Ezer és 3

én vagyok az, aki nem jó

fellegajtó-nyitogató

nyitogatom a felleget

sírok alatta eleget.

Az ember nemi tekintetben czímű orvosi könyv jelent meg dr. Pálya Józseftől. Sok jó és szép lehet benne, de nőknek nemigen ajánlható.

(Pesti Divatlap, 1848. február 20.)

Még arra sem vagyok képes, hogy – a delphoi felirat értelmében – „megismerjem önmagamat”, s nevetségesnek tartom, hogy amíg ebben tudatlan vagyok, tőlem idegen dolgokat vizsgáljak.

(Szókratész Phaidrosznak, Platón szerint)

           3

Dönteni igazából ostobaság. Döntöttél, már rossz is, megbánod, ne bánd meg. Igaz, hogy addig se jó, mert még túlzottan is előtted van, eléd tornyosodik az, hogy muszáj döntened. Egy amúgy is magától imbolygó valamit. Behunyod a szemed, és ugrasz.

És elmerülsz. Dől a súlyától úgyis az egész, legjobb, ha idejében ellépsz onnan. Hogy egy férfihez egyetlen nő tartozik, ez az elosztás a férfiakat az örök és javíthatatlan hazudozó szerepébe nyomja, és végzetesen kiszolgáltatott helyzetbe hozza a nőket. Mindet, mert mindnek kijár, hogy ahhoz tartozzon, aki őt megérdemli.

Nem bárkihez, hanem a legjobbhoz, és akkor ebből keletkezik a folytonos hazugság. A legfárasztóbb hazudozás. Jelentéktelenek jönnek ki a legsimábban ebből, ha egyáltalán kijönnek belőle, mert először is, ha kihámozol egy jelentéktelen nőt a jelentéktelen cuccaiból, könnyen meglepetést okozhat, és egyszer biztos talál majd magának egy rendes lúzert, aki boldogan elveszi, hogy áhítatosan fölnézzen rá. Bár igazából az a kérdés, hogy mitől veszi el. Csak nem saját magától?

És így, magán keresztül tőlem? Olyan, hogy férfiak és nők, meg még mi van, buzik, hermafroditák, heréltek, leszbikusok, pederaszták, anyabaszók, szodomiták ahhoz képest vannak amúgy, hogy az ember inkább férfi, mint nő vagy transzszexuális. Kasztrált. És fordítva, vagy erről már esett szó?

Nem csak erről van szó? Beülök egy fogorvosi székbe, ((702)) hátrabillenti, rövidujjú köpenyben van, nincs kórházszag, nincs kórházszaga, könnyű parfüm, a helyére illeszti a csiszolókorongot, nézem a karját, kivillan a frissen borotvált hónaalja, érzem, hogy merevedésem van. Látja? Matat a számban, behunyom a szemem, nem tudom, hogy miért, de nem fáj. Néha.

Belélegzem az illatát. ’Nem jön el velem holnap táncolni egy buliba?’ ’Nem.’

Akkor láttam először, egy barátomnak dolgozik, fogtechnikus, kicsit balra hajló, merész orr, helyes mell. Kissé majd lógni fog a melle, de csak majd. És hát minden majd lóg. Kiköpöm az öblítővizet, és elhívom táncolni, ezen őszintén meglepődik. Félig még tele a szám.

Felszaladt a szemöldöke. ’Hát, azon eléggé meglepődtem’, közli pár nap múlva. ’Meghívott táncolni, pedig akkor látott először. Honnan tudta, hogy szeretek táncolni?’ Nem kötöttem az orrára, hogy a főnöke mesélte. Vissza kell majd jönnöm, vagyis mennem, ’jövő héten visszajön kontrollra!’, parancsol rám, megadja a telefonszámát, már a kapu előtt felhívom. Följön hozzám, és nem enged semmit, mikor hozzányúlok, teljes erővel lefog. Erős, szinte birkózik velem.

