Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. október – Irodalomtörténet? / Irodalomtörténet? / Irodalomtörténet a senkiföldjén

Irodalomtörténet a senkiföldjén

Kulcsár Szabó Ernőt sokan irodalomelméleti szakembernek gondolják. Nem osztom ezt a véleményt. Úgy látom, Kulcsár Szabó Ernő sokkal inkább irodalomtörténész: kritikusi pályaszakasza lezárultától a közelmúltig minden munkája vagy kifejezetten irodalomtörténeti jellegű volt, vagy elméleti szempontból is elfogadható irodalomtörténeti koncepció megalapozását és igazolását szolgálta. Ebből következik, hogy eddigi fő művének nem valamelyik tanulmányát, tanulmánykötetét vagy a másik könyvterjedelmű szövegét, az Esterházy Pétert, hanem A magyar irodalom története 1945–1991 című könyvét tekintem.[1] A könyvről számos kritika jelent meg, de nem állítható, hogy megkapta volna azt a figyelmet, melyet a benne megtestesülő irodalomtörténeti elképzelés megérdemel.

A bevezető megjegyzések helyett szinte azonnal a lényegre térek, s hagyom, hogy minden menet közben derüljön ki. Mindössze annyit vetek előre: bár a magam tapasztalatából tudom, hogy az olvasó időnként késztetést érezhet az idézetek átugrására, ezúttal mégis jelentős mennyiségű idézetet kellett használnom. A sok idegen szöveg nehezítheti és lassíthatja talán a folyamatos olvasást, cserébe viszont azt ígérhetem, hogy a bonyolult összefüggések közötti eligazodás érdekében kis lépésekkel fogok haladni – amennyire csak lehet. A követhetőség érdekében gyakran még a saját szövegemben is használni fogok olyan szavakat és kifejezéseket, melyeket, ha jól emlékszem, eddig soha nem írtam le, s melyekre, azt hiszem, ezután sem lesz szükségem: ilyen például a klasszikus modern és a későmodern. Amikor tehát távolságot tartok a tárgyalt felfogástól, akkor ezt nem feltétlenül a szavak megválogatásával, hanem sokkal inkább az érvekkel és a gondolatmenettel érzékeltetem.

Először a következő kérdéseket vesszük sorra: Van-e központi hőse a könyvben elbeszélt történetnek? Milyen viszonyban áll főhős és elbeszélő egymással? Hol játszódik a történet? Milyen történetsémával lehet leírni a könyv cselekményét?

                           

                   

Vidék és központ

                   

Kezdhetjük a könnyű kérdések egyikével. A könyv elejétől végig alapvető módon számol az irodalmi jelenségek létrejöttének helyszínével. Hol játszódik tehát a történet? Pontosabban szólva: milyen tulajdonságokkal leírható térben mennek végbe az elbeszélt események?

                       

Az ötvenes évek első felében […] szinte egy csapásra megszűnt a kortárs világirodalmi és a nemzetközi szellemi-kulturális tájékozódás minden lehetősége. Az Európa felé hermetikusan lezárt irodalmi élet a hatvanas években is csupán egy gondosan megszűrt és ideológiailag ártalmatlannak ítélt világirodalom-kép nyomán tájékozódhatott, s így az irodalomalkotó értelmiség úgyszólván teljesen leszakadt a világirodalom centrumaiban zajló folyamatokról.[2]

                   

Az idézett szöveg a kulturális elmaradottság, tájékozatlanság, elzártság, vagyis a vidékiség jegyeivel írja le a történet helyszínét. A „provincializmus” szó nem fordul elő a könyvben, megtalálható viszont a könyvet kísérő tanulmányok némelyikében.[3] A történet terét oly mértékben jellemzi cselekménytelenség, hogy említésre méltó események hiányában a történetmondás gyakran ismétlődő jelenségekre utaló összefoglaló elbeszéléssel vagy sokéves, évtizedes ugrásokkal halad előre. A tér minősége ezáltal összefügg az elbeszélhető történettel is. Felfelé ívelő, a könyv alapvető értékeihez közelítő cselekmény átalakíthatja a tér jellegét, s felszámolhatja az elmaradottság, a tájékozatlanság és az elzártság szavakkal megjelölt hiányokat. S valóban, egészében véve a könyv nem hanyatlástörténetet mond el. A jelennel foglalkozó utolsó részében – mely nagyjából a mű negyedét teszi ki – megjelenik, helyben, az irodalom még mindig távoli központjaival kapcsolatot találó korszerű írásmód, melyet a szöveg a „posztmodern” szóval nevez meg. Központ és vidékiség megkülönböztetése az értékként megjelölt tényezőkből következik. A megkülönböztetésből származó szóhasználat a könyv összefüggésrendszerében értékelést és – ami ebben a rendszerben más szempontból ugyanaz – időbeliséget rejt magában. A vidékiség terében a naptári értelemben vett jelen – ha más erő nem hat rá, vagyis önmagában – mindössze az immár korszerűtlenné vált múltat képes variálni. Önmozgásából tehát egészen pontosan az hiányzik, ami a világirodalom központjaiban korszerűséget eredményez.

A cselekmény teréből hiányzó elem számos kérdést hoz elő. Mit mond a könyv: a helyszín az elbeszélt történet időhatárai között vált vidékiessé, vagy valamilyen, de nem lebecsülhető mértékben mindig is az volt? Milyen volt tehát a kapcsolat a helyszín és a világirodalmi központok között az elbeszélt történet kezdete előtt? Másként fogalmazva: mi is az, amit a könyv szerint megszakított 1945, majd az 1948-ban bekövetkezett politikai fordulat? S mi lehet a történet végkimenetele? Megszűnik-e az elmaradottság, vagy csupán a mértéke csökken? Ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy a mese kezdetén a színhelyet idegenek szállják meg, akik a maguk barbár berendezkedését és „ázsiai” ideológiáját erőszakolják a lakosságra, és ehhez helyi együttműködőket is találnak.[4] Az elzártság gondolatában így egyszerre két különböző dolog van jelen: az elmaradottság és a fogság. Ami ebben az elzárt térben történetként jelenik meg, ezek szerint nem is lehet más, mint erőszakkal létrehozott és fenntartott mesterséges képződmény. Közben pedig a korszak igazi kérdéseivel máshol, a világirodalom távoli és távolodó központjaiban foglalkoznak.

Az idézett részlet a szellemi kapcsolatok és a világirodalmi tájékozódás lehetőségének akadályoztatásában jelöli meg az elmaradottság kialakulásának okát – vagy az egyik okát. Lehet-e ebből arra következtetni, hogy 1945, vagyis az elbeszélt történet kezdete előtt a helyi irodalmi kultúrában a világirodalmi tájékozódás játszotta a legfontosabb szerepet? Ha esetleg így volt, akkor a helyi irodalom önállótlanságára lehet gyanakodni? Ha ezzel szemben a helyi irodalomfejlődés alapvetően független és önelvű volt, vagyis a helyi folyamatok eredőjeként állt elő, akkor mit gátolhatott a kapcsolatok megszakadása? Hogyan kell elképzelni a könyv szerint a nemzeti irodalmak fejlődését?

                         

A szerves fejlődésű irodalmak története általában azt mutatja, hogy az irodalom belső eredetű művészi fejleményei folytonos kölcsönhatásban állnak az életvalóság felől érkező ösztönzésekkel. Ennek a különös interakciónak – mely a „világ” és a „formák” közt zajlik – az egyensúlya teszi lehetővé azt, hogy egy-egy nemzeti irodalom a saját hagyományai és jelnyelvi konvenciói tükrében egyúttal képet adjon a maga külső létfeltételeiről. Akár úgy is, hogy látszólag tudomást sem vesz róluk. Az interakciónak ez az egyensúlya 1948-tól fogva nemcsak hogy megbomlott, hanem ténylegesen meg is szűnt. Az addig szervesen bontakozó folyamatok megszakadtak…[5]

                             

Ebből a szövegrészletből a világirodalmi meghatározottság ellenkezőjére lehet következtetni. Az idézett szöveg megszorítás nélkül sorolja be az elbeszélt történet kezdete előtti magyar irodalmat a „szerves fejlődésű irodalmak” közé, és állítja, hogy – nagyjából a cselekmény kezdetével egy időben – megszakadtak az addig szervesen bontakozó folyamatok. A könyv cselekménye tehát nem lehet más, mint a szerves fejlődést megszakító törés utáni vidékiesség története. A vágyott állapot, az események célja pedig a hiány megszüntetése, a szerves fejlődés helyreállítása, az elmaradottság megszüntetése lehet. Ha ez így van, és egyúttal felfelé ívelő történetet kapunk, akkor a könyvben előadott történet többé-kevésbé megfelel az arisztotelészi képletnek: van kezdete, közepe és vége.

A két részlet régi dilemmát idéz fel. Önelvű és önmagában teljes szerves fejlődéssel vagy világirodalmi tájékozódás nyomán kialakuló változások sorozatával írható-e le a magyar irodalom története? Bár a két mintázat ideáltipikus formában és az irodalom egészére vetítve kizárja egymást, egyidejű jelenlétük és valamilyen kapcsolatuk (keveredés, feszültség, konfliktus, együttműködés, kölcsönhatás vagy valami más) a részletek szintjén nem látszik eleve lehetetlennek. Bár az elbeszélő azt állítja, hogy a történet kezdetén mindkét mintázat megszakad, a cselekmény szempontjából legkevésbé sem közömbös az előtörténet, valamint az sem mindegy, az elbeszélő milyen kapcsolatot tételez az ellentétes mintázatok között. A könyvnek van valamilyen kikövetkeztethető álláspontja ebben a kérdésben, de – éppen azért, mert csupán kikövetkeztethető – ezt az álláspontot nem lehet a két bemutatott, egymásnak kétségkívül ellentmondó részlethez hasonló mondatokkal idézni. Másképpen fogalmazva: elgondolható olyan, nem teljesen triviális – a könyvben legalábbis ki nem mondott – válasz a fentiekben vagylagosan feltett kérdésre, mely az ellentmondást részben, de nem egészen, látszólagossá teszi. A könyv álláspontját sok esetben az elbeszélt események megragadásának módjából lehet megsejteni. A meg nem fogalmazott álláspont további, de a könyvben végig nem gondolt, meg nem előlegezett, s így válasz nélkül maradó kérdésekhez vezet.

