Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. március – Kritika / vita / Kritika/vita / A kritikai elköteleződésről

A kritikai elköteleződésről

Kritikai ideálok

               

Úgy vélem, hogy – miként a kritika-vita idején – a gyakorló kritikusok és a kritikával elméletileg foglalkozó irodalomtudósok többsége ma is egyetértene Margócsy István Jelenkorban megfogalmazott állításával, mely a kritika feladatát a következőkben látja:

               

„…mondja meg, melyik művet, milyen szempontok alapján talál fontosnak és mások számára ajánlhatónak, hogy arról beszéljen, értékválasztásait hogyan s milyen érveléssel tudja igazolni, hogy bemutassa, milyen irodalmi hierarchiát tud egyáltalán és aktuálisan elképzelni (s minek alapján!), hogy elmagyarázza, milyen tágabb (történeti, poétikai és aktuális) kontextusban tudja elhelyezni az adott mű megoldásait és jelentéseit, hogy szemléltesse, milyen olvasási stratégiával véli leginkább megközelíthetőnek az épp érintett művet.” (Margócsy 474)

               

Ez a kritika-meghatározás azonban jóval összetettebb annál, mintsem hogy egyszerűen átültethető lenne a gyakorlatba, s a praxis kérdései mellett olyan problémákat is felvet, melyek megkívánják, hogy átgondoljuk a kritikának az irodalommal foglalkozó társtudományokhoz fűződő viszonyát. Először lássuk a gyakorlati aggályokat.

A kritika Margócsy szerint elsősorban szelekciós eljárás: kortárs műveket választ tárgyául, és már a választás aktusa is részét képezi a kritikusi eljárásnak. A kritikus gyakorlatában ez vélhetően azt jelentené, hogy ő maga dönti el, miről kíván, illetve miről nem kíván véleményt mondani. Rövid kritikusi pályafutásom az utóbbi lehetőséget erősíti. Kritikát általában – a folyóirathoz intézményesen nem kötődő kritikusok többségéhez hasonlóan – felkérésre írok. Még inkább így vannak ezzel az egy-egy laphoz kötődő kritikusok. A választás szabadsága tehát a kritikus számára csak korlátozottan adott. A gyakorlatilag a kritikusi függetlenség biztosítékaként funkcionáló választás lehetősége – Margócsy állításával szemben – éppen ellenkező előjellel működik. A felkérésekre mondott minden egyes „nem” a kritikus elszigetelődését segítheti elő. Az ellenpélda talán segíthet a dilemma megvilágításában: ha egy olyan műről írok negatív kritikát, melyet jelentéktelennek vagy csak egyszerűen rossznak gondolok, akkor értékítéletemnek valamilyen módon illeszkednie kell annak a lapnak az arculatába és szemléletébe, ahol az adott kritika megjelenik. Akkor is így van ez, ha a szerkesztőségek gyakran hangsúlyozzák, hogy a megjelent írások tartalmával és az általuk képviselt szemlélettel és szellemiséggel nem feltétlenül értenek egyet. Ha ugyanis az ilyen jellegű írások elszaporodnak egy folyóiratban, akkor az előbb-utóbb nem csak olvasóit, hanem a jellegét is elveszti. A kritikus tehát nem csupán választ(hat)ja az általa recenzálni kívánt szöveget, hanem gyakran a kritika megjelenésének fórumával együtt teszi ezt, utóbbihoz igazítva a terjedelmet, értékítéletének kifejtését, véleményének súlyát stb. Sarkítva ezt a helyzetet azt is mondhatnám, hogy a kevés, privilegizált helyzetben lévő (mert valóban független) kritikus kivételével a lapok kérik fel a kritikust és választják meg kritikájának tárgyát, egyben megszabva azokat a korlátokat is, melyek között a kritikus egyáltalán kifejtheti tevékenységét.

