Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. november / Skatulyaobjektív

Skatulyaobjektív

Szijj Ferenc: Kenyércédulák. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007

Pontosan és biztosan nem tudom megmondani, hogy miért kapta Szijj Ferenc verseskötete a Kenyércédulák címet, mint ahogy maga a kenyércédula intézménye sem igazán meghatározható. Aki elég régóta van a világon, még emlékezhet a diadalmas szocializmus idejéből arra a szokásra, hogy a félbevágott vekniket a közért kenyerespolcán nem csomagolták be, zacskót sem adtak hozzá, hanem a vágási felületre azt nagyjából felerészben takaró papírdarabkát ragasztottak, persze nem ragasztóval, hanem magának a kenyérbél ragacshatásának a felhasználásával. Ez a papír nagyjából elég lenne arra, hogy Szijj versei kiférjenek rá. Mégis valószínű, hogy másról van szó. Szintén jó régen vásároltam (mert jó néhány éve magam sütöm a kenyerünket) olyan veknit, amelynek a héjába sütés közben egy apró papírdarabot égettek bele, rajta a felirattal, ami a kenyér fajtáját és a sütés dátumát közölte. Az éppen aktuális napit igyekeztünk beszerezni, de ha elég ügyesek voltunk, nem is ritkán sikerült a mindenkori holnapi sütésből származó darabra szert tennünk. Ezek voltak a szocializmus apró, mindennapi csodái. Úgy gondolom, hogy Szijj kenyércédulái is valamilyen értelemben efféle, a költő mindennapjainak szavatosságát igazoló dokumentumok lehetnek; ha szójátékba bonyolódom, azt is mondhatnám: ezeken a lapokon az olvasható, hogy az illető napon a költőnek mit sikerült kisütnie. Egy különbséget mindenesetre máris felfedezhetünk: a Százados úti kenyérgyárral ellentétben Szijj vasárnap is süt.

A Kenyércédulák verseiben leíró, elbeszélő, esszéisztikus, sőt néhol (amikor érezhetően megszólítottja van a szövegnek) monologikusan drámai elemek váltják egymást, illetve keverednek egymással.

A Vasárnap (Furcsa zaj volt hirtelen, futkosásé) című költemény (ami egyébként négysoros szakaszolásával a leginkább versszerű benyomást teszi), valami baleset zavaros történetét beszéli el, férfias szétszórtsággal (van nőies szétszórtság is, de az másmilyen) és nagyon is átélhetően, a zavart rohangálást a gyerekkel a balesetet szenvedett feleség után, akivel talán nem is történt semmi baj, csak a belvárosba ment vásárolni.

A Vasárnap (Egy hatalmas száj volt) egyetlen kép vagy inkább látomás leírása: „Egy hatalmas száj volt, / azon át a levegőt. Semmi más, / csak egy hatalmas száj, és semmi mást, / csak levegőt”. Meglepő, hogy ebben az összefüggésrendszerben az ilyen nagyszabású képek is életképesek. Persze nincs belőlük sok.

Dramatikusan építkezik például a Péntek (Egy kis autóban üldögélsz helyettem) című szöveg, melynek monologizáló narrátora a „színen” némán álló másikhoz beszél, míg az az utolsó részből váratlanul eltűnik, és a beszélő magára marad vízióival.

Hogy mit értek esszészerűség alatt, arra a Hétfő (Egy hatalmas, szürke gömböt láttam meg) című vers első egységét idézem: „Egy hatalmas, szürke gömböt láttam meg / a szürke ég alján, és először azt hittem, / hogy ufó vagy más titokzatos jelenség, / aztán amikor kiderült, van ez az irodalmi / gondolkodás, hogy a valóságtól függetlenül / kitaláljuk, mi mit jelenthet, és akkor az / olyan, mintha nagyon mély értelmű lenne.” Egyrészt azért tekintem esszészerűnek, mert magáról a művészeti ágról beszél, melyben képződik a szöveg, másrészt sajátos, intellektuális iróniája miatt. Egyébként ez is meglehetősen ritka madár Szijj verseiben.

Külön fúziós kategóriát kellene alkotni a mitikusan emlékező szövegek számára, mint amilyen a Vasárnap (Egy meg nem született testvérem) záró szakasza, vagy a Vasárnap (Mi ez a kis árnyék. Kalapács repül el) vége: „Egyszer csak meglátom, hogyan lehetne puszta / hozzáadással megcáfolni a világ legalapvetőbb szerkezetét, / amely naponta változik, de végső soron / a lehető leghosszabb időre lepecsételt / vigalmi jóslatokból áll. Ahogy egy koromból / csirizzel ragasztott szobor kitöltené a konyhát.” Érdekes, ahogy a lehető legabsztraktabb fogalmakból (hozzáadás, világ, szerkezet) átível a gyermekkori élmény attribútumokban (korom, csiriz, konyha) megragadott látomásába.

