Árnyékvilág

A közjegyzőtől egyből a telepre megy. Október, már korán sötétedik. Alig lát a lépcsőházban. Miközben jobbjával a zár körül matat, hogy beleillessze a feltűnően fényes lakáskulcsot, bal zsebében megszorongatja a zöldcitromot. Az ajtót befelé nyomva leírhatatlan szag ömlik ki a lépcsőházba. Erőfeszítésbe telik nem elképzelni, hogyan folydogál hátra, lepi el lassan, nehezen, sorra az idáig felvezető fokokat, takarít el minden nyomot, bármi tisztán kivehetőt a kövezetről. Nem erős, nem áporodott, nem is semleges. Neki már összetéveszthetetlen marad.

Középtájt valamiben elakad az ajtó.

Hiába próbálta felkapcsolni a villanyt, sokáig szöszölhet a biztosítéktáblával előbb bent, saját bőröndjére állva, aztán kint, a szekrény nincs kulcsra zárva, csak egy kallantyúforma reteszt kell felül elhajtani.

Végül újra belép. Mintha a postai küldeményeknek vágott billenőfedeles hasítékon keresztül ejtették volna be, Rejtő Jenő Láthatatlan légió című regénye hever ott, ódivatú műgonddal kicsit áttetsző, mára foszladozó zsírpapírba kötve. A könyv első oldalán nyomtatott betűs bejegyzés fekete tussal: NEM ÉRDEKEM, HOGY KIDERÜLJÖN. Alatta se név, se dátum. Mindezt persze csak később látja, amikor már beljebb merészkedett. Egyelőre még a zárral vacakol, mégsem szeretné kívülről benne hagyni a kulcsot. Újra szemügyre veszi, milyen fényes. Végül sikerül kihúznia, és a kulcskarikát belülről a kilincsre akasztja. Kissé elbambul. Amikor feleszmél, hogy mi járatban is van, épp a telefon fölött lógó fekete-faszínű szocialista intarzia kerül a szeme elé. Igénytelen, mégis különös életkép: sudár, keleti benyomást keltő nő háromszögletű kalapban, mellette korsó, kisebb cserjék, a távolban – ez inkább csak az ábrázolás logikájából kitalálható, hiszen a szó szoros értelmében nem hasonlít – bizarr, sugaras naplemente.

Nem tudja, mennyi idő telhetett el, de a töprengésre fordítható másodpercek hirtelen elfogynak. Halk nyikordulással feltárul a fürdőszobaajtó, és egy idős ember csoszog ki rajta gyűrött hálóingben. Kékesfehér bőrén alig állapodhat meg Egon pillantása, annyira megrémül a váratlan nesztől és az öreg tekintetéből áradó szemrehányástól.

– Nem kellett volna, ezt nem kellett volna… – ágál az ijesztő, csont-bőr alak, és felemeli göcsörtös ujját.

Egon majdnem elvágódik, olyan hirtelen fogja menekülőre. Észre sem veszi, hogy a zöldcitrom kipottyan a zsebéből, és a regény mellé gurul. Zihálva rohan ki a lakásból, és meg sem áll hazáig.