Margócsy kijelentésének második része a kritikusi szempontrendszerre és a kritika szolgáltató jellegére vonatkozik: a kritikus véleménye szerint az általa felismert és elsajátított, rendelkezésére álló szempontok alapján alkotja meg ítéletét, s ez az ítélet egy közösség számára tett ajánlatként funkcionál. Vagyis Margócsy érvelésében a kritikusi szempontok és a kritika közösségi jellege elválaszthatatlanul összekapcsolódnak. A kritikus ennek a közösségnek – vélhetően a művelt irodalmi nagyközönségnek – a tagjaként fogalmazza meg ajánlatát, s szempontjai is illeszkednek vagy legalábbis illeszthetők a művek feltételezhető olvasóinak szempontjaihoz. Vagyis a kritikus bizonyos értelemben mindig közösségi felhatalmazás alapján értékel. Ez a közösség azonban ideális esetben „elképzelt közösség”, ahogyan azt Benedict Anderson a nemzetről állítja, antropológiai értelemben: vagyis éppen az olvasott szövegeken és jelentéseiken való szimbolikus osztozás révén válik közösséggé. A kortárs magyar irodalom olvasóiról azonban alig tudunk valamit, hiszen gyakorlatilag ismeretlen ennek a csoportnak a szociológia összetétele. Csak abban lehetünk bizonyosak, hogy miként az irodalmi életre is nagy hatással volt a rendszerváltozás, úgy az olvasóközönség is alapvető változáson mehetett át, ha másban nem is, hát – a példányszámokból és a könyvtári hálózat zsugorodásából ítélve – számát illetően. Ha tehát a kritikus interszubjektív viszonyítási pontokat keres szempontjait és ajánlásait illetően, egyéb visszajelzések hiányában fordul az irodalmi élet többi szereplője felé. Ezt is jelenti a magyar irodalmi élet belterjessége. Hogy ez a kritikusi irányultság mégsem törvényszerű, arról egy kicsit később.

Hasonló a helyzet a kritikusi „érvelés” és az aktuálisan elképzelhető „irodalmi hierarchia” esetében. Igaz ugyan, hogy a kritika nyelvének – Radnóti Sándor érvelésével összhangban – minden esetben „köznyelvnek” kell lennie (Radnóti 39), ám ezt a státust alapvetően meghatározza az a közeg, ahol ezt a nyelvet használják. A kritika-vitában előkerülő érvek a kritika nyelvének tudományossá tételéről például szimptomatikusan jelezhetik azt a tényt, hogy akkoriban a kortárs magyar irodalmat egyre inkább a vele professzionálisan foglalkozók igyekezték kisajátítani. Erre utalhat az is, hogy a kortárs irodalmi jelenségek közül azok a folyamatok értékelődtek fel, melyek az uralkodó beszédmódok számára értelmezhetők és értékelhetők voltak, s ha az azóta eltelt időszakban alapvető változásokról beszélhetünk, akkor azok az irodalmi mező más, ám szintén intézményes meghatározottságaival hozhatók összefüggésbe: nevezetesen az irodalmi díjak odaítélésével és a könyvkiadói stratégiák alapvető változásaival. Meglátásom szerint a kritikusi érvrendszert és az „irodalmi hierarchiák” alakulását a folyóiratok rendszerének kialakult struktúrája mellett éppen ezek a változások alakították, s nem vagy csak elvétve beszélhetünk olyan kritikusi teljesítményekről, melyek hozzájárultak a beszédmódok és az aktuálisan érvényben lévő értékrendszerek változásaihoz. A kritikai nyelv és érvelésrendszer belső változásai leggyakrabban a külföldről érkező teoretikus importhoz és a nyomában kibontakozó magyar „paradigma-váltásokhoz”, ritkább esetben pedig lazán szerveződő irodalmi csoportosulások megjelenéséhez köthetők. Vagyis a kritikus cselekvőképessége mind az érvelést, mind az értékítéletek mentén szerveződő hierarchiát tekintve korlátozott csupán.

