Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. november / Kemény legények

Kemény legények

Dashiell Hammett: A férfi, akit Spade-nek hívtak. Budapest, Agave Kiadó, 2008

Tavaly megjelent krimimonográfiám egyik lábjegyzetében még affeletti sajnálatomat fejeztem ki, hogy Dashiell Hammettnek, a kemény krimi atyjának novellái közül egy sem olvasható magyarul. Mára ez a mondat már érvényét veszítette – hála az Agave Kiadónak, amely A férfi, akit Spade-nek hívtak címmel adott közre egy válogatást a szerző bűnügyi tárgyú elbeszéléseiből. Ezért helyénvaló idebiggyeszteni az elcsépelt frázist: nagy és régi adósságot törlesztve ezzel.

A kötet 18 novellája közül 11 detektívtörténet, a többi pedig más populáris műfajokat (is) megidéz (ezekről később). Hammett eddig elsősorban regényíróként volt ismert a magyar olvasók előtt, s épp e műveknek köszönhető, hogy az újonnan lefordított novellák világa és elbeszélői hangja sem lesz teljesen ismeretlen a számukra: a szintén (jelen kötetben szerencsére nem szereplő) novellák összefüzéséből szültetett Véres aratás és Az átok névtelen magánnyomozója vagy A máltai sólyom Sam Spade-je a garancia erre. Érdemes tehát a kötet bemutatását e vándorló-visszatérő szereplők jellemzésével elkezdeni, márcsak azért is, mert a nagyvárosi kemény magándetektív típusának megteremtésében, s így az új krimiműfaj kiformálásában is kulcsfontosságú szerepet játszottak.

                     

Continental Op

                             

Kezdjük a sort a Kontinentális Detektívügynökség névtelen magándetektívjével, aki hat történettel képviselteti magát (Holttestek egy rakáson, Lövések az éjszakában, Az árulás labirintusa, Halál a Pine Streeten, Mike, Alec vagy Rufus, Egy óra, Ki ölte meg Bob Tealt?). Az egyszerűen csak Continental Op-ként emlegetett figurát mindenekelőtt a hivatástudat és gyakorlatiasság jellemzi. Nem a kitűzött jutalmak elnyerése végett nyomoz, s nem vesztegethető meg. „Engem sem hozott lázba ez a  megbízás, de ha már itt vagyok, elvégzem a munkám. Dolgozni jöttem.” (88.) – mondja megbízója egy kelletlenkedő hozzátartozójának. Számára a gyilkos felkutatása nem szórakozás, nem szellemi agytorna – munka, „aprólékos, kimerítő gürcölés” (59.), ami viszont előbb-tóbb meghozza az áhított eredményt. Mert „mindig van – kell, hogy legyen – nyom. A nyomozót pedig azért fizetik, hogy megtalálja és kövesse ezt a nyomot.” (59.) Ehhez pedig kitartás és szívósság kell, a nyomozómunka kilencvenkilenc százaléka ugyanis nem áll másból, mint a részletek türelmes gyűjtéséből (242.). Ahhoz, hogy ez minél átfogóbb lehessen, a detektívnek társra, pontosabban munkatársakra van szüksége: a nyomozás nem magánakció, hanem jól szervezett csapatmunka.

A Continental Op-novellákban nem a detektív személye áll a középpontban, hanem a detekció folyamata, az ügy felgöngyölítése. Más megközelítésben: a detektív csak narratív funkcióként érdekes, nem jellemként. Szinte semmit sem tudunk meg a róla és magánéletéről, s kinézetéről (arcáról, testalkatáról, öltőzékéről) is csak elszórt utalásokból alkothatunk (meglehetősen hiányos) képet magunknak. Néhány reakciójából vagy kijelentéséből kiderül, hogy nem a szavak embere, s elemi ellenkezés él benne a rétorikával szemben: „Nem szeretem az ékesszólást: ha nem elég hatásos ahhoz, hogy megérintse az embert, akkor fárasztó; ha meg elég hatásos, akkor csak összekavarja az ember gondolatait.” (107.) Ezek ismeretében nem meglepő, hogy az érzelmekkel is hadilábon áll. Nyomozói munkájából igyekszik teljesen kiküszöbölni az érzelmeket, s zavarba jön, ha másoknál az ellenkezőjét tapasztalja: „Én az egyszerű munkákat szeretem. Munkaidőben az érzelmek csak gátolnak.” (126.) Ebben osztozik Holmes-szal vagy Poirot-val, lefokozó önjellemzéséhez hasonló mondatok azonban egyik említett kollégája szájából sem hangozhatnának el: „Nehezen lehetne rám fogni, hogy briliáns ötleteim vannak – a munkámban elért eredményeimet sokkal inkább köszönhetem türelmemnek, kitartásomnak és fantáziátlan konokságomnak, amihez azért néha egy kis szerencse is párosul – , ugyanakkor néha mégis eszembe jut egy kiváló gondolat.” (118.)