A könyv egyes részei nem az arisztotelészi képlet szerint alakulnak. Ez a képlet akkor volna alkalmazható, ha az események alakulását hiány akasztaná meg, melyet a folytonosság visszaállítására tett kísérletek követnének, hogy a cselekmény olyan új korszak létrejöttével zárulhasson, melynek már nem a történet kezdetén létrejött hiány a döntően fontos jellemzője. Mindkét mintázat (elszakadás az irodalmi központoktól, illetve a szerves fejlődés gátoltsága) esetében az elbeszélt történetnek a hiány létrejöttével kellene kezdődnie. Az arisztotelészi képlet mégsem alkalmazható, mert a könyv egyes részei szerint számottevő mértékű hiány (például elmaradottság, tájékozatlanság vagy a szerves fejlődés fogyatékossága) előzte meg a könyv címében megjelölt 1945-ös időhatárt:

                   

A magyar epika a 20. század első harmadára – még a recepciós megkésettség kétségtelen tünetei ellenére is – jellegzetes irányzati sokszínűséget hozott létre, s a 30-as évektől fogva kifejezetten jó esélyei voltak a vezető világirodalmi áramlatokhoz való felzárkózásra.[6]

                 

Az irodalompolitika drasztikus beavatkozása következtében a magyar irodalomban az 50-es években éppen azok a világképi és személyiségértelmezési mozzanatok erősödtek fel, amelyek már a Monarchia felbomlását követően is a világirodalmi lépéshátrány figyelmeztető jelzései lehettek volna.[7]

                 

Hisz miközben az európai epikában ekkorra már nemcsak a történetmondó kompetenciák váltak kérdésessé, hanem – az eluralkodó szövegszerűség kitermelte dilemmák nyomán – az epikai jelentés közölhetősége is, a magyar prózának még az önnön hagyományából fakadó egyoldalúságokat kellett leküzdenie.[8]

             

Valamilyen formában mindkét mintázat (önelvű fejlődés, világirodalmi késztetés) jelen van a három részletben, de – mivel kapcsolatuk módja tisztázatlan – összegzett hatásuk vizsgálatát későbbre kell halasztani. Az első részlet „megkésettségről” beszél, és a „felzárkózás” esélyeit mérlegeli, a második világirodalmi „lépéshátrányt” említ. Mindkét részlet évtizedekkel a könyv címében megadott időhatárt megelőző időszakra vonatkozik. Számolni kell továbbá azzal is, mint erről a könyv második kiadásának előszavában olvashatunk, hogy a két világháború közötti világirodalmi tájékozódás sokszor másodvonalbeli mintákat talált magának, melyek rossz irányba vitték a hazai írókat.[9] Vagyis a cselekmény időhatárain belüli vidékiség, az elszakadás a világirodalom mértékadó központjaitól nem nélkülözte az előzményeket. Az „ázsiai” beavatkozás következtében korábban is létező belső tendenciák erősödnek meg és válnak meghatározóvá a könyvben elmondott történet kezdetén. A harmadik részlet a hagyományból következő fejlődés korlátozottságára tesz célzást. Ez pedig azt jelenti, hogy az irodalom szerves fejlődése már korábban sem tudta befogadni és feldolgozni – ahogyan a könyv fogalmaz – „az életvalóság felől érkező ösztönzéseket”, vagyis nemcsak a tájékozódás fogyatékosságai, hanem a szerves fejlődés zavarai is jóval megelőzték a történet kezdetét. Az imént említett „provincializmus” szó is a harmincas évek fejleményeire vonatkozik. Megfontolandó, ezek alapján nem kellett volna-e a következő részletben körvonalazott elgondolást sokkal nagyobb időszakra kiterjeszteni, mint amekkora hatókörrel – ötvenes évek – eredeti szövegösszefüggésében rendelkezik:

                 

…bármennyire külső tiltások, irodalompolitikai korlátozások folyománya is ez a világirodalmi ütemkülönbség, valódibb eredete szerint mégiscsak olyan általánosabb deformálódásoknak a következménye, amelyek az irodalomalkotás alapjait érintő mentalitás világában figyelhetők meg.[10]

                   

A tágabb értelmezés – mivel mindkettőben komoly zavarokat lehet felfedezni már a történet kezdete előtt is – egyaránt vonatkoztatható a belső fejlődésre és a világirodalmi tájékozódásra. Minden bizonnyal érdemes lett volna valamivel részletesebben tárgyalni ezeket a kérdéseket – vagy magában a könyvben, vagy a könyvet megelőző és követő tanulmányok valamelyikében.

A két mintázat viszonyát – az eddig idézett részletek alapján, ideiglenes jelleggel – a következőképpen lehet felvázolni: a világirodalom megfelelően kiválasztott művei kínálják a zsinórmértéket a helyi fejlemények megítélésére. Az így felfogott világirodalom nem tévedhet, a helyi önelvű fejlődés viszont időről időre kiigazításra szorul. Ezek az átrendeződések lesznek azok a töréspontok, amikor a helyi erők önmozgásából adódó és a kívülről érkező ösztönzések hatására keletkező irodalmi jelenségek átmenetileg szembekerülhetnek egymással. Bár mintha a helyi irodalom olvasztaná magába a világirodalmi hatásokat, végül mindig a világirodalomhoz közelítő törekvések kerekedtek felül. A kérdés csupán az, a kiigazítás mennyi időt igényel, vagyis mekkora az elmaradottság. Érdekes mellékfejlemény, hogy a világirodalmi igazodás modellje eleve tartalmazza a töredezettséget, a szakaszosságot vagy a ciklikus újrakezdést, vagyis az önelvű szerves fejlődés elképzelése nem terjedhet ki a magyar irodalom történetének egészére, hanem csupán az egyes korszakaira. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy az önelvű fejlődés egészen pontosan akkor érvényesülhet zavartalanul, amikor a lemaradás kialakul. Maga a könyv nem hívja fel a figyelmet a koncepciónak erre a következményére.

Az irodalom színhelyeinek felosztása központokra és vidékre magyarázza a „térség”, „térségi”, a „régió” és a „regionális” szavak jobbára kimondatlanul, de azért érzékelhetően leminősítő használatát. A „térségi” ellentéte a szövegben egyértelműen az „egyetemes”. A könyv azt állítja például, hogy a hatvanas-hetvenes évek prózája nem tudott szólni

                           

…azokról az egyetemes gondolkodástörténeti folyamatokról, létszemléleti dilemmákról sem, melyek ekkortájt foglalkoztatták Európa nagy irodalmait. Nem, mert alig volt róluk érdemleges tapasztalata. Korkritikai kérdései ezért főleg a régió társadalmi elnyomorodásának horizontjából fogalmazódtak meg, jellegzetessége tehát inkább olyan társadalombírálati elemekben ragadható meg, amelyek tipikusan egy balkanizálódott régió életvilágához kötődnek.[11]

                     

A könyv máshol is az „egyetemest” állítja szembe a „csak térségivel”:

                 

A többértelműség így szándékoltan is arra korlátozódik, hogy vajon csak a „létező szocializmus világára” vagy általában a totalitarisztikus berendezkedésekre vonatkozik-e a példázat (Déry), illetve hogy egyetemes vagy csak térségi „létparadoxonok” fejeződnek-e ki benne (Örkény).[12]

                 

Félreérthetetlen az elmarasztalás, mely Konrád György egyes regényeit éri. Ezekben a regényekben Konrád

                       

…tárgyias elbeszélőhangnemek segítségével ad összefoglaló képet a baloldali szellemiség modern, térségi alakulástörténetéről.[13]

               

A következő részletben is nyilvánvaló a „térségi” szóhoz kapcsolódó negatív értékelés. A könyv azt állítja, Spiró György A jövevény című regénye

                   

…foglya marad az ideologikus térségi létértelmezés néhány sémájának.[14]

           

Szintén súlyos bírálatot fogalmaz meg a következő, Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című művére vonatkozó mondat:

                       

Ez a minden alkotáselvtől megfosztott létállapot annyiban marad mégis regionális horizontú, hogy nemcsak világszerűségének komponensei, hanem nyelvi építőelemei is az ideologikumtól átitatott térségi diszkurzus szemléletformáit „termelik” újra.[15]

               

A „térségi” és a „regionális” nem csak A magyar irodalom története 1945–1991 című munkában társul jelentős értékcsökkenéssel. Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényéről a következőket olvashatjuk:

                     

…a regényben posztmodern szövegalkotó elvek nagymértékben keverednek annak a hagyományos térségi szerepfelfogásnak a jelzéseivel, amelyekkel nem vállal közösséget a regény értékrendje.[16]

                             

A Hrabal könyvével ellentétben ez a regény mégis azért mondható a regionális posztmodernség számottevő kísérletének, mert az ilyen hagyomány horizontjában álló beszédet is alkalmává tudta tenni egy kelet-európai „intertextus” új megszólaltatásának. Akkor is, ha hiszünk, akkor is, ha kételkedünk egy ilyen kulturális szövegtér létében.[17]

                 

A „regionális posztmodernség” kifejezés, mint ezt a szerző más munkáiból tudni lehet, már-már szatirikus hangvételű bírálatot rejt magában.[18] A „vidékies” és „elmaradott” szinonimájaként szereplő „térségi” szó gyakran kerül elő olyan írókkal kapcsolatban, akik semmilyen módon nem kapcsolódnak a népi irányzathoz.[19] Vagyis a „térségi” szóval az elbeszélő olyan kategóriát talált, mellyel egyszerre bírálhatja a magyar irodalom több hagyományát is. A következő, szintén nem a könyvből származó részlet nyíltabban és általánosan ragadja meg a kérdést:

                       

A magyar irodalom regionális különállásának elmélete ugyanis arra a tapasztalatra támaszkodik, hogy az esztétikai jelentésképzés rovására irodalmunk számos jelentős művében olyan szemantikai részaspektusok érvényesülnek, amelyek a nemzeti és szociális elkötelezettség, a kollektív eszmeiségre hangolt csoportszemélyiség és a romantikus eredetű küldetéstudat esztétikai felértékelésével annak látszatát keltik, mintha ezekben a valóságreferenciákban nyilatkoznának meg a magyar irodalom lényegi karaktervonásai.[20]

                       

Hasonlóképpen dokumentálható, hogy a könyvben az „egyetemeshez” képest nemcsak a térbeli, hanem az időbeli korlátozottság is negatív értékeléssel jár együtt.

                   

                     

Korunk hőse

                 

Valamivel nehezebb problémákat kell áttekinteni, amikor azt kérdezzük, van-e központi hőse az elmondott történetnek. Központi hősnek ebben az összefüggésben azt lehet tekinteni, aki a mesében már akkor is meghatározó szerepet játszik, amikor még meg sem születik, aki akkor is jelen van, amikor éppen nem róla esik szó, aki mindvégig és minden szempontból, így az értékelés tekintetében is alapvető vonatkoztatási pontnak számít, s akivel az elbeszélő oly szoros és bensőséges kapcsolatban áll, hogy el sem dönthető, melyikük melyiküknek a szószólója, melyikük melyiküknek a hasonmása. A válasz a feltett kérdésre egyszerűnek látszik: kétségkívül van ilyen szereplője a könyvnek, s ez a hős nem más, mint a posztmodern. A főhősnek és elbeszélőnek megtett posztmodern azonban így vagy úgy, előbb vagy utóbb előhozza az irodalomtörténet-írás megannyi problémáját.

