Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. március – Kritika / vita / La décadence automatique; Tél Pozsonyban; (trakl track)

La décadence automatique; Tél Pozsonyban; (trakl track)

Pšenák Ilona fordításai

               

La décadence automatique

                 

A lassú beltereket teával és piskótával tápláljuk.

Emlékezünk az ezüstre, a gyöngyre, a bársonyra és a selyemre,

az aranyban fürdő napra, rosszajkú, vörös hajú szépség

kezeinek finom munkájára.

Még mindig látjuk a csendes téli estéket a nehéz

függönyök mögött: unalmukat és kábításukat,

búskomorságukat és gáláns részegségüket.

                 

Keringőt látunk és árnyakból kirakott falakat,

hálószobát, hol a hús illatáról szóló álmok

kiborgok nehéz szemhéjaira süllyednek.

               

Álmodunk, kisminkelve, mint egy pierot báb

az elektromos álmok legmélyéről.

                 

Szíved úgy dorombol, mint egy kismacska.

A merevlemez reszket mellkasodban.

Lassú lüktetéssel a város visszatér az álomba:

igyál hát te is az alkony rózsás sisakjából,

karcsú és mozdulatlan tornyok tövei vezetnek vissza

a távoli zenéhez. Kései illatokat lélegezz be

egy tapasztalatlan lány tüdejével.

               

Hallgatag hangulatok kövezik lépteimet,

kőkori napok sivatagi hússal ölelkeznek.

                 

Újjáéledek – a piszkos kapu ásító árnya

a fehér házból tetten ér. Szívében

hó hullik a tizennyolcadik századi

lányok tisztácska arcára. Porcelán bőrük

csöndjét hallgatom, arcfesték álma az arcon,

tekintet, mellyel az efféle lányok

körberajzolják hasonmásaikat a tükörben.

               

Egy megálmodott utcában részletként álmodom

a kékes-fehér virág foszforát kezeidben.

Éjfél van: lányszemekben kimúló madáréletek ideje.

                   

Arcokat látunk, melyekben nincs helye a szemnek.

Álmosan magamhoz veszem sápadt ajkad,

két szelet hús

az én ezüst táncosnőmnek.

A horizonton halvány nap képernyője

nyalogatja a szobát, mint egy haldokló kutyát.

Magányosan süllyedek láthatatlan múltakba,

de csupán a te szemed, ahol emberi

élettel élhetek.

                 

Örökre megfosztottak minket aranyba kovácsolt arcainktól,

a bársony ölelését széttépték, elégették. A szoba végén

leselkedő ajtó tárt száját betapasztottam

és a telefon ütőerét átvágtam: minket már senki sem ébreszthet fel

a távoli századok púderozott álmából.

Hercegnők arcai gyásszal virágzanak

árnyaid mélységes kertjeiben,

és felhőkarcolók hervadnak az aranypor fellegeiben.

S mind e felett elektronikus szem

pislog gyengéden, mint a szunnyadozó nap.

                   

A merevlemez reszket, az emlékezet zúg.

Felszabdalt éjek szánalmas madara –

az igazság tudatával vérzem,

némán, láthatatlanul, automatikusan.

                       

                 

Tél Pozsonyban

               

Porlepte kávéházak, modemek.

Csendes kutatók köteleken ereszkednek

az emlékezetbe. Ide-oda szétfolyó tekintetek,

a végén kiapadnak.

Ahogy a hajad, ahogy az illatod.

Hol vannak azok az arcok, melyekben eltűntünk

ellenálló torlaszainkkal?

                   

Egy darab hús mellett ébredek.

Lélegzik és érez – undorodom.

Hol van az a halvány angyal áttetsző kezekkel,

ki az éjjel, ismeretlenül és fenségesen,

az utca sarkán pelyheket gyűjtött a tenyerébe?

Egy darab hús mellett ébredek.

                       

Porcelán és hajnal, mi még törékeny maradt,

mint egy sejtés az éjből virradván.

Elhagyatott a bögre fülecskéje ujjaid nélkül.

Reggeli utcák: esősek és üresek,

kezem már nem idéz semmit

az életemből. Szerelmem,

ma vajon kiben ébresztesz újabb szerelmes gondolatot?

                   

Milyen félénk ez a sápadt égbolt,

milyen zavaróak ezek a kötelező szerelmek,

milyen valóságosak ezek a napok, nem

a csendes víz mosta álmok.

Az a véres ponyva a város felett –

az nem férgekben fürdő léghajó.

               

(trakl track)

                 

a nővér halvány árnya...

               

…az, mi növények törékeny testén, őszi

bánatokon és az érettségtől megijesztett

lányok arcán átdereng.

                         

Szavakkal széttépett ajkak.

Üdvözlésre.

Búcsú,

érinthetetlenséggel.

             

A hús falai és a csont rácsai mögött

szorong az állati lélek.

Belegázolsz a sötétbe, de az árnyak bevilágítják az utad.

Szorongatod a bűvös medált –

az árnyak lassan megfojtanak.

                 

Szemben ülünk egymással: én és a televízió.

Puszta arcaink az éjbe zuhannak,

törötten és mindinkább egy árnyhoz hasonlóan.

                 

Egy halvány árnyhoz, mint az ajkad, nővér.

                 

Fekete tó előtt megállít a búskomorság,

állok és nézem, ahogy idővel nő az árnyék.

A mozdulatlanság elfújja a nyomokat,

itt már csak a szárnyak segíthetnek.

De az árny túl nehéz, nővér.