Répa

tizenkettőtől osztják az ebédet az Oregánó büfében. Felhúzzuk a barna farolót, a környező kockaépületek kockafejű alkalmazottai pedig már ott lökdösődnek, türelmetlenül csepegtetve nyálukat a tálcáikra készített áttetsző kenyérszeletekre. A neveletlenebbje még a redőnyt sem átallja kanállal megkopogtatni, ami ugye még inkább elhúzza a nyitást. Árpit kell ilyenkor lefognom, aki böllérkéssel szeretné jó modorra tanítani a türelmetlen vendégeket. Két hónapja dolgozom itt.

Árpiban egyébként azt szeretem, hogy olyan hüllőszemei vannak. Most éppen másnaposan öklendezik a nagy rózsaszín fazék körül, amelyikben az ebédre való paprikás krumpli rotyog.

– Mi van, odavagy? – kérdezem, miközben vágom fel a petrezselymet.

– Ööö… Kicsit fel van nekem a gyomrom puffadva… meg… ööö…

A paprikás krumplinak ma különösen nagy a sikere.

– Mikor én idekerültem, az elején volt olyan időszak, hogy egyáltalán nem tudtam emberek közt enni – meséli Árpi szódavizet kortyolgatva. – Ahogy leültem valakivel szemben, állandóan csak olyanokra tudtam figyelni, hogy milyen türelmetlenül lefetyeli az illető a levest, amely a kanál szájba kerülésekor a tányérba gyakorta visszacsöpög, a tányérból meg ilyetén apró csöppöcskék kerülnek az abroszra, és ha ezt megszorozzuk a hetente idelátogatók számával, már nem is kell gondolkodnom, miért tapad állandóan az asztallaphoz az alkarom. Ez szerinted undorító?

Az elején alig figyeltem, miket ugat nekem össze ez a hüllőszemű Árpád, gondoltam, de jó, nem elég, hogy egész nap talpon kell lenni, büdös van, még hallgassam is valakinek a süketségeit naphosszat. Aztán megakadt az én szemem is pár dolgon. Nem értettem például azokat a sötétkék öltönyös urakat, akik evés közben bizalmatlanul forgatják a szemgolyóikat, mint egy polip, és sietve lapátolják magukba az ételt, mintha biztosan tudnák, néhányan csak azért látogattak el aznap az Oregánó büfébe, hogy őket a finom falatoktól megfosszák. Eközben nem veszik észre, hogy szájuk sarkában ott gyöngyözik dermedten a kolbászzsír, esetleg némi halovány burgonyapüré. Figyeltem a magukat naponta így feltöltő lényeket, és lassan elhittem, hogy evés közben én is ilyen visszataszító jelenség vagyok.

– Hát igen – folytatta Árpi másnap habverés közben. – Szarás, fingás, okádás, ez ugye mind az emésztési folyamat része, miért éppen az evés lenne gusztább közülük? Egy angol dietetikus ráadásul egyszer azt mondta, az evés tekinthető feleslegesnek, rakhatnánk a kaját egyenesen a vécébe.

– A vécébe? – tátottam el a számat.

– A vécébe. Tiszta igaza van, nem?

– Hát, ha belegondolok, egy-egy csinosabbra sikerült fing mellett néhány embertársunk étkezési szokásai egyenesen undorítónak hatnak – egészítettem ki Árpi okfejtését, mert semmiképp sem akartam csalódást okozni neki.

– Erről beszélek! – helyeselt hullakomoly arccal. – Nézd csak – mutatott ki az asztalok közé. – Nézd meg azt a puffadt arcú maksazoltánt ott oldalt, nézd meg! Én csak úgy hívom őt, hogy Röfi. Minden nap azt csinálja, hogy miután megette a magáét, még vagy húsz percet ül egyhelyben és egyfolytában böfög, majd leesik a székről. Mindig a saját evőeszközeivel eszik, gondolom higiéniai okokból. Most figyelj, más, aki hordja a saját kanalát-kését, az általában belerakja valami nejlonzacskóba. Ez a szarfasz, ez nem. Ő minden ebéd után kifelé menet lenyalogatja róluk a már félig rájuk száradt kaját. Ínyenc, mi? A torkát át tudnám baszni egy csuszaforgató villával, hogy a szemei guruljanak ki, fuj! – és Árpi már fel is ugrik, a fedővel hadonászik, amibe az imént a cigarettahamut vertük.