A központi hős, bár a mese felépítésén, értékszerkezetén és az elbeszélőn keresztül mindvégig érezteti jelenlétét, a kötet utolsó negyedében jelenik meg a maga mivoltában. A könyv a kialakulástörténet terjedelmes késleltetésével indul – és folytatódik nagyjából százhatvan oldalon keresztül. A könyv első háromnegyede mindössze az utolsó rész hosszan és részletesen előadott előtörténete. Bár a fejezetbeosztás mást mutat, a könyv valójában két részből áll: az összetett előtörténetből és a posztmodern irodalom megjelenéséből. A korszerű irodalmi értékek központjaival kapcsolatot tartó elbeszélő és főhős önmagukban képesek ellensúlyozni az első rész méreteit. A kialakulástörténet az interregnum egyszerre eseménytelen és zűrzavaros időszakát mondja el nagyjából addig az időpontig, mikor is a dolgok valamelyest letisztulnak – legalábbis annyira, hogy a vidékies környezetben, de a legjobb helyi hagyományokon és a kortárs világirodalmon nevelkedett ifjú herceg elfoglalhatja a trónt. Hamisítatlan nevelődéstörténetet olvasunk, azzal a kiegészítéssel, hogy a trónkövetelő neveltetésével egyenrangúan fontos annak a helyzetnek a kialakulása és fejlődése, melynek eredményeképpen a herceg megkaphatja az őt megillető koronát. Pontosabban szólva ez a két történet egy és ugyanaz: a herceg a múlt és a körülmények ismeretében készül az uralkodásra, ugyanakkor a helyzet alakulása mintegy előállítja a főhőst. Az elmondott történet szinte minden mozzanatában célzatos, oksági viszonyokra hivatkozik, és a folyamatszerűség illúziójára törekszik. Egyaránt működik ide-oda, tehát merőben nézőpont kérdése, hogy teleologikus, jelen felé haladó, vagy pedig a jelenből visszatekintő jellegére esik-e a hangsúly.[21]

A könyv főhőse tehát a jelen irodalma, a posztmodern. Általában véve a mindenkori jelenről a következőket olvashatjuk:

                               

…sohasem az irodalomtörténészek írják újra egy-egy nemzeti irodalom történetét, hanem mindig az az élő irodalmiság, amely folyvást változó viszonyt létesít az őt magát is feltételező hagyománnyal.[22]

                     

Az idézett tétel és változatai Kulcsár Szabó Ernő hosszú időszakon át sokszor megismételt elgondolásai közé tartoznak:

                     

…egy-egy periódus korrekcióját lényegében soha nem az irodalomtörténész végzi el, hanem az újabb művek értelmezik át, változtatják meg az adott folyamat meghatározó vonásait, hangsúlyait.[23]

                         

…az irodalom múltja nem a tudomány kezében van, hanem reá következő irodalmi folyamatok függvénye. Ezek formálják újra az irodalomtörténeti rendszereket, s nyilvánvalóan az új körülmények közötti életképesség lesz az elmúlt [korok] műveinek egyik alapvető esztétikai értékkritériuma is.[24]

                     

…soha nem az irodalomtörténet-írás, hanem mindig a jelenkor irodalma alakítja újra az irodalmi tradíciót…[25]

                 

…az irodalom történetét (vagyis a tradíciót) sohasem az irodalomtörténészek írják meg (illetve írják át), hanem maga a mindenkori jelen irodalma, az aktuális irodalmiság.[26]

                         

…a jelenkori irodalmiság folyamatainak kiiktatása elvileg teszi lehetetlenné bármely olyan élő kérdés megfogalmazását, amely használható válaszra késztethetné a hagyományt.[27]

                       

…a 20. századi költészet történetének meghatározó fejleményei nem láthatók be a mai líra horizontjainak mellőzésével…[28]

                   

…a hagyomány minden megértésében ott van a jelenre vonatkozó megértés mozzanata…[29]

                       

Ha szó szerinti értelemben lehetne venni azt az állítást, mely szerint mindig a jelen irodalmisága írja az irodalom történetét, akkor más szempontból is meg lehetne határozni a könyvben elbeszélt történetet: a posztmodern önéletrajza volna. A műfajon belül abba a típusba kellene sorolni, amelyben a főszereplő harmadik személyben és a jelen perspektívájából pillant vissza saját előéletére.[30] Az ilyen szerkezetnek erős magyarázó ereje van. Amikor például, mint a jelen esetben, felfelé ívelő történettel társul, azt meséli el, a főhős miképpen érhette el a vágyott célt a szerény kezdetek és a visszahúzó körülmények ellenére. A karriertörténet cselekménysémája és értékszerkezete legkevésbé sem idegen a könyv meséjétől. Az efféle előfeltevésekből és előzetes megfeleltetésekből érthető módon adódnak azok az elfogultságok és vakfoltok, melyeket a könyvben érzékelni lehet.

Irodalmi művekben alapvető előfeltevésként lehet elfogadni, ha a szöveg azonosítja egymással a főhőst és a főhős sorsáról harmadik személyben beszámoló elbeszélőt. Tudományos mű esetében azonban mindig fel kell tenni a kérdést, mely a tudás eredetét és bizonyítékait firtatja. Ilyen esetben a használt irodalmi konvenció nem szolgáltathat elégséges magyarázatot. Ha pedig az elbeszélő és főhős nem azonosak, hanem csupán hasonlítanak egymásra, ugyanakkor igaz az is, amit a fenti idézetek állítanak, vagyis az, hogy az irodalom történetét nem az elbeszélő, hanem a jelen irodalma írja, akkor az elbeszélőnek nem lehet közvetlen, mintegy önmagából származó tudomása a jelen irodalma által írt irodalomtörténetről. De ha ez a tudás nem magából az elbeszélőből származik, akkor mikor, hol és hogyan ismerkedett meg vele? Hol olvasható ez az irodalomtörténet? Ha feltesszük ezeket a kérdéseket, láthatóvá válik – ami egyébként is nyilvánvaló –, hogy a fent idézett megfogalmazások nem szó szerinti értelemben állnak.[31] A jelen irodalmának ugyanis nincs semmiféle szó szerinti értelemben vehető irodalomtörténete. Már ahhoz is irodalomtörténészi látásmód és beállítottság szükséges, hogy valakinek eszébe jusson a jelen irodalmát olvasva a múlt irodalmában bekövetkezett változásokról elmélkedni. Mindezt azért érdemes nyomatékosan leszögezni, hogy kiderüljön: nem lehetséges valamiféle közvetlen, kiváltságos, értelmezést nélkülöző vagy értelmezést megelőző kapcsolat a mindenkori jelen irodalma és a szó szerinti értelemben vehető irodalomtörténet között. Mivel az elbeszélő és a főhős nem azonosak, kizárhatjuk a közvetlen és kiváltságos kapcsolatot az elbeszélő és a jelen irodalma között is. Nincs különbség: a jelen irodalmát bárki ugyanúgy értelmezéssel közelítheti meg, mint a múlt irodalmát. Már az is értelmezés, sőt értelmezések sorozatának az eredménye, mit lehet a „jelenkor irodalmiságának” tekinteni. A jelen eltérő értelmezéseiből számottevő mértékben különböző irodalomtörténeti látomások adódhatnak. Fordítva is igaz: a különböző irodalomtörténeti elképzelések mást és mást fognak méltánylandónak tartani a jelen irodalmában.

           

                 

Naptár és korszerűség

                     

Miközben változatlanul a főhős jellegére vagyunk kíváncsiak, ezen a ponton érdemes rövid kitérőt tenni a „jelen” szó értelmezése érdekében. Milyen műveletekkel lehet eljutni a kortárs irodalmi jelenségek szerteágazó sokféleségéből az egyes számban álló „jelen” szóban megjelenő elvonatkoztatáshoz? Kulcsár Szabó Ernő munkáiban a „jelen” – amikor például a „mindenkori jelen irodalmáról” esik szó – nem dátumszerűen utal egy-egy időpontra vagy időszakaszra. Nem az adott pillanat irodalmi keresztmetszetét, esetleg valamiféle statisztikai átlagát jelöli, még csak nem is a kor legértékesebb műveit. Az a jelen, mely képes a hagyomány átrendezésére, nagyjából az „éppen keletkező korszerű” kifejezéssel írható körül – s így azonnal érthető, miért nincs köze semmiféle átlaghoz vagy keresztmetszethez. Az értékekkel viszont szoros kapcsolatban áll, bár az elbeszélő megengedi: a keletkező korszerű nem rögtön és gépiesen teremt értékesebb műveket a vele naptári értelemben egyidejűleg létező régebbi korszerűség irodalmi termékeinél. A korszerűségként felfogott jelenből a múltban viszonylag kevés volt, s amikor valamelyik „jelen” beköszöntött, nem múlt el egyhamar. A korszerűség különböző felfogásaival lehet leírni azt a négy korszakot (klasszikus modern, avantgarde, későmodern, posztmodern), melyet Kulcsár Szabó Ernő a 20. század magyar irodalmában elkülönít egymástól.[32] Következésképpen a „korszak” nem elsősorban naptári időpontokhoz kötött fogalom, vagyis az egyes felfogások akár egymás mellett is élhetnek. A szerző az egyidejűségben megmutatkozó történetiség bizonyítékaként tekint erre a jelenségre. A korszerűség különböző, egymás mellett élő felfogásainak vizsgálata adhatja ki egy-egy naptári pillanat irodalmi keresztmetszetét.[33] Erre találunk példát a könyv 27. és 30. oldalai között, ahol is az elbeszélő az 1945 utáni évek irodalmát tekinti át, és megállapítja, hogy megtalálható benne

                   

…a spengleri „Spätzeit” tudatától némileg beárnyékolt, ám azt „isteni képmásként” értelmezett individualitás elsőbbségét fenntartó kartéziánus gondolat, mely az eltömegesedés és a vicék szocializmusa ellenében továbbra is ragaszkodott az európai személyiség fausti-nietzschei értékvilágához…[34]

                 

A könyv szerint ebben az időpontban két évtizedes hagyománya volt annak a gondolatnak is, mely

                     

…radikálisan megkérdőjelezte a könyvtárak és múzeumok nevelte polgári individualitás önámító értékrendjét, s egyre kevésbé hitt a világon felülkerekedni, azt a maga uralma alá hajtani kívánó személyiség ideáljában…

                 

Valamint beépült a hagyományba

                     

…az az avantgarde elképzelés is, hogy a világ rendje nem valamely egységteremtő szubsztancia megtestesülése, tehát mint ilyen, magán viseli a kaotikusság, a viszonylagosság, az értelemnélküli létezésmód jegyeit is.[35]

                   