Szeptemberben álmot látott: sötétben ébred, tudja, még reggel van, első jóleső gondolata a csokoládés tej és a vajas pirítós körül fordul meg, a barna két teljesen különböző árnyalata, miért is használja rá az ember ugyanazt a szót. Mindenesetre meleg és vidám konyhában, piros székben láthat neki, miközben megfigyeli, hogy az ablak túloldalán, a teraszon sorakozó kazánbúbok között milyen formákba rendeződtek a hóbuckák. A bizonyosságtól felderül. Jó reggel nagyival. Víz zubogását hallja a fürdőszobából, nagymama biztosan a kád fölé görnyedve mos; nyomkodja, áztatja a ruhát. Nem tudja, miért gondolja ezt, de ettől csak még biztosabb benne, hogy így lesz. Kedveskedésképpen hátulról akarja meglepni, ezért az egész lakást körbekerülve a fürdőszoba túlsó ajtajához igyekszik. A pajkos ötlethez igazodva kopogás nélkül nyit be, hogy aztán nagyi válla fölé lopakodhasson – bakk! –, de megdermed: nagyi az elképzelt halványsárga pongyola nélkül, a kádban állva, pontosan felé fordulva zuhanyzik. Súlyfelesleg nincs rajta, de korához mérten megereszkedett melle, fonnyadó bőre fájón ki van vörösödve. Egon egyszeriben merev, égő retináján érzi saját tapintatlanságát. Gyorsan bocsánatot kér, és zavartan kitolat. Az arcába szaladó vér szinte süt – erre riad fel, szégyenkezik az álomban kitervelt otrombaság miatt, amelyet derűs napindítónak szánt. A részvétlen kora reggeli fényben ez a huncutság még akkor is éretlennek tűnik, ha úgy sült volna el, ahogy tervezte. A vekkerre pillant, már fél óra sincs az ébresztőig. Negyvenhárom éves, nem hét, mint álmában. Nyög egyet. Álomittasan tápászkodik fel, alig találja az egyensúlyát, kitámolyog a fürdőszobába, a forró víz alatt lassan oldódik a szégyen. Nem reggelizik, és fél nyolckor már várja a papírmunka az íróasztalán.

Ha nagyüzem van, heti tizenöt-tizenhét lakást is fel kell becsülnie. A szorzók egy részéhez – lakóövezet színvonala, lakás típusa és mérete, komfortfokozat – még csak szemlére sincs szükség, eleve ott áll az adatok közt, és a másodperc töredékét sem rabolja el Egon életéből, más paraméterek nagy pontosságú meghatározása azonban szinte művészetszámba megy. Hogy milyen a falak állapota, vagy százalékban leírva hogyan fejezhető ki a lelakottság: Egon már tizenegy lassú éve van a szakmában, mégis szezonról szezonra úgy érzi, továbbra is élesedik a szeme, gyarapodó tapasztalatai egyre biztosabb és tévedhetetlenebb ítéletekhez segítik. És vitathatatlanul fokozódik is munkája hatékonysága, ezt a humánerőforrás-osztály szerencsére egyértelműen tanúsíthatja a számok nyelvén. Egon előmenetele töretlen, de őt nem ez köti le. Önmagáért szereti a becslést.

Ez az ingatlan azonban, amit éppen egy holdhónappal zavaró álma után becsült fel, nyugtalanítóan amatőr reakciót váltott ki belőle: egyből megkedvelte. Estére, amikor vacsora közben eltűnődött, még határozottabban megérett benne a gyanú: valóban szeretne ott lakni, mert ő valamiképpen odatartozik. Noha a profi memória nem késlekedik, egyből törli a munkanap tárgyi részét, ennek a lakásnak még egy hét múltán is szinte percenként jutott eszébe kiváló beosztása, a nappalit betöltő napfény, az összességében is kellemes, végtelenül otthonos benyomás, amely ottjártakor töltötte el Egont. Minthogy hagyatéki ügy miatt osztották ki neki a Béke úti öröklakást – ez az akta első oldalának bal felső sarkába biggyesztett nagy, nyomtatott L betűből derült ki –, nem is volt reménytelen a helyzet. Az örökösöknek talán nincs különösebb terve vele, esetleg pénzzé kívánják tenni, lehet, hogy már ezekben a percekben is arról ábrándoznak, hogy vételi ajánlatot kapnak.

Nem is lett másképp, az ideális forgatókönyv érvényesült: Egon értesítette az illetékes közjegyzőt vásárlási szándékáról, a közjegyző továbbította Egon telefonszámát a gyászoló családnak, és három héttel később már pecsét is került a szerződésre. Így hozhatta el a kulcsot október 27-én, kedden a közjegyzőtől, hogy belépjen a teljesen szokványos, se hal, se hús telepi lakásba, amely neki valami miatt mégis mérhetetlenül megtetszett.