– Ne baszd már fel magad…

– Nem baszom én fel magam, csak szomorú vagyok, érted? Érted? Na hagyjuk inkább… picsába…

Meló után meg eljártunk biliárdozni, meg sakkozni, meg voltunk párszor lábteniszezni, de ott mindig nagyon kifulladtunk, úgyhogy aztán basztunk az egészre. Elvoltunk mi mindenhol, de inkább csak vertük agyon az időt általában, hiányzott valami mindkettőnknek. Vártuk, mit hoz a jövő, mikor lesz jobb, meg ilyenek. Jobb már volt, mondta egyszer Árpi. Ilyen volt ez az Árpi gyerek. Látásból már kábé fél éve ismertem, csak pár hónappal idősebb nálam. Első ránézésre olyan kis degenerált köcsögnek tűnt, az a fajta, akinek még huszonöt éves korában is alig szőrösödik a képe, de már egy csomó őszhajszála van. Amúgy nyugodt fickó, legnagyobb gondja a mobiltelefonja képernyővédője, amit naponta cserél. Na de ha a büfében valaki felbaszta, azt tényleg rossz volt nézni, bár nem volt ez napirenden mindig, talán egy hónapban egyszer. Különben meg jobbára csak állt nagy bambán egész nap, mint a többi szakács, meredten lapátolva a tányérokra a babfőzeléket. Platty!

A varjúember aztán egyszer elintézte, hogy Árpi meg én találkozhassunk Lou Reeddel. Elfoglalt emberről lévén szó, csak egy kávé erejéig sikerült összehozni a partit, szerencsére elégnek bizonyult ez is. Tanácsért fordultunk ugyanis az vén hullarabló Louhoz, hogy szerinte mihez tartsuk már magunkat úgy általában, mert hát megint itt az ősz, ugye, depresszív időszak, satöbbi, könnyen kiszalad az ember kezéből a zsinór vége. Levélrezegtető októberi nap volt, az öreg Lú a szokásos királykék bársonyöltönyében görnyedt a kávéscsésze fölé, ujjai között bólingató Chesterfield. Mindenféle dolgokat vartyogott nekünk össze az öreg Lúzer, bevallotta például, hogy eredeti neve Sebestyén, meg más picsaságok, kiegészítette viszont néhány emlékezetesebb huncutsággal, amelyeket érdemesnek tartottunk a tudatunkba vésni. Summa summa, passzolt a dialógus nekem is, Árpi barátomnak is. El is határoztuk rögvest, hogy a tanácsokat igyekszünk megfogadni. Dióhéjban az lett volna az egésznek a lényege, hogy az öreg fecskendőbetyár szerint legjobb lesz, ha eztán csak a megérzéseinkre hallgatunk, és azt teszünk, amit a szívünk diktál. Meg hogy ezzel vigyázzunk is, mert nem biztos ám hogy tényleg azt akarjuk, amit akarunk, legalábbis hogy ő így van vele. Meg hogy a legújabb kutatások szerint ha szétpukkad a Földünk, hát az lehet másnak annyi lesz, mintha csak fogat mosna, úgyhogy majd alkalomadtán nehogy elszámítsuk magunkat. Néztünk, mint a baglyok. Zavaros volt kicsit az egész, úgyhogy megkérdeztem, hogy a dolgok ezen fokán mégis a szegény dolgozó mihez tartsa magát, az öreg csak biggyesztgette az ajkait, hogy aszongya ezt már mindenkinek magának kell kikísérletezni a saját szervezetéhez mérten, hogy mihez is tartja magát ebben a nagy intergalaktikus paprikás krumpliban.