A naptári értelemben vett korszak irodalmában szerepet játszottak a népi írók is. A 29. oldalon azt olvashatjuk, hogy a népi irányzat képviseli az „irodalmi-esztétikai fogalmakkal legnehezebben leírható hagyományvonalat”. Ez az állítás – Kulcsár Szabó Ernő más műveinek ismeretében – már önmagában is elmarasztalásként olvasható. Az irányzat jellemzőinek felsorolása logikus folytatása ennek a megfogalmazásnak és a benne elrejtett kritikának. Az említett oldalon az találjuk, hogy a népi írók

                   

…egyfajta hagyományos elbeszélő realizmus és az élményi vagy zsáneres vallomásköltészet formái között alakították ki esztétikai világértelmezésüket, s külön valóságfeltáró, félirodalmi műfajt teremtettek: a 30-as évektől fokozatosan kibontakozó írói szociográfiát. Ez az irányzat lényege szerint kollektivista-szubsztancialista elveket vallott…

                     

A „realizmus”, „élményi”, „vallomásköltészet”, „valóságfeltáró”, „félirodalmi”, „kollektivista”, „szubsztancialista” szavak – az első világháború utáni időszak irodalmára vonatkoztatva – egytől egyig a vidékies korszerűtlenség különböző aspektusaira utalnak a szerző felfogását kifejtő tanulmányokban. Nevezzük talán tapintatnak, hogy az irányzat korszerűtlenségéből adódó súlyos kritika a könyvben végül is kimondatlan marad. Egyértelműen a kritika jelének lehet venni, hogy a népi irodalmat Kulcsár Szabó Ernő nem vette fel az alapvető, korszakos jelentőségű irányzatok közé. Az idézett szöveg és közvetlen környezete nem vagy nemigen tartalmaz nyílt értékelést. A szinte teljes elutasítás átlátásához a könyv más részeire is érdemes figyelni, és Kulcsár Szabó Ernő más munkáit is tekintetbe lehet venni. Ilyen például az a hely a könyvben, ahol a következőket olvashatjuk:

                   

…jelenleg olyan regiszterekben lelhető fel a két háború közti népies-nemzeti szemléletformák hagyománya, amelyek felől rendszerint kevesebb érvényes válasz szokott érkezni a létértelmezés egészét érintő korkérdésekre.[36]

               

Hasonlóképpen távolságtartást érzékeltet a következő részlet is:

                     

A népiek parasztmítosza föltehetőleg azért maradt tőlem távoli valami, mert a hovatartozás képzete nekem mindig közvetettebb dolog volt: inkább művelődési-kulturális horizontban tudott csak jelentésessé válni. Mert például a minőség-gondolat – amelyben talán az egyetlen megbízható antropológiai és kulturális orientáció meg tud testesülni – elvileg volt idegen a népi mozgalomtól.[37]

                   

Az ilyen helyek ismeretében nem meglepő, hogy Illyés Gyula vagy Németh László tárgyalása érdekes nehézségeket okoz a szerzőnek – még akkor is, ha a népi irányzatról adott külső értelmezésektől és értékelésektől szintén számottevő távolságot tart.

A korszerűségként értett jelent tehát meg kell különböztetni a dátumszerű jelentől. De milyen a korszerűség belső szerkezete? Összefüggő egységet alkotnak-e a korszerűség kritériumai? Vannak-e közöttük alapvetőek? Más szavakkal: koherensek-e a kritériumok? Változtatva a perspektíván megkérdezhetnénk azt is: elfogadható-e a koncepció számára, hogy a korszerűségen belül egyenértékű, de egymásból nem következő, egymásnak alá nem rendelhető változatok legyenek? Vagy korszerűből csakis egyféle lehetséges, következésképpen kivétel nélkül mindennek, ami egyébként sokféleségnek és változatosságnak látszhatik a jelen irodalmában, valamiképpen a korszerűség jelen–múlt tengelyén kell megjelennie?

A válaszokat, ha vannak, a könyv utolsó negyedében érdemes keresni. Vegyük például a posztmodern elbeszélő prózáról szóló részt, mely öt nevet említ. Esterházy Péter és Nádas Péter külön fejezetet, Grendel Lajos, Krasznahorkai László, Márton László bekezdésnyi ismertetést kap. A három összefoglalótól rövidségük miatt el lehet tekinteni, s mindössze Esterházy és Nádas tárgyalásával érdemes számolni. De – mivel a könyvben a magyar posztmodern alapesetének minősül – most még Esterházy bemutatását is el lehet halasztani. Nádas regényei azért válnak érdekessé ebben az összefüggésben, mert valamilyen, viszonylag jól körülhatárolható értelemben sokkal inkább próbára teszik Kulcsár Szabó Ernő elgondolásának egészét, mint Esterházyéi.

A mai korszerűség – vagyis a posztmodern – szerkezetére és egyöntetűségére irányuló kérdés nem egészen idegen a Nádasról szóló résztől, mely a következő mondattal kezdődik:

                 

Az Egy családregény vége és a Termelési regény megjelenése után a kritika – érthető okokból – hajlott arra, hogy lényegében egyazon paradigma változatainak tekintse Nádas és Esterházy prózaírását.[38]

                         

A narratív okság, ahogyan Terry Pratchett szokta használni ezt a kifejezést, azt diktálná, hogy erre a nyitásra tagadólagos lezárásnak kell felelnie. Hasonlóképpen tagadást látszik előkészíteni az is, hogy az elbeszélő – érezhető fenntartásokkal – a „kritikának” tulajdonítja a véleményt, mely Esterházyt és Nádast ugyanabban a paradigmában helyezi el. A fejezet utolsó mondata azonban nem egyértelmű helyzetet ír le, hanem a puszta állításnál és tagadásnál bonyolultabb következtetést fogalmaz meg:

                       

Nádas prózaírása […] minden bizonnyal alternatívája is a feltartóztathatatlan posztmodern imagináció művészetének.[39]

                     

Miből adódik a „minden bizonnyal” kifejezésben megmutatkozó tétovaság, mely egyébként meglehetősen ritka jelenség a lendületes stílusú könyvben? Úgy látszik, a szerző történetesen Nádasnál leíró s egyben értékelő kifejezései használhatóságának határára érkezik.

A könyv elbeszélője úgy véli, az Egy családregény vége című regényben

                       

…az organikus történés széthullását egy másik nagy elbeszélés, a bibliai zsidó üdvtörténet ellensúlyozza. S itt már világosan látható lesz Nádas prózaírásának az az egyénítő jegye, hogy ez az írásmód a történetalkotás iránti összes elbeszélői kételye ellenére sem válik a nyitott mű példájává. […] az utolsó nagy elbeszélés széthullásának vagyunk a tanúi. Csakhogy ezt a tapasztalatot mégis olyan önmagába záruló epikai fikció továbbítja, melynek poétikai eszköztára valójában a tárgyias-szenzuális érzékelésű nyugat-európai elbeszéléskultúra hagyományára emlékeztet. S mint ilyen, a megalkotható és elbeszélhető világszerűség igényét örökíti tovább.[40]

                       

Nádas regényében, sőt prózaírásának „egyénítő jegyében” tehát valami olyasmit lehet felfedezni, ami megakadályozza, hogy írásait a nyitott mű példájának tekintsük, ráadásul a regényben a megalkotható és elbeszélhető világszerűség igényével találkozunk.[41] Az Emlékiratok könyvében pedig

                           

A nyelvbe vetett bizalom elvét minden kétséget kizáróan maga az egynemű, a különböző kvázi-szólamokat magába olvasztó integratív elbeszélőstílus testesíti meg.[42]

                       

Mindennek tetejébe az Emlékiratok könyve

                           

…lényegében nem szakít ama klasszikus polgári elbeszélőhagyománnyal (Bildungsroman), amelynek poétikája szorosan kötődött a személyiség időbeli önmegalkotásának képzetéhez.[43]

                     

A későbbiekben látni fogjuk: Kulcsár Szabó Ernő koncepciójában az efféle állítások, mivel egyaránt a jelenbeli korszerűtlenséghez kapcsolódnak, elmarasztalást szoktak előkészíteni – vagy már eleve, önmagukban is megtestesíteni. Nádas esetében azonban mintha másképpen volna:

                       

Nádas nagyszabású kísérletének sikere a hagyományszemlélet olyan új lehetőségeit honosította meg a magyar irodalomban, amelyekre csak a kifejezetten irodalomteremtő korszakokban akad példa. Az Emlékiratok könyve ugyanis nemcsak megszakít és átértelmez, hanem interkulturális értelemben is új kapcsolódásformákat kínál a hagyományhoz.[44]

                       

Nádas regényeinek tárgyalása nem a korábbi fejezetben (melynek címe: Kétféle beszédmód között), hanem a posztmodern-fejezetben (A posztmodern és az „új érzékenység”) kapott helyet, vagyis ki kellene derülnie, miképpen viszonyulnak a regények korszerűtlen összetevői a jelenkor korszerűségéhez. A korszerűség mint értékkritérium azonban nem jön elő Nádas regényeivel kapcsolatban. Az idézett részletek mintha azt a következtetést készítették volna elő, mely szerint Nádas regényei nem megújítják a hagyományt, hanem sokkal inkább a múltbeli, „klasszikus polgári” korszerűség elveit alkalmazzák. Ha viszont Nádas regényírása korszerűtlennek látszó összetevői ellenére egészében véve valamiképpen mégis korszerűnek minősül, akkor a fejezet nélkülözi a nem kifejezetten paradigmatikus korszerűség megragadásának módját. Hozzá kell tenni ehhez még azt is, hogy az olyan kifejezések, mint a „világszerűség” (melynek a posztmodern egyik jellemzőjeként a „szövegszerűség” az ellentéte) vagy a „nyelvbe vetett bizalom” (melynek a „nyelvi megelőzöttség” és a „nyelv uralhatatlansága” a posztmodern ellentéte Kulcsár Szabó Ernőnél) a könyvben rendszerint egyszerre töltenek be leíró és (negatív) értékelő szerepet.[45] Mivel azonban Nádasnál a pozitív értékeléshez társulnak a korszerűtlenség jellemzői, a koncepció szempontjából meghatározó viszony megbomlik, és tétovaság, bizonytalanság mutatkozik.

