Kritikavízió

A híres Ady-revíziós vita egy pontján József Attila is megszólal a Toll hasábjain, egy olyan folyóirat hasábjain, amelyik tényleg komolyan vette a kritika függetlenségének, tárgyszerűségének és elkötelezettségének eszméjét. Zsolt Béla lapjában jelenik meg rögtön a következő évben József Attila Babits-bírálata is, a magyar irodalom legszellemesebb, legalaposabb, legkövetkezetesebb és talán a legigazságtalanabb és legdurvább hangú kritikája is, Zsolt Béla beharangozójával. A kritika szabadságát (Babits Baumgarten-kurátor és Nyugat-főszerkesztő, sag schon, akkor is rossz verseket ír) és tárgyszerűségét védelmezi, a kritika nem úri kaszinó, de nem is kocsmaasztal, nem nyalunk és nem anyázunk, hanem végezzük a dolgunkat. Az, hogy nem anyázunk, nem jelenti azt, hogy nem gorombáskodunk, a gorombáskodás fontos stíluselem, indokolt felháborodást fejez ki, vagy egy álláspont szellemes kigúnyolásával mutatja be annak képtelenségét. Ez egyrészt lendületessé teszi az írást (a személyes érzékenységek érdektelenek, ha stiláris szempontokról, a szöveg, tehát a munka minőségéről van szó, valamint az ezerfejű cézárról, aki a szövegünk fogyasztója és legitimitásának egyetlen forrása), másrészt pontossá, szabatossá, a szar nem a „problematikus” otromba megfogalmazása, a problematikus nem a szar eufemizmusa, két külön minőségről beszélünk. A stiláris kérdés nem udvariassági kérdés, ez nagyon fontos. Egyfajta módszertani redukcióról van szó, úgy csinálunk, mintha a szerző és szövege közti megkülönböztetés abszolút volna, nem narratológiai megkülönböztetésként értve (sejtésem szerint így sem abszolút), hanem csak azt tételezve fel termékeny munkahipotézisként, hogy a termék minősítése nem minősíti egyúttal a szerzőt is. Pedig de, persze, csak mégis úgy csinálunk, mintha nem így lenne, egyszerűen azért, hogy beszélgetni tudjunk. Beszélgetni meg azért kell, mert nem vagyunk magunk. Te, a szépíró, a magasztos nyilvánosság elé bocsátottad művedet (ebben a szintagmában – magasztos nyilvánosság – semmi irónia nincs, ebben tomboló demokratikus pátosz van csak és kizárólag), én pedig úgy vélem, hogy nekem mondandóm van róla. Olyan mondandóm, ami érdekelheti a nyilvánosságot, melyet nevezhetünk akár művelt nagyközönségnek, de én még demokratább lennék, és azt mondanám, hogy második munkahipotézisként tételezzünk fel valami olyasmit, amit az előbb említett költő, akire majd e végtelen exkurzus végén visszatérünk, úgy hívott, hogy „a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete”. Ez az a fórum, amely alkalmas és egyedül hivatott meghányni-vetni száz bajunk. Amennyiben van ilyesmi, akkor elő lehet állnia annak, akinek – szerinte és az őt közlő hozzáértő nyilvánosságmunkások szerint – valami fontos, érdekes, megvitatandó eszébe jutott, és elő lehet vezetnie az écáit. Erre majd másnak is eszébe jut valami, és a dolgok megvitathatóakká válnak. Ilyenkor aztán (képzeljük ezt is, annyi mindent képzeltünk már) feltárul, megmutatkozik egy olyan igazság, ami nem a feleké, hanem a dialógusé, egyedül abban jöhet világra. Ez egy nagyon merész, majdnem bizonyosan téves hipotézis, mégis fel kell vennünk, mert munkánk sine qua nonja. Amennyiben ilyen közösség még sincs, akkor a kritikaírás tevékenysége semmilyen módon nem legitimálható, és akkor mi most lopjuk a napot meg az adófizetők (immár nem a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete) pénzét. De akkor nemcsak kritika nincs, hanem egyáltalán politika sincs, legalábbis mint a polisz polgárai közös ügyeinek a polisz polgárai általi intézésére hivatott közeg. Ebből az következik, hogy legitimitásunk nagyon sérülékeny, és ezt fontos észben tartanunk, hogy el ne találjon minket kapni az elitisztikus intellektuális gőg (önéletrajzi megjegyzés), sem pedig az a késztetés, hogy magánéletünket kivigyük az Agorára. Nem azért, mert nem érdekes, ugyan már, sokunk számára nagyon is érdekes, hogy ki, kivel, mikor, mennyit és miért, hanem azért, mert nem közügy és nem megvitatandó. Radnóti Sándor szép mondása szerint „a szeretet nem tartozik a tárgyra”. A szeretet egy nagyon szép dolog, és a világon mindenhová tartozik, csak a tárgyra nem. Ha mégis, akkor tárgyszeretet. Ugyanez éppen ennyire igaz a személyes utálatra, haragra, sértődésre, sőt annál inkább, hogy mindezek viszont egyáltalán nem szép dolgok. Nem anyázunk, mert az nem tartozik a tárgyra, de gorombáskodunk, ha kell, és a tárgyra tartozik. A magyar irodalomkritikának valóban problémája, hogy többnyire nem hajlandó munkahipotézisként tételezni az abszolút különbséget a szerző és műve közt, és ezzel feláldozza a valódi beszélgetés lehetőségét is, magyarán: hogy gyakran udvariasan semmitmondó, máskor pedig botrányoktól hangos. Nem működik a normális kritikai ügymenet, ellenben az udvarias, sima okosságok zümmögését alkalomról alkalomra félbeszakítja egy beszólás, ami nem kritikus hang lesz hát, de protestáló hit, küldetéses vétó, eb ura fakó, Ugocsa non coronat. A megszólaló előre megünnepli és elsiratja magát a szabadság mártírjaként, a kultúrált közönség pedig megvitatja a kocsmaasztaloknál, hogy pontosan milyen sérelmét is torolta meg az illető.

