Szerintem a kritika

A JAK Tanulmányi Napok szervezői ezzel a biztató mondattal indítják a felkérésüket: „A különböző napi- és hetilapokban, kulturális és irodalomtudományos folyóiratokban havonta száznál is több könyvkritika jelenik meg – és akkor még nem vettük számba a színházi, zene-, művészet-, építészet- és egyéb kritikákat.”

Hát nem is. Jómagam ennek a rengeteg, száznál szerintem jóval több könyvkritikának csupán apró részét olvasom el – és ez így van rendjén. Mi több, továbbmegyek: olvasóként messze nem egy-egy kötet éppen virágba bomló recepciótörténetére vagyok kíváncsi, amikor kinyitom az adott lapot, hanem néhány konkrét ember konkrét véleményére. Bármilyen bosszantó is, az ízlésítéletek nem egyenrangúak. Csúnya elitizmus, hát persze.

Az alábbiakban a kritikusi módszer ügyében a vidám eklektika, a műkritikusi szerep kapcsán pedig az előzékeny elitizmus mellett szeretnék szót emelni.

*

Rényi András írja Kiheztartás végett című szövegében, a néhány éve lezajlott Fáy-vita egyik leginspirálóbb hozzászólásában: „nálunk a műkritikával kapcsolatos viták rendre a »szakmai megalapozottság«, a »funkció«, a »felelősség«, a kritika »igazsága« és effélék körül forognak – rendre akörül, hogy mi a kritikus, holott inkább azt kellene kérdeznünk, hogy ki az”. Rényi ezt követően kifejti, hogy a szerep igazi kihívása abban áll, vajon képes-e a kritikus megkerülhetetlenné válni, egyrészt a választott terep rendszeres szemlézése (tehát kitartás és szorgalom) által, másrészt ítéleteinek karakteressége és belső koherenciája, ízlésének és értékvilágának a kiismerhetősége révén. A kritikus dolga, hogy megbízható olvasóként viszonyítási alappá tegye a saját működését, amibe akár az is belefér, hogy botrányos, felháborító, vitára ingerlő mivoltában váljék megbízhatóvá: „Mert nem egyetérteni kell, hanem szembenézni vele.”

Mindezzel magam is messzemenően egyetértek, ugyanakkor ez a szembenézés rendkívül problematikussá válik, amennyiben a saját kritikusi gyakorlatommal kell számot vetnem, és ekkor ismét csak azon veszem észre magam, hogy a kritikusi szakma formális kérdéseihez térek vissza. Amikor nemrégiben összeállítottam egy kritikakötetet, kénytelen voltam újraolvasni a régi írásaimat, és be kell valljam, nem szórakoztam valami jól. Főleg a korai műbírálatokban ijesztett meg a kétségbeesett lábjegyzetek rengetege, a körülményes szerpapi mozdulatok sora. Ismétlődő retorikai fogások, stíluselemek, szögletes gesztusok. Egy vénemberarcú ifjú, aki állítólag én voltam egykor. De hát ez a legkevesebb; friss szemmel olvasva nyilvánvalóan láthatóvá válnak az automatizmusok, a modor rejtett rugói. Jóval érdekesebb volt a belső elmozdulások felismerése, magyarán szólva: az inkoherencia kalandja. Ez már sokkal inkább szórakoztatott, ahogy a fölemelt mutatóujj irányt változtat, és a mozdulat tétova vakarózásban fejeződik be. Ahogy például szegény Bán Zoltán Andráson számon kérem a korai Lukácson átszűrt formafogalom következetlen használatát, és ahogy az ezt követő írásaimban egyre gyakrabban bukkan elő kulcskérdésként a forma fogalma, természetesen a lehető legszigorúbb következetlenséggel használva. És természetesen igazam van, mint ahogy a Bán-kritikában is igazam volt.