A berendezés már a becsléshez szükséges kiszálláskor is az utolsó szögig úgy állt, mint most, amikor új tulajdonosként lépett az előszobába. A Rejtő-kötet a földön, a kétes színvonalú intarzia a telefon fölött. Egon tulajdonképpen nem értette a dolgot, hiszen a használt lakásokat adásvételkor üresen szokták átadni, de nem sokat gondolkodott rajta. Inkább megörült, hogy a lakás őrzi a hangulatát: a fali dísz, a telefon és a könyv is ugyanúgy hever az előszobában, mint első alkalommal. Már éppen hozzálátott volna, hogy a többi helyiséget is felderítse, ha az irtóztató jelenés meg nem akadályozza ebben.

Így aztán Egon jobbnak látta jó pár napot várni, mire ismét addig merészkedett, hogy benyisson leendő otthonába, amely a rárontó borzalommal egy csapásra átváltozott a szemében: szívet melengető hajlékból félelmetes, kiszámíthatatlan terep lett. (Még ha ilyen skála nem is szerepel az értékbecslési ív paramétersorában.)

Az első látogatás nyoma úgy söpört végig a higgadt Egon életén, mint valami felkavaró kaland, gomba módra szaporodó elkötelezettségek sora, vagy éppen egy sehová nem illő parttalan szenvedély. Aznap alig tudta a számoszlopokon tartani az ujját, nem kellett neki ebéd sem, és egyáltalán: mindenestül maga alá gyűrte a harmadik emeleti kislakás. Már a kezdet kezdetén, a nappaliban sem volt ítélőképessége teljes birtokában. Lerogyott egy régi vágású karosszékbe, és erőtlenül karmolászott Pax tollával a nyolcoldalas formanyomtatványon. Egon máskor maga a céltudatosság: kiszálláskor átlagosan 16-25 percet fordít egy lakásra, mérettől és az egyedi sajátosságoktól függően. Most viszont nemcsak hogy nem ügyelt a részidőre, még át is adta magát a mozdulatlanságnak, mintha akkor az idő is elfelejtene múlni. Nehezen hinné el neki bárki is, mi minden száguldott át rohanó fantáziáján ezekben a percekben, és, ami azt illeti, ő sem vallotta volna be senkinek, mi játszódott le benne. Úgy érezte magát, mint aki nyilvánosan magához nyúl a zsúfolt buszon, csak mert eszébe jutott egy slampos, túlkoros némbert ábrázoló fekete-fehér fotó az 1978-as Füles évkönyvből. Kényszeresen, végérvényesen és visszavonhatatlanul szabadnak. Elernyedt és önfeledten elmerült a lényétől teljesen idegen fantáziajátékban, amely újabb és újabb asszociációhullámokba sodorta. Még egy és negyedórával később is csak erőszakkal tudta elszakítani magát a helytől, ahol mintha egy ismeretlen kéjállomás antennájává változott volna át. Bár teljesen elkényeztette a látogatás, amikor kilépett az utcára, egy leheletnyivel máris nyugtalanabb volt. Enyhe, mégis nyilvánvaló elvonási tünetekkel távozott.