Eközben a magyar kritika rendre produkál nagy teljesítményeket, különösen, ha igazán erős művekről kell szólnia, és ezekben sincs hiány szerencsére, ezek azonban magányos teljesítmények, a kritikai közeg mintha hiányozna. Szerintem ez nem jó, az elfojtott mindig talál utat magának, az ismétléskényszer kétszer csenget, egyrészt, mert ismétléskényszer, ugye, másrészt, mert nagyon szívós, és úgysem menekülhetsz meg előle. A kritikai nyilvánosság mellett vagy helyett kezd el működni a kocsmaasztalok hálózata. A legjobb terápia megint csak az, amit a sokat emlegetett költő javasol, akihez egyszer még visszatérek, „úgy nevezik: szublimálom ösztönöm”. Magyarán indulatomat nyilvánosság-kompatibilissé teszem, és ha felbosszantott X. Y. verseskönyve vagy X. Y. kritikája a tanulmányaimról, elmondom neki nyilvánosság-kompatibilisen, mi a bajom, artikulálom fájdalmam és hozzájárulok ahhoz, hogy legyen olyan nyilvánosság, amilyenről itt beszéltünk. Az ilyesmi tételezése, az, ha úgy viselkedünk, mintha lenne, csinálja is a szóban forgó közösséget.

Annál azonban, hogy egyszerűen bevigyük a kocsmaasztal indulatait a nyilvánosságba, minden jobb, minden, még a sima okosság is, ezerszer. Annál pedig, hogy még csak nem is próbálunk úgy tenni, mintha nem ezt tennénk, kevés meglepőbb dologgal szembesültem irodalomkritikusi matatásaim során.

Két dologról szeretnék hosszabban beszélni. Az egyik Teslár Ákos viszontválasza Bárány Tibornak, aki hiányolta Teslár Márton László új könyvét kritizáló írásának érvmenetét, és a vitának helyt adó Árgus szerkesztőségének vitazáró kommentárja, mint sajátos vitainterpretáció. A másik dolog a Könyvesblog-jelenség.

Most pedig – előzetesként – visszatérnék József Attila Ady-revíziós hozzászólásához. Azt állítja, nem történt semmilyen Ady-revíziós kísérlet, a kérdések nem Ady művére, hanem Ady jellemére, karakterére irányultak, nem expliciten ugyan, de az érvmenetek mögött valójában pszichologizáló előfeltevések húzódtak. Kosztolányi egyszerűen téved, amikor úgy véli, hogy formai kérdéseket tárgyal szemben azokkal, akik ellen érvel. Kritikája legfeljebb attitűdkritika, de bizonyosan nem műkritika. Én úgy vélem, épp így nem zajlik most a földön semmilyen kritika-vita, semmilyen revízió, ugyanis a megtárgyalt kérdések egy része nem létezik, egy másik részét pedig nem kívánja senki megválaszolni, de ha mégis, akkor szörnyű buta és szörnyű agresszív válaszok születnek, ezek nemhogy orvosolni, de megérteni sem segítik a problémát. A hozzászólások nem megérteni szeretnék a helyzetet, hanem egy olyan diszkurzív teret kívánnak felépíteni, ahol kedvező körülmények között csatázhatnak képzelt ellenfeleikkel, és nem veszik észre, hogy az általuk kárhoztatott belterjességben tocsognak szügyig, szavuk nem válaszol semmire saját vízióikon kívül. Kritikarevízió helyett kritikavízió tárul szemünk elé, és nem valami vidító látvány.

