Közelítés Maurice Blanchot-hoz

Maurice Blanchot a huszadik századi francia irodalom egyik legtitokzatosabb és leginkább rejtőzködő alakja volt. Jacques Derrida a 2003 februárjában elhunyt kritikus, esszéista és író temetésén elhangzott beszédében azt mondta róla, hogy „az egész világon két vagy három emberöltő óta korunk egyik legnagyobb gondolkodójának és írójának” tartja, s csodálja „mind a gondolkodásban és a létezésben betöltött hatalmas szerepét, mind visszavonulása erejét, példamutató szemérmességét, ezt a korunkban oly kivételes szerénységet, mely mindig eltökélten, erkölcsi és politikai megfontolásból a lehető legtávolabb tartotta őt a kultúra minden lármájától, bálványozásától, kísértésétől és mohóságától, mindattól, ami a média, a sajtó, a fényképezés és a filmezés tolakodó közelsége felé hajt és sodor” (Szabó László fordítása).

Hosszú életének túlnyomó részét (kilencvenöt éves korában halt meg) Blanchot teljes írói visszavonultságban töltötte, nem tartott előadásokat, nem vett részt konferenciákon, még csak mallarméi keddeket sem szervezett, soha nem szerepelt semmilyen médiában, egész életében egyetlen interjút adott (a L’Express újságírójának az algériai háború ellen tiltakozó 121-ek kiáltványáról, ám végül a szerkesztőség döntése miatt az sem jelenhetett meg). Még az arcát is védelmezte: mindössze két-három róla készült fényképet ismerünk, azok is az 1920-as évek végéről valók, illetve egy 1985-ben készített fotót az immár idős íróról, amelyet egy paparazzónak sikerült produkálnia egy párizsi előváros bevásárlóközpontjának a parkolójában. Blanchot, a „lényegi magány” írója és teoretikusa annyira háttérbe vonulva élt, főleg a hatvanas évek végétől kezdve, hogy halálakor a Libération újságírója így kezdte nekrológját: „Sokáig attól tartottunk, Maurice Blanchot olyannyira titoktartó lesz, hogy úgy dönt, még halála is maradjon észrevétlen, hogy még eltűnését is eltörli”, majd cikke végén ezt írta: „Maurice Blanchot az egyedüli eltávozott író, aki már életében halott volt.”

Visszavonult életmódja, amit egyesek arisztokratizmusnak bélyegeztek, elsősorban a szerző művével szembeni másodlagosságáról, a szerzői énnek a szövegben történő eltörlődéséről alkotott felfogását tükrözte radikális módon. „Ha az írott mű megteremti és bizonyságot is tesz az íróról, megszületése után már csak annak megszűnéséről tanúskodik, az író eltűnéséről, kudarcáról, vagy kíméletlenebbül fogalmazva: a haláláról, amit egyébként sohasem lehet véglegesen konstatálni: az író megállapíthatatlan haláláról” – írta Blanchot. Ugyanakkor háttérbe húzódva is hangsúlyosan jelen volt az írásain keresztül, ahogyan társadalmi-politikai kérdéseket érintő határozott megnyilatkozásaival is, miközben az írót és a magánembert szigorúan szétválasztotta egymástól.

Már a II. világháború utáni években elismert kritikusnak számított, bár az egzisztencializmus elkötelezett híveinek többsége fenntartásokkal szemlélte munkásságát. A tőle olyannyira idegen sartre-i elkötelezett irodalom és gondolkodásmód megkérdőjeleződésével párhuzamosan tett szert egyre nagyobb tekintélyre nemcsak kortársai, hanem a fiatalabb író-, kritikus- és filozófusgenerációk tagjainak körében – csak néhány nálunk is ismert nevet említve: Roland Barthes, Michel Foucault, Jacques Derrida, Michel Deguy, Philippe Lacoue-Labarthe, Jean-Luc Nancy. A strukturalizmus, a posztstrukturalizmus, illetve a dekonstrukció teoretikusaira egyaránt – közvetve vagy közvetlenül, de – jelentős hatást gyakorolt, egyféle titkos inspirációs forrásként szolgált számukra az elméleti írásaival (a French Theory részeként az amerikai kontinensen is). Ugyanakkor az is igaz, hogy jó néhányan nem pusztán állítólagos arisztokratizmusát kritizálták, nem pusztán esztétikai kifogásokat emeltek a műveivel szemben, például „mallarméi hermetizmusát” bírálva, hanem – legsúlyosabb „eredendő bűnén”, az 1930-as években tanúsított szélsőjobboldali elkötelezettségén kívül – azt is a szemére vetették, hogy írásai, főleg szépprózai munkái szerintük a világ legreménytelenebb, legsötétebb és legpesszimistább szövegei, amelyekből úgymond elviselhetetlen nihilizmus árad. Ki volt ez a rejtőzködő kritikus, esszéista és író, akinek mintegy harminc könyvét egyesek olvashatatlannak tartják, míg mások kultikus alakként tisztelik?