Most, a rémlátás után viszont lidérces aggodalom adta át helyét a kezdeti rajongásnak. Otthon forró fürdőt vett, nem feledkezve meg a színes golyókról sem, töltött magának egy pohár finom barna sört is, de hiába a kádnyi hab: Egonnak nem sikerül kivernie fejéből a fürdőszoba felől előbukkant látványt. Bérelt otthonának kényelmes, tiszta, égszínkék csempéi között, a melegséget árasztó fényben is újra és újra belehasít a másik fürdőszoba – az, ahonnan a lidérces vádló kibotorkált: áramtalanított berendezések, a gázbojler valami oknál fogva mégis szertelenül lobog a huzatos kémény alatt. A mennyezethez közel bonyolult damilhálózat, a lelógó, áttetszően vékonyra mosott ágyneműk vitorlasokaságként lengik be a felfordított, éjszakai kikötőt. Semmi sem száraz, nyirkos hűvös van, minduntalan párás testeket ölt a levegő, amelyeket óriásira növeszt és maga ellen fordít a képzelet. Egon torkát iszony szorongatja, még ha most csak fejben járja is be a helyiséget, és semmit nem kíván jobban, mint hogy szabadulni tudjon onnan. Mégsem megy. Érzékszervei bejárják a legapróbb zugokat is. Figyelmes lesz a felhajtott vécéfedél alól halványan felfelé gőzölgő csatornapárára, nem tudja megállni, hogy értelmet tulajdonítson a fel-feltámadó huzat árnyjátékának a lepedőkön. Elidőzik a kis szemcsésüveg-ablak fénytöréseiben raktározott mozdulatokon. Az öreg most nem látszik, de, hogy úgy mondjam, kifejezetten érzik. Nincs itt, a tér mégis róla szól. Egonra ráhűl a fürdővíz, arcára fagy minden jóérzés, ami eddigi élete során megszilárdult. Nagy nehezen emlékezteti magát, hogy nem ijedelme helyszínén van, hanem saját korábbi, biztonságos világában, és végre kikotorja a dugót maga alól, de más emberként lép ki a bolyhos, halacskás vízálló szőnyegre.

Érthető, hogy jó pár nap múltán, amikor összeszedi magát annyira, hogy újra beállítson vágyai és rémülete színhelyére, a déli napsütésben rögtön a lakószobába megy, közel az ablakhoz, és tudni sem akar semmiféle kamráról, vizesblokkról, a csövek mögötti árnyékos holt térről. Meggyőzi magát, hogy egymaga van, és ez egyelőre nincs kizárva. A fehér beépített szekrény ajtaja kezébe penderül: ez sem üres, pillant le Egon a nagy halom egyforma kartondobozra. Diapozitívok. Rengeteg. Kíváncsi, mi van itt, mégis tétovázik, miután levette az első doboz fedelét. Lassan végighúzza az ujját az egyforma fehér műanyag keretek élén, egyiken a másik után: nem érdesek, ujjbegye alatt jólesőn feszül a sorozatgyártott anyag. Mikor kihúz egyet közülük, már tudja: most, egy ültő helyében fogja végignézni az összeset. Feliratok nélkül is könnyen felismerhető a kollekció szervezőelve. Minden egyes doboz új esemény. Karácsony. Farsang. Májusfaállítás a parkban. Két hét nyáron a nagyiéknál, szülők nélkül. Egy hét a tóparti nyaralóban négyesben. Mama, papa és a két gyerek. Aztán ősszel előbb a sötétszőke kislány, majd jó tíz centivel magasabb bátyja szülinapi tortája – itt már kicsivel kopaszabbak a fák ugyanabban az ablakban. Hét doboz, csupa jelentéktelen fordulópont, s még egy év sem pergett le az ismeretlen család életéből. Egonnak lassan elgémberedik a lába, de észre sem veszi, ahogy mélyebbre hatol a helyszínek és rokoni kapcsolatok szövevényébe, miközben egyre cseperednek a gyerekek. Nyolc-tíz dobozonként megbízhatóan visszatér a két torta, Egon gondosan számolja a gyertyákat. Mire a fiú nagykorú lesz, Egon már átrágta magát a gyűjtemény kétharmadán, a kislány pedig több serdülő tőrversenyen is dobogóra állhatott. A huszadik házassági évforduló láttán Egon ellenállhatatlanul elérzékenyül, az orrát fújja. Nem érti saját érzelmi reakcióját, de a késő negyvenessé korosodó házaspár boldogsága jobban szíven üti, mint bármi, ami vele történt egész eddigi életében. Lassan ráesteledik, mégsem riasztja el új szerzeményéből a korábbi, kísérteties emlék. Amikor végre kimegy vizelni, nagyot dobban a szíve, de most nem történik semmi rendkívüli a fürdőszobában sem. A szemrehányó öreg emlékét ugyan továbbra sem tudja hová tenni magában, de páni félelme már kissé szelídül. Alaposan megmossa a kezét, gondolatban listát készít a tisztítószerekről, amelyeket holnap magával szeretne hozni, aztán visszamegy a nappaliba. Az ablakhoz lép, de nem az utcakép vonja magára a figyelmét, hanem a radiátor. Nincs rajta semmi különös. Piszkosfehérre festett, poros, bordás fémtest, Egon most a jobb szélénél áll, és nem is érti, mit akar alaposabban szemügyre venni, mindenesetre meglepetten tapasztalja, hogy automatikusan leguggol, és balra fordított fejjel hosszan, elmélyülten tanulmányozza a tőle egyre távolabb eső, egyforma bordák perspektivikus rövidülését. A hatás nem marad el. Nincs semmi szokatlan, se nagyszerű a látványban, Egonnak mégis el kell ismernie, hogy jelenleg megbabonázza a szabályosság, amelyet az egyforma bordák sorozata közvetít számára. Tudatában van annak, hogy szokatlan a viselkedése, mégis úgy látja helyénvalónak, ha hagyja, hogy egyre hosszabbra nyúljon ez a hevenyészett meditáció, elvégre a radiátor az utcai közvilágítás jótékony közbenjárásával egész éjjel látható marad. Egon már sugaras hajnalban hagyja el a lakást, maga sem tudja, pontosan hogyan, és miért épp abban a pillanatban elégeli meg, hogy már vagy nyolc órája folyamatosan a radiátor bordáin függ a tekintete. Megcsóválja a fejét, kulcsra zárja az ajtót, elmegy az uszodába, egyhuzamban leúszik két kilométert, és közben nem tudná megmondani, mi jár az eszében. Kikapcsolódik. Finom, hűvös burkot érez a teste körül, miközben csak úgy siklik a vízben. Mikor felnéz a medence vége fölötti órára, sajnálja, hogy így elment az idő, de kötelességtudón a munkahelyére siet. A délelőtt folyamán valamiről eszébe jut, hogy előző délben evett utoljára, mégsem éhes. Ebédszünetben azért gépiesen megeszik mindent.