Még egy előzetes megjegyzés: megállapodtunk, hogy a Teslár Ákos jelölő meg mindenki és minden más neve, akivel, amivel bajom lesz, nem utalnak az elemzett szöveg szerzőjére, aki belép abba a térbe, ahol a hozzáértő dolgozó nép okoskodik, az belépésével elfogadja a játékszabályokat, tehát nincs joga immár személyében megsértődni, ha termékéről van szó. Teslár Ákost különben tehetséges, jó stílusérzékű írónak tartom, ez nem udvariassági óvintézkedés, csak félek, hogy nem tartatik be a megállapodás, ezért megszegve a szabályokat ezt előrebocsátom, ámbár ennek a különben őszinte megjegyzésnek semmi köze sincs mindahhoz, aminek végre nekikezdenék, a mondandómhoz, hacsak az nem, hogy Teslárnak ez a szövege is mutat stiláris erényeket, és elég szellemes is. (Márton László rövid válasza nemkülönben.) Az sem tartozik ide, hogy Márton Lászlót pedig meghatározóan fontos írónak tartom és szeretem is a könyveit, de most már ezt is ideírom.

Teslár azzal kezdi válaszát, hogy ismerteti vitapartnere fő tézisét, legalábbis úgy csinál, mintha ezt tenné: „A Márton László legutóbbi regényéről két számmal ezelőtt megjelent írásomat úgy olvasta, mint paródiát, saját kritikusi észjárásom vagy beszédmódom paródiáját”, azonban „valójában feltűnő, hogy az egész vitaírásban semmilyen erőfeszítést nem tesz arra, hogy ezt a tételét… valamivel alátámassza.” Mint Teslár írásából is kiderül, Bárány tézise nem ez, az, hogy a szöveget Teslár-paródiának nevezi, a szöveg egyik retorikai eljárása, Teslár állításainak szerinte képtelen voltát jelezvén ezzel egyrészt, másrészt, ahogy Teslár mondja: „Bárány Tibor kedves.” Vagyis a problémát, amit én sután oldottam meg, a szerző és a szöveg függetlenségének a beszélgetést lehetővé tevő tételezését, Bárány elég viccesen oldja meg. Alaptétele ezzel szemben az, hogy Teslár szövege nem támasztja alá állításait, Teslár pontatlanul és tendenciózusan olvassa a szöveget és a szövegről szóló addigi kritikákat. Teslár írásában szerepel is egy félmondat erről: Bárány „legfőbb kifogása egyébként az, hogy az általa felfedezni vélt állításaimat nem támasztom alá kellőképpen”. Egyébként az. By the way. De szót sem érdemel. Bárány érvei közül egyről sem lesz szó (na jó, egyről lesz szó), ehelyett Teslár Bárány nem-létező tézisét cáfolja meg, így diszkvalifikálja a Bárány-szöveget:

„Írhatnám egyszer, hogy emlékezetem szerint, ha valaki például a szóbeli érettségin nem találja el az elemzendő mű műfaját, akkor a felelete véget ért. Ideje sem marad, hogy az általa elégiának nézett ballada világnézeti hátterét vázolja.” Bárány tehát akkorát rontott, hogy a továbbiakban csak merő szívességből foglalkozik Teslár vállalhatatlan csacskaságaival. „Bárány többé-kevésbé korrekt írása engem is méltányosságra sarkall”, ámbár, mint előbb olvassuk, „könnyen és gyorsan véget vethetnék most ennek a válasznak”.