Mármost összegezve benyomásaimat: a Kenyércédulák szövegei érezhetően „referenciális” szövegek, vagyis egészen konkrét, megragadható személyekhez és eseményekhez kapcsolódnak, mégsem lehet érteni, hogy miről szólnak. Ezt az ellentmondást a legnehezebb feldolgozni olvasásuk során. Nem mondanám, hogy enigmatikus művek, mert jelentésük nem titkos, és közlendőjük nincs elrejtve. Bár vannak hiányos mondatok, éppenséggel számos olyan is akad, amelyből az alany vagy az állítmány hiányzik, de ezek sem érthetetlenebbek, mint amelyekben „minden megvan”. Ilyen hiányos mondatokból áll a Csütörtök (Néha az ártatlan szagokban is micsoda), ami így kezdődik: „Néha az ártatlan szagokban is micsoda. / Például a pörkölt kávé vizeletszaga. / Lobog valami belőlünk minden / romlandóban, és hirtelen, amikor senki / sem figyel, mi történik / vagy múlik el?” Az első mondatnak, úgy látom, se alanya (mert a micsoda éppen az alany jelzőjére kérdez, milyen, mekkora, miféle értelemben), sem állítmánya nincs, ezeket keresi a meglévő elemekhez az olvasó. Például így: „Néha az ártatlan szagokban is micsoda bűz rejtőzik.” Ezek a hiányok tehát nem értelmetlenné, hanem nyitottá teszik a versek állításait. Nem megfejteni-, hanem továbbgondolnivaló van bennük. Ezért tartom pontatlannak azt az állítást, hogy ezek a versek titkos értelműek vagy csupán titokzatosak.

A titok lényege, hogy ha bizonyos kulcsot ismerünk, a közlemény értelmezhetővé válik. Ezek a versek azonban nem titkosak; ezekben a szövegekben csupa ismert, értelmes szó áll, szintaxisuk az esetek jórészében hibátlan, és sokszor érdekes, közös világunkra vonatkozó megfigyelések fogalmazódnak meg bennük. A kontextusuk azonban értelmezhetetlen. Már azt sem tudjuk, hogy kicsoda, hol, mikor és kinek címezve fogalmazta meg a szövegeket, illetve ha – naiv olvasó módjára – azonosítjuk a beszélőt a szerzővel, akkor az ő életkörülményeiről kellene többet tudnunk, mint amennyire egyáltalán lehetőségünk van. Legalább annyit, hogy a különböző szövegek beszélője egy vagy több személy, és hogy létező emberként tételeződik-e legalább a fikció keretei között, vagy sem. Az biztos, hogy vagy legalább két személyről, vagy egy személy kétnemű alteregóiról van szó, mert a Péntek (Az apák megkeserítik a fiúk férfiasságát) beszélője valószínűleg férfi, míg a Hétfő (Az anyai szív mindent megérez. Hogy nincs)-é nő. Ugyanakkor az idézett Péntek zárása el is fordítja ezt a feltételezést egy másik irányban, amennyiben felfüggeszti a nemhez tartozás adottnak és stabilnak tekintett létmódját: „…csak a keserűség, mint egy vitorláshajó / vagy kaszagyár, közös nemünk.” Mintegy eltörli a különbséget narratív hím- és nőnem között, és valami adott vonatkozásában jelentés nélküli kategóriával cseréli fel.