A kritika mindenkori tárgya ugyanis nem pusztán a könyv, hanem az olvasás során létrejövő bonyolult és sokrétű képződmény. A kritikusnak a saját olvasmányélményével kell számot vetnie, amelyet az adott olvasmányon túl a szellemi neveltetése is meghatároz. Ha nem jön létre akár a találkozás, akár a konfrontáció a mű világa és az enyém között (vagy akár e kettő zavarba ejtő együttállása), voltaképpen nincs miről írni. Lehet, és szoktunk is persze, de minek.

Félreértés ne essék, nem az olvasmányélmény megzenésítéséről, „kontemplatív” vagy „impresszionista” formába öntéséről beszélek, hanem arról az egyszerű tényről, hogy a kritikusnak nem szabad szem elől tévesztenie, hogy szépirodalmat jó esetben nem szakmai okokból olvas. Az értékelés mozzanata ugyanis, amely a műkritika konstitutív eleme, nem külső normákhoz igazodik, hanem az ízlésítéleten alapul: érzéki alapozású gesztus tehát. A kritikusi ízlés, szubjektivitás kiküszöbölése – fából vaskarika. És innen nézve voltaképpen az is mindegy, hogy negatív vagy pozitív kritikát olvasunk – az a fontos, hogy valódi érdeklődés, élmény váltsa ki. A kritikus ne legyen akár igazságos se: szenvedély ügyeiben, szerelmi dolgokban ugyan miféle igazságosságot követelhetnénk meg? Méltányosságra törekedjék, ne igazságosságra, e méltányosság kereteit pedig mindig az adott olvasmányélmény szabja meg.

Mindez persze nem ment föl a diszkurzivitás követelménye alól. A kritikus legyen okos, ahol érvekre van szüksége, igenis, léteznek tanítható fogások, létezik retorika és érveléstechnika, és létezik a kultúrának vagy kultúráknak az a rendszere, amely értelmezési kereteket nyújt az adott olvasmányhoz (figyelem, a szerző a maga szemérmes módján itt ejtett szót az elmélet szerepéről!). Csak soha ne veszítse szem elől, hogy fontosabb dolgok forognak kockán, mint a nyomorult lapzártája vagy a húszezer leütése, tizenötezer forintja. Minimum a halhatatlan lelke, mert hát az irodalomkritika szegről-végről azért mégiscsak irodalmi ügy volna.

A föntiekből úgy tűnhet, hogy a kritikusi szerepet a személyes tapasztalaton átszűrt értekező próza, vagy ha úgy tetszik, az esszé irányába igyekszem tolni. Mégsem gondolnám, hogy a kritikusnak feltétlenül esszéistának, szépírói erényekkel rendelkező szerzőnek kellene lennie (mondjuk, bizonyosan nem válik a kárára, ha jó stiliszta és jó rétor). Az olvasmányélmény hatásának nem föltétlenül a nyelvi formában kell megjelennie, hanem elsősorban a gondolatmenet redőinek az elrendezésében. A kritikusi méltányosság annyit tesz (szerintem), hogy minden fölbukkanó fontos szempontot, összefüggést igyekszünk végiggondolni egy-egy művel kapcsolatban. Persze, hogy milyen szempontok és összefüggések tárulnak elénk, s hogy ezek közül melyeket tekintünk fontosnak, vagy hogy egyáltalán tárulnak-e, az más kérdés: a kritikusi tehetség kérdése.