Így, persze, indokolt a Báránynak adott válasz helyetti fecsegés, örüljön, hogy nem zavarták helyre, hogy egyáltalán valamit beszélnek hozzá, elvégre PhD-hallgató nagy cula, és azt sem tudja, ami nélkül érettségizni sem lehet. Aztán, hogy a műfajiság nem képlékenyebb, interpretációfüggőbb, mobilabb dolog-é, amit elvileg formálhat minden újabb műalkotás vagy inherens szövegjegy, ahogy Teslár véli, az szintén lehetne vitakérdés, de tisztáztuk az elébb, hogy nem is erről van szó. Különben is, hiába az erőfeszítés, hiába kedves fiú Bárány Tibor, azért végül is mégiscsak beszól, „áttételesen hülyéz”, de értek én a szóból, nem lehet átverni. Felteszem, ez is elég ok volna a távozásra, ha nem lenne Teslár ilyen türelmes és nagyvonalú. Teslár tehát éppen nem kívánja elválasztani a szerzőt a műtől, átlát a szitán, és kicsit megsértődik, kicsit, mert azért értékeli a jóindulatot, ezért is nem hagyja az egészet a bánatba. Na most ez, annak jelzése, hogy azért kissé neheztel, amiért vitatkoznak szövegével és csakis – hangsúlyozottan a szövegével, ez helyből sem tetszik. Különösen nem tetszik viszont egy olyan szövegben, amelyik azon borong, hogy „nem eléggé bumfordi, nem eléggé kegyetlen és lekezelő írást készítettem”, azon szomorkodik enyhén elégikus hangon, hogy „Gúnyos, bumfordi, kegyetlen és lekezelő volt Teslár, de ma, majdnem fél évvel az első cikk után úgy tűnk nekem, nem eléggé radikálisan”. Ha valaki belép az irodalmi térbe és ott büszkén eléggé vaddisznó módon viselkedik, akkor ne sértődjön meg hűvös eleganciával, ha – ráadásul áttételesen – hülyézik. De ne legyünk igazságtalanok, végül is Teslár beismeri, hogy nem a téves „műfaj-tulajdonítás” a gond, hanem az, hogy ennek követeztében nem lett meg az igazi. Amit olvasunk, az pamflet. Ebben pedig – mint azt egy középiskola honlapja tudatja velünk Teslár írásában „a tárgyszerű érvelést az ellenfél állításának parodisztikus kicsúfolása, esetleg személyének támadása helyettesíti”. Ergo, ha nincs érvmenet, az se baj, hiszen ez csak egy pamflet, az állítások parodisztikus kigúnyolása vagy a szerző személyének támadása kérhető rajta legfeljebb számon. Ez valószínűleg kritikatörténeti jelentőségű pillanat. A kritikus bevallja, hogy nem célja tárgyával foglalkozva megvitatható állításokat tenni, e tevékenység helyett akar gúnyolódni, nem pedig e tevékenység révén vagy éppen még ennyit se, a művet teljesen mellőzve be akar szólni a szerzőnek. Minden irónia nélkül: Teslár őszintesége bámulatos. Biztos sokan érezték már ezt (érezni én is éreztem), biztos sokan engedtek is a csábításnak, de bevallani még nemigen vallották be. Teslárt némi ismeretelméleti és tudományfilozófiai szkepszis is óvatosságra inti, talán nem is levezethetőek az értelmezésből az értékítéletek, talán állításokat érvekkel alátámasztani nem is igen lehet, próbálkozni is felesleges, a legtöbb, amit tehet az ember, annyi, hogy nyilvánossá teszi benyomásait, hangulatait, az érzelmeket, melyeket a mű kiváltott belőle. „Érkezett egy felkérés, elolvastam a könyvet (meg néhány róla szóló kritikát, újraolvasva és hiányosságaimat pótolva elolvasva a szerző korábbi fontosabb műveit is), és ezután lett nekem egy véleményem. Ez a vélemény történetesen nem volt pozitív, nem tetszett nekem a könyv, unatkoztam közben, néha dühös is voltam. Azt gondoltam, Márton László sajnos írói válságban van, nem tud megújulni, rutinból ír, és azt kellett látnom, hogy ennek ellenére elég szépen dicsérik. Mit kellene tennem ilyenkor? Visszautasítani a felkérést? Kétségkívül egyszerűbb lett volna, és kényelmesebb, hiszen a béke barátja jó szerep, és egy könyvben nem találni meg valamit, mindig kockázatos, mindig az olvasóról is szól, beismerő vallomás – sokkal kockázatosabb, mint megtalálni valamit a könyvben, ami nincs benne, ez utóbbi esetben az olvasatok nagy szabadsága legalább mentségül szolgálhat. A lehetőségekhez képest elgondolkodtam arról, hogy talán tévedek – ezzel az ember nem kalkulálhat egy határon túl –, és benyomásaim, megérzéseim megmaradtak. Beszéltem néhány emberrel, néhányan megerősítették általános véleményemet, néhányan másról számoltak be. Végül két okból úgy döntöttem, nem utasítom vissza – az elfogadása után hosszú hónapokkal – a felkérést. Bárány is beláthatja, hogy egy provokatív, elmarasztaló vélemény nyilvánossá tételére a gúnyirat műfaja tűnik a legalkalmasabbnak, különösen azért, mert benyomásaim annyira a könyv és a mártoni elbeszélőmodell egészére vonatkoztak, ellenkezésem annyira átfogó, ösztönös, zsigeri volt, hogy ezt az – általa kárhoztatott – madártávlatot egy kevésbé érvelő, mint inkább értékelő formában (fentebb utaltam rá, ez egy létező forma) lehetett megjeleníteni. Jó dolog tud lenni az érvelés és az aprólékos elemzés, de csak olyan esetekben hajlik rá az olvasó, ha nincsenek olyan fenntartásai, amelyek megakadályozzák, hogy majdnem teljesen átadja magát a szövegnek – én pedig éppen ezekről a fenntartásokról akartam hírt adni.”

