Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. november / Nem történt semmi

Nem történt semmi

Szeretettel, Annának

                       

1.

Elvittelek, megmutattam neked a Tiszát.

Hallani lehetett a morajlást, s cipőd néma kopogását.

Azt mondtad, a hideget szereted a legjobban, hogy az elrejt,

nem vetkőztet le.

                   

Megálltunk a gátnál, az erdőről beszéltem a túloldalon.

Csak fák vannak, meg bokrok. Az élet magától működik.

                     

A nyakadnak olyan illata volt, mint azoknak az ócska

fürdőolajoknak, nagyanyám használt olyat. Emlékszem,

mindig éreztem ezt a szagot, ha vasárnap éppen nála

jártam. Ez az elmúló női szag.

                     

Figyeltelek. Figyeltem szemedet, szemhéjadat, mikor lecsukódik.

A hátad ívét, a lapockádat, körmeid ápoltságát.

Lemértelek magamban, elhittem, mennyit ér igazából

egy női test.

                 

Az áprilisi melegből csak néhány póló, atléta maradt,

az is csak úgy odadobva egy szemetes mellé.

Most a hidegről beszélnek, hogy az megint itt van,

pontosabban nem ment el sehova, elrejtőzött.

                           

Aztán elindultunk, ott hagytunk gátat, folyót, erdőt.

Figyeltem mozgásodat, ahogy eltűnsz, aztán már azt sem,

csak a bicikliseket a járdaszélén.

                     

Most hideg van, fázom, téged képzellek meztelenül.

                   

                           

2.

Mesélted, hogy a teraszon táncoltatok az esőben,

s hogy az milyen szép volt.  

Most velem vagy, sétálunk és esik.

Kopott jégkrémes pálcika úszkál a pocsolyában.

Érezni a falak avas szagát.

Megtörik a napnak a fénye az ablaküvegen.

És tudod, olyanná válik, mint egy rossz fotó, festmény.

                         

Hajad vörösből feketére vált.

Az eső fáradt szagát éreztem ajkadon.

Kérdezted elfolyt-e a sminked,

udvariasságból mondtam nem.

Mennyire szép volt a szemed,

ahogy mégis elkenődött a fekete szemfesték.

                         

Zsebkendőt kértél, mondtam vegyél, nekem nincs.

Elnéztelek, ahogy táskádból pénzt kotorsz elő,

kifizeted, letörlöd könnyeid.

                     

A falakat túlnőtte a bokor,

rongyokat teregetett egy néni,

sárga törölközőt, ingeket, zoknit.

A feljáróban, a kerítésről lekopott a festék.

                             

Ott hagytalak az esőben, mondtam, menjél.

Mondtad, megyek, szia.

                               

Hazafelé, láttam, ahogy a néni

papucsban áll a feljárón,

s ősz haját meglebbenti a szél.

Most csillognak a macskakövek,

a körúton elmosódnak a fák,

s a szárítókötél meghajlik.

A születésről kéne beszélni,

hogy az milyen nehéz.

               

                         

3.

Leülsz mellém. A fejed a vállamra hajtod.

Egy fotóról mesélsz.

Pesten láttad valamelyik műteremben.

Hogy egy férfi meg egy nő elindul a lépcsőn.

Aztán a férfi elesik.

Van ebben valami szép.

                   

A füled mögé simítod a hajadat.

B.-mnek szólítasz.

Megkérsz, hogy dobjam ki a szemetet.

Azt mondod, hogy fura ez az egész.

Hogy ki van írva az aluljáróba, hogy vigyázz lépcső.

Hogy mért kell kiírni ezt.

                           

Úgy hallgatlak, ahogy apámat szoktam.

Az ésekre és a vagyokra is figyelek.

Nem azért mert amit ő mond, az szent vagy ilyesmi.

Csak egyszerűen van benne az a fajta méltóságteljesség.

                         

Az öregekről faggatsz, hogy én is érzem-e ezt a szagot,

ami nekik van. Az elmúlás szagát.

Nekem erről egy kéz jut eszembe.

A földnek az illata. Az ültetés.

És persze nagyanyám. Ahogy megtörik a háta, krumplit szed.

                               

Aztán egy mosoly és egy félbehagyott

mondat között arcodba süt a nap.

Fogaid fényessé válnak, mint a zselatin.

És az egész olyan, mint mikor a festék lekopik a körömről.

Most az átszállásra várunk.

Csak a vágány számát mondják és az időpontot.

                               

Leszállunk. Innen kétfelé visz az út.

Most tavasz van. Virágoznak a fák.