendszerét. A hódítás és az asszimiláció a fordítás allegóriájaként értelmezhető (182.). Az pedig, hogy a normann és a szász elem összeolvad, annak a jele, hogy a regényben olyan kétirányú fordításról van szó, amely során feledésbe megy a különbségek különbség volta, azaz a különbségek megszüntetve őrződnek meg: ami pedig, végső soron, a fordítás kudarcaként is felfogható. Az Ivanhoe-tanulmányokon talán számon kérhető, hogy kevés példával szolgálnak a magyar nyelvű átültetések összehasonlító megítéléséhez, illetve a regénybeli többnyelvűség és fordíthatóság heurisztikus funkcióinak alátámasztásához, továbbá azért, hogy a nyelv és a hatalom közötti viszony problémáját sem fejtik ki elég körültekintően: ennek ellenére elmondható, hogy központi felvetésüket, ti. nyelv és történelem szétválaszthatatlanságát meggyőzően bizonyítják.

Hites Sándor kötete tehát „posztmodernként” számon tartott nyelvi-retorikai jellegzetességek meglétét mutatja ki a 19. századi történelmi regényekben. Ezt persze nem a jelenkori irodalmi tradíció által megalkotott kérdésirányok mellőzésével teszi, hanem éppen ezáltal világít rá arra, hogy a kortárs magyar történelmi regény által végrehajtott műfaji revízió voltaképp a 19. századi regény nyelvi teljesítményének ismétlése és variálása. Ebből a nézőpontból a műfaj átértelmezésének és újraalkotásának ideológiája a hagyományhoz való viszony törését diagnosztizálja, és leginkább az elfojtás aktusához hasonlítható. Hites radikális megfogalmazása szerint: „Ha a műfaji örökséget legyűrendő teherként érzékeljük, voltaképp azt ismerjük be, hogy a jelen nem képes az (ön)kritikára, s bizonytalanságait a múltra hárítja. Az a tény, hogy a műfaj múltjáról alkotott hagyományos kép módosulás nélkül vészelte át a történelmi regény visszatérését, valójában arról tanúskodik, hogy nem történt meg a műfaj revíziója.” (123.) Mindent egybevetve elmondható, hogy A múltnak kútját pontos elemzéseivel, koherens és markáns nézőpontjával, a politikai olvasás tradíciójának átértékelésével a történelmi regényről szóló kortárs vita megfontolandó és továbbgondolandó koncepciójaként lehet és érdemes figyelembe venni.

[1] Gyáni Gábor: Történelem és regény: a történelmi regény, in Tiszatáj 2004/4, 78–92.

[2] Bojtár Endre: A romantika a kelet-európai irodalmakban, in Berkes Tamás (szerk.): Keresztirányok, Balassi Kiadó, Budapest, 2000, 103–127.

[3] Vö. Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben. Két példa, in uő: Az áhitatos embergép, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999, 235–266.

[4] Vö. Rácz I. Péter: A történeti narratíva poétikai szerepe a mai magyar irodalomban, in Prae 2000/1–2, 117–157.

[5] Bényei Péter: Regény és történelem. A 19. századi történelmi regény lehetőségei a múlt reprezentációjában, in Tiszatáj 2004/11, 51–74.

[6] „A történetírás kidolgozza a szociohistorikus valóság narratív interpretációit, az irodalom alkalmazza.” Frank R. Ankersmit: Hat tézis a narrativista történetfilozófiáról, in Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 4. A történelem poétikája, Kijárat Kiadó, Budapest, 2000, 112, ford. Leiszter Attila és Mester Tibor (kiemelés az eredetiben).

[7] Török Lajos: A történelem (félre)olvasása. Jókai Mór: Erdély aranykora, in Szegedy-Maszák Mihály – Hajdu Péter (szerk.): Romantika: világkép, művészet, irodalom, Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 242–259.

[8] Szilasi László: „minden, amit külön dobtam” (Darvasi László: A könnymutatványosok legendája), in uő: A Kopereczky-effektus, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000, 220.

[9] Ilyenek például Dugonics András: Szittyai történetek (1806), Horváth István: Rajzolatok a Magyar Nemzet Legrégebbi Történeteiből (1825), Jósika Miklós: A magyarok őstörténelme (1861).

[10] Vö. Hayden White: A történelmi értelmezés politikája: szaktudománnyá válás és a fenséges kiszorítása, in uő: A történelem terhe, Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 205–250, ford. John Éva.

[11] Thaisz András (1829), Gineverné Győry Ilona (1906), Salgó Ernő (1935), Szinnai Tivadar (1955) és Bart István (1993) fordításairól van szó.