Az érvelésben megakadályozta Teslárt – az ismeretelméleti szkepszisen túl – az is, hogy nem igazán tudott elmerülni a szövegben, annyira nem szerette, úgyhogy inkább egyszerűen tudatta velünk, hogy nem szereti, unja Mártont. Már bocsánat: und? So what?

Amennyiben Teslár Ákos vagy bárki más nem tudja vagy nem kívánja megvilágítani, mit gondol arról, amiről beszél, egyedül benyomásait akarja megosztani, ennek terepe a kocsmaasztal vagy a blogja. Egy irodalmi folyóiratban megjelenő recenzió biztosan nem. Ugyanis így magánvéleménye nem válik közüggyé. Teslár maga arra hivatkozik legitimálni kívánva állítását, hogy „beszéltem néhány emberrel, néhányan megerősítették általános véleményemet”. Egy idekapcsolódó lábjegyzet így folytatja a gondolatmenetet: „Mint említettem, megbizonyosodtam róla, hogy nem vagyok egyedül kételyeimmel. Ez egyrészt megnyugtató, másrészt egyfajta értelmet ad a nyilvános kritizálásnak: jelenjen meg ez a vélemény is.”

Magyarán: Teslár Ákos a Mártont nem-szívlelők parlamentere, szóvivője. Megszólalásának közérdekűségét nem a megszólalás színvonala indokolja, hanem ez. Az Árgus egyszerűen csak demokratikus kötelességének tett eleget, amikor a nép hangjának felületet adott, elvégre még kér, most adjatok neki. Ezt rendkívül ígéretes és eredeti szerkesztéspolitikának tartom, és rögtön ki is használnám az alkalmat, hogy megkérdezzem, biztosítanának-e nyilvánosságot annak, hogy a lakóközösség nevében kifejezzem lesújtó véleményemet a tévét bosszantóan későn is bosszantóan hangosan hallgató szomszédaim szerintem határozottan minősíthetetlen viselkedéséről? (És akkor még azt hiszem, hogy nem is voltam eléggé kegyetlen velük, több lakó bumfordibb lett volna, a lakóközösség – különösen éjfél elmúltával – ragyogóbbnál ragyogóbb pamfleteket szokott készíteni, kár lenne őket veszni hagyni).

És akkor egy másik kritikatörténeti jelentőségű momentum a vége felé, az előbbi lábjegyzet folytatása, a kritika megírásának másik indoka: „Van olyan, hogy szépírók kéretlenül is tanácsokat osztogatnak egymásnak. Elővettem hát szépírói minőségem (Teslár_sz), és abban tűnődtem tovább. Utólag ez a reményem nem igazolódott be, mégis bevallom, felmerült bennem az is, hogy kemény, de megértő kritikám Márton László lelke mélyéig hatol, és hatására megváltoztatja (irodalmi) életét.”

Ez olyan elképesztően és öntudatosan szemtelen (understatement), hogy már-már tetszik. (Egyébként tényleg a lábjegyzetek adják az írás legjobb részét, ilyesmiben tényleg elég jó Teslár.) Igazán csak sajnálni tudjuk, hogy szegény Proust, Musil vagy Thomas Mann már nem érhette meg ezt, Teslárnak biztos lett volna egy-két jó ötlete számukra is. Azt hiszem, Teslár ezzel a mondatával azért végül bőven elérte a maga elé kitűzött, ambiciózus célját, hogy sosem látott, szédítő magasságokba hatoljon a bumfordiság égbe vesző csúcsain. Én tényleg nehezen kerítek sort udvariassági problémák tárgyalására, de itt egyszerűen nem tudtam ellenállni. Tisztelettel vegyes megdöbbenést éreztem.