A fejezet alapján nem lehet egyértelmű válaszokat adni a korábban feltett kérdésekre. Nem derül ki például, az elbeszélő egyazon paradigmába sorolja-e Esterházy és Nádas regényeit. Nem lehet tudni, koherensek-e a posztmodern kritériumai, vagy azt, lehetségesek-e egyaránt és egyenértékűen korszerű, de egymásból nem levezethető változatok a posztmodernen belül. De más szempontból is bizonytalanságot láthatunk az egyes alkotók megítélésében. A könyvet megelőző tanulmányok egyikében azt olvashatjuk, hogy Tandori Dezső prózája sokban rokonítható „a posztmodern regényírás amerikai képleteivel”.[46] Ehhez képest a könyvben Tandori a Kétféle beszédmód között című fejezetben kapott helyet, és vele kapcsolatban a „posztmodern”, pontosabban szólva az „utómodern” szó tagadólag jön elő: Tandori műveinek bizonyos vonásai mindössze az „utómodernség határaiig” hatoltak el.[47] Az említett, 1990-ben megjelent tanulmányban a teljes értékű posztmodernséget egyedül az elbeszélő képviselte, az irodalom még nem zárkózott fel hozzá korszerűségben:

                 

Esterházy számos posztmodern jegyet felmutató, ám alapjában nem a nyelvválság élményéből táplálkozó regényírása az elbeszélés egyvonalúságának feladásával, a diszkontinuitást és ismétlődést szervezőelvvé emelő, attraktív alakítástechnikájával olyan új személyiség- és világértelmezésbeli ösztönzéseket adott máris a modern magyar prózának, amilyenekre évtizedek óta nem akadt példa.[48]

                   

Anélkül, hogy e fogalom [a posztmodern] általános használhatóságának kérdéseibe bocsátkoznánk, annyit leszögezhetünk, hogy az újabb magyar prózaírás, még ha konvertálhatóvá tudta is tenni a rokon korélményekre adott térségi válaszok némelyikét, bizonyos alaki hasonlóságok ellenére sem osztozik igazán a posztmodern áramlatok dilemmáiban.[49]

                       

Elképzelhető, hogy az irodalomtörténeti könyvből azért hiányoznak az efféle megjegyzések, mert kétségessé tehetnék azt a megállapítást, mely szerint az „élő irodalmiság” írja újra a nemzeti irodalom történetét. Ha ugyanis a magyar próza „élő irodalmisága” még nem igazán jutott el a posztmodern állapotba, akkor nem lehet abban a helyzetben sem, hogy újraírhassa az irodalom történetét. Mindenesetre a könyv nem ismétli meg az utóbbi két idézetben olvasható, az újabb magyar prózaírás posztmodernségét illető fenntartásokat. De a könyv posztmodern fejezetét lezáró következtetés még eme fenntartások nélkül is bizonytalanságot fogalmaz meg: Nádas prózaírása „alternatívája is” a posztmodernnek. Ha viszont ilyen jellegű és mértékű bizonytalansággal találkozunk éppen azon a ponton, ahol az elbeszélő szerint az „aktuális irodalmiság” írja az irodalom történetét, akkor a múlt leírására és értékelésére egyszerre használt fogalmak is bizonytalanná és kérdésessé válnak. Bármikor máskor is előjöhetnek a koncepció alapjait érintő kételyek, bármikor máskor is szétágazhat a fogalmak leíró és értékelő használata, bármikor máskor is elképzelhetők a lehető legpozitívabban értékelendő alternatívái az éppen létező korszerűségnek. De következik-e ebből, hogy érték és korszerűség nem feltétlenül jár együtt, vagy az, hogy a korszerűség kategóriája esetleg még érdemi megszorításokkal sem használható értékelésre?

                       

                 

Többértelmű értékelés

                 

A magyar irodalom története 1945–1991 című műben több, egymással kisebb-nagyobb feszültségben álló értékrendszer van jelen. A könyv uralkodó értékrendszereit az egymástól nem független hajdani korszerűség és jelenbeli cselekvőképesség alkotják.[50] Mellettük azonban számos más értékelési mód is megtalálható. Saját és idegen, belső és külső, személyes és konvencionális, szándékolt és önkéntelen elkülönítése, ha lehetséges, soha nem egyszerű. Az értékrendszerek megkülönböztetésének bonyodalmai ellenére időnként jól látható mintázatok rajzolódnak ki a könyvben. Vannak például az értékeléseknek olyan mozzanatai, melyek Kulcsár Szabó Ernő személyes elfogultságaiból következnek. Olyan előzetes vonzalmak és értékválasztások nyomai ezek, melyeket a könyv gondolatmenete sem felülvizsgálni, sem megerősíteni nem képes. Az ilyen, tagadhatatlanul egyéni következetlenségek meglétét talán váratlannak vagy indokolatlannak lehetne tekinteni abban az elméletben, mely programszerűen tagadja a személyiség és a személyesség szerepét az irodalomban és az irodalomtudományban, s mely az alapvető fogalmait és értékeit minden esetben az egyénen keresztül érvényesülő, de egyénen túli hatóerőkből vezeti le, valójában azonban nincs benne semmi meglepő.

Az elfogultságból adódó következetlenségek egyik fajtájának felderítésére a szerző elgondolásának azt az elemét használhatjuk, mely szerint „a mű és hatása még elvileg sem választhatók el egymástól”.[51] Milyen mértékben érvényesül ez az elv a könyvben? Igaz-e az, hogy a múlt legnagyobbjait annak alapján tekintjük a legnagyobbaknak, hogy meg nem szűnő kölcsönhatásban állnak a jelen irodalmával? Egyazon történet számol-e be mű értékéről és hatásáról, vagy elmondásukhoz külön történetszálakra van szükség? Vegyük például Szabó Lőrinc esetét. A választást, ha szükséges, az indokolja, hogy Szabó csaknem az egyetlen olyan szerző a könyvben, aki a legcsekélyebb mértékben sem részesül a könyvet átható fanyalgásból. Mivel Kulcsár Szabó abból indul ki, hogy a posztmodern előtt a magyar irodalom egésze volt „lépéshátrányban” a világirodalomhoz képest, a leértékelés, mely ebből az ítéletből adódik, szinte minden íróra szétsugárzik. Szabót azonban nem éri a korszerűtlenség vádja. Éppen ellenkezőleg:

                             

A Te meg a világ legjobb darabjainak vadonatúj dialogikus horizontmozgása […] azzal magyarázható, hogy az alanyi beszédhelyzet „meghaladhatatlansága” mellett rendre megjelenik a vele ugyan kibékíthetetlen, szükségszerűen szembenálló, de egyszersmind rajta túli személytelen távlat is. […] Hogy a dialogikus létérzékelésnek ez a módja személyiségen túli indokoltságú, az olyan felismerése a két világháború közti magyar lírának, amely a világirodalom vezető áramlatain belül helyezi el nemcsak József Attila, hanem Szabó Lőrinc költészetét is.[52]

                             

A könyv szerint azonban a „vadonatúj dialogikus horizontmozgásban” gyanított, világirodalmi mértékkel mérhető korszerűség mindmáig befogadói, kritikai értetlenséggel találkozik. A 42. oldalon azt olvashatjuk, hogy a Tücsökzene

                                     

…alighanem máig sem nyerte el méltó helyét az újabb magyar irodalom történetében. Fogadtatása ugyanis arra vall, hogy értékeit elismerve sem vette észre a kritika: az 1945–48 közötti periódus költészettörténeti fejleményei olyan metafizikai horizontok időleges megerősödésével jártak együtt, amelyeknek nézetéből a Tücsökzene csupán egyfajta összegző, önéletrajzi ciklusként értelmezhető.

                               

A fejezet végkövetkeztetése is érték és hatás szembeállításán alapul. A könyv szerint Szabó utolsó versei kiteljesítik és lezárják

                       

…egy olyan különleges költői pályának a horizontját, amelyik a magyar líra történetében először szembesült nyelvi-poétikai magatartásként az individuum viszonylagosságának tapasztalatával. Szabó Lőrinc óta tehát nemcsak alkotni, de olvasni is másként kell a modern magyar verset. Recepciója alighanem mindmáig ezért van lépéshátrányban, befogadásának hiányai a későmodern versértés hagyományának hazai kialakulatlanságáról tanúskodnak.[53]

                   

A felhasznált képlet nem ismeretlen a művészetek történetében, de ez a formája csakis másféle felfogásban engedhető meg. A képlet szerint Szabó, itthon, megelőzte a korát, és „vadonatúj” eljárásai csak a korszerűségben hozzá felzárkózott korszakban volnának méltányolhatók – s ez igaz annak ellenére is, hogy a műhöz képest a befogadása még mindig lemaradásban van. A képlet nem ismeretlen, de ellentétben áll azzal a tétellel, mely szerint mű és hatása még elvileg sem választható el egymástól. Az idézett szöveg a múltbeli és jelenkori irodalmiság számára meg nem nyilvánult potencialitást tulajdonít Szabó verseinek, következésképpen a versekben fellelhető, a korszerűség dialogikus és személytelen szerkezeteiben megalapozott igazi érték és a hatástörténet alakulásának elmondása két merőben különböző, egymással összemérhetetlen történetszálat igényel. Az elbeszélő Szabó verseinek jellegét és értékelését nem abból vezeti le, miképpen viszonyul hozzájuk a jelen irodalmisága, hanem abból, miképpen kellene viszonyulnia. Vagyis a könyv értékkritériumként használja Szabó esetében a jelenkor irodalmisága számára még mindig lappangó, fel nem ismert egykori korszerűséget. A korszerűség leíró és értékelő használata összefügghet egymással, de kapcsolatuk nélkülözi a jelen irodalmiságának támogatását. Mindenesetre ezen a ponton bizonyosan nem a jelen irodalma, hanem a jelen irodalmától, kritikájától és irodalomtudományától önmagát látványosan megkülönböztető irodalomtörténész írja az irodalom történetét. A művek vélt hajdani korszerűsége és saját értéküket felismertető jelenbeli cselekvőképessége ezek szerint olyan ellentétbe kerülhet, melynek megszűnése – ha az irodalomtörténetet nem az irodalomtörténész írja – a könyv megjelenéséig nem következett be. Vagyis a lehetőséget, melyet a könyv alkalmaz, maga a koncepció zárja ki.