Az egyes költemények metaforikája, szókészletének homogenitása, mondattanának egységes logikája alapján nézetem szerint abból kell kiindulnunk, hogy valamennyi kenyércédula narrátora a szerző azonos alteregója, akinek tudása, aktuális tapasztalata, neme és élethelyzete műről műre változik, illetve bizonyos tekintetben meghatározatlan. Célszerűnek találom, hogy a Vasárnap (Egy meg nem született testvérem) kezdő szakaszait afféle kulcsnak tekintsem, mintegy a narrátor (megkésett, hiszen a 69. oldalnál tartunk) bemutatkozásának, és a többi vers értelmezésekor erre alapozzunk, illetve ennek függvényében pillantsunk vissza a kötetnyitó, mintegy az olvasóval kötött szerződést magában foglaló Péntek (Nem én voltam. Azt mondod) című darabra, mely számos erre vonatkozó kijelentést sorakoztat („Nem én voltam. Azt mondod, / én, de nem én, hanem / más volt, vagy más voltam / én is, egy tárgyilagos valaki, / hogy neked segítsek, / bár akkor én már hiába…” stb.), de a maga helyén ez az egész még értelmezhetetlen, hiszen nem tudhatjuk, hogy mire fog vonatkozni. A Vasárnap (Egy meg nem született testvérem) így kezdődik: „Egy meg nem született testvérem, / egy másik anyám, a filoxéra előtti világ  / a maga kegyetlen szokásaival. // Mindig jön hirtelen egy pillanat, / amikor mindent kénytelen vagyok elképzelni, / akkora a nyomorúság, a puszta létezés, / a férfiatlan, gonosz férfiasság / vagy magam viszonzása egyre alább, / míg el nem jutok addig a szimpla félelemig, / hogy velem is fizethetnének bármiért, / jelzálogadósságot, elsőszülöttet.” Fontos észrevennünk a különös korhatározót: „a filoxéra előtti világ”. A kötetben több helyütt találunk utalást arra nézve, hogy a beszélő ideális múltja a szőlőműveléshez kapcsolódik, bár nem mindig pozitív konnotációban értem ezt az ideálist, inkább az „eredetinek” egy sajátos szinonimájaként. Ez az a realitás, amiből a narrátor kilépett/kizuhant, amitől megszabadult, amit elvesztett. A Szerda (Ahogy ereszkedtem lefelé a szőlőben, ahol)-ban vissza is tér rá: „Ahogy ereszkedtem lefelé a szőlőben, ahol / akkor még karók voltak, nem kifeszített drót, / a völgyet is láttam, vagy legalábbis a túlsó dombot, / meg körül is vett az ember magas sokaság, / de azért nem annyi, hogy a rám eső munka / ne lett volna mindig önző módon belátható…” A létezők létének esetlegessége tükröződik az „Egy meg nem született testvérem, / egy másik anyám” fikciójában, és létük mineműségének relativitása „a férfiatlan, gonosz férfiasság” kitételben. Az „amikor mindent kénytelen vagyok elképzelni” helyzet- és időhatározója a léttől való borzadás és ugyanakkor érintettség deklarációjának rendelődik alá: „akkora a nyomorúság, a puszta létezés”. A szövegben világ és képzelet kölcsönösen egymásra vonatkozik: a fikció világszerű és a világ fiktív. De a félelem forrása mégsem ez, hanem az ember tárgyszerűsége és értékének mérhetősége az utolsó két sorban. Ez a relativitás a világteremtő képzelet motivációja. A vers folytatásában ez a pozíció válik kényszeressé és tárgyszerűvé: „Ahogy a rugós madárcsapda nézi az eget / kétfelé feszített szemhéjakkal / a fészer tetejéről.” Majd ez a tekintet vetül önmaga történetére, múltjára, mitikus gyerekkorára vagy annak fikciójára – a kettő között ebben a kötetben nincs értelme különbséget tenni.

Ez után ismét rákérdezhetünk a kötetcím szituáltságára. Láttuk az erőteljes allegóriákat a szövegben (madárcsapda), tehát nincs akadálya, hogy a címben foglalt kenyeret is ekként tekintsük. Fontoljuk meg: a kenyér alapanyagát, a búzát, sok tájnyelvben és a választékos irodalmi nyelvben is szokás életnek nevezni. A kenyér mindig nagyon hasonló a másik kenyérhez, de sohasem ugyanaz. A tegnapi nemigen különbözik a múlt havitól vagy a jövő évitől, mégis mindig újat és újat kell megszegnünk, mert minden vekni a maga napjához/napjaihoz kötődik; frissből tegnapivá, régivé, szárazzá válik. Paradoxon persze a címadásban, hogy a kenyér újra és újra elfogy, ezért van szükség az újra, míg a vers felhalmozódik, minden darabbal nő a készlet. Ha azonban úgy okoskodunk, hogy a kenyér fogytával beépül a világba annak révén, aki elfogyasztja és ezért életet nyer általa, akkor arra is gondolhatunk, hogy a vers megíródásával táplálja egyrészt az épülő-dagadó szövegtestet, másfelől a verstapasztalatok összességeként egzisztáló költői eszméletet. Beépülése erőt adó és temporalitásában állandósuló, akárcsak az elfogyasztott kenyéré.

Ez a megoldás azonban genezisükben hasítja meg a kötet darabjait. Így ugyanis arra a következtetésre jutunk, hogy a Kenyércédulák név valójában összetétel, amelyből a kenyér allegorikus, a cédula viszont konkrét, megnevező elem. Vagyis a könyv cédulákat, jegyzeteket, fragmentumokat sorol, akárcsak Parti Nagy bőrönd-korszakának vagy Dumpf Endre-verseinek együttese, könyvművé csupán a megnevezés allegorikus kijelentése, és persze az összegyűjtés és közzététel aktusa avatja. Vagyis ha szigorúan követjük ezt a koncepciót, elveszítjük az értelmezés egyik tartományát, destruáljuk az allegorizáció gesztusát. Ezt a lépést tehát meg kell előznünk, pontosabban meg kell tennünk, majd visszalépnünk abba az állapotba, amikor a cím kettéválasztása nem történik meg.