Ezek után nem meglepő, ha a szöveg gyakran szól Bárány tulajdonságairól, státusáról, kritikusi pályájáról (Bárány okos, kedves, tehetséges fiatalember, filozófia szakos PhD-hallgató, és igen sok kritikát írt már életében, hirtelen ennyi jut eszembe), és Márton személyével és státusával szintén, ha lehet, még nagyobb kedvvel foglalkozik a szerző. Bárány esetében, persze, mondhatni, hogy a szépíróként is tevékeny kritikus alakrajz-kísérletéről van szó, ez különben néha tényleg szellemes, nem annyira az alak plaszticitása erős, mint az alakteremtés eljárását reflektáló fordulatok, vulgo: Esterházy-tanítvánnyal van dolgunk, nem is tehetségtelennel. Ezt viszont a Mártonra tett megjegyzések kapcsán nem lehet mondani, ez, bizony, anyázás, a szó fenti értelmében. Nem tartozik a tárgyra, hány díja van Mártonnak, és hogy ezt sokallja-e a szerző vagy kevesli, who cares?

Az Árgus szerkesztősége egy közleménnyel zárta a vitát, egy, a Poetry magazinból vett idézettel:

„A kortárs költészet kritikai megjelenése gyalázatos állapotban van. Nem csupán az volt a baj, hogy nyilvánvaló bratyizás folyt mindenütt (egyik barát írt a másikról, tanárok népszerűsítették hallgatóikat, fiatal költők behízelgő recenziókat írtak pozícióban lévő idősebb költőkről), hanem inkább az, hogy az írások tisztelettudóak voltak, profik és halálosan unalmasak. Le akartunk számolni azokkal a leíró jellegű recenziókkal, amik végén még az sem derül ki, hogy a szerzőnek tetszett-e egyáltalán a könyv, vagy nem. Olyan szerzőket akartunk, akik úgy írnak, mintha odakint egy olyan olvasóközönség lenne, aminek tagjait valóban érdekli a kortárs költészet. Ez olyan munkatársak foglalkoztatását jelentette, akiknek szigorú az ítéletük, széles tudással rendelkeznek a költészet területén kívül is – és van némi szimatuk. Ez elkerülhetetlenül jelentette azt is, hogy nagyon sok negatív bírálatot közöltünk. De ha vetünk egy őszinte pillantást a költészet történetére, egyből látható, hogy milyen ritka is az igazán jó vers. Ha egy kritikus megkap tíz könyvet recenzióra, és abból hatot vagy hetet nagyszerűnek talál, akkor vagy ő a világ legszerencsésebb verskritikusa, vagy nincs ízlése. Hisszük, hogy fontos közölni az ilyen negatív véleményeket is a pozitívak mellett (de persze soha nem hagynánk megjelenni olyan bírálatot, amiről úgy ítéljük meg, hogy a költőt személyében támadja). És ez nem csak azért van így, hogy összehasonlítási alapként és némi ellensúlyaként szolgáljon a kritikai áhítatnak, hanem egy gesztus is egyben azért, hogy a költészetet is olyan közös, nyilvános művészetként kezeljék, mint a filmeket vagy a regényeket, amikről amúgy is folyamatos és heves viták folynak a mainstream médiában.
Persze az ilyenfajta bírálati politika sok konfliktussal és sértődéssel jár. Ha valaki figyelemmel kísérte a magazin számait az utóbbi két évben, megállapíthatja, hogy gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy negatív kritikát közlünk olyan szerzőről, akinek művei egyébként gyakran jelennek meg nálunk. Valójában a mi kritikusaink gyakran a mi ízlésünkkel sem értenek egyet. Ezt persze nagyon egyszerűen lehetne kezelni. Elég lenne csak egy telefon, hogy kipuhatoljuk egy-egy kritikusunk véleményét egy adott könyvről, vagy az elhatározás, hogy kiszórjuk azokat, akikkel nem értünk egyet, vagy egy olyan stáb, amelyet könnyű befolyásolni. De ezek a megoldások számunkra gyávának és korlátozónak tűnnek.
A verskritikusokat a legnehezebb megtalálni, és őket is a legnehezebb megtartani. Ez leginkább annak tudható be, hogy most olyan időket élünk, amikor a már elfogadott költők szinte soha nem mondanak véleményt új kötetek egész soráról, és gyakran még le is gorombítják azokat a fiatalokat, akik viszont igen. Mi mégis úgy gondoljuk, hogy megéri harcolni. A költészet nem arra való, hogy megvédjük, mint valami veszélyeztetett fajt; épp ellenkezőleg. Megannyi jel mutat arra, hogy a költészetnek egyre nagyobb a közönsége ebben az országban, sőt annak is látni jelét mintha (…) a költészet megpróbálná kihúzni a fejét önnön hátsójából. Mi, itt a Poetry magazinnál azon vagyunk, hogy mindezt elősegítsük.”