Aznap az irodából szinte automatikusan kanyarodik a Béke út felé. Igaz, pár méterre a háztól eszébe jut, hogy a tisztítószereket megvehette volna útközben, mégsem bizonytalanodik el. Csaknem bátran csúsztatja a tükörsima, fénylő kulcsot a zár nyílásába, gondolkodás nélkül akasztja a fogasra a kabátját, és – mint aki otthon van – egyből a konyhába megy. A nyitott polcokon makulátlan, már-már steril rend fogadja, és a konyhaasztal is folttalan, tiszta, üres. A pultot viszont valami furcsa, rendszerezett sokaság lepi el, Egonnak közelebbről kell szemügyre vennie, először nem is érti, pontosan mi ez a rengeteg apró darabka. Gyümölcsök és zöldségek magjai, szárai és más ehetetlen részei, teljesen összeszáradva, és láthatólag gondosan szortírozva. A falhoz közelebb, a pult bal oldalán egy körülbelül tizenötször tizenöt centiméteres területet például almamagok, szárak, és a magházakból megmaradt hártyák foglalnak el, odébb pedig répák zöldje áll, elvágólag, a falra merőleges stószban, valószínűtlenül apróra összeszáradva. A pult pereméhez közelebb egy meggymagokból emelt gúla, Egon egy pillanatra kísértést érez, hogy megszámolja, hány darab alkotja az építmény egy-egy élét, hátha ebből leszűrhet valamit, de aztán magába száll, és eltekint ettől a részlettől. Könnyen felismeri a tök- és napraforgómaghéjakat, és kis töprengés után az egykori articsókalevelek lemezes csúcsait és a zöldbabhüvelyek elkeskenyedő végét is azonosítja. Megkönnyíti a dolgát, hogy minden aggályos aprólékossággal szétválogatva hever itt, a csoportosítás áttekinthető, az elrendezés logikus; viszont megnehezíti, hogy egyes darabkákból annyira sok van, hogy a tömeg szinte már elfedi az egyes elemek jellegzetességeit (a száraz zöldbabvégeket például elsőre valami furcsa bogáncsnak nézte, olyan különös szögekbe kapaszkodtak össze), és az is, hogy egyes darabok idővel teljesen elporladtak, és csak kis, egynemű szemcsekupacok maradtak belőlük, amelyeknek már a színe sem árul el semmi jellegzeteset. Ez semmilyen értelemben nem az élet bölcsője, hiszen rohadásnak, hemzsegő férgeknek, idővel kirajzó petéknek semmi nyoma. Az összkép egyáltalán nem gusztustalan, inkább végtelenül meglepő. Az elbomló szerves élet, így, elemeire bontva rohamos gyorsasággal változik vissza közönséges porrá, s nedvességét feladva semmilyen további kémiai folyamat beindítására nem tűnik képesnek, jut Egon eszébe. A konyhapulton látható tanulság egyértelmű. Miután valaki magához vette ezeknek a gyümölcsöknek és zöldségeknek az energiáját, a maradék anyag magában, kiterítve csak egyetlen bizonyosságot képvisel: saját, már betöltött funkcionalitásáét. Az idő viszont továbbra is itt tömörül ebben az emlékben, többféle módon is, gondolja Egon. Egyrészt látszik, mennyi gondot és figyelmet fordított e rendhagyó mandala készítője az anyag elrendezésére, régi kultúrákat idézve, akik több emberöltőt sem sajnáltak egy épület fa- és kőfaragásainak elkészítésére, másrészt az is, hogy hónapok, legfeljebb pár év leforgása alatt mekkora változáson kell keresztülmennie minden sorsára hagyott szervezetnek.