Másféle elfogultság látható Németh László esetében. Az ő tárgyalása annyiban emlékeztet Nádaséra, hogy a könyv Németh regényei korszerűtlenségének különböző változataira és fokozataira tesz célzásokat, ugyanakkor elismerő szavakkal szól róluk. A korszerűtlenség bírálata pedig ugyanolyan módon tapintatos, mint a népi írók esetében: az elmarasztalást nem nyílt értékelések, hanem célzások, körülírások és azok a kategóriák hordozzák, melyekben Kulcsár Szabó Ernő elhelyezi Németh László műveit, a nyílt értékelések ezzel szemben nagy értéket sugallnak. Eleve már az is a kritika jelének vehető, hogy az elbeszélő egyáltalán összefüggésbe hozza Németh László irodalmi műveit az összességében elmarasztalt népi mozgalommal.[54] (Miközben Szabó Lőrinc némiképp hasonló kapcsolata a népi írókkal említetlen maradt.) A népi eszmeiség jellemzésénél olvashatjuk, hogy legkiemelkedőbb irodalmi teljesítményeit

                       

…a mozgalommal ellentmondásos viszonyban lévő Németh László, és a mozgalom baloldali vonulatához tartozó Illyés Gyula műveiben érte el. A népi művészetideológia meglehetős hangsúlyt helyezett az irodalom nemzeti küldetésére: a magyar történelmi sajátosságokra hivatkozva ezért bizonyos fokú térségi különállóságot, a társadalmi feladatmegoldás nem szűnő kényszeréből adódó, sajátos közösségi karaktert, vagyis egyfajta fejlődéstörténeti immanenciát tulajdonított a magyar irodalomnak.[55]

                         

Néhány oldallal később, de még mindig a Németh László-fejezeten kívül azt találjuk, hogy

                   

…Németh regényírása kétségkívül a két háború közti népiség esztétikai hagyományai felől közeledett egy korszerűbb lélektani realizmus felé…[56]

                   

Az érzékelhető tapintat ellenére is félreérthetetlen a „térségi”, „közösségi”, „társadalmi” vagy a „korszerűbb” szavakban megmutatkozó bírálat, s nem mellékes az sem, hogy a „realizmus” – legyen akár lélektani is – az elbeszélő próza csekélyebb értékű, „metonimikus” változatához tartozik a könyvben. Szintén nem érdektelen a rangsorolás, amikor Kulcsár Szabó Ernő azt állítja, Németh László értekező prózája

                 

…talán még a regényeinél is nagyobb hatást gyakorolt a kortárs nemzeti kultúrára.[57]

                 

A múlt idejű igealak nyilvánvalóvá teszi, hogy a „kortárs” szó ebben az összefüggésben nem „jelenbelit”, hanem „akkorit” jelent. Az ezután következő mondatokban azonban a szerző azt állítja, hogy Németh László esszéi a jelenben is hatnak. A bennük található nézetek:

                         

…horizontja sok tekintetben máig meghatározza az irodalomalkotó értelmiség szerepfelfogását.[58]

                         

Következésképpen az előbbi mondatnak, ha kizárólag az értekező prózára vonatkozna, jelen idejű igealakot („gyakorol”) kellene tartalmaznia. A mondat azonban semmiképpen nem állhat jelen időben, mert akkor azt jelentené, hogy nemcsak az esszék, hanem a regények is nagy hatást gyakorolnak – még ma is. A Németh Lászlóról szóló fejezet azonban éppen ezt a valamiért kényelmetlen állítást próbálja meg kikerülni: a szerző nem ismétli meg Németh László „európai mértékű” korszerűségére vonatkozó korábbi állítását.[59] Egyébként is, a könyv szerint a világszerű, realisztikus megjelenítésformák – és Németh László regényeit ebbe a kategóriába kell besorolni – „egyértelmű leértékelődésen” mentek keresztül.[60] A könyv nem tesz említést arról, hogy Németh László regényei – a csoport, melybe tartoznak, leértékelődésén kívül – bármiféle kapcsolatban állnának a posztmodern irodalommal, s ez a könyv koncepciójában a lehető legterhelőbb ítéletek közé tartozik.

A kimondatlanul is jelenlévő kritika ellenére az elbeszélő nagy értéket tulajdonít a regényeknek: Németh Lászlót például a „modern magyar epika klasszikusának” nevezi, vagy azt állítja, hogy Égető Eszter a „magyar regénytörténet egyik legszebb nőalakja”.[61] Ezek az értékek nemcsak Kulcsár Szabó Ernő koncepcióján kívülről származnak, hanem teljes mértékben – s nem véletlenül – értelmezetlenek is maradnak a koncepción belül. Hogy a szöveg voltaképpen erősen bírált szerzőket olyan értékekkel ajándékoz meg, melyek semmilyen értelemben nem tekinthetők a koncepció részének, a könyv olyan részeiben is előfordul, ahol nem feltételezhető hasonló személyes elfogultság. Juhász Ferencről például az egyik helyen azt olvashatjuk: „különleges költői kvalitásokat” mutat fel, a másik helyen pedig azt: „tüneményes költői tehetséggel” rendelkezik.[62] Ebben az esetben – mivel az elbeszélő a lehető leghatározottabban tagadja, hogy az irodalomtörténetnek bármilyen értelemben foglalkoznia kellene az alkotók személyes körülményeivel és egyéni adottságaival – még nyilvánvalóbb, hogy a költőhöz társított érték a szerző koncepcióján kívülről, ismeretlen és a koncepció számára elvben is megismerhetetlen világból származik. Ilyen és hasonló esetekben az érték jellege, sőt már az is, hogy az illető érték mennyiben tekinthető egyáltalán értéknek, meghatározatlan marad, s így az értékállítás egyaránt ki van szolgáltatva akár végletesen ellentétes értelmezéseknek is.

Nyílt és burkolt értékelés feszültségét tapintatnak neveztük. Kimondott és kimondatlan, vagy általában véve a különböző fajtájú értékek és értékszintek viszonyának meghatározatlansága a szokásos értelemben vett tapintatnál vagy udvariasságnál jóval bonyolultabb játékot tesz lehetővé a könyv számára. Az eddigi példák, melyek a koncepción kívülről származó és a koncepció alapkategóriáiban megtestesülő értékek viszonyának feszültségét mutatják, az egyszerű esetek közé tartoznak. Mások véleményének, illetve az egyes embereken keresztül érvényesülő, de voltaképpen személytelen igazságoknak a felidézésekor a lehetséges érdemi átfedések és pusztán felszíni hasonlóságok, illetve a hasonló mértékű kimondatlanság és többértelműség miatt nehezebb kérdések jönnek elő.

Az értékek tehát, melyeket az elbeszélő összefüggésbe hoz Németh László regényeivel, nem a könyv koncepciójából következnek. A koncepció ellentétben áll a fejezet nyitó mondatával, mely szerint Németh László a modern magyar epika klasszikusa. A fejezet a következő két mondattal zárul:

                     

Az Égető Eszter és az Irgalom felszólító jellegű üzenete a befogadói válasz igenlő formáira apellál. Zártabb jelentésképzésükhöz képest az Iszonynak alighanem az biztosít hosszabb utóéletet, hogy a műbeli értékválasztást igenlő és tagadó olvasók történeti sora egyaránt esztétikai élményben részesülhet.[63]

                       

Az idézet első mondata, mely szerint Németh László két regénye egyetértést igényel az olvasótól, a könyv által használt összefüggésrendszerben erős bírálatnak minősül. Ehhez a kritikához a második mondat, kimondatlanul, még azt is hozzáteszi hogy az olvasók által értelmesen választható lehetőségek végletes korlátozása útjában áll az esztétikai élmény kialakulásának. Egyedül az Iszony mentesül valamelyest az elmarasztalástól, de a könyv még ennek a regénynek sem jósol hosszú utóéletet, mindössze a másik két regénynél alighanem hosszabbat.

Veres András éles szemmel vette észre, hogy a könyv Ottlik-fejezetében

                   

Az elismerő szavak nem […] maradnak el, csak épp a kifejtés nem igazán támasztja alá e szavakat. Kulcsár Szabó ugyanis nem osztja az írók lelkes véleményét, az Iskola a határon szemléleti pozícióját (az európai regényirodalom perspektívájából nézve) elavultnak tartja, ám ezt csak erős szordínóval adhatja tudtunkra…[64]

                     

Az eljárás, melyet Veres András meglátott, legkevésbé sem korlátozódik erre a fejezetre, hanem kiterjed a könyv számottevő részére, szinte az egészére. Németh Lászlóval kapcsolatban Veres András arra figyelt fel:

                         

…Kulcsár Szabó mérhetetlenül túlbecsüli Németh László szépírói teljesítményét. Kétlem, hogy az Iszony „a modern magyar regénytörténet… kiemelkedő alkotása” lenne (80. old.), legfeljebb Németh László kevésszámú olvasható művének egyike, szemben az olvashatatlan Égető Eszterrel, melynek hősnőjét Kulcsár Szabó „a magyar regénytörténet egyik legszebb nőalakjának” nevezi. (82. old.)

                     

A bánásmód azonban, melyet a könyv Németh Lászlóval szemben alkalmaz, nem különbözik attól, ahogyan Ottlikkal jár el. Kívülről származó, de értelmezetlenül hagyott dicséretek, mintegy idézőjelben álló vélekedések jönnek elő a szövegben, közben pedig az elbeszélő – ugyanúgy mint Ottlik esetében – Németh László regényeit elavultnak tartja, „ám ezt csak erős szordínóval” adja tudtunkra. Nagyjából ez a szerkezet az, melyet többszörös kódolásnak, többértelműségnek vagy tapintatnak nevezhetünk.

Elismerésnek is vehető kifejezések és kimondatlan, de különböző módokon jelzett fenntartások nagy gonddal kialakított összjátékát szemlélhetjük az Illyés Gyula-fejezetben is. Hogy a könyv burkolt megfogalmazásaiból kikövetkeztethető bírálat voltaképpen udvariasan és visszafogottan előadott, de teljes elutasítás, megerősíthető a szerző Illyés-tanulmánya alapján is, mely néhány évvel a könyv megjelenése után látott napvilágot. A magyar irodalom története 1945–1991 című könyvben azt olvashatjuk, hogy Illyés

                       

…életművében a képviseleti irodalomeszmény uralma alá hajlik a klasszikus modernség nyugatos hagyománya. Méghozzá modellképző érvénnyel, hiszen e kulturrelativista értékfelfogás jegyében közel négy évtizeden át jelentős művek sorával erősítette meg a szociális szerepértelmezésű irodalom folytonosságát.[65]

                   

Már a „klasszikus modernség nyugatos hagyománya” kifejezés sem pozitív, esetleg semleges, hanem az elavult korszerűségnek kijáró, enyhén elmarasztaló értékelést juttat érvényre. Igaz, ez a kifejezés még mindig jóval kevésbé negatív, mint a „képviseleti irodalomeszmény” vagy a „szociális szerepértelmezésű irodalom”. A közvetlen kontextusból mindez talán alig látszik. A „jelentős művek” kifejezés rendszerint elismerő szövegösszefüggésben szokott előfordulni, és általában döntő mértékben határozza meg közvetlen környezetének értékizotópiáját, a fejezeten belül azonban semmi nem támasztja alá használatát, s végül nagyrészt hitelét veszti, vagyis besorolódik a koncepción kívülről származó, bizonytalan és kétes megítélésű kifejezések közé. Aki Kulcsár Szabó Ernő művei közül csak ezt a könyvet vagy a könyvnek csak ezt a részét olvassa, talán nem is érzékeli, a „szociális” és a „képviseleti” szavak hol helyezik el Illyés életművét a korszerűségek egymást felváltó sorozataként értelmezett irodalmi időben. A fejezetben végig ugyanezt a játékot követhetjük szemmel:

                       

…igaz ugyan, hogy a harmincas években programosan újnépies irányba fordult líráját az élményjelleg és a zsáneres-epikus vonások uralják, de az egynemű esztétikai összhatás mindig a széttartó impulzusok kiegyenlítő dinamikájából keletkezik.[66]

                     