Egy fajtája a birkózásnak, mikor abbahagyom, azonnal hozzám simul. Úgy élvez, hogy közben egész erejét összeszedve igyekszik ellökdösni magától. Rövid távon mindenképp kifizetődőbb üzletnek tűnik férfinak lenni, nemigen hallok az ellenkezőjéről. Vagy túl kevés emberrel beszélgetek?

És nem azokkal, akikkel kellene?

És persze mi az, hogy rövid táv meg hosszú táv. Bár hazudozni nem annyira jó, hanem inkább annyira rossz, tiszta ráfizetés, ég a képem, évekre visszaemlékszem az összesre, úgy belém ég. A legtöbb nőt mintha nem is zavarná jól érzik magukat, nem az úgynevezett bőrükben, mert hol máshol, hanem a konstrukcióban. A teremtésben. Abban a stabilnak mutatkozó konkrét és szimbolikus térben, amely minden jel szerint férfias. Épp azért, vagyis attól, hogy nőközpontú lehessen. Annyiban férfias, amennyiben a nők vannak a központban.

Azért alakul úgy, ahogy alakul, miattuk van, köréjük rendeződik, körül vannak dongva, bár ez a könyv eddig arra jutott, hogy mindennel együtt is rosszabb nekik. És viszonylag rosszabb is, kinek milyen: mint nők, rosszabbul jönnek ki. Amit nem tudom, kompenzál-e, hogy mint emberek, mennyivel jobban, hogy egyszerűen szólva jobban – kényelmesebben, biztonságban, egészségesebben, tovább – élnek. Nyugisabb. Nyáron hűs, télen meleg, hűvösebb és melegebb, nem ő mászik fára és nem ő megy le a pincébe, nem kell kiállnia, nem ütközik, őket védik, nem ők védenek. Nem választ.

Nem kell választania, döntenie sem, és ha választ, dönt valamiről, az kispálya. Konyha. Sőt spejz. Kiválasztja, mit vegyen föl. Eldönti, mit húzzon magára, nehéz döntések elé néz a szekrénye előtt, mert kevés a megfelelő és túl sok a meg nem felelő. Túl sok rá az ideje. Kiveszi az egyiket.

Levesz egy ruhát. Te meg leveszed a válláról a gondot. Nem mintha mindezt különösebben akceptálná, simán tudomásul látszik venni, udvarias köszönöm, el van intézve, igazán nincs ezen mit köszöngetni.

Körülbelül. És eszedbe jut, hogy milyen az, mikor pont egy perc van megadva ébresztő után pizsamából teljes menetfelszerelésbe öltözni. Minden úgy körülbelül van csak úgyis. Állok körülbelül a gyakorlótéren hajnali fél négy felé, sisak, köpeny, gyakorlóruha, alatta a pizsamám. A férfiuralom azért ne stimmeljen, mert épphogy az uralmi (, ami) férfias(nak lett – nem érezve, hanem minősítve), az uralkodás, uralomra törés és alávetettség, behódolás nem férfihez vagy nőhöz tartozó privilégium. Nem privilégium.

Hanem megszerzed és elveszíted, vagy feladod, a közelébe se férsz. Én nem uralkodok. ((608)) szerint uralkodok. De ez baromság. ((376)) szerint uralkodnék.

De csak mosolygott ezen. Szerintem nem rajtam, hanem az én állítólagos uralkodhatnékomon. Már meghalt.

És akkor mégiscsak rajtam mosolygott, valami furcsán rajtam. Tény, hogy nagyobb az esélye egyes férfiaknak az – egymás fölötti – uralomhoz, mint egyes nőknek – ugyanazok fölött a férfiak fölött. Ha komolyan veszem, és vegyem komolyan, hogy ugyan nem férfiak harcolnak az uralomért, hanem arra vágyó emberek, de a férfiaknak ehhez egyszerűen több vagy jobb a fölszerelésük. Még ha pizsama is van legalul.