Mintha nem is konyhában lenne, hanem éttermi raktárban vagy boltban, olyan szabályosan sorakoznak itt a tányérok a polcon, gondolja Egon. Minden stószba csak egyformák vannak téve, és maguk a tornyok is átgondoltan, nagyságsorrendben következnek. A kisebb átmérőjűek – a desszertes tányérok és a csészék – az ablakhoz közelebb. A szemközti falon tavalyi naptár, az a fajta, amelyiken az egész év ráfér egy oldalra, és a teliholdak időpontját is jelöli. Ma korán kelt a hold, sugara a porcelánnemű szélét érinti. Szabályos, kiugró és behúzódó ívelt peremek, Egon kedvvel veszik el fény és árnyék harcában. Mindig változatlannak mutatkoznak az állások, és emberi léptékkel az észlelési küszöb alatt maradnak a fejlemények, fejtegeti magában, aztán kicsit meg is lepődik idegenszerű gondolatain.

Nem hall hangot, de mintha valami láthatatlan rezdülés tanúja lenne, kissé megborzong. Talán nincs egyedül? Egonnak az az érzése támad, hogy valaki meg akarja szólítani. Tekintete most a tányérok éléről újra az égig követi a hideg fénysugarat. Messzire réved, és mintha meghallana valamit, amit nem füllel érzékelhető rezgés juttat el az elméjébe. Valaki azt sugallja neki, hogy nagyon messze jár. Évekig járta a tengerek partvonalát, minduntalan szeles sziklaormok szélére merészkedett, de úgy érzi, a lelki békéjét mégis ebben a konyhában lelné meg. Egon nem érti, a homályos üzenet küldője miért nem jön ide, ha annyira szeretne, de nem ingerülten, hanem igazi érdeklődéssel körvonalazza magában ezt a talányt. Önkéntelen empátiával fordul a megsejtett lény felé, nyoma sincs benne az ijedtségnek. Még egy hét sem telt el azóta, de nem jut eszébe, hogyan menekült kifelé a lakásból, amikor a rémisztő aggastyánt meglátta a fürdőszobaajtóban. Teljes szívéből azt kívánja, hogy találjon haza ez a kóbor lélek, és jóleső érzés árad szét benne.