A szöveg szimpatikus, hivatkozik nagyjából mindenre, ami mellett letettem a voksom, a magyar kritikai életre vonatkoztatva is találó marad sok mindenben, kivéve a „gyalázatos állapot”-ra vonatkozó kitételt, mert az magyar kontextusban bizonyosan retorikus marhaság. Ld. Spiró és Nádas nagyregényeinek recenzióit, mondjuk. Azonban azzal éppen nem segítjük a belterjességtől való megszabadulást, és a bírált mű szerzőjének személyes sérthetetlenségéért nem teszünk sokat, ha a szerzőt már csak a műfaji elvárások okán is személyében és kizárólag személyében támadó írást védünk meg ezzel a szöveggel, amelyik zárlatában egy olyan végtelenül belterjes, az irodalmi élet kocsmaasztalainál vitatott témát feszeget, hogy hány díja van az X. Y.-nak és hogy az sok-e neki vagy kevés. Az irodalom buksija még mélyebben belefúródik ilyenkor önpopsijába, hiába áltatták magukat a szerkesztők azzal, hogy ők ennek ellenkezőjét segítik, tévednek. Ez azért különösen nagy baj, mert a céllal én is egyetértek, veletek száguld, vív, ujjong a lelkem, ráadásul az Árgusból valóban elég izgalmas lapot csinált új szerkesztősége, tehát volna is remény.

No, mindez azért érdekes különösen, mert az attitűdkritikából rém ellenszenves és öntudatos antiintellektualizmus vált a KönyvesBlog nevű virtuális képződmény kezén. A KönyvesBlog amúgy szintén nem rossz dolog, néha kimondottan eleven és érdekes, kár, hogy ezzel az antintellektualista szlogengyűjteménnyel (is) próbálnak értelmet adni tevékenységüknek. Az irodalmi élet úgy, ahogy van, belterjes és elvtelen és csak magának ír és csúnya idegen szavakat használ, ahelyett, hogy megmondaná magyarul, szar-e mármost az a könyv vagy nem-e szar. Én antiintellektuális irodalomkritikát csak egészen nehezen tudok ugyan elképzelni, Teslár ambíciózus kísérlete is megbukott, de kivették a fáklyát kezéből a nála gyakran kevésbé szellemes klónjai, és ők is nekidurálják magukat. Mivel a könyvek olyan bonyolult, intellektuális dolgok, hogy néha még idegen szav is akad bennük meg túlbonyolizálások, ezért a szerzők arra a terepre koncentrálnak inkább, amiről azt szokták mondani, hogy érdektelennek és megvetésre méltónak találják, a belterjre.

A legbosszantóbb kritikát Harcos Bálint könyvéről közölte a KönyvesBlog. Íme:

„Ha ennek a kötetnek a szerzőjét valahová kategorizálnunk kellene a ’90-es évek végének Sárkányfűs irodalmi táborához sorolhatnánk, melynek szerzői (Karafiáth, Varró stb.) azóta a honi irodalom mécseseivé (lángjaivá, öngyújtóivá) váltak. Harcosnak ez nagy totálban sosem sikerült teljesen, holott 2002-ben megjelent Összes című kötetével – mellyel a cirka 2000 főből álló olvasótábort erőteljesen megosztva – rövid ismertségnek kezdett örvendeni.

Egyes rosszmájú olvasók már ekkor sem értették teljesen Harcos költészetének etapját, de mindenkit elhallgattatott, hogy ha másnak nem is tetszett ebben az országban Harcos debütáló poetikája (melyben a fogalmi lírától a nyögve nyelős rímtechnikáig bármit megtalálhatunk), Térey Jánosnak egészen bizonyosan. Ennek ékes tanúbizonyságát láthatjuk a Paulus elején. Harcos, kötetének megjelenése után hirtelen kiszakadt a belterjes magyar irodalmi létből, de előtte olyan szerződést sikerült kötnie az Ulpius házzal, melynek végösszege még hónapokig közbeszéd tárgya volt. Regényt kezdett írni.