Ilyen kis hosszában csíkos, ahogy a börtönben divat. Férfiak nem nőket uralnak, nem a nő az elnyomott, még ha férfi is az elnyomó. Aki nőket nyom el azért, mert nők, az nem férfi. Például, ha ebből indulnánk ki. Kisebbet elnyomni nem férfias, és a nő kisebb, még ha konkrétan akkora is, mint a keresztanyám ónémet tálalószekrénye, ezt minden férfi így tudja. Noha csakis kisebbet lehet egyáltalán elnyomni, amennyiben el bírtad nyomni, kisebb volt, ebben rejlik bizonyos ellentmondás, de miben nem rejlik. Igaz, hogy miért állt ki, ha kicsi?

Odébb is somfordálhatott volna, eloldalog, elhúz onnan, semmi baj, és amikor odaáll elém, nyilván akar valamit, azt akarja, hogy ő legyen a nagyobb. Nálam, de az nem megy, mert csak egy nagyobb van.

Én. Ha egy nő el van nyomva, nem mint nő van elnyomva, hanem el van nyomva. Egyik test a másikat nyomja el, nem mintha ez vigasztalhatna bárkit is, például a nőket. Nem mintha elfogadná, mert ha elnyomnak, nem könnyen fogadod el. Egy terembe lépve odébb nyomom, aki ott tartózkodik, valamelyest elnyomom, anélkül nem bírnék belépni oda. Ők visszanyomnak, ez a nyomakodás megy. Ember, kisebb, alszik, öreg, nem akarja annyira, elmélázott, rosszabbul csinálja, ügyetlenebb, beteg, le van győzve, mindez mindjárt nő is? Ha a férfias azonos a hatalmaskodóval, akkor a nőiest nyomja el abban, akit elnyom, akár nő, akár férfi az illető.

Eleve jobban akarni, ez illik a férfiakra, ennyiben, az akarásuk miatt férfiak. A pete látszatra passzív, írja Simone de Beauvoir A második nemben, Biológiai tanulmányok című fejezet: magába zárt, súlyos tömege az éjszaka áthatolhatatlanságát, az önmagában létező nyugalmát idézi stb., a nyílt apró, mozgékony spermium ezzel szemben a nyughatatlan, változékony lété. Az ember ne engedjen az allegóriák csábításának, de ez az immanens petébe hatoló transzcendens ondósejt, ahogy ezáltal lemond a transzcendenciáról, nehéz ennek ellenállni. Fölöslegesnek bizonyuló tömkeleg, ahogy elementáris erővel tör rá a totális passzivitást mutató petesejtre, és egy győz. Kizárólag egy, ez az egy pedig minden egyes sejt külön, amíg majd el nem válik, hogy végül melyik. Nem gondolja így, hanem ezért csinálja.

Nem elnyomja azt, amit lerohan, hanem egyesül vele. Nem, nem, szomorú félreértés, a férfiak egymással lépnek kompetícióba, szigorúan egymást nyomják le, a nő végett, és amennyiben érték rendelődik mindezekhez, a nők ilyen leosztás esetén rosszul járnak. Igaz, mintha nemigen látszanának ettől rosszul is érezni magukat. Vagy nem megfelelő helyen érdeklődtem? Mert nem mindegy, ki mit mesél vagy hallgat mélyen, ki mire annyira büszke? Klaudia Siffer hajótörést szenved.

És egy szigetre vetődve pár nap alatt remekül összemelegszik a már évtizedek óta ott dekkoló féllábú, öreg matrózzal. Félszemű, öreg matrózzal. Élnek szépen, és eltelvén a mézeshetek, picit furcsállkodva ugyan, ám szívből rááll arra, hogy a matróz kérésére férfiruhát öltsön, sőt, miután kis bajszot is rajzolt magának korommal, belemegy abba is, hogy Dzsónak lehessen őt szólítani. Te Klaudia, nem szólíthatnálak én téged Dzsónak? De, csak szólíts nyugodtan Dzsónak, mire a matróz azonnal el is újságja neki, mondván, idefigyelj Dzsó, nem fogod elhinni, kit kefélek én ezen a szigeten már hetek óta! A női pete átmérője 0,13 milliméter.

Lakatlan sziget.

Egy köbmilliméterbe hatszázezer ondósejt fér.