Mindazonáltal kettőn áll a vásár, hiszen a kritikusi szimaton túl maga a mű is felkínál bizonyos értelmezési kereteket: önéletrajzi szerződést, műfaji szerződést, kultúrkritikai, antropológiai vagy metafizikai szerződéseket, a szerzőnek a saját szakmájával, szerepével kapcsolatos előföltevéseit stb. Ezek az ajánlatok természetesen nem kötelező érvényűek, és minden esetben fölülvizsgálandóak. Így tehát elverheted a port az egyik könyvön olyasvalamiért, ami fölött egy másik könyv esetében nagyvonalúan átsiklasz, és ez mégsem jelenti föltétlenül azt, hogy a kritikusi méltánytalanság bűnébe estél volna. A kritika ugyanis gyakorlati képességet követel, az ízlés, az ítélőerő működtetését, nem pedig állandó, diszkrét módszerek alkalmazását. Elolvasod a könyvet, felhorgad benned az indulat, és van, amelyikhez csipesszel nyúlsz, van, amelyikhez kalapáccsal, illetve van, amelyikhez boncolókéssel. Attól függően, hogy az ajánlata miféle kölcsönhatásba lépett a kultúráról megfogalmazott saját ajánlatoddal. A műbírálat módszertana ennek a kölcsönhatásnak a terében áll elő, újra és újra, minden egyes kritika megírása alkalmával.

*

Mindemellett a kritikusnak, amikor írásba fog, újra és újra, minden egyes alkalommal azt is el kell döntenie, hogy kihez kíván szólni. A bölcsészszakmához? Esetleg tágabb körökhöz? A folyóirat vagy a hetilap olvasóihoz? A csajokhoz, mint az esszéíró Farkas Zsolt vagy az esszéíró David Hume?

A kritikusi nyelv megalkotását ez a döntéskényszer előzi meg. S ha valaki a saját szerepét abban a modern kontextusban szeretné elgondolni, amelynek során a műkritika az általános érvényre igényt tartó nyilvános ízlésítélet révén válik a legtágabb értelemben vett kultúra alakítójává, akkor a választott kritikusi nyelvnek nem árt némi előzékenységről tanúbizonyságot tennie. Olyan kevert, különböző regisztereket magába foglaló nyelvhasználatra gondolok, amelynek minden eleme a köznyelv felé mutat, illetve értelmezhetővé válik a köznyelv által. Arra a nyelvre tehát, amelyet a Művelt Olvasóközönség beszél; még akkor is, ha a Művelt Olvasóközönség, akihez szólunk, posztulátum, a kritikusi megszólalás előföltétele, rebbenékeny tündéralak, akinek a helyeslését kiváltani a leghőbb vágyunk.

Elképzelt közönséghez beszélünk hát, és akképpen igazítjuk hozzá a szavainkat, ahogy a képzeletünknek határt szab a tapasztalat. Mert hiszen többnyire olyan olvasót képzelünk el magunknak, akitől nem idegen a humán műveltség szótára. Ugyanakkor ne feledkezzünk el arról, hogy ez a szótár mára, a huszonegyedik század elejére föltöltődött a legkülönfélébb szakmai terminusok gyorsan változó csoportjaival, s így voltaképpen azon olvasók számára adott, akik így vagy úgy, de folytattak bölcsésztanulmányokat. Amit a tanárnő tán elolvas, azt az építész vagy a jogász tán átlapozza. Komoly döntés kérdése hát, hogy e szótárnak mely elemeit tekintjük az „általános műveltség” részének, és melyeket magyarázatot igénylő, nem magától értetődő elemeknek. Ezt a döntést nyilvánvalóan befolyásolja az adott hely, ahol megjelenik a szövegünk, és befolyásolja saját értekezői anyanyelvünk is, valamint az sem tagadható, hogy a különféle művészeti ágakról szóló kritikai beszédben más-más súllyal jelentkezik ez a probléma. Az előzékenység kívánalmát mindazonáltal nem árt folyton szem előtt tartanunk, s időnként akár erőnek erejével is emlékeztetni rá magunkat.

Ezzel az előzékenységgel pedig nem leplezni, hanem ellensúlyozni igyekszünk a kritikus gyárilag adott elitizmusát. Hiszen az a figura, aki a különféle művészi teljesítmények kapcsán a saját véleményét állítja a nyilvánosság porondjára, és akinek ráadásul mindig igaza van, eleve nem lehet mentes némi elitizmustól. És ennek az elitizmusnak az esetében persze jóval többről van szó az értekezői szótár puszta használatánál. Szó van a kérdés kegyetlenebb aspektusáról is, a professzionális és a laikus olvasó közti különbségről.

