Nem történt semmi
Szeretettel, Annának
1.
Elvittelek, megmutattam neked a Tiszát.
Hallani lehetett a morajlást, s cipőd néma kopogását.
Azt mondtad, a hideget szereted a legjobban, hogy az elrejt,
nem vetkőztet le.
Megálltunk a gátnál, az erdőről beszéltem a túloldalon.
Csak fák vannak, meg bokrok. Az élet magától működik.
A nyakadnak olyan illata volt, mint azoknak az ócska
fürdőolajoknak, nagyanyám használt olyat. Emlékszem,
mindig éreztem ezt a szagot, ha vasárnap éppen nála
jártam. Ez az elmúló női szag.
Figyeltelek. Figyeltem szemedet, szemhéjadat, mikor lecsukódik.
A hátad ívét, a lapockádat, körmeid ápoltságát.
Lemértelek magamban, elhittem, mennyit ér igazából
egy női test.
Az áprilisi melegből csak néhány póló, atléta maradt,
az is csak úgy odadobva egy szemetes mellé.
Most a hidegről beszélnek, hogy az megint itt van,
pontosabban nem ment el sehova, elrejtőzött.
Aztán elindultunk, ott hagytunk gátat, folyót, erdőt.
Figyeltem mozgásodat, ahogy eltűnsz, aztán már azt sem,
csak a bicikliseket a járdaszélén.
Most hideg van, fázom, téged képzellek meztelenül.
2.
Mesélted, hogy a teraszon táncoltatok az esőben,
s hogy az milyen szép volt.
Most velem vagy, sétálunk és esik.
Kopott jégkrémes pálcika úszkál a pocsolyában.
Érezni a falak avas szagát.
Megtörik a napnak a fénye az ablaküvegen.
És tudod, olyanná válik, mint egy rossz fotó, festmény.
Hajad vörösből feketére vált.
Az eső fáradt szagát éreztem ajkadon.
Kérdezted elfolyt-e a sminked,
udvariasságból mondtam nem.
Mennyire szép volt a szemed,
ahogy mégis elkenődött a fekete szemfesték.
Zsebkendőt kértél, mondtam vegyél, nekem nincs.
Elnéztelek, ahogy táskádból pénzt kotorsz elő,
kifizeted, letörlöd könnyeid.
A falakat túlnőtte a bokor,
rongyokat teregetett egy néni,
sárga törölközőt, ingeket, zoknit.
A feljáróban, a kerítésről lekopott a festék.
Ott hagytalak az esőben, mondtam, menjél.
Mondtad, megyek, szia.
Hazafelé, láttam, ahogy a néni
papucsban áll a feljárón,
s ősz haját meglebbenti a szél.
Most csillognak a macskakövek,
a körúton elmosódnak a fák,
s a szárítókötél meghajlik.
A születésről kéne beszélni,
hogy az milyen nehéz.
3.
Leülsz mellém. A fejed a vállamra hajtod.
Egy fotóról mesélsz.
Pesten láttad valamelyik műteremben.
Hogy egy férfi meg egy nő elindul a lépcsőn.
Aztán a férfi elesik.
Van ebben valami szép.
A füled mögé simítod a hajadat.
B.-mnek szólítasz.
Megkérsz, hogy dobjam ki a szemetet.
Azt mondod, hogy fura ez az egész.
Hogy ki van írva az aluljáróba, hogy vigyázz lépcső.
Hogy mért kell kiírni ezt.
Úgy hallgatlak, ahogy apámat szoktam.
Az ésekre és a vagyokra is figyelek.
Nem azért mert amit ő mond, az szent vagy ilyesmi.
Csak egyszerűen van benne az a fajta méltóságteljesség.
Az öregekről faggatsz, hogy én is érzem-e ezt a szagot,
ami nekik van. Az elmúlás szagát.
Nekem erről egy kéz jut eszembe.
A földnek az illata. Az ültetés.
És persze nagyanyám. Ahogy megtörik a háta, krumplit szed.
Aztán egy mosoly és egy félbehagyott
mondat között arcodba süt a nap.
Fogaid fényessé válnak, mint a zselatin.
És az egész olyan, mint mikor a festék lekopik a körömről.
Most az átszállásra várunk.
Csak a vágány számát mondják és az időpontot.
Leszállunk. Innen kétfelé visz az út.
Most tavasz van. Virágoznak a fák.