           4

Mindenképp rosszul jár, aki mellől az uralomért, elsőségért, a helyért folyó küzdelem, a kaland- és karriervágy elhívja és messze sodorja a hozzá tartozót. Nőt, férfit. Rosszul jár az a már meghódított, elfoglalt, fölfedezett és megismert, aki a másik mindent fölülíró, elementáris hódítás-, elfoglalás-, fölfedezés-, megismerésvágya miatt egyszerűen ott lesz hagyva. A nők ebben is mintha vesztenének, Solvejg, legalábbis innen nézve, most nem írnám le pontosan, hogy honnét, pórul jár, mert egyhelyben marad. Bár legjobb volna azért megkérdezni őt.

Vagy nem innen nézni. Hanem hogy honnan?

Ibsen vajon honnan nézte Peer Gyntöt, mit látott benne, miféle ripacskodást?

Melyik kiagyalt, hajánál fogva odarángatott rendezést látta, és mennyi pénzért látta úgy? ((608))et otthagyom, hazautózom Bxxsből. Nem hívom fel. Többé, hogy ilyen nőiesen mondjam. Nőiesen mondtam? Leviszem a kxxxxxxxi-i házamba, keresünk egy bozótost a Dunaparton, négykézlábra állítom a homokban, és félrehúzom a bugyiját. Beúszunk a folyóba, lecibálok róla mindent, lehunyt szemmel csinálja ő is. Amikor kefélem, behunyja a szemét. Néha kinyitja.

Onnan tudom, hogy csukva tartja. Homokos lesz a hasa meg a melle. Elengedem a fürdőruháját, elsodorja a víz, vagy száz méterrel odébb fönnakad a fűzfák gyökerén. Mosolyog rám, szomorú az arca. Nem tudja, mi van.

Én se tudom, nekem jó így, neki rossz, én nem akarom tudni, ő szeretné tudni. Rosszabbul járni statisztikai kérdés, és csakis a nézőponttól függ, mert a küzdelmet férfiak vívják. Ha a harc olyan jó dolog, ha annyira csábító nem föltétlen magadtól, nem passzióból, úri kedvből, hanem előírásra, akár legbensőbb parancsra is elmenni otthonról, bentről ki, melegből hidegbe, békéből verekedésbe, akkor a nők rosszabbul jönnek ki a dologból. Ha egy nőt csábít el a párja mellől az, hogy akar valamit, akkor is ő jár rosszabbul. Az egyedül hagyottban levő női princípium. Aki ringbe száll, kap.

Akkorát, azt se tudja, fiú-e vagy lány, vagy mi, ha jó előre, jó mélyen el nem döntötte. Ja, bocs, azt hittem rólad, hogy fiú vagy, olyan kis helyes a bajszod, vagy az nem bajusz?, ehhez hasonlókat ne várj, akkor inkább ne menj a közelbe se. Nem fiúsítanak, nincs mérlegelés meg ilyesmi, súlycsoport meg fejvédő, nem amatőr boksz, hanem utcai harc, mindenki maga dönt. Egy tuti, a pofon.

Azonnal súlyos fülesek fognak leesni. ((608)) kétségbeesetten keresgéli a fürdőruháját. Az arca olyan, mintha alig múlt volna tizenhat, súlyos melle lebeg a vízben. A hasára fog lógni, nem sok ideje van. Ilyen tizenhatéves marad az arca, csak közben megöregszik majd. Ki fognak vele baszni.

Én kibaszok vele.

Kiszúrok vele, szegénnyel, szegény, szegény, és hány év kell hozzá, hogy összefacsarítsa a szívem. Ez a szegény. Sír, nem egészen értem, miket mond, és, sajnos, nem is érdekel. Megereszkedett a melle.

A mellbimbójához tapadt homokszemek. Értem, nem érdekel, fogalmam sincs, miért nem, pislog rám, hagyom, hogy a fürdőruhájáért menjen, nem segítek, nézem, ahogy belegázol a vízbe. Beszélj csak. Pislogjál csak. Látom rajta, hogy fázik, alig tud a fűzfáknál kievickélni a sodrás miatt. Fázik, fél, kimerült. Hagyom, hogy elém térdepeljen, alázatos pofával szopni kezd. Fogom a mellét.