Hammett azt a benyomást igyekszik erősíteni bennünk (a műfaji ellenbeszéd megnyilvánulása ez?), hogy magánnyomozója a munkáját becsületesen végző, hétköznapi figura, mentes minden olyan, a klasszikus krimik Nagy Detektívjeit gyakran jellemző extravaganciától vagy kivételes képességtől, ami őt a nagy átlagból kiemelné. De némi különösség azért mégis körüllengi alakját, s ez, paradox módon, épp annak az eljárásnak köszönhető, amely individualitásának visszaszorítását leginkább volna hivatott szavatolni: a név elhallgatásának. Hammett szinte már kínosan ügyel arra, hogy megőrizze nyomozója „inkognitóját”; mindent megtesz azért, hogy ne kelljen elárulnia a nevét. Általában úgy mutatkozik be, mint a Kontinentális Detektívügynökség alkalmazottja, ezzel is jelezve, hogy a szervezet fontosabb az alkalmazottnál. Van úgy, hogy névjegykártyát is ad, de belepillantanunk már nem enged („Adtam neki egy névjegyet; olyat, ami meg is felel a valóságnak.” 176.), s előfordul, hogy a nyomozás érdekében álnevet használ. Vagy egyszerűen csak megjegyzi, hogy „megmondtam a nevem” illetve „bemutatkoztam.” S pontosan ez a bujkálás, ez a folytonos rejtegetés teszi őt az írói szándék ellenére mégis valamelyest titokzatossá. Míg Holmes, Poirot vagy Maigret neve fogalom az olvasók körében (is), addig Hammett hőse anonimitásának köszönheti „hírnevét”.  

Hozzá kell még tenni, hogy a nevekkel való játék (elhallgatás, névcsere) más szereplőkre is kiterjed. Continental Op főnökét egyszerűen csak „Öreg”-nek nevezi. Az egyik esetben a névcsere nemcserének a leplezésére szolgál (Mike, Alec vagy Rufus). A Ki ölte meg Bob Tealt? című novellában pedig egy valódi bűntény érintettjeinek a diszkrécióját megőrizendő van szükség álnevek használatára.

                         

Spade

                         