Margócsy meghatározásának utolsó része tulajdonképpen az irodalomkritika illetékességének kiterjesztéséről szól. Azzal, hogy a kritikus feladataként jelöli meg a művekhez társítható kontextus kijelölését, illetve a kritikus feladatát összekapcsolja az értelmezéssel, két – a kritika-vitában is megfigyelhető – tendenciát emel ki: közelíti a kritikusi tevékenységet egyrészt az irodalomtörténészi, másrészt az irodalomértelmezői tevékenységhez. Vagyis a kritika hagyományos, a vitában leghangsúlyosabban Takáts József által képviselt értékelő feladata Margócsy érvelésében is háttérbe szorul. A kritikus elsősorban nem saját ízlésének, az általa képviselt közízlésnek, az esztétikai vagy más mércét követő értékítéletnek az ágense. A társadalmi, etikai és politikai értékek relativizálódásával párhuzamosan lezajlik tehát a kritikai normarendszerek viszonylagossá válása is, s ennek megfelelően Margócsy ideális ítésze is inkább szemléltet, a mű lehetséges jelentéseihez keres lehetséges, általa belátható kontextusokat. Ráadásul azzal, hogy Margócsy néhány sorral korábban a kritikus feladataként az „irodalmi hierarchia” alátámasztását is felkiáltójelesen megkövetelte, tovább gyengíti a kritikusi ítéletalkotás szilárdságát. Nehéz elképzelni, hogy a gyakorlatban megszabott keretek között egyetlen kritikus is egyszerre legyen képes eleget tenni a terjedelmi korlátoknak és megfelelni a szolgáltató szerepnek, irodalomtudományos érvekkel is alátámasztható, mindazonáltal „köznyelven” megfogalmazott értelmezési javaslatokat és kontextusokat vázolni, provizórikus értékítéletét pedig az aktuálisan érvényben lévő „irodalmi hierarchiákhoz” viszonyítani, esetleg igazítani.[1]

               

             

Az elköteleződés

           

Margócsy meghatározása – minden belőle adódó gyakorlati nehézséggel együtt – egy olyan kritikai alapállást fogalmaz meg, mely minden bizonnyal sok fiatalabb kritikus számára szolgálhat útmutatással. Annak ellenére, hogy én magam hamarabb írtam terjedelmes könyvfejezetet a kritika-vitáról, minthogy gyakorló kritikusi működésemet megkezdtem volna, s Margócsytól teljesen eltérő dolgokat gondolok a kritika feladatáról, eltérő hangsúlyokkal ugyan, de legtöbb kitételét megfontolásra érdemesnek találtam, amikor a kritikaírás gyakorlati dilemmáival szembesültem. A legfontosabb kérdést azonban nem az általa kijelölt sarokpontok jelentették, hanem a magyar irodalomkritikának az az általános beállítódása, hogy az ítéletalkotás feladatát szinte kizárólag a szövegek esztétikai értékeinek felbecslésében látja. Margócsy leírása a kritikai ideálról már csak azért is helytállónak bizonyult, mert a kritikai ajánlás, a szempontrendszer, az érvelés, a hierarchiák, a kontextusok és az olvasási stratégiák kiemelése révén gyakorlatilag rávilágított arra a problémára, mely A hattyú és a görény: kritikai vázlatok irodalomra és politikára című könyvem írása idején foglalkoztatott. Nevezetesen arra, hogy különböző okok miatt nem tudom elfogadni az általam is fontosnak tartott szövegekhez kapcsolódó kritikai ajánlatokat; hogy saját szempontrendszerem merőben eltér az aktuálisan érvényben lévő kritikai normáktól; hogy az általam beszélt kritikai nyelv Magyarországon (magyar művek értelmezésében és értékelésében) – ha nem is ismeretlen, de – gyakorlatilag használhatatlan, vagy egyáltalán nem elfogadott; hogy az értékek és hierarchiák tekintetében nagyon különbözően gondolkodom az általam olvasott magyar kritikusoktól; hogy ez nem az a kontextus, melyben én otthonosan érzem magam.