Egyenes következménye az elmondottaknak, hogy Árpi pár napra rá kijelentette, nem él többé drogokkal, de még csak koffeines kávét sem hajlandó többet inni. Drogok ugyanis, ismerjük el, nem léteznek, a drog kifejezés egy tizenkilencedik századi találmány, megelőzte tehát azt, amit jelentenie kellett volna, …lényegében, vagy valami ilyesmi. Nézetét a legnagyobb egyetértéssel fogadtam, és elégedetten tettem hozzá, hogy belátása legalább olyan szenzációs, mint amikor egy őszi falevél egy Mitsubishi szélvédője alá szorulva vészeli át a telet. Továbbá elhatároztuk, hogy fittyet hányunk a konyhai szalagmunkára, és minden időnket csak arra áldozzuk, hogy magunkat és másokat közelebb segítsük a boldogsághoz. „Mindenkinek alkotmányos joga utat törni az ismeretlenhez!” – ez lett a jelszavunk. Megnyitottuk tehát a mi kis földalatti problémamegoldó ügynökségünket, amelyhez Isten patikájából vettük a nyersanyagot. „Csak tiszta forrásból!” – ez volt a másik jelszavunk. A civilizáció csődjét többek között abban láttuk, hogy az emberiség nem megfelelően válogatja össze testi-lelki táplálékát azokból a növényekből, amelyeket a teremtő a rendelkezésére bocsátott. Az emberek többsége által mellőzött kincsek, mint a zsálya, a csattanó maszlag, nadragulya, beléndek, párducgalóca, áldásos hatásainak köszönhetően fordulatot vett a sorsunk. Kerékpárral jártunk ki a környező rétekre, szántóföldekre, jóformán minden évszakban terem valami begyűjtésre érdemes. Természetbarátok lettünk, ami, ismerjük el, szép dolog. Látókörünk horizontja kitágult, addig ismeretlen tudásnak lettünk birtokosai.

A varjak tél elején már nem találnak az erdőkben elég táplálékot, ezért húzódnak a lakott területek felé. Általában a diófákon gubbasztanak naphosszat, lesve hogy majd csak lepottyant valaki valamit, zordabb időben azonban olyan eseteket is jegyeztek, hogy a kezelhetetlenné vált varjak világos nappal besétáltak a kamrákba, majd elragadva egy-egy szál házikolbászt vagy kocsonyába való disznókörmöt, szó nélkül odébbálltak. Nyakunkon volt a december, hát gondoltam, megosztom Árpival ezeket a dolgokat. A teraszokon már hideg volt, bent ültünk hát A görbelábú zongoraszékhez címzett kocsmában, alig láttunk a füsttől.

– A villanyárammal takarékoskodni felesleges, kivált, ha nem mi fizetjük a számlát – jegyezte meg hirtelen Árpi, és még vagy öt másodpercig bámult a szemembe félmosollyal, látni lehetett, igen nagy dologra jött most rá. – A pénz ugyanis – folytatta zsíros haját a füle mögé tolva – nagy, láthatatlan csatornákon hömpölyög egyik helyről a másikra. Ezt figyeli a sok pénzügyi szakember. Mi meg azt hisszük, hogy ha spórolunk az árammal, tényleg az árammal spórolunk, közben nem, hanem csak mondjuk a pénzzel, de más pénzével spórolni lehetetlen, ha úgy vesszük. Mert ha meggondolod, képzelj el egy embert, akinek van marha sok pénze. Mit csináljon már egy ilyen valaki? Mondjuk vesz magának egy gyárat, nem? Így most már még több pénze van, viszont ő még mindig csak egy sústya gyáros, akiről senki nem hallott, legfeljebb arról, hogy a gyára igen szennyezi a környezetet. Hát akkor ez a figura alapít egy szervezetet vagy céget, amelyik környezetvédelemmel foglalkozik, és gyárakra készít füstszűrőket. És ez az ember megbírságolja akár a saját gyárát, majd vesz saját magától szűrőket és a saját harmadik cégével felrakatja azokat. A büntetést is saját magának fizeti, meg mindent, és így mennek az összegek oda-vissza, aztán közben a pénz, az meg lehet, hogy meg sem mozdult, csak közben annyi papír keletkezett a dologról, hogy a végére mindenki elhitte, hogy ez a valami, ez tényleg a világon van. Hát így van ez minden dologgal, a villanyárammal is, hogy változtatják a dolgok a helyüket, mi meg gondolunk róluk valamit. Én például tavaly leordítottam a tulajdon édestestvéremet, hogy hogy mer kiírni egy hétszáz megabájtos cédélemezt úgy, hogy csak kétszáz megabájtnak megfelelő adatot rak rá. Hát az az ötszáz megabájt az kárba veszik, ez pazarlás, csúnyán meg is bántottam. Így, így…

– Fosni fogunk – jegyeztem meg Árpi zavaros összefüggésein merengve.

– Fosni? – fújta ki a füstöt Árpi.

– Megettük reggel a lecsót, nem? Most meg a kávé…

Árpi hümmögve bólogat, majd átnyúl a szomszéd asztalra egy ottfelejtett napilapért.