Ebben az állapotban úgy látom, hogy a Kenyércédulák flexibilis, az olvasói kreativitásnak nagy teret hagyó szerkezet, ugyanakkor nagyon erős szenzibilis, érzéki, indulati és emocionális benyomásokat hordozó anyagösszesség, és éppen kettős természetében rendkívül sérülékeny gépezet. Ha az olvasói dekonstrukció, vagy a szöveg feletti hatalmi pozícióra törekvés magatartásával közelítjük meg, gondolatszegény alapszerkezetté és értelmetlen szódarává hullik szét. Élményt adó olvasása egyfajta kínlódó együttlépés a versmondatokkal, aránylag szűk előre- és visszatekintésekkel, és nagyfokú bizalommal a költő iránt, mellyel feltételezzük, hogy a versmondatok azt mondják ki éppen, ami egyáltalán kimondható. Erre a bizalomra azzal ad alapot a költő, ahogyan benyomásait, érzéseit, vágyait, fóbiáit és mániáit a legteljesebb mértékben kiszolgáltatja az olvasónak, szemérem, büszkeség, énvédelem, vagy éppen józan számítás, bármiféle okosság nélkül. Ennek pedig tétje van. Elvégre a költő ötvenéves, elvileg lehetne féltenivalója. Ilyenkor az ember már nem szokta úgy kiadni magát, mint egy kamaszlány. Márpedig a Kenyércédulák költője mindent kockára tesz most is, ahogy korábbi köteteiben tette.

Befejezésül a Péntek (Majd mintha néma estéken az üres ólakhoz) című verssel szeretném megmagyarázni írásom címét. A vers mindössze négy sor: „Majd mintha néma estéken az üres ólakhoz / járnánk ki káromkodni. Akkor is halkan, / hogy a sötét hallgató meg ne hasadjon belé. / Lenne legalább egy kitaposott hely.” Képiségében emblematikus darab, érthetetlen, feszült, szuggesztív, erőteljes. Világos, hogy amit olvasunk, az egyetlen kép. De csak az ólak rajzolódnak ki plasztikusan, a hely, ami kitaposott, már csak áttételesen megragadható sárként, fűként, agyagként, és hogy ki vagy mi az a hallgató, akit a meghasadástól kell félteni, arról sejtelmünk sincs. Pontosan ez a meghatározatlanság jellemzi azokat a fényképeket, amelyeket a költő évtizedek óta készít nagyon egyszerű, maga készítette szerkezetekkel. A skatulya-gép vagy doboz-objektív mindössze egy zárt dobozból áll, melynek hátsó oldalára fényérzékeny lemezt helyeznek, elejére pedig apró lyukat fúrnak, majd ezt a nyílást elfedik valamivel. A dobozt a rögzítendő tárgy elé helyezzük, a megvilágítás erejétől függően hosszabb-rövidebb időre levesszük a lyukat fedő kupakot, majd visszatesszük, a fényérzékeny papírt, fém- vagy üveglemezt sötétkamrában kiemeljük és előhívjuk. Elmosódott, mélységélesség nélküli képet kapunk eredményül, ami azonban érdekes, sosem látott alakzatokká és foltokká változtatja a lefényképezett tárgyat. Szijj Ferenc jelen és korábbi kötetei borítójára előszeretettel illesztett ilyen technikával készült képeiből egyet-egyet. Nagyon érdekes, intim, ugyanakkor kiszámíthatatlan elemekből álló képek ezek, melyekben nagy szerepet játszik egy kiszámíthatatlan szerkezet működése. Úgy gondolom, hogy mindez Szijj Ferenc verseiről is elmondható. A gép, ami a költői munkában részt vesz, maga a nyelv, és az elme ellenőrizhetetlen asszociativitása. Az eredmény az a viszonyrendszer, ahogyan képi emlékek, érzéki benyomások és a gondolkodás munkája összekapcsolódnak és foltszerű egységeket alkotnak. Vagy, visszatérve a könyvhöz, úgy is fogalmaztatunk, ahogyan a költő teszi mottóvá-fülszöveggé kiemelt soraiban: „Ahogy a test gyúr folyton önmagában / egy másikat, és egészen fantasztikus / magyarázatokkal él.”