Ennek megírása pontosan négy évet vett igénybe. Bár a kötet olvasása közben ez szerintem senkinek nem fog feltűnni, ugyanis a szöveget egy végzős gimnazista képes előállítani egy unalmas péntek délután, eredetiséget a történeti szálban ne is keressünk: naiv növény, Harcos Bálint irodalmi alteregója mindenkit meg akar baszni, szomorkodik egy családi tragédia miatt, aztán megőrül. Emellett mindent elkövet a saját mítoszának építéséért, de sajnos ezt is rosszul csinálja.

Jellemzően a magyar irodalomkritikára, ahelyett, hogy azt mondták volna Harcosnak, hogy inkább a festészetben próbálja kamatoztatni tehetségét, elővették az allúzió blöffjét s annyit mondtak, hogy Harcos pont belepasszol a Lautremont–Artoud-i hagyományba – ő is ilyen „őszinteséggel” ír. Bár szerény véleményem szerint még 50 évvel ezelőtt is ciki lett volna a Naiv növényhez hasonló prózával jelentkezni, úgy tűnik a hazai kritikai elégedett Harcos írásművével. Feltalált egy kulcsszót amivel menteni lehet ugyanis: jól van megformálva nyelvileg.

Hát nem. Harcos Bálint nem jó író és nem jó költő. Nyelvi megoldásai megragadnak a betűk szintjén (Pl. megőrül és leesnek az ékezetek. Bár ezt már a verseskötetében is elsütötte, az avantgarde meg amúgy is kiírta), különösebb esztétikai élményt nem okoznak, bár nyilván a hiba bennem van és nem a készülékben.

Mindemellett nincsen semmi baj Harcos Bálint regényével, olvassa, akinek jól esik, vagy akinek két anyja van. A probléma az, hogy ma Magyarországon mindent el lehet adni néhány jól hangzó blöffel. Nem tudom ki vásárolja meg Harcos könyvét illetve mi a biznisz egy ilyen írás kiadásában, de, hogy valakit hülyének néznek, az tuti. Lehet, hogy hülye az olvasó(én), hülye a kiadó beleértve a szerzőt is (ezt kétlem) vagy hülye az egész túltenyésztett magyar irodalmi élet, aki megpróbál facsarni még egyet az állam tőgyén, ezért szövetségeseket keres és inkább bölcsen hallgat.

Egy biztos: ahogyan Petri bejósolta eljött az idő. Rettenthetetlen hülyék kora van.”

Vegyünk erőt magunkon. A belterjességet kárhoztató írásból kiderül a könyvről, hogy egy ponton igénybe vesz egy bizonyos tipográfiai megoldást, és egy mondatban valami a szüzséről. Slussz. Viszont megtudjuk, hogy Harcosnak nem sikerült érvényesülnie eleinte, megtudjuk, hogy Térey tekintélyi fellépése védte Harcost (ez aztán tényleg nagyon jellemző Téreyre, és valóban, attól, hogy valaki tetszik egy elismert költőtársának, attól mindig mindenki megijed Magyarországon), megtudjuk az inszinuáció után, hogy sok pénzt markol – a pletykák szerint – Harcos, illetve felmerül, persze, a gyanú, hogy a háttérben ott a nagy összeesküvés-elmélet, hogy Valaki, érted, Valaki, biztosan jól járt ezzel. Irodalomkritikai szempontrendszere a szövegnek nagyjából az, hogy kevés action van, és ennek ellenére kitalálják direkte ezek a genya belterjes kritikusok, tehát nem tévednek, mert tudja mindenki, hogy ez rossz, csak részei az összesküvésnek, szóval ilyeneket találnak ki a sötétben bujkáló ellenforradalmárok proletár éberségünk kijátszására, hogyaszongya: nyelvi megformálás. Szerencsére a szerzőt ilyen lila dolgokkal nem lehet átverni. Franc tudja, az öntudatos, gyanakvó és agresszív hülyeségnek erre a megnyilvánulására valahogy inkább illik a Petri-sor, mint Harcosra.

Azért, hogy nehogy félreértsük, miről van szó, Harcos Bródy-díjáról tudósítva a KönyvesBlog immár többes szám első személyben jelenti be, hogy különvéleménye van, mely itt és itt olvasható. Mert az irodalom az egy olyan szép dolog, csak az intézmény meg a díj meg a belterj korrumpálja.

Az egész ügy teljesen jelentéktelen volna, ha nem korrumpálná az eszményt az avatott nyilvánosságról mint közegről, az ennek folytonos teremtését megkísérlő kritikai tartásról mint szerepfelfogásról. Ha nem fedné el akár csak időlegesen is, óhatatlanul elitista reakciókat előhívva, hogy demokrácia, nyilvánosság és kritika milyen mélyen és eltéphetetlenül tartoznak össze.