– „Szomorúak a rozmárok” – olvassa az utolsó oldalról. – „Amerikai tudósoknak sikerült bebizonyítaniuk, hogy az északi sarkon élő rozmárok a földkerekség egyik legszomorúbb állatfaja. Az egyedüllét és a sarkvidéki jellegű unalom mellett tulajdon otrombaságuk is közrejátszik abban, hogy ezeknek a – valljuk be egyébként sem túl szimpatikus – élőlényeknek a mindennapjait monoton pesszimizmus hatja át…” A cikket írta… Gomba Tünde. Mire gondolsz? – kérdezte némi farokvakargatás után Árpi.

– Itt valami félreértésről lesz szó – jegyeztem meg aggódó szemekkel.

– Vagy még annál is rosszabbról – lökte vissza Árpi az újságot a szomszéd asztalra.

– Ja. Valami éhenkórász picsa nem volt képes egy tisztességes cikket megírni lapzártáig, vagy lehet, nem is akart, oszt poénból leadta ezt a gyalázatos írást. Az embereknek ugyan mindegy, mit olvasnak, lényeg, hogy kidobhassák valami szarért a pénzüket, viszont a rozmárok…

Sikerült kinyomoznunk hogy a cikk írója a Nefelejcs utca 19-ben lakik és orvostanhallgató. Közepes termet, vállig érő egyenes szőke haj, kerek tehénszemek, némileg formátlan segg. Ez volt Gomba Tünde. Régi ismerősként fogadott bennünket, forró csokival kínált és váltig állította hogy pár éve Árpival találkozott valami kollégiumi szobabulin, hiába bizonygatta szegény gyerek, hogy sosem volt ő egyetemista, tizenhat éves korától pincérszakácsnak tanult, nem volt ideje egyetemre és hasonló faszomságokra. De a csaj csak mondta, mondta, végül már majdnem elfelejtettük, miért is jöttünk.

– Na és mi a helyzet a rozmárokkal? – vettem kézbe a dialógust. – Te írtad azt a rozmáros cikket, ami ma jelent meg a…

– Ja én hát, olyan helyes kis cikk lett, a főszerkesztőnek is bejött, meg egy csomó hapsinak a szerkesztőségben, gondolom, akkor nektek is… – harsogta magabiztos hangon Gomba Tünde.

Árpi a cipője orrát bámulta. Igazság szerint még azzal lehetett százszázalékosan felbaszni, ha valaki azt a szót használja a társaságában, hogy hapsi.

Tünde a fejét oldalra kapva rám nézett, de Árpi a polcról leemelt ólomkristály vázával még így is jól fültövön tudta billenteni. Megittuk a maradék forró csokit és szedtük a sátorfánkat. Gomba Tünde ugyan másnap biztosan fájlalta a dolgot, jajszavát azonban alighanem elnyomta a nagyváros zaja. Ha egyáltalán emlékezett valamire. Minket csak a rozmárok becsülete érdekelt, azt akartuk visszaszerezni. Abban viszont, hogy ez sikerült, egyáltalán nem voltunk biztosak. Jelentőséget sem igen tulajdonítottunk neki, az anyag világot formáló állandó mozgásaként fogtuk fel az egészet. A legtöbben talán úgy jellemezték volna a felfogásunkat hogy egy kedves kis transzcendens maszlaggal gyártjuk magunknak az alibit a tetteinkhez, közben meg csinálhatnánk akár mindennek a fordítottját, ugyanerre hivatkozva. Mivel nem tettünk különbséget jó és rossz, csúnya és szép között, nem maradtak szempontjaink hogy tetteinket mérlegelni tudjuk, bár ehhez kedvünk sem igen volt. Még azt sem mondhatnám, hogy akartuk, amit csináltunk, hogy valami kimondottan a szándékunkban lett volna. Az események történtek maguktól, mi mintha csak eljátszottuk volna őket. Árpi nővére szerint becsaptuk magunkat azzal, hogy ráerőltettük a világra a nézetünket. A világ ugyanis, magyarázta, mivel nem lehet abszolút módon állítani róla semmit, olyan, amilyennek az emberek többsége gondolja, mégpedig azért, hogy működhessen a társadalom. Ha igaza is volt, ebbe mi nemigen akartunk beleegyezni, jó volt nekünk a magunk maszlagja, nem kellett a másé. Meg nekünk ez hozott egy csomó pluszt is, az emberek többsége ugyanis alighanem sosem tudja meg, milyen belebújni egy vakondtúrásba, aztán a vakondjáratokon keresztül átmászni Kínába, egy forgalmas útkereszteződés közepén barna rétihéjává változni vagy szellemekkel kardozni éjjel a tetőn. Úgy gondoltuk, másoknál jobban megbecsüljük az életet, mivel igyekszünk minél több részét felderíteni. Ez volt a hivatalos álláspontunk. Szerettük ezt így kijelenteni, hogy akkor most ma vagy holnap ez meg ez lesz a hivatalos álláspontunk, ehhez tartjuk magunkat.