Sam Spade Hammett legismertebb nyomozója, ami főként A máltai sólyom (1930) című regény- és a belőle készült filmklasszkusnak (Humphrey Bogarttal a főszerepben) köszönhető. Az itt olvasható három novellában is ismétlődni látjuk az arc azon jeleit, amelyeknek köszönhetően a figura „régi ismerősként” válik beazonosíthatóvá: szőke haj, csontos, szögletes arc, amely mosolygáskor V-betűkbe rándul össze, némi ördögi beütés. A „szőke sátán” egy kiegyensúlyozott és magabiztos ember benyomását kelti, aki a legforróbb helyzetekben is meg tudja őrizni hidegvérét. Kiszámított türelme, nyájassága, szelíd mosolya, faarca, s a rajta olykor megjelenő álmodozó tekintet nemcsak a gyanúsítottak számára lehet (egy idő után) idegesítő... Az említett „sólymos” történettel szemben az itt olvasható novellákban végig kívülállókét viselkedik, személyes érzelmeit teljesen kizárja a nyomozómunkából. A kötet címadó novellája rendhagyó annyiban, hogy nélkülözi az akciót (s ezáltal a feszültésget és az izgalmat is), s helyette a párbeszéd válik domináns eljárásává. Egy kamaradarabról van szó: egy helyszín, korlátozott számú szereplő (és gyanúsított), egy holttest, rendőrség, egy magánnyomozó. Ehhez járul még az ártatlanul elítélt szereplő, aki a végén, a szabályoknak megfelelően, tiszázódik a gyanú alól. A gyilkos leleplezését a hamis, félrevezető nyomok és az ugyancsak hamis, csellel megkonstruált alibi leleplezése hozza meg. Klasszikus helyzet mondhatnánk, értve alatta azt is, hogy A férfi, akit Spade-nek hívtak inkább egy Ellery Queen- vagy S. S. Van Dine-krimi fondorlatos cselekményét idézi meg, mintsem a kemény krimik világát. A Csak egyszer akaszthatják fel címűben már több az izgalom, s a megfejtés logikája is követhetőbb. Ez is az egy helyszínen játszódó, zárt körű, családi krimik csoportjába tartozik. A vén, zsugori, betegeskedő öregúr, aki körül van véve halálából anyagi hasznot remélő rokonokkal (Agatha Christie egyik kedvelt szituációja). Szűk tér, egymásnak feszülő egyéni érdekek és indulatok. Két gyilkosság történik rövid egymásutánban, Spade mindkettőnél jelen van, tehát nem a karosszékben, hanem „testközelből” nyomoz. Én személy szerint ezt jelölném meg a három közül a legjobban sikerültnek, jóllehet a hammetti krimire sokkal jellemzőbbnek gondolom a Túl sokan éltek címűt, mind a bemutatott közeget, a megbízó személyét, a gyilkosság indítékát és az elkövetés módját illetően.

                       

Rush

                     

A kötet legrokonszenvesebb és legemlékezetesebb nyomozója számomra Alexander Rush. Bumfordi bájával, csúnyaságával és lepukkant irodájával együtt jobban egyénített, „vitálisabb” figura, mint a megfontolt és kimért Spade (kár, hogy csak egy történetben, A segédgyilkosban szerepel). És nem csak a szereplő, a stílus is némileg eltér a detektívtörténetek előző két csoportjától: elsősorban a leírásokban érvényre jutó humor és szellemesség különbözteti meg tőlük. A novella felvezetése mesteri, a környezetrajzba ágyazott portréfestés valódi remeke; paradigmatikus. Hány és hány ilyennel találkozhatunk később a krimiirodalomban! A magándetektív névtáblája, a szegényes és elhasznált iroda pásztázása, kicsit gyűrött tulajdonos, a lassan hömpölygő idő, majd a váratlanul betoppanó, a környezetből igencsak kirívó ügyfél érkezése. Rushban sokkal inkább ott mocorog már a későbbi Philip Marlowe (kalap, felöltő, „tizenöt dolcsi naponta, plusz a kiadások”), egyedül az olyannyira hangsúlyozott, s éppen ezért „megszépülő” rondasága áll ellentétben Chandler kemény kopójának jóképűségével. S ugyanúgy ott mocorog ebben az elnyújtózó novellában egy regény is. Helyes döntés volt a kötet élére tenni: aki ezzel a történettel kezdi a Hammettel való ismerkedést, már az első oldalakon sűrítetten kapja meg mindazt, amiért a szerző műveit olvasni érdemes.  

                           

A kötet többi novellája az író munkásságának egy másik, valószínűleg kevésbé ismert szeletét felvillantja fel, s egyúttal rávilágít a populáris műfajok közti cserefolyamatok dinamikájára is. Hammettet nem vadnyugati történetek szerzőjeként tartjuk számon, mégis két olyan novella is szerepel a válogatásban, amely vagy teljesen vagy részben elkötelezettje ennek a hagyománynak. A férfi, aki megölte Dan Odamst egy vadnyugati bandita szökéséről, meneküléséről és fondorlatos elfogásáról szól. A Lidérces álmok városa a helyszín, a sivatagi korrupt kisváros rajzán és az ide vetődő idegen hős „rendcsinálásán” keresztül idézi meg a határmenti övezetben játszódó westernek világát, miközben a történet egy nagyon szuggesztív noiros atmoszférát sugárzó thrillerré kerekedik ki. A haramia asszonya című novellában a távoli, egzotikus országokban játszódó kalandregények emléke kísért, de ez már nem „premier plánban”, azaz a kalandorra épülő jelenidejű cselekmény szintjén jelenik meg, hanem csupán utalások, töredékes háttérinformációk formájában.  