Be akar nyitni a fürdőszoba melletti ajtón, de zárva találja. Ezt a helyiséget annak idején, a kiszállás előtt is csak a lakás alaprajzán látta. Eszébe jut, hogy a konyhában a tűzhely fölé egy szögre fel van akasztva egy kulcs, amiről eddig nem tudta, mit nyithat. Kipróbálja, és illik a zárba. Nyikorogva nyílik az ajtó. Az egy négyzetméteres kamra három csupasz fala fehér. A padlón fotóskellékek sorakoznak: több üveg vegyszer, előhívótálcák, bedobozolt szerszámok és alkatrészek. A falról nagy foltokban hámlik a vakolat.

Egon visszacsukja az ajtót. Csak később veszi észre, hogy körmei alatt apró, megszáradt fehér festékdarabkák vannak. Nem emlékszik, hogyan kerültek oda.

Megint hajnalig maradt a Béke úti lakásban, és semmi nem tudná rávenni, hogy az irodában töltse a napot, így aztán inkább hazafelé kanyarodik. Tágas, világos, szépen berendezett lakásába lépve enyhe idegenséget érez. Egyenként minden tárgyat, minden részletet jól ismer, az összkép viszont, ahogy hosszabb nyaralásból hazatérve lenni szokott, valahogy méreteiben nem stimmel. Minden kisebbnek vagy nagyobbnak, szűkebbnek vagy tágasabbnak látszik, mint ahogyan emlékszik rá. Nem tudja eldönteni, melyik a kettő közül.

Lerogy a kényelmes pamlagra, lerúgja cipőjét, és már majdnem bekapcsolja a tévét, amikor egy jól körülhatárolt, egyértelmű belső hangra lesz figyelmes.

– Egon! – kortalan, de kellemes női hangnak tűnik.

Egon teljesen elképed. Ébren töltötte az egész éjszakát, sőt, ki tudja, már hányadikat zsinórban, és van némi tapasztalata arról, hogy milyen fokú valószínűtlenséget tud gerjeszteni a hosszú ébrenlét, de ez akkor is erős.

– Te hoztál magaddal – magyarázza a hang. – Ami láthatatlan, hallható attól még lehet.

– Micsoda? – köszörüli meg a torkát Egon, és a dohányzóasztal közepén levő tálban heverő zöldcitromokra mered.

– Odaát mindig együtt vagyunk. Te is emlékszel.

Egon még mindig nem érti, mi történik vele, így aztán nem tudja, mit feleljen.

– Hogy érzed magad itt?

– Különösen – talál végre magára az értékbecslő kis hallgatás után.

Nem tudja eldönteni, honnan hallja a hangot.

– Semmi nem véletlen – hallja a választ, és átfut rajta, hogy ha ez így van, akkor az vajon megnyugtató-e, vagy inkább vészjósló.

Ezt sem tudja.

– Engedd el magad – tanácsolja a hang kicsit később, és Egon meglepetéssel tapasztalja: úgy érzi, képes rá, hogy engedelmeskedjen.

Hátradől, és lehunyja a szemét.

– Hidd el, nem ismeretlenek a kételyeid – mondja még a hang, és Egon hisz neki. – Ha hagyod, maguktól oldódnak meg.

Ernyedt izomzattal ül a kanapén, és nem érzi úgy, hogy kérdeznie kellene.

Aztán egyszer csak késő délután lesz. Hosszú, álomtalan alvásból ébred, és nem tudja, később történt-e még valami, amire nem emlékszik. Végtelenül nyugodt. Lezuhanyzik, betesz néhány személyes holmit egy sporttáskába, és visszaindul a Béke útra.