Egyik éjjel arra ébredek hogy Árpi a kabátját zipzárolja befelé.

– Mi a rák van? – kérdezem zsibbadt fejjel.

– Dzsoni, nekem mennem kell… én megyek a városba.

–Ilyenkor?

– Most kell…

– Épp most?

– Persze, tele a levegő lábnyomokkal…

– Aha. És neked ehhez mi közöd van?

– Mi az, hogy mi közöm van, hát nézzél ki, bazmeg, tiszta vér minden!

Benne volt a Golf-áramlatban nyakig, tudtam is, hogy került oda, a baj csak az volt hogy én épp ellenkező irányba tartottam, éppen kifelé a magam kis korallzátonyából, ami általában a legnehezebb az egész kirándulásban. Hanyatt is vetettem magam egyből, vissza az ágyra. Már csukva volt a szemem, amikor hallottam az utcaajtó nyikorgását, hát ez a fasz mégis elindult valahová. Eléggé el voltam nyíródva, de ahelyett, hogy kialudtam volna magam, inkább utánamentem. Még benyeltem valami pirulákat, hogy ne essek fél órán belül össze, és két utcával odébb utolértem. Baktattunk a friss hóban egymás mellett, csoszogtunk, mint két trottyos nyugdíjas, bár meg kell mondani, volt bennünk lendület. Nem szólt egyikünk se semmit, nekem olyan volt a fejem belülről, mint egy szoba, ahol egyszerre húsz tévé van bekapcsolva, azoknak is a fele adás nélkül.

Már majd szétmarta a seggemet a fagy, mire megláttam, hogy az egyik sarkon világítanak valami sápadt neonok, reméltem, hogy kocsma lesz, jól elkóboroltunk, nem is erre akartunk jönni, mindegy. Örültünk a fénynek, mint Jancsi és Juliska az erdő mélyén. Hogy aztán a kocsmában mi volt, vagy hogy kocsma volt-e végül is, ahová bementünk, hát arról fogalmam sincs, vagy le volt terhelve a memóriám, vagy nem tartottam semmit megjegyzésre érdemesnek, tudja a franc. Rosszul lehettem szerintem, mert attól kezdve, hogy megint az utcán voltunk, jól emlékszem pár dologra, például, hogy elindultunk haza, vagy valami hasonló. Mentünk is pár utcát, aztán meg én nemtom mi szállta meg Árpit, mert csak úgy fogta magát, aztán beleült az árokba, a félméteres hóba. Hirtelen olyan éhség jött rám, hogy azt körbe nem lehet írni! Egy kutyába is bele tudtam volna harapni. Ez a szerencsétlen meg ott ül már vagy öt perce szó nélkül a mínusz kitudjahány fokban, csak néz, néz maga elé.

– Na gyere már te! Elfagyok!

Ő meg sem mozdul, ül, csak bámul, mint valami kaméleon, a száját biggyesztgeti.

– Répa – szólal meg aztán nagy sokára.

Bámultam még csöppet, hogy most ezt mégis hogyan gondolja, aztán mondom, nem vagyok én most erre kompatibilis.

– Üljél akkor, üljél, rohadjál meg, rohadjon ki a beled – morogtam még vissza, aztán mentem a picsába. Nem is láttam őt azóta. Valamivel később hallottam, hogy Argentínában kivégezték, mert állatokat kínzott meg, állítólag megölt jó pár embert, köztük engem is, meg hogy én is megöltem őt, majd magamat, aztán meg mind a ketten egymást, nem emlékszem már pontosan, elég az hozzá, hogy szerintem lehet a dologban valami, mert elég furcsán érzem magam újabban…