Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. március – Kritika / vita / zöldség; káderok

zöldség; káderok

             

zöldség

                 

gyerekként legjobban a szemközti erdőbe szerettünk kijárni s nem csak

azért mert az ódon elhagyott fák között fesztelenül lehetett pisálni vagy

széles lendülettel rugdosni arrébb a megülepedett avart a természet buja

magánya felkavart már a serdültben is valami alig értett méltóságot mikor

a csenevész nebuló kidőlt fatörzsekre hágott s váratlan perspektívákat

lopva vibráló tekintete ráfogott a később tudatosult zöld barokkra mi több

mint a fától nem látható erdő hol a lassú kimért suhogásba kinek meg nem

adatott a tenger árja beleszőtte finoman magát a metafizika s ebben az alig

áttekinthető sejtelmes zűrzavarban másként mint az eleinte rugdosott rőt

avarban távlatossá vált a lombkoronák fölött kivillanó ég a sűrű árnyékok

mögött közeli mesék impressziói vibráltak az élő díszletek bölcsessége

talán a krepp-papír vékonyságú bőrhöz érve zsenge felismerésként hatott

rubintként kezdett csillogni egy elhagyott szamócabokor lazán körvonalazta

magát a gyűjtögetés ősi világa ha rábuktál a szederre az alig ismert vackorra

vagy jó időben anyádnak egy csokor ibolyára és zabáltad a félérett kökényt

bizony barát volt minden mi növény még akkor is ha a csacska ösvények

olykor némileg elváltak mert hogy a réseken mind gyakrabban benézett

az állat ami azért a maszatos csapatot kicsit már megosztotta mert míg

a cincér és a barnán villogó szarvasbogár a minősített többséget hozta

a hosszú szőrű hernyót a surranó rágcsálót kevesen kedveltük az áhítatban

gyakran szakadozott a kedvünk határesetként lesve két korhadt ág között

a jóllakott dagadt pókot s ha tapadós hálója végtagjainkra fonódott szögletes

mozdulatokat produkálva furcsán heherésztünk pedig tompította az erdei

kalandot a legszebb érvünk a szabadság kamaszos szabadossága bennem

zakatolt a jólneveltség nem másztam a fára s bár fauna helyett inkább

az ártatlanabb flórára nyíltak meg lelkemben az öröm csatornái rovarok

lábait nem tépdestem nagyobb állatot megérinteni nem is mertem az egészet

együtt tettem el közös emlékezetnek a rohamozó öreg korra hol vegyszerek

és gyógyszerek között már kegyetlenül szűkül a csatorna  a zöldbe kilátni    

             

                   

káderok

                 

valószínű egykor nem figyeltem nagyon hátunk mögött már

régen elzúgott a félig emésztett forradalom melyet az istennek

sem akart magyarázni senki ám a rémült csöndért sem kellett

soha a szomszédba menni apámék belevesztek a napi szegényes

praktikákba egy szekér vágott fa jó huzatú kályha s a munkahelyi

birka türelem volt a mindennapok ára mikor nagysági sorrendben

végre lefeküdtünk konok anyám tapintatos pénzbeosztó művészete

lebegett éjszakánként csak felettünk ha a hó végén másnap moziba

vágytunk a háziúr reakciósnak mondott dünnyögéseire sem sokat

reagáltunk végül is csönd volt a proletárokkal átfestett villasoron

be-benézett néha néhány kopott rokon ahogy testvéremmel mi is

olykor izgatottra váltan elmálnázgattunk a krepp-papíros hivatali

bálban hol rendre furcsa figurák uralkodtak a zsírfoltos asztalokon

öreges indulattal talán mára már mind emeletes barom fénylő kerek

fejükön és kivagyi vicceiken odébb gurulni látszott a forradalom

ez a mára már új szélhámosoktól kilúgozott szentség bár a békesség

barátját mindenkor figyelembe tessék venni mikor zavaros eszméken

félig felbuzdulva újra meg újra utcára lódíttatik a tömeg mert hát ma

igaz már megtört zsigerekkel figyelek nagyon uraim higgyenek egy

aránylag empatikus magánynak — most sem kevesebb a címzetes

barom a sorsunknak salapáló poros utakon csak már be van az úr

korszerű kaméleon festékbe mártva a komor népfönség nevében akár

gyerekkorom piacán a rozoga dobogóra emelt óriási bálna roppant

pofájával szívja a köz vagyonát miközben a primitív szolga mekkora

gőggel löki át parány létét egy más dimenzióba ahol már az a szolga

ki ocsmány vállát érintené mint egy számon kérő öreg spiné kinek

teste a tartozása s nincs merre menjen ha szájba vágva az útszélen

marad míg elviharzik a gennyes nagy csapat országos gondokkal

a homlokán s hogy most kánikula van nincs erőm megnézni a tudós

kézikönyvet de ki egykor a szelekció igazáért ejtett könnyet bölcs

elméletét az utókorra hagyva nemcsak a hőség miatt pironkodhatna