A vélemények pluralitása ugyanis nem jelenti egyszersmind az egyenrangúságukat is. Véleménye mindenkinek lehet, a vélemény igen könnyen és olcsón beszerezhető portéka. Az ideáltipikus kritikus, akit elképzelek magamnak, ezzel szemben lelkiismeretes és fáradságos munkával támasztja alá a véleményét. A laikus olvasó benyomást közöl, a kritikus mint professzionális olvasó a benyomását formálja műbírálattá. Eredeti értelmezői teljesítményről tesz tanúbizonyságot, melyben jó esetben együtt áll a számos tapasztalaton átszűrt, sajátos ízlése, a tárgyához fűződő szenvedélyes érdeklődése, sajátos értekezői- vagy esszényelve, illetve esetenként a személyes bátorsága. Mindez persze nem kell, hogy bármiféle rendi elitizmussá rögzüljön, ha a fenti vonások nagyjából együttállnak, akkor teljesen mindegy, hogy egy vezető irodalmi folyóirat hasábjain vagy egy blogbejegyzésben található-e az adott írás, mindenképpen professzionális olvasóról van szó. A laikus olvasó pedig abba az irigylésre méltó helyzetbe kerül, hogy a kritika által helyezheti mérlegre a saját véleményét.

S hogy kinek a kritikája által, hogy melyik mérleget választja, az a legteljesebb mértékben a saját döntése lesz. Ezzel vissza is tértünk a „Ki a kritikus?” kérdéséhez. A kritikus nem vagy nem teljesen ismerheti a Művelt Olvasóközönség elnevezésű intézményt, míg a Művelt Olvasóközönség, ha úgy tartja kedve, alaposan kiismerheti a kritikus személyét. Főként akkor, ha e kritikus valóban rendelkezik a rendszerességnek és a gondolkodásmód kiismerhetőségének a Rényi András által követelményként megfogalmazott erényeivel. Ekkor a kritikára figyelő olvasók közül mindenki meghozhatja a döntését, hogy kiknek a véleményét részesíti figyelemben, kiket választ igazodási pontnak. A posztulátum visszavág, megmutatja, hogy létezik, illetve hogy valóban létezik-e.

Ám ha szeretnénk, felrajzolhatjuk ezt a kettőst szelídebb vonásokkal is, elhárítva bűn és bűnhődés kategóriáit. Mondhattuk volna így is: Kedves Olvasó, a kritikus a te legjobb barátod! Barátságos, segítőkész, figyelmes és gyöngéd személy. Puszta látszat, hogy szigorú, ítélkező atyafigura volna, aki elválasztja az ocsút a tiszta búzától. Ezt az előítéletet a könyvek szerzői terjesztik csupán, a helyzet valójában épp az ellenkező. Ne feledjük, hogy Szókratész, a hagyományosan maszkulin jellegűnek titulált nyugati kultúra egyik nagy alapító figurája bábaként határozta meg a saját tevékenységét. A kritikusi is effajta megóvó, védelmező, nőies szerep, mert a kritika a szép gondolatok megszületésén dolgozik. Életre segíti az életrevaló kis olvasatokat, és föltartja őket a fény felé. Attól tartok, túlfeszíteném a hasonlatot, ha azzal folytatnám, hogy maga a könyv ebben az összefüggésben mondjuk a méhlepény szerepét tölti be, ezért inkább meg is állnék ezen a ponton.

Kedves barátaim, szerintem ezt gondolom a kritikáról most. Nem tettem egyebet, mint hogy gyakorló kritikusként igyekeztem végigzongorázni a szervezők felkérésében elővezetett kérdések legtöbbjét. Ám mivel a kritikus ahhoz a kalandos kedvű emberfajtához tartozik, amely előszeretettel gyakorolja az állhatatlanság erényét, nem árt, ha a biztonság kedvéért jövőre is megkérdeztek.