A legfőbb problémát az jelentette számomra, hogy – kissé sarkítva és egyszerűsítve a helyzetet – a magyar kritikai közélet esztétikai irányultságával szemben saját pozíciómat legjobban talán a „politikai elkötelezettségű” szókapcsolattal lehetne jellemezni. Ezt az álláspontot némi hevülettel így találtam megfogalmazni a kritika-vita kapcsán:

                 

„Miközben a kritika-vitában a kritikusi megnyilatkozások átpolitizálódtak, a kritikai gyakorlat nagyrészt mentes maradt az irodalmi szövegek és a megváltozott kontextus által felvetett politikai kérdések tematizálásától. Gondolok itt az irodalmi szövegek helyzetének és jelentőségének radikális átalakulására, az irodalmi intézményrendszer eróziójára, a kiadói és terjesztő gyakorlat változásaira, az olvasási szokások átalakulására, a kulturális értékrendek tendenciaváltásaira. Nyilván sajátságos és a vitához képest utólagos szempontok alapján, de ezekhez a kérdésekhez képest a kritikai beszéd irodalomtudományhoz fűződő viszonya vagy éppen a kritikai értékítéletek kulturális eszményekre történő alapozása számomra éppoly lényegtelennek tűnnek most, mint hogy egy-egy szöveg megfelel-e az ízlésemnek vagy sem.”[2]

                 

A politikai irányultságú kritika lehetséges kérdéseinek kifejtésekor könyvemben több szempontot vettem figyelembe. Ezek között a szempontok között szerepelt – hogy ismét csak Margócsy fentebb elemzett meghatározására utaljak – a politikailag értékelhető szövegek kiválasztása, a kritika lehetséges politikai szempontjainak felvetése, a politikai irányultságú kritika érvrendszerének kidolgozása, a kritikai értékek változásának történeti elhelyezése, a különböző kritikai kontextusok vázolása, illetve ezekhez képest a politikai olvasásmódok kidolgozása. Mindeközben persze – ahogyan azt könyvem egyik kritikusa is megjegyzi (Havasréti 109–11) – talán nem kívánt mértékben magának a politika fogalmának a jelentése is kibővült. De talán éppen ez a lényeg: hogy az irodalommal kapcsolatos kérdések mindegyike politikai kérdésként is újrafogalmazható, hogy az irodalmi szövegek heterogén módon ugyan, de gyakorlatilag minden esetben érintkeznek a politikai mezőként definiálható, saját létfeltételeiket biztosító körülményekkel, legyen szó az alkotás folyamatáról, a könyvkiadásról, a terjesztésről, a befogadásról vagy éppen a kritikai értékelésről.