Kiemelném még A második emeleti angyal című novellát, aminek érdekessége, hogy (a bűnügyi műfajokra jellemzően) egy önreflexív mozzanatot tartalmaz: mit kezd egy népszerű ponyvaíró a lakásában rajtakapott betörővel (aki ráadásul nő)? A szellemes végkifejlet a valóság és a fantázia világa közti távolságra világít rá.

Két novelláról nem tettem még említést. Azért is hagytam őket a végére, mert kevésbé érzem őket sikerülteknek a kötet többi írásához képest. A Félni egy fegyvertől egy lélektani esettanulmány arról, miként győzhető le a fegyverektől való betegeses irtózás épp egy fegyver segítségével. Az Őrzője vagyok én a testvéremnek pedig egy fiatal bokszoló nézőpontjából, az ő közvetlen, kevéssé pallérozott stílusában előadott, tragikusan záródó történet, mely több lehetséges megoldást is felsorakoztat.  

                         

Végezetül egy, a borítón olvasható mondathoz fűznék néhány megjegyzést. „Az 1920-as években Dashiell Hammettnek köszönhetően a bűnügyi irodalom a szépirodalom kategóriájába lépett át.” Erős kijelentés; igaz – borítóra való, „ütős” mondat. Határozott állásfoglalás az amerikai író helyét illetően. De tényleg így volna? Hammettig semmi, aztán egyszercsak... És E. A. Poe novellái – azok nem tarthatnak legalább annyira igényt a „szépirodalom” címkére, bármit értsünk is alatta (merthogy a gond épp az, hogy ez történetileg változó)? Hogy ez az „átlépés” ebben az esetben milyen konkrét szövegminőségekben is volna tetten érhető, arról persze lehetne értekezni. De nem akarom ebbe az irányba elvinni a gondolatmenetet, főként, mivel ez fenntartja azt az élesnek tételezett dichotómiát magas irodalom és populáris irodalom között, ami az idézett mondat egyik előfeltevése is, s amit viszont a magam részéről inkább relativizálni szeretnék, mintsem jóvahagyólag továbbörökíteni. Éppen ezért inkább olyan kérdéseket vetnék fel, mint: mi fogja meg az olvasót a történetek olvastán, mi gyakorol rá intenzív hatást? Három hívószót emelnék ki válasz gyanát. 1. Kiváló alakteremtő, portréfestő képesség. Hammett képes pár mondat segítségével markáns karaktereket rajzolni. Pl.: „Nagy léggömember volt ez a Chroswaite, és a kockás, zöld öltönye se kicsinyített rajta. A nyakkendője giccses darab volt, főleg sárga, a közepén egy nagy gyémánttal, és a püffedt kezén is volt még pár kő. Szivacsos zsírpárnák torzították el a vonásait, lehetetlenné téve kerek, lilás arcának minden más kifejezést, mint a bosszús falánkságot, ami megszokásból rátelepedett. Bűzlött a dzsintől”. (Egy óra, 239.) 2. Sötét, fojtogató atmoszféra remek érzékeltetése. A legjobban ez a Lidérces álmok városában sikerült, de kiemelhető még A második emeleti angyal, az Egy óra vagy A haramia asszonya egy-egy jelenete is. 3. Célratörő történetvezetés. Hammett általában mellőzi a hosszas felvezetéseket, jellemző rá, hogy rögtön a tárgyra tér. Ez a földhözragadt tárgyilagosság üdítő színfoltja elbeszélőművészetének (talán még azoknak is, magamat is közéjük sorolva, akik inkább kedvelik az elnyújtottabb, fokozatos feszültésgnövelésssel járó cselekménybonyolítást). A Holttestek egy rakáson innen nézve a túlzásból fakadó önirónia példájaként is olvasható: már az első oldal végére érve három holttesttel leszünk gazdagabbak, amelyek-akik szép lassan, egyenként hullanak a detektív lába elé egy szállodai szekrényből.