Megemelintem a mellét, így kellene állnia kábé, de nem így áll.

De hát nem így áll, és miért nem így áll. Érzem a tenyeremben a homokot. Ajánlatos tudni a helyedet, mert tudod vagy nem, mindenképp meg lesz neked mutatva. Az a legkevesebb, hogy bonyolult, senki nem tudja a helyét, a hely viszonylagos, és tapasztalat kérdése. Alakul a semmiből. Van, aki tudja, és jól tudja?, mert én eleve nem tudom.

Valamit sejtek. Erre van az kitalálva, hogy társaság meg többiek, azok rendeznek el, visszarendeznek téged. A többi. Magasabb társaság tulajdonképp egy van: abban mindenki ismeri egymást. ((608))tal az exxxxxxxn kávéházban ismerkedtem meg, egy fal melletti asztalnál ültek, a közelemben. Két csaj beszélget, úgy érzem, hogy rólam, helyesek, az egyik szép, a másikra nem emlékszem. Nem rólam beszélnek, csak arrafelé.

Voltak fordulva. Elképzeled, ahogy eléd térdelnek, és babrálnak a nadrágodon, ügyetlenkedik két nő, markolásznak, közben nézegeted a fejük tetején az akkurátusan cikkcakkosra alakított hajválasztékot. Egyformák.

Innen föntről nézve, de meg nem mondanám, hogy honnan föntről. Egyforma a frizurájuk, kissé lenőtt a festés. Meg se nyikkannak közben. Kezd lenőni a hajuk. Odalép hozzám egy német fickó a germanisztika tanszékről, és meséli, hogy az ott, a helyesebbik felé int, az én könyveimről referált neki az óráján. Fölállok, átülök hozzájuk, érezni, hogy mondat közepén hagyják abba. Közben integetnek egy másik asztalnál, visszaintek, mindjárt. Ugyanannyi ideig nézed az arcukat beszélgetésnél udvariasságból, és az egyikre aztán csöppet sem emlékszel.

Összefutunk vele, ’na ő az’, mondja diadalmasan ((608)), és vizsgálgat, emlékszem-e. ’Kicsoda?’ ’Hogyhogy ki, hát akivel együtt kávéztunk az exxxxxxxnban, mikor fogtad magad, és odaültél, és nyomtad az idétlen szöveget.’

’Főleg neki.’ ’Főleg kinek?’ ’Igen-igen, főleg őneki, a barátnőmnek, annak ott’, mondja a nevét, megint azonnal elfelejtem. Marcsi? Marcsa? Vagy Janka? ’És alig néztél felém, ügyet se vetettél rám, gondoltam is, hogy oké, akkor elmegyek.’ Aztán maradt, én viszont átültem ahhoz a két másik nőhöz, akik az előbb integettek, és amolyan ezt el kell mondanom–módban ültek ott, látszott rajtuk, mennyire igyekeznek folyamatosan bejelenteni, milyen remekül megvannak egymással. ’Tudod, hogy én a’, és mondta a nevét ’lányával élek együtt’, közölte velem az egyikük, egy temetésen. Annak a temetésén, akinek a lányával él.

Kissé nagy a segge. Nem kellemesen nagy, pedig pár éve még helyes volt, eszem be is jutott párszor, most meg ez a reménytelenség. Úgy beszél, mintha nem is lehetne kétséges, hogy tudom, tudnom kell róla. Erről az együttélésről, meg bármiről. Ezek az okos pesti zsidó csajok úgy beszélnek a dolgaikról, meg bármi, mintha mindez ismert volna. Kellene lennie, mint a kétismeretes egyenlet megoldóképletének. De ismerem én a kétismeretlenes egyenlet megoldóképletét? Meg akarok oldani egy kétismeretlenes egyenletet? Miért akarnék megoldani ilyesmiket, csak nem most érettségizek? Még nem érettségiztem?