Havasréti kritikája – gyakorlatilag a magyar kritikai közélet konszenzusával összhangban, ám igen árnyaltan – éppen az ilyen típusú kérdésfeltevésnek a jogosságát vitatja. Azt kifogásolja, hogy „az irodalom külpolitikáira hivatkozó megközelítések alapján olyan – első pillantásra csupán ártatlan motívumválasztási problémának tűnő – kérdések is politikainak minősülnek, mint az ’apa-regények’ jelenségköre, vagy a foci és irodalom viszonyának Esterházy korai írásai óta nem szűnő népszerűséggel bíró kérdései”. (113) Ráadásul fenntartja, hogy „a cultural studies elemzési módszerei akkor is használhatóak, ha a kutató nem feltétlenül ért egyet az irányzat politikai előfeltevéseivel”. (111) Az első kijelentésével nem, a másodikkal csak részben értek egyet. Kétlem, hogy a magyar politikai kontextusban a futball kérdése politikailag neutrálisnak számítana az Aranycsapattól kezdve a kurrens politikai összefonódásokkal és botrányokkal bezárólag. Hogy a személyes és a közélet szférájának elválasztása nem politikai kérdés lenne, s az apa-regényekben egyértelműen és problémátlanul jelenne meg legalább a hetvenes évek óta (például az Egy családregény végét követően). Ami pedig a kritikai kultúrakutatás magyarországi recepcióját illeti: módszerei valóban használhatók akkor is, ha a kutató nem számol el a politikai előfeltevésekkel, ám a politikai következményekkel való számvetés véleményem szerint ebben az esetben sem megkerülhető. Ha csak azt a tényt veszem figyelembe, hogy a kritikai kultúrakutatás minden egyes általa vizsgált tárgyat a kulturális termelés, a forgalmazás és a befogadás, illetve fogyasztás hármas szempontrendszerében értelmezi és értékeli, akkor nehezen hagyhatja figyelmen kívül saját szerepét az így felvázolt folyamatban. Ahogyan könyvemben fogalmaztam: „a kritikai gyakorlat potenciális beavatkozás a kulturális rendbe, megerősítése, értékeinek újratermelése vagy éppen újraértelmezése révén, a kritikus pedig […] gyakran a fennálló kulturális hierarchia, elsősorban a magas kultúra helytartója”. Havasréti szerint éppen azért alkalmazhatóak a kritikai kultúrakutatás módszerei „a kortárs irodalmi művek másként nehezen megközelíthető szimbolikus rétegeinek értelmezéséhez is”, mert „gyakran szubkulturális, életmódgettókba szoruló és így rejtőzködő életstílusokat, kulturális repertoárokat világítanak meg”. (111) Eközben az az alapvető ellentmondás kerüli el a figyelmét, hogy a rendszerváltás utáni kontextusban a kortárs magyar irodalom gyakorlatilag olyan szubkultúrává vált, mely magát mindazonáltal elitként határozza meg, s nem hajlandó, vagy éppen képtelen szembenézni az önmeghatározásából adódó politikai ellentmondásokkal.

Számos hasonló ellentmondást lehetne felsorolni, s legtöbbjük feloldására magam sem mernék vállalkozni. Így most megelégszem annak a kettőnek felvázolásával, melyek a legégetőbbnek tűnnek számomra. Az egyik a kiterjedt intézményrendszer és a kortárs magyar irodalom társadalmi jelentősége között fennálló aránytalanság. Az irodalmi folyóiratok magas száma, a kulturális támogatások összege és a kortárs irodalom és a folyóiratok olvasottsága régóta nincsenek összhangban egymással, ám még mindig olyan magas társadalmi presztízst képviselnek, hogy az olyan – más közegben és regiszterben működő – orgánumok is az irodalmi közéletbe történő belépés eszközeként használják fel a kritikai (ál)viták gerjesztését, mint például a KönyvesBlog. Szempontomból most nem a vita és a benne szereplő „érvek” az érdekesek, hanem az a tény, hogy a hagyományos irodalmi intézményrendszer által felhalmozott szimbolikus tőkéből mások is szeretnének saját maguk számára kisajátítani egy keveset. Ez arra a tendenciára hívja fel a figyelmet, hogy az irodalmi diskurzusnak a kiadók és folyóiratok meritokráciáiból felépülő demokratikus terébe úgy kívánnak új szereplők belépni, hogy annak legitimációját saját céljaikra kívánják felhasználni, bővítve a megszólalás kereteit, új közönséget, beszédmódokat és irodalmi regisztereket megjelenítve. A KönyvesBlog felbukkanása véleményem szerint mindenképpen pozitívan értékelendő (a vélemények inkább megoszlanak működésének mikéntjéről), ám az elgondolkodtató, hogy miért van egy internetes orgánumnak szüksége arra, hogy a zsurnálkritika piaci résének betömködése helyett a hagyományos irodalmi intézményekhez képest pozícionálja magát. A piac logikáját követő magyarázatok mellett – a KönyvesBlog „botránya” egyszerű marketingfogás – az is felmerülhet, hogy az irodalmi szubkultúra jelentőségéhez mérten túlméretezett intézményei megkívánják magának a szerkezetnek az újragondolását. Sok az eszkimó, kevés a fóka. Ez az „újragondolás” pedig a kritika-vita idején fennálló helyzethez hasonlóan pozícióküzdelmekkel jár együtt. Hosszú távon az is előfordulhat, hogy – miként a KönyvesBlog esetében – az irodalmi élet új szereplői nem az irodalomtudományos intézményrendszerrel, a kritikai céhek belőlük verbuválódó tagjaival keresik majd a kapcsolatot, hanem a könyvkiadókkal vagy az interneten megjelenő olvasói-értelmezői közösségekkel, s nem a hivatalos irodalmi kánon szerzőit részesítik előnyben, hanem rátalálnak saját irodalmi piacukra. Vagyis szó sincs „az olvasó lázadásáról”, inkább a hagyományosan értékközpontúnak gondolt irodalmi élet és a vele összefüggésben működő irodalmi piac „húzd meg – ereszd meg” játékának lehetünk szemtanúi.

