La décadence automatique; Tél Pozsonyban; (trakl track)
Pšenák Ilona fordításai
La décadence automatique
A lassú beltereket teával és piskótával tápláljuk.
Emlékezünk az ezüstre, a gyöngyre, a bársonyra és a selyemre,
az aranyban fürdő napra, rosszajkú, vörös hajú szépség
kezeinek finom munkájára.
Még mindig látjuk a csendes téli estéket a nehéz
függönyök mögött: unalmukat és kábításukat,
búskomorságukat és gáláns részegségüket.
Keringőt látunk és árnyakból kirakott falakat,
hálószobát, hol a hús illatáról szóló álmok
kiborgok nehéz szemhéjaira süllyednek.
Álmodunk, kisminkelve, mint egy pierot báb
az elektromos álmok legmélyéről.
Szíved úgy dorombol, mint egy kismacska.
A merevlemez reszket mellkasodban.
Lassú lüktetéssel a város visszatér az álomba:
igyál hát te is az alkony rózsás sisakjából,
karcsú és mozdulatlan tornyok tövei vezetnek vissza
a távoli zenéhez. Kései illatokat lélegezz be
egy tapasztalatlan lány tüdejével.
Hallgatag hangulatok kövezik lépteimet,
kőkori napok sivatagi hússal ölelkeznek.
Újjáéledek – a piszkos kapu ásító árnya
a fehér házból tetten ér. Szívében
hó hullik a tizennyolcadik századi
lányok tisztácska arcára. Porcelán bőrük
csöndjét hallgatom, arcfesték álma az arcon,
tekintet, mellyel az efféle lányok
körberajzolják hasonmásaikat a tükörben.
Egy megálmodott utcában részletként álmodom
a kékes-fehér virág foszforát kezeidben.
Éjfél van: lányszemekben kimúló madáréletek ideje.
Arcokat látunk, melyekben nincs helye a szemnek.
Álmosan magamhoz veszem sápadt ajkad,
két szelet hús
az én ezüst táncosnőmnek.
A horizonton halvány nap képernyője
nyalogatja a szobát, mint egy haldokló kutyát.
Magányosan süllyedek láthatatlan múltakba,
de csupán a te szemed, ahol emberi
élettel élhetek.
Örökre megfosztottak minket aranyba kovácsolt arcainktól,
a bársony ölelését széttépték, elégették. A szoba végén
leselkedő ajtó tárt száját betapasztottam
és a telefon ütőerét átvágtam: minket már senki sem ébreszthet fel
a távoli századok púderozott álmából.
Hercegnők arcai gyásszal virágzanak
árnyaid mélységes kertjeiben,
és felhőkarcolók hervadnak az aranypor fellegeiben.
S mind e felett elektronikus szem
pislog gyengéden, mint a szunnyadozó nap.
A merevlemez reszket, az emlékezet zúg.
Felszabdalt éjek szánalmas madara –
az igazság tudatával vérzem,
némán, láthatatlanul, automatikusan.
Tél Pozsonyban
Porlepte kávéházak, modemek.
Csendes kutatók köteleken ereszkednek
az emlékezetbe. Ide-oda szétfolyó tekintetek,
a végén kiapadnak.
Ahogy a hajad, ahogy az illatod.
Hol vannak azok az arcok, melyekben eltűntünk
ellenálló torlaszainkkal?
Egy darab hús mellett ébredek.
Lélegzik és érez – undorodom.
Hol van az a halvány angyal áttetsző kezekkel,
ki az éjjel, ismeretlenül és fenségesen,
az utca sarkán pelyheket gyűjtött a tenyerébe?
Egy darab hús mellett ébredek.
Porcelán és hajnal, mi még törékeny maradt,
mint egy sejtés az éjből virradván.
Elhagyatott a bögre fülecskéje ujjaid nélkül.
Reggeli utcák: esősek és üresek,
kezem már nem idéz semmit
az életemből. Szerelmem,
ma vajon kiben ébresztesz újabb szerelmes gondolatot?
Milyen félénk ez a sápadt égbolt,
milyen zavaróak ezek a kötelező szerelmek,
milyen valóságosak ezek a napok, nem
a csendes víz mosta álmok.
Az a véres ponyva a város felett –
az nem férgekben fürdő léghajó.
(trakl track)
a nővér halvány árnya...
…az, mi növények törékeny testén, őszi
bánatokon és az érettségtől megijesztett
lányok arcán átdereng.
Szavakkal széttépett ajkak.
Üdvözlésre.
Búcsú,
érinthetetlenséggel.
A hús falai és a csont rácsai mögött
szorong az állati lélek.
Belegázolsz a sötétbe, de az árnyak bevilágítják az utad.
Szorongatod a bűvös medált –
az árnyak lassan megfojtanak.
Szemben ülünk egymással: én és a televízió.
Puszta arcaink az éjbe zuhannak,
törötten és mindinkább egy árnyhoz hasonlóan.
Egy halvány árnyhoz, mint az ajkad, nővér.
Fekete tó előtt megállít a búskomorság,
állok és nézem, ahogy idővel nő az árnyék.
A mozdulatlanság elfújja a nyomokat,
itt már csak a szárnyak segíthetnek.
De az árny túl nehéz, nővér.