Ez csak játék…

„Legnagyobb elbizakodottságom az, hogy ezt a könyvet (akik nem »vágják a falhoz«) a kézírásos hülyéskedéseim ellenére is KOMOLYBA EL FOGJÁK OLVASNI” – áll a legutóbbi (?) Tandori-regény kézzel írt (záró?) gondolatai (?) közt. A következő oldalon, erre reflektálva a következő jegyzet szerepel: „egy KRITIKA majd (?) »Kár, hogy a végén lekommentálja…« ÉN: »Szarok alája!!«”

Mindezeket figyelembe véve, óvatosan közelítek a regényhez, és igyekszem csak mérsékelten tudomást venni arról, a szöveg mennyire (de még mennyire!) adja a lovat (verebet, medvét, TD-t) az értelmezés alá, bármelyik posztmodernből szakdolgozó magyar szakos jól járna vele. „Elejét vehetné” a könyvnek, amint a(z egyik) főhős – pontosabban karakter –, a Svájcban élő fordító, Bernie fogalmaz a szexuális aktust illetően. Az aktuális munkában, a hollandból németre átültetendő szoftpornó (mely se nem szoft, se nem pornó) regényben csaknem mindenki „elejét veszi” mindenkinek (térdelve, fekve stb.), a környezet pedig igazi pornós közhely: tó melletti kastély, erdő, mező, csőszkunyhó.

Eltekintek annak mélyenszántó elemzésétől is, miként alakítja ki a szöveg a két virtuális síkot (az elbeszélő nevezi így, de még inkább TD); a Bernie által fordított laza kis „világregényt” (mely azért „világregény”, mert a világ számos nagyvárosában egyszerre jelenik majd meg – TD, azaz Tandori Dezső leghőbb vágya is egy ilyen kötet lenne, ám neki sajnálatosan be kell érnie a „kultuszkönyv” státusával, már amilyen humorosan annak titulálja a kész művet), valamint a Bernie-ék kényelmes svájci világát. Nem foglalkozom bővebben azzal sem, miként csúszik a két virtuális sík, mindenféle szerzői beavatkozás és erőfeszítés ellenére, össze, és milyen szépen kidolgozott az, ahogyan a kettő sík végül egymást kezdi tükrözni. (Tükrözés: akárcsak a kórházban, a szerző alhasi fájdalmait felszámolandó, orvosi beavatkozásként. Mije fáj TD-nek? Az alhasa? A szobában csippantgató verébnek meg hullik a tolla, az azért mégiscsak fontosabb. És vajon mibe fájt TD-nek ez a tükrözés, a Torlandó szörfpóker? Két és fél napba. Utcai zajjal, írógép-kopácsolással, toll-sercegéssel együtt; így persze nem hallhatta, amikor a postás csöngetett, hogy haladjon az a regény, kéz alól kéz – és számítógép – alá, a kiadóban.)

Nem vesztegetem a szót, bár lehetne, arra sem, hogy TD, mindkét virtuális sík lelkes kommentálója, rendre úgy köp „bele a levesbe”, hogy a metaszövegek metaszövegének metaszövegét hozza létre; odaszól, javít, hozzáfűz, közbevet, előrevetít, humorizál stb. Továbbírja Bernie félbehagyott fordítását – kénytelen, hiszen Bernie meghal a tükrözés során. Míg a (nem-)szoftpornó virtuálisban a mindenki-mindenkivel-hetyegés után (alighanem) valamennyien megmurdelnek (azt hiszem, egy szereplő halálára ez a szó illik leginkább), s mint világvége-víziókban szokás, tragikus tűzesetek vetnek véget a dekadens kamatyolók életének, addig a Bernie-féle „valós” virtuálisban hatalmas patakáradás és földcsuszamlás lesz a megismert figurák randa halálának okozója. (Nekem személy szerint Bernie és Paul kivégzése tetszett a legjobban: Paulnak egy fa törzsén gellert kapott leomló kő nyisszantja le a fejét, Bernie feje pedig beszorul egy komód két fiókja közé, mikor is az említett bútor, az elárasztott házban megindulva, ripityára töri szegény Bernie nyakcsigolyáit.)