A KönyvesBlog megjelenésével egy másik figyelemre méltó probléma is előtérbe kerülhet. Ez pedig a nyilvánossághoz jutó olvasói és értelmezői közösségek, illetve a nem magas regiszterbe tartozó, de mégiscsak irodalminak ítélt szövegek nyelvének hatása a kritikai beszédmódokra. A hagyományos irodalmi fórumok keretei között ugyanis a kritikai megnyilvánulásokat maguk az intézmények ellenőrzik. Ezek az intézmények maguk is kötődnek a kortárs magyar irodalom részben általuk kijelölt elsődleges szereplőihez, a kortárs magyar írókhoz. Így az ebben a térben megjelenő kritikai vélemények, ha áttételesen is, de a kortárs magyar irodalom jelenleg fennálló hierarchiájának, illetve általában a magas irodalom társadalmi presztízsének a fenntartásában érdekeltek. A kritikai diskurzus elszabadulása az új(jászerveződő) orgánumokban – mely az intézményrendszer felől nézve a kritika „bulvárosodását”, a „dilettáns” erők betörését jelzi – arra mutat rá, hogy a kortárs magyar irodalom terében kialakult szerzői kultuszok kritikájaként olyan hangok is megjelenhetnek, melyek határozottan az értékrendek átszabásának igényével léphetnek fel, s ez irányú törekvéseiket igencsak keresetlenül tálalják.[3] Véleményem szerint ismét csak nem a szakmai viták színvonala vagy éppen színvonaltalansága a lényeg, hanem az, hogy a kánonépítés és az irodalmi kultuszok kritikai értékelése olyan politikai kérdések, melyek feltétlenül igénylik az irodalmi intézményrendszerekkel történő foglalkozást az éppen aktuális kultúrpolitikai közegben. Hatékony politikai nyelv (politikailag hatékony nyelv) nélkül pedig az irodalom külügyeinek megvitatása nélkülözi az értelmes beszélgetéshez szükséges elengedhetetlen kereteket, arról a kérdésről már nem is beszélve, hogy a szóban forgó külügyek hogyan kapcsolódnak a néhány pillanatra zárójelezett esztétikai kérdésekhez. Gyakorlatilag visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk: a kritikának egyik feladata éppen az, hogy „elmagyarázza, milyen tágabb (történeti, poétikai és aktuális) kontextusban tudja elhelyezni”, no nem pusztán „az adott mű megoldásait és jelentéseit”, hanem saját kritikai eljárásrendszerét.