Egon még kikukkant a résre nyitott ajtón a kihalt lépcsőházba, aztán gondosan becsukja maga után az ajtót. Belülről rá is fordítja a kulcsot, és beakasztja a láncot. Újra elfelejtett villanykörtét hozni magával, de most nem is bánja. Szereti figyelni a hold játékát a helyiségekben, olykor, ha megfeledkezik saját testméreteiről, a nagyobb síkfelületeket előszeretettel képzeli sivár tájnak, amelyen finom, nehezen konkretizálható események zajlanak a hideg fényben. A bútorok nagy része a szoba hátsó traktusában torlódott fel, a helyiség ablak felőli oldalában csak egy szék áll a parkettán. Erre ül le, és hosszan, nyugodtan szemléli a felhőtlen, éjkék égboltot. Meghatározatlan idő elteltével fordít kilencven fokot a széken, és a szoba oldalsó, sötétbe vesző falát kezdi nézni. Később, nem kevés idő elteltével megismétli a mozdulatot: most az ablaknak háttal ül tovább, a bútorok mögötti sötét különböző mélységeibe réved a tekintete. Aztán, órák múlva még egyszer fordít a széken s ezzel a negyedik fal felé fordul, amelyről több festmény néz vissza rá. Az egyik szobabelsőt ábrázol, a szemközti falon zárt ajtó. Az ajtó mellett kép is lóg a festményen szereplő szoba falán, de a gyér fényben nem látszik, mit ábrázol.

Egon nem fáradt. Tudata megnyugtató időtlenségbe süppedve lebeg, pillanatnyilag semmi sem foglalkoztatja, és nem figyel fel semmilyen testi ingerre. A szemgolyóját sem mozgatja, pedig kifelé néz, nem elevenedik meg semmi lelki szemei előtt. Úgy érzi, valahol nagyon mélyen lakik benne a szeretet, amely ehhez a jól ismert térhez fűzi. A festményen nyugtatja tekintetét, és nem vár, de hagyja, hogy teljen felette az egyre ismeretlenebb idő. Mikor már semmilyen egymásutániságot nem érez, semmilyen állapotváltozásról nem tud beszámolni magának, feltűnik neki, hogy egyszerre végtelen számú statikus nézőpontból figyeli a festményt. Néhány például nem is a szobában van, az egyik az utca felett, az ablakon kívül lebegve, balról lát rá a festmény felületére, egy másik pedig éppen ellenkező irányból, az előszobából. Egon e felismerésből ellenállás nélkül érkezik a következőhöz: valójában minden úgynevezett nézőpontból minden irányba lát, anélkül, hogy bármi fókuszba kerülne. Tudatára ébred, hogy az előszobai egészalakos tükör is megmutatja a falon lógó képet, amelyet eddig innen, a szobából tartott szemmel, de a tükörből szivárgó holdfényben már a festményben látszó festmény is kivehető valamelyest: szobabelsőt ábrázol, a szemközti falon kissé nyitott ajtó. A tükrön irányt változtató holdpászma mintha még a képen belüli kép belső szobájába is besütne.

Amikor feláll, észreveszi, hogy részint ülve is maradt. Énje a bejárati ajtóhoz indul, de nem érzi saját léptei ritmusát. Mintha akadálytalanul gördülne arra, amerre akar. Közben annak is tudatában van, hogy Egon továbbra is ott ül a széken, ahogy eddig, de nem ijeszti meg a felismerés. A lakásajtóhoz érve kihúzza a különös, fényes kulcsot a zárból, és meg sem lepődik, hogy a kulcs, annak ellenére, hogy egy példánya immár nála van, továbbra is a zárban marad. A nappaliba visszatérve problémátlanul újra beleolvad a széken ülő testkontúrokba, és a kulcsot az előszobai tükörből érkező holdsugár irányába emeli. Az apró, de fényes, sima fémfelületen irányt változtató pászta előbb a festményen ábrázolt festményen látható, kissé nyitott ajtó résébe mutat, aztán Egon finom mozdulatait követve a festményen levő zárt ajtó kulcslyukába téved.

Az ajtó feltárul. Egon sietség nélkül hatol közelebb a képen feltáruló helyiséghez. Kételynek nyoma sincs szívében. Végtelen elfogadással nyugtázza, merre tart. Fel sem merül benne, hogy bármilyen méretproblémával kellene szembesülnie. És valóban, ahogyan hitte, olyan simán lebeg be a belső szobába, amelyről mindig is sejtette, hogyan van berendezve.