De tovább haladva: nem kalandozom a regény regiszterváltásaiból következő elméleti belátások felé sem, noha bizonyosan hosszan lehetne értekezni arról, milyen is egy izgalmas (szoft)pornó nyelvezete és képi világa, milyen a jó krimi, milyen a metadiskurzusokat működtető, igazi teoretikus csemegéket ígérő textus, milyen a populáris kultúra egyes termékeire – például a tévésorozatokra – történő utalások hálója, illetve mindezt hogyan poetizálja Tandori Dezső szövege. Pedig remek, sőt pompás (stb.) interpretációs támpontot nyújtana a logika, mely alapján felépülnek, majd lebomlanak a virtuális síkok, ahol úgy gabalyodnak a szálak, mint a Gazdagok és szépek vagy más hasonló sorozatban; ahol úgy halnak (murdelnak) meg a szereplők, mint a legszebb horrorsztorikban (vagy mint a Darwin-díjasok), és ahol „fülledt az erotika” (ld. még: KFT), de ahol a nyelv „csak” „elejét veszi” a dolgoknak, ám beléjük nemigen hatol (elnézést a poénért). Ahol a nyelv mindig „rajta” vagy „alája” van a dolgoknak (ld. még fentebb, a kritikára vonatkozó reflexiót a könyv kézírásos anyagából), de nem igazán nyelviesíti azokat. Pedig vannak itt nyelvcsapások bőven, úgyszólván hullámzik tőle a szöveg, és akkor léphetünk is tovább, újabb jelölők és hálók felé.

Hiszen milyen gazdag utalásrendszere van ennek a regénynek! A Fontosnak tekintett, de végül visszavont ajánlástól kezdve – Virginia Woolfnak, de még inkább Evelyn Waugh-nak szól – az Egy tiszta nőig, az Orlandóig és A hullámokig, meg minden egyébig, ami csak az útjába akad. Gazdagon ecsetelhetnénk a könyv önértelmező gesztusaként is fölfogható, eredetileg A hullámokra értett kommentárját: „Micsoda monológok, istenem. Természetről, magasztos dolgokról, a szellemekről mindenütt, ember és ember igyekezetéről, vagy miről, nem akarom szó szerint idézni. Meg kell azt nézni. Belső küzdelmek. Az élet értelme. Síkok. Valós és virtuális síkok. Micsoda maga ez a könyv. S kicsit lila gőz, de gyönyörű.” – Elemezhetnénk hát e reflexiókat, a szöveg viszonyát Virginia Woolf szövegeihez, a szöveg viszonyát Virginia Woolfhoz, Virginia Woolf viszonyát a szereplőkhöz stb. Ha jobban belegondolok, készíteni lehetne egy alapos kis feminista értelmezést is, csak hogy semmit se hagyjunk ki, hiszen oly könnyen adja magát itt minden: a kapcsolatok, a síkok összecsúszása, sikamlása és elejét vevése, a szereplők viszonyhálója (a két virtuális siklása oda-vissza), szoft és hard szétválasztása, valamint összeboronálása, az öregedő Hardy Lessie („Leszbi”) elhízása és Bernie felismerése, miszerint a fordított szöveg a feleségével, Bernával való kapcsolatának korai fejezeteire emlékeztet. (Vagy egybeesik azzal. Újabb mezsgye, melyen csiklórepülésben haladhatunk, mélyebbre és mélyebbre – hogy végre én is képzavarnak „vehessem elejét”.)

Aztán ott van a már pedzegetett harmadik sík, TD síkja. Tárgyalni lehetne az önéletrajzi elemek beépülésének poétikáját, az autobiográfia és a fikció határainak elmosásából fakadó teoretikus konzekvenciákat (földcsuszamlásokat, tűzvészeket és duzzadó patakokat – hoppá: még a gender-vonalhoz mehetne a természeti katasztrófák és a szexualitás viszonyának kibontása: csuszamlások, tüzek és duzzadó vizek, ejnye, így utólag esik csak le!).

Az életrajziságból tovább bonthatnánk a szálakat szerző és mű, majd elbeszélhetőség és önkommentár felé, ám szép kitérőt tehetnénk szöveg és világ soha-nem-kereszteződésének, de illuzórikus egymásba csúszásának dilemmájához, amikor is halljuk TD írógépének kopácsolását, a mellette lévő veréb csipogását, érezzük a feleség (nevezett „Felügyelőné”) által készített húsnak és petrezselymes krumplinak az ízét, mely TD szerint „pompás”.