                   

A kritikus standard gyakorlatának részét kell hogy képezze az önreflexió: a szűkebb vagy tágabb értelemben vett intézményrendszer, a kultúrát létrehozó és életben tartó egyének és csoportok ugyanis – a kritikushoz hasonlóan – olyan kulturális munkát végeznek, mely szerves részét képezi a kulturális alkotásoknak. Így válik a kritika is a politikai közbeavatkozás terepévé, amennyiben a „kulturális termelés” feltételeinek megváltoztatására – például a társadalmi előítéletek átformálására, a történetek plauzibilitásának megkérdőjelezésére – irányul.

               

Ennek a munkának a során a kritikus nem pusztán saját kritikusi identitását viszi a vásárra, hanem – ezt a hiúsági kérdést némileg zárójelezve – az irodalmi intézményrendszert vonja kérdőre, szembesíti saját előfeltevéseivel.

                   

                   

Hivatkozások:

                     

Angyalosi Gergely: „A politikus hattyú.” Literatura 2007/3: 363–368.

Bárány Tibor: „Egyszerű és tiszta nóta.” Árgus 2006/8. (http://www.argus.hu/2006_08/barany_t.html)

Havasréti József: „Irodalompolitika? A pártirányítástól (a zsezsegésen át) az identitáspolitikáig.” Jelenkor 2008/1: 106–116.

Margócsy István: „A tilalmi beszédről.” Jelenkor 1996/5: 471–474.

Márton László: „Az Árgus szerkesztőségének.” Árgus 2007/2. (http://www.argus.hu/2007_02/marton_l.html)

Radnóti Sándor: „Műelemzés és műbírálat, szigor és szolgálat.” Alföld 1994/2: 34–42.

Takáts József: „Irodalmi folyóiratok kortárs kánonai.” Litera 2004. június 25. (http://www.litera.hu/object.0085472f-b8b5-4447-bf53-df58f4755bf2.ivy?page=1)

Teslár Ákos: „Igen nagy hiábavalóság.” Árgus 2006/7. (http://www.argus.hu/2006_07/teslar_a.htm)

Teslár Ákos: „Ki vagyok?” Árgus 2007/1. (http://www.argus.hu/2007_01/teslar_a.html)

                 
                   

[1] Márpedig ezek a hierarchiák léteznek. Takáts József írja egyik – a magyar folyóiratok viszonyait – áttekintő tanulmányában: „bár sok irodalmi folyóirat van, annak a számára, aki viszonylag rendszeres olvasójuk, sem nehezen megkülönböztethetőnek, sem ugyanolyan súlyúnak nem tűnnek – ellenkezőleg, sokféle funkciót látnak el, többé-kevésbé átlátható kulturális mintázatok szerint szerveződnek, felismerhető hagyományokra támaszkodnak és a kortárs irodalom eltérő kánonait kínálják olvasóiknak” (Takáts).

[2] Angyalosi Gergely doktori értekezésem opponenciájában, majd pedig könyvemről írott kritikájában is hangot adott kételyeinek, némileg alulértékelve a „most” kitételt. Mint írja, „a kulturális értékrendek átalakulásának megítélése nehezen választható el attól a kérdéstől, hogy egy-egy szöveg miért, vagy miért nem felel meg ’Az ízlésemnek’. (Angyalosi 368)” Angyalosi érvelésével ellentétben azonban nem ez a mondat a kritika-vitáról szóló fejezet zárógondolata, hanem – némileg finomítva a megfogalmazáson – az, hogy „az esztétikai és etikai normák helyett a rendszerváltás utáni Magyarországon az irodalom politikai kérdéseit kell előtérbe állítani, természetesen nem függetlenül, de nem is alárendelve az esztétikai problémáknak”.

[3] Havasréti József fogalmazza meg ezt a belátást a Márton László Minerva búvóhelye című regényéről kibontakozott vita kapcsán. Lásd: Havasréti 110; Teslár 2006; Bárány 2006; Teslár 2007; Márton 2007.