Ez a mondat is, mint a fejezet egésze, többértelmű. Az első olvasásra esetleg tárgyilagosnak ható leíró kifejezéseken túl súlyos bírálatot is tartalmaz, melynek az „újnépies”, „élményjelleg” „zsáneres” szavak a jelzései, de voltaképpen még a mondat második fele is, mely a posztmoderntől idegen „egynemű” esztétikai hatásról szól, burkolt elmarasztalás. Efféle, tapintatosan kódolt kitételek készítik elő a fejezet végkövetkeztetését, mely szerint Illyés verseiben

                     

…voltaképpen ritkán kap hangot az a létszemléleti eredetű kétely, amely századunkban az ember megváltozott metafizikai helyzetére adható válaszok viszonylagosságából keletkezett. Az Illyés-líra értékbiztonsága ezért úgyszólván folyamatos ellentétben áll a modernség egyik alaptapasztalatával.[67]

                   

Esetleg úgy látszhat, az utolsó mondat mintha pusztán formailag állítaná ellentétbe Illyést a modernséggel, valójában azonban megtagadja tőle a modernséget, tehát a modernség előtti világban, magyarán nem a 20. században, hanem valamely korábbi korszakban helyezi el Illyés költészetét. Bizonyság erre az 1998-ban megjelent tanulmány, mely immár nyíltan is 19. századi perspektívába állítja Illyés verseit:

                           

Az önreflexív mozgásban „megtörténő” igaz(ság)nak ez a hegeli struktúrája olyan klasszikus alakban termeli újra Illyésnél a lírai beszéd kétpólusú 19. századi alapképletét, hogy benne a beszéd igaz voltának elsősorban a másban való ön(újra)felismerés lesz a mindenkori formája.[68]

                     

A könyv – a koncepciójának legfontosabb összetevőiből adódó bírálattal szemben – vajmi kevés értéket fedez fel Illyés költészetében, s amely értéket mégis felfedezni látszik, menet közben visszavonja. A „széttartó impulzusok” például egyértelmű értéknek számítanának a könyv koncepciójában, ha nem az eleve tudható és várható „egynemű esztétikai összhatás” alárendeltségében fordulnának elő. A fejezetben előkerülő dialogikusság szintén értéknek tekinthető a könyvben, de nem akkor, ha a „célértékek” már „a vers alapszituációjából beláthatók”, s ha a „többszólamúság” nem a „kétely”, hanem sokkal inkább az „értékbiztonság” kifejezője.[69] A könyv első háromnegyedében az önálló fejezetben szereplő írók között Illyés Gyula látszik Szabó Lőrinc értékellentétének – olyannyira, hogy a fejezet végére már az is kérdés, miért kapott önálló fejezetet, sőt miért került be a könyvbe. Saját jogán, vagyis összességében korszerűtlennek ítélt, a 19. századhoz tartozó költészete miatt aligha. A választ ismét a könyv koncepcióján kívül kell keresni: a fejezet megemlíti, hogy Illyés „vitathatatlan alkotói tekintéllyel” rendelkezett a könyvben tárgyalt időszakban, és Kodály Zoltán, Lukács György, Németh László társaságában meghatározó szerepet játszott a korszak „szellemi arculatának alakításában”.[70] Illyés az ilyen és hasonló véleményeknek köszönheti jelenlétét a könyvben. Az Illyés-fejezet kívülről vett vélekedésekkel és értékelésekkel indul, és – kimondva-kimondatlanul – messzemenő bírálattal zárul.

A már említett Illyés-tanulmány abból az állításból indul ki, hogy ritkaság az olyan

                     

…látványos és hirtelen recepciós törés, amelynek az Illyés-líra esett áldozatul a 90-es években.[71]

                     

Könnyen lehet azonban, hogy a törés nem a kilencvenes években következett be, hanem évtizedekkel korábban, s valószínű az is, hogy ez a sokkal inkább folyamat, mint törés nem volt hirtelen vagy látványos. Mindig is akadtak némelyek, akiknek – mert már régen sem becsülték túl – nem kellett hirtelen leértékelniük Illyést. Mindenesetre Király István az egyetemi óráin már a hetvenes évek végén sokéves, évtizedes tapasztalatként számolt be arról, hogy egyesek nem átallják kétségbe vonni Illyés költészetének értékét. Számos oka volt annak – nem utolsósorban éppen a tanszékvezető, akadémikus Király István, aki véleményének súlyát számtalan egyéb tisztséggel, például parlamenti képviselőséggel, a Szovjet Irodalom című kiadvány szerkesztésével és az MSZMP KB különböző szerveiben végzett pártmunkával is igyekezett növelni –, hogy az efféle vélemény, bár létezett, a korabeli viszonyok között, nyomtatásban, nem jelenhetett meg. Illyés tekintélye, mint a fejezet állítja, valóban „vitathatatlan” volt: sokaknak eszükbe sem jutott vitatni, másoknak pedig nem volt szabad. A kétségek egyébként a legkevésbé sem korlátozódtak Illyés költészetére, hanem kiterjedtek értekező és prózai elbeszélő műveire is. Sem az Illyés-fejezet, sem az Illyés-tanulmány gondolatmenete nem azon alapul, hogy a kilencvenes évek irodalmi fejleményei hirtelen és látványos módon derítettek volna fényt Illyés költészetének 19. századi jellegére, vagyis a könyvben és a tanulmányban megnyilvánuló erős bírálat sem valamiféle törésszerű szemléleti váltás eredménye. Hozzá kell tenni ehhez azt is, hogy a könyv kimondatlanul is azt sugallja: az olyan korlátozások, mint a „képviseleti” elv vagy a „szociális” töltet már akkor is elavult szemléletet hoztak vissza az irodalomba, amikor a népi mozgalom kialakult. A kilencvenes években megszűnt Illyés bírálhatatlansága: immár és ismét hangot lehetett adni a kritikának – igaz viszont, hogy a talán mindig is meglévő kételyek és a már korábban bekövetkezett leértékelés valamelyest csökkentette a bírálat kései kinyilvánításának jelentőségét.

Mindebből számos tanulság kínálkozik. Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti munkában szokatlanul többértelmű, többszörösen kódolt szöveget hozott létre. Az efféle többértelműség, mely többnyire az üldöztetés körülményei között szokott előfordulni, összefügg a heterogén olvasóközönség eltérő elvárásai egyidejű kielégítésének reményével.[72] Vagyis a többértelműség ezúttal is azt jelenti, hogy a szöveg különböző rétegeit különböző felfogású emberek különbözőképpen, akár ellentétesen is olvashatják anélkül, hogy alaptalanul vagy teljesen alaptalanul járnának el. Ugyanezt a jelenséget lehet úgy is szemlélni, hogy a szövegben található értékek, mivel nem egyazon koncepcióból származnak, és egymásétól eltérő szerepet kapnak, helyenként érzékelhető feszültségbe kerülnek egymással. Az egymástól elkülöníthető nézet- és értékrendszerek a szerző más munkáinak ismeretében végül is jól rangsorolhatók. Amikor a különböző értékelési módok szembekerülnek egymással, a nyílt, de kívülről származó és értelmezetlenül hagyott értékek mindig alacsonyabb besorolást kapnak, mint a koncepció alapkategóriáiban megtestesülő, némiképp burkoltan érvényesített értékelések, s így külső és belső eleve nem dialogikus helyzetben találkozik egymással. Annyira nem, hogy az ellentétük rendszerint a felidézett külső vélekedések jelentős mértékű hiteltelenítését hozza magával.

A koncepció kategóriáiban megnyilvánuló értékelés és a nyílt értékállítás viszonyában fontos szerepet játszik, hogy az elbeszélő számára az egyes művek értéke elsősorban vélelmezett egykori és mai korszerűségük játékának függvényében alakul, nem pedig valamiféle általánosabb „érték”, „színvonal” vagy „minőség” értelmező indoklásának tekinthető. Számolni kell azzal is, hogy a szerző számára létezik a megítélésnek valamiféle összegzett formulája, mely oly mértékű átalakulást hozhat magával, hogy az egyes részértékek akár az ellentétükbe is fordulhatnak, és már vádpontként is előjöhetnek. (Leggyakrabban Babits Mihály esetében szokott ez megtörténni.) Meg lehet ezt úgy is fogalmazni, hogy a szerző végső értékelő formulája szélsőségesen polarizált. Ez a szélsőséges kettéosztottság, a fekete-fehér látásmód másodlagosan is hat: az a költő, író, értekező, aki végső soron pozitív vagy negatív besorolást kap, a továbbiakban – mintegy az egyébként tagadott személyes önazonosság továbbéléseként – szinte minden kontextusban megőrzi a minősítést. A szerző műveiben elképzelhetetlen, hogy Friedrich Nietzsche bármilyen kontextusban esendőnek vagy bírálhatónak, Lukács György bármilyen összefüggésben méltánylandónak mutatkozzék. A fekete-fehér látásmód helyenként már-már mulatságos stiláris bonyodalmakhoz vezet. Kulcsár Szabó Ernő elítélően viszonyul Lukács György életművéhez és politikai tevékenységéhez, és az utóbbi évtizedekben mindig a legtámadhatóbb műveinek leggyengébb részleteivel hozakodik elő. Van azonban egy hely A magyar irodalom története 1945–1991 című műben, ahol az előadott mese történetesen úgy hozza, hogy – az általános elutasításon belül – valami pozitívat kellene mondani Lukács György egyes műveinek színvonaláról. Ez azonban – végül sem visszavont értéket fedezni fel az összességében negatívan megítélt szerzőnél – ezúttal is megoldhatatlan feladat elé állítja a szerzőt:

                       

A magyar irodalom sajátos helyzete ekkor abban állt, hogy ez a „deliteralizációs” folyamat Lukács György hatására lényegében már a kommunista fordulat előtt megkezdődött. Az ő Fórumbeli írásai ugyanis olyan társadalom- és történetfilozófiai alapozással sugalmazták a realizmus esztétikai magasabbrendűségét, melyhez képest a többi csatlós állam kultúrideológusainak érvelése szegény brosúra propagandának minősült. (A sors fintora, hogy a szovjet „győzelmi epika” sematizmusa azon a terepen vonult be a magyar regényírásba, amelyet Lukács még a német polgári realisták normatív értelmezésével készített elő…)[73]

                         

Hogy az elbeszélő olyan társadalom- és történetfilozófiai alapozásról beszél, melyben kell lenniük valamilyen – meg nem határozott – értékeknek, csak a második mondat második feléből derül ki, ahol is Lukács írásai a „szegény brosúra propagandával” állnak szemben. Vannak értekezők, akik számára semmi nehézséget nem okozna megállapítani, hogy – mondjuk – Lukács egyes művei magas színvonalúak vagy érdekesek, ugyanakkor elhibázott, korszerűtlen vagy akár ártalmas koncepciót érvényesítenek. Lukács György vagy Babits Mihály esetében azonban Kulcsár Szabó Ernő nem tud eltekinteni a makacsul ismétlődő elmarasztalástól.