A nyomtatott szöveg (a könyv 180 oldala) és a mögé jegyzetelt kézírás (a maradék 48 oldal) kapcsán tovább elmélkedhetnénk valódiság és nem-valódiság tárgyában, és persze azon is, hogy a kézírás miként „írja” vagy „írhatja ki” a szöveget a virtualitásokból a „valódiságba”, mert hiszen a kézírás mégiscsak egyedi, jellemző, megismételhetetlen materialitás, és bár szkennelve van, látványosan elüt a főszövegtől. Különbözni akar, határt von, de közben a szerző azért folyamatosan kacsintgat (mintha tikkelne: nem tudni már, direkt csinálja-e, vagy amolyan rögzült reflex).

Mindezen fentebbi, kétségtelenül kecsegtető és izgalmasan kibontható interpretációs lehetőségek helyett (mellett) most azonban csupán egyetlen, ámde újabb izgalmakat ígérő szempontot villantanék föl röviden. Mégpedig a nyelvjátékok nyelviségének, helyesebben, e nyelviség anyagszerűségének kérdését. Nem is annyira arra utalnék, milyen érdekesek vagy milyen fárasztók a szövegben túlburjánzó nyelvjátékok – ez alighanem ízlés kérdése, ki-ki döntse el maga, tetszenek-e vagy sem –, mint inkább arra, hogy a Tandori-poétika tapasztalatának egyik fontos alakítója, a létezést mindössze rögzítő, annak (tehát a létezésnek) a hogyanjából kibontható jelentések lehetséges helyeit üresen hagyó nyelvi megalkotottság miként szervezi – sőt, generálja – a szöveg íródását. Ideértve a megnevezésektől kezdve a cselekménybonyolításon át a meta-síkok kiépítéséig mindent, amit csak a nyelvi jelölés anyagszerűsége magában foglal. Nézzük csak a következő – találomra kiválasztott, és még csak nem is annyira „tolakodó” – részletet: „Légüres tér. Bernie élvezte, hogy másféle leírások töltik ki a vihar előtti csendet – és a regény terét. Rózsabokrok, kavicsos utak, kurvák helyett az úton murvák, delnők helyett dáliák, lotyók helyett a kövekre lottyanó víz volt a fontos.” – A kiemelések tőlem származnak, és nyomatékosítani szeretném vele a Tandori-szövegben igen fontosnak tűnő poétikai stratégiát, mely a jelölők játékában nem a jelentéseknek, hanem a jelölők anyagszerűségének metonimikusságára helyezi a hangsúlyt. Mit is jelent ez? Többek közt azt, hogy a Torlandó szörfpókerben – a cím is jó példa ennek érzékeltetésére – a metonimikus építkezés, mely egyébként mikro- és makroszinten egyaránt jellemzője a szövegnek, nem a jelentések érintkezésének és hasonlóságának képzetére épít, hanem a jelentés nélküli materialitás véletlenszerű, azaz aleatorikus poétikájára. A virtuális síkok, melyek voltaképp az univerzális szövegszerűség jelekből egymásba fűződő végtelen „hajfonata” (na tessék, itt meg egy metafora…), nem elsősorban elgondolt, rögzített vagy folyamatosan változó jelentések lánca, hanem a jelölők materialitásának véletlenszerű variálhatóságából nyert jelentések egymás mellé helyezése. Ennyiben a nyelv úgy játszik a kezére a Torlandó szörfpókernek, hogy közben ki is bújik a vele játszó „karmai közül”, legyen az TD, a szerző vagy a becses olvasó. Játszhatjuk – nos, e helyütt stílusosan: keverhetjük a lapokat – úgy, hogy az kiadjon valamit, ami összeáll egy pajzán, mindenféle interpenetrációktól terhes konstrukcióvá, de a játékot alapvetően az a nyelv diktálja, amelynek építőanyagát legfeljebb rakosgathatjuk és gyúrhatjuk, de nem intencionálhatjuk. TD pedig, becsületére legyen mondva, jól (és igen cselesen) keveri a kártyákat. Hogy mindennek van-e irodalomtörténeti hozadéka, illetve miképp szituálja (újra?) akár magának a Tandori-lírának a kérdésfelvetéseit, azt alighanem a hatástörténetre bízhatjuk. Ha pedig így tesszük, az minden bizonnyal jól van így.