Külső és belső rangsorának kialakulása nagyjából egybeesik a fejezetek szövegének tagolásával: a felidézett külső vélekedések valamivel sűrűbbek a fejezetek elején, a koncepcióból következő értékelések rendszerint a fejezetek végén találhatók, s ezáltal némi gyakorlat birtokában az olvasó eleve kétkedéssel tekinthet a szövegek elején tett kijelentésekre és az egyes szerzőknek ajándékozott, de nem a koncepcióból következő értékekre. Mindenesetre a nyílt értékelést megfogalmazó mondatoknak, bekezdéseknek, szövegrészeknek érdemes kivárni a végét, mert előfordulhat, hogy az értékelés nem a felszíni jelentésével, hanem számottevő mértékben módosított értelemben szerepel bennük. A könyv egyes részei nem a nyitó állítás kifejtésével vagy árnyalásával, hanem éppen ellenkezőleg: zárójelbe tételével, esetenként burkolt visszavonásával jellemezhetők.

A könyv címe jelzi a kívülről vett, de a szerző koncepcióját nem korlátozó vélemények egyik legjobb példáját. A cím az 1945-ös és az 1991-es időhatárokat jelöli meg az elbeszélt történet kereteiként, majd a könyv első oldalai arról szólnak, hogy a megjelölt kezdő időpont miért nem tekinthető semmilyen értelemben korszakhatárnak a magyar irodalom történetében. A szerző koncepciója valóban máshová – nagyjából a 20-as évek végére, 30-as évek elejére – teszi a posztmodernt megelőző korszak kezdetét. Nem világos, a szerző miért választotta az 1945-ös dátumot az elbeszélt történet indításának, ha ez a dátum az irodalomtörténeti koncepciója szempontjából értelmezhetetlen.

                       

                       

[1] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest, Argumentum, 1993. A következőkben a könyv második, új előszóval ellátott, 1994-ben megjelent kiadását fogom idézni.

[2] I. m. 56.

[3] Például: Kulcsár Szabó Ernő: „Az univerzális tündérmesék után”. In Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen. Budapest, Balassi Kiadó, 1994. 30–42. 37.

[4] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 24., 26.

[5] I. m. 48. Az első mondat korábbi, először 1990-ben megjelent változata így hangzott: „A többé-kevésbé zavartalan fejlődésű irodalmak alakulástörténete általában azt mutatja, hogy az irodalomnak a poétikai formák önmozgásából kitermelődő, belső eredetű művészeti impulzusai folytonos kölcsönhatásban állnak az életvalóság felől érkező külső ösztönzésekkel.” Kulcsár Szabó Ernő: „Szövegkultúra és hagyománytudat. Irodalmunk szellemi helyzetének kérdéséhez”. In Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen. 11–29. 17. (A továbbiakban előfordul egyszer-kétszer, hogy a főszövegben említett évszám hasonlóképpen nem egyezik meg a lábjegyzetben megjelölt évvel. A főszöveg minden ilyen esetben az eredeti folyóiratközlés, s nem a tanulmánykötetbeli megjelenés évét adja meg.)

[6] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 34.

[7] I. m. 50.

[8] I. m. 90.

[9] I. m. 14.

[10] I. m. 57

[11] I. m. 101.

[12] I. m. 123.

[13] I. m. 128.

[14] I. m. 151.

[15] I. m. 183.

[16] Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1996. 228–229.

[17] I. m. 230.

[18] „Furcsa módon keveseknek tűnt eddig föl, hogy még a mi körülményeink között is mekkora blaszfémia […] mondjuk ’bolgár posztmodernségről’ […] értekezni.” Kulcsár Szabó Ernő: „Virágozzék minden virág…(?) Az átalakulás diszkurzusának néhány kérdése”. In Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen. 54–75. 67.

[19] A „népi irányzat” kifejezés a könyvből származik. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 29.

[20] Kulcsár Szabó Ernő „Az új történetiség esélyei. A mai irodalomkutatás szellemi helyzetéről”. In Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen. 88–100. 89. Kiemelés az eredetiben. Az idézett szövegekben a továbbiakban – minden külön jelzés nélkül – megmaradnak az eredeti kiemelések. A „lényegi karaktervonásokhoz” hasonló kifejezések a későbbiekben még fontos szerepet fognak játszani – annak ellenére is, hogy az idézett részletből nem derül ki, hogy a szöveg beszélője osztja-e azt az általa felidézett véleményt, mely szerint a magyar irodalomnak léteznek „lényegi karaktervonásai”.

[21] Poszler György, akinek az értekezésről írott – módfelett lelkes – opponensi véleményét a Literatura közölte, szintén érzékelte a könyv teleologikusságát: „Úgy vélem, aligha vitatható, hogy a könyv számára e kevés vagy egyetlen kilátópont a magyar posztmodern főként Esterházy és Nádas művészete fémjelezte beteljesülése körül helyezkedik el. Innen mint vég- és csúcspontból tekinti át majdnem félszázad irodalmi mozgalmainak történetét. Ez – talán nem is olyan nagyon nehéz észrevenni – becsempész az elemzésekbe valamely cél felé mozgó, teleologikus szemléletet.” Poszler György „Posztmodern irodalomtörténet – tradicionális kérdőjelekkel”. Literatura 1994/3 327–333. 329. Elképzelhető, hogy éppen erre a gondolatra utal a könyv második kiadása előszavának következő részlete: „A posztmodernség felőli ’visszaolvasás’ vádját hangoztató kritikának – a maga meglehetősen naiv hermeneutikai nézetéből – többek közt az kerülte el a figyelmét, hogy legalább kétféle távlat áll nyitva e könyvben. Noha érthetőek a műnemektől függetlenül is, egyebek mellett azért fogalmaznak meg éppen a költészet további útja tekintetében hangsúlyosan eldöntetlen várhatóságokat, mert a lírának annak ellenére bizonytalanabb a kibontakozási iránya, hogy benne jóval kevésbé tört meg a modernség polgári hagyományvonala, mint az epikában.” Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 19.

[22] I. m. 23.

[23] Kulcsár Szabó Ernő „Irodalomértésünk és a fiatal irodalom”. Kortárs 27 (1983) 627–633. 628.

[24] Kulcsár Szabó Ernő „Hatás, befogadás, esztétikai tapasztalat”. In Műalkotás – szöveg – hatás. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1987. 425–449. 439.

[25] Kulcsár Szabó Ernő: „Szövegkultúra és hagyománytudat.” 26.

[26] Kulcsár Szabó Ernő: „Hermeneutika és irodalomfelfogás”. In Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen. 76–87. 86.

[27] Kulcsár Szabó Ernő: „Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége”. In Beszédmód és horizont. Budapest, Argumentum, 1996. 7–26. 8.

[28] Kulcsár Szabó Ernő „A kettévált modernség nyomában. A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján”. In Beszédmód és horizont. Budapest, Argumentum, 1996. 27-60. 27-28.

[29] Kulcsár Szabó Ernő: „Hatástörténet és metahistória”. (Hozzáférhető-e a történetiség?)” In Irodalom és hermeneutika. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000. 54–78. 64.

[30] L. Philippe Lejeune: „Autobiography in the Third Person”. New Literary History 9 (1977) 27–50.

[31] A könyvben olvasható állításra vonatkozik Szilasi László megfigyelése: „A tétel igaz, de metaforikus.” Szilasi László: „A hagyomány történésének telosz nélküli folytonossága”. Holmi 6 (1994/3) 461–468. 465.

[32] Kulcsár Szabó Ernő: „Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége”. 12.

[33] A könyv második kiadásának előszava ebbe az irányba mutat: „Egy meghatározott történeti periódusban bizonyosan többféle szisztematikus idő él egymás mellett. (Ha szociológiai nézetből tekintünk ugyanerre, akkor ennek az időbeliségnek különböző ’értelmezői közösségek’ megléte a következménye.)” Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 11.

[34] Valószínűleg sajtóhiba lehet a „beárnyékolt, ám azt” szókapcsolat utolsó tagjában. Az én nyelvérzékem szerint itt „beárnyékolt, ám az”-nak kellene állnia.

[35] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 28.

[36] I. m. 163.

[37] „A jóindulat beszéde. Kulcsár Szabó Ernővel beszélget Szirák Péter”. Alföld 46 (1995/7) 39–60. 50.

[38] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 177.

[39] I. m. 182.

[40] I. m. 178.

[41] Érdemes megjegyezni az „egyénítő jegy” kifejezést. Az efféle kifejezések a későbbiekben még visszatérnek.

[42] I. m. 179.

[43] I. m. 181.

[44] I. m. 182.

[45] A könyv 179. oldalán a következőket olvashatjuk: „Mivel az elbeszélő személyének ez a megosztottsága ennek ellenére nem a nyelvi megalkotottság, hanem a történetek rekonstruálhatóságának elbeszéléspoétikai ismérvei felől ismerhetők fel, az énparticipáció a jelentéstani szinten megy csak végbe.” Valószínűnek látszik, hogy az „énparticipáció” szó sajtóhiba, s helyette „énpartíciót” kell olvasni.

[46] Kulcsár Szabó Ernő: „Szövegkultúra és hagyománytudat.” 25.

[47] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 159.

[48] Kulcsár Szabó Ernő: „Szövegkultúra és hagyománytudat.” 24.

[49] Kulcsár Szabó Ernő: „Szövegkultúra és hagyománytudat.” 26.

[50] A „jelenbeli cselekvőképesség” magyarázata később esedékes.

[51] Kulcsár Szabó Ernő: „Hatástörténet és metahistória”. 76.

[52] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 40–41.

[53] I. m. 46.

[54] 1995-ben Kulcsár Szabó Ernő valamivel jobban eltávolította Németh Lászlót a népi mozgalomtól: „…a Németh-féle mentalitás kulturmorfológiai hagyománya semmiképpen nem népi hagyomány.” „A jóindulat beszéde”. 50.

[55] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 29–30.

[56] I. m. 35.

[57] I. m. 94.

[58] I. m. 94.

[59] Kulcsár Szabó Ernő: „Béládi Miklós: Érintkezési pontok”. In Műalkotás – szöveg – hatás. 550–563. 553.

[60] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 90.

[61] I. m. 94., 98.

[62] I. m. 51., 65.

[63] I. m. 98.

[64] Veres András: „Új magyar irodalmi kánon?” Budapesti Könyvszemle 5 (1993/3) 297–305. 304.

[65] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 62.

[66] I. m. 63.

[67] I. m. 65.

[68] Kulcsár Szabó Ernő: „Az (ön)függőség retorikája”. (Az Illyés-líra kriptotextusai)”. In Irodalom és hermeneutika. 198–223. 218.

[69] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 64.

[70] I. m. 62.

[71] Kulcsár Szabó Ernő: „Az (ön)függőség retorikája”. 198.

[72] L. Leo Strauss: Az üldöztetés és az írás művészete. Ford. Lánczi András. Budapest, Atlantisz, 1994.

[73] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. 49.