*

Az 1907-ben nagypolgári katolikus családban született Maurice Blanchot tanulmányait Strasbourgban kezdte, ahol germanisztikát és filozófiát tanult. Itt ismerkedett meg Emmanuel Lévinasszal, akivel életre szóló barátságot kötöttek (Blanchot, aki egész életében mindenkivel magázódott, egyedül vele tegeződött), jóllehet akkori politikai nézeteik meglehetősen különböztek. Elsősorban Hegel munkáit tanulmányozta, majd Lévinas közvetítésével felfedezte Husserl és Heidegger írásait, amelyek a reveláció erejével hatottak rá (bár egy 1956-ban született tanulmányában éppen Lévinas a heideggeri filozófia ellenében értelmezte Blanchot gondolkodásmódját). Párizsba költözve egyetemi tanulmányait a Sorbonne-on fejezte be, diplomamunkáját a szkeptikusokról írta 1930-ban. Ezután rövid ideig orvosi (neurológiai és pszichiátriai) tanulmányokat is folytatott.

Már egyetemi tanulmányai idején kapcsolatba került az Action française-sel, 1931-től kezdve pedig szélsőjobboldali lapokban (Revue française, Journal des Débats, Rempart, Aux Ecoutes, Combat, L’Insurgé) publikált, közülük némelyiknek egy ideig a szerkesztője, sőt a főszerkesztője is volt. A fiatal Blanchot a nemzeti-spirituális forradalomban hitt, monarchista, nacionalista, antikapitalista, demokrácia- és népfrontellenes, ugyanakkor náciellenes volt, de publikált a Thierry Maulnier által alapított Combat-ban is, amely „ésszerű antiszemitizmust” hirdetett („szovjet, zsidó és kapitalista érdekek konglomerátuma” – írta Léon Blum népfront-kormányáról e lapban 1936-ban). Egyesek később mindezért szinte „diszkreditálták” az irodalomból, például Tzvetan Todorov azt állította, hogy számára Blanchot írásai kivétel nélkül elfogadhatatlanok, mert alapvetően megőrizték korai cikkeinek gondolkodási struktúráit, stílusának „erőszakos” jellegét, s életműve még mindig „ugyanaz”. Később Blanchot közvetlenül nem beszélt életének erről a szakaszáról, csak néhány utalást tett rá, így például egyik Roger Laporte-nak írt levelében célzott egyes korai írásaira, amelyeket – mint írta – „joggal vetnek a szememre”. Tény, hogy a nyolcvanas évek elejétől kezdve (egy Tel Quelben megjelent tanulmány óta) folyamatosan visszatérő téma Blanchot „kétes” múltja.

1938-ban szakított a harcos szélsőjobboldali újságírással, s miközben kapcsolatban állt a Vichy-kormány által létrehozott Jeune France-szal és 1941-től újra rendszeresen írta irodalmi krónikáit az egyre inkább pétainista Journal des Débats című lapban egészen 1944 őszéig, kapcsolatba került a francia ellenállás néhány jelentős alakjával is (Robert Antelme, Marguerite Duras, Dionys Mascolo). Lévinas feleségét és lányát ő helyezte biztonságba, s szülőhelyén titkos segélyakciókban vett részt. Azt is fontos megemlíteni, hogy 1940-ben megismerkedett Georges Bataille-jal, ami Lévinas megismerése után a második döntő jelentőségű találkozás volt a számára. A háború végétől politikai újságíróból végérvényesen irodalomkritikussá vált, tekintélyes folyóiratokban publikált, ám 1946-ban úgy döntött, hogy elhagyva Párizst dél-franciaországba költözik. 1953-tól a Jean Paulhan-féle Nouvelle Revue Française állandó szerzője lett, legfontosabb írásait ebben a folyóiratban közölte több mint egy évtizeden át.

A negyvenes-ötvenes éveket alapvetően irodalomkritikusi és szépírói tevékenységének szentelte, amelyből teljesen száműzte az önéletrajzi vonatkozásokat. Ekkor születtek talán legjelentősebb esszé- és kritikagyűjteményei: Comment la littérature est-elle possible? (1942), Faux pas (1943), La part du feu (1949), Lautréamont et Sade (1949), L’espace littéraire (1955), Le livre à venir (1959). Legkedvesebb szerzőiről írva (Sade, Lautréamont, Hölderlin, Nietzsche, Mallarmé, Rilke, Kafka, Artaud, Bataille, Beckett, Celan) fejtette ki irodalomelméleti nézeteit, az „irodalmi tér”-ről alkotott elgondolását, melynek központi fogalmai például a neutrum/neutrális, a személytelen(ség), az anonimitás, a (másik) éjszaka, de mindenekelőtt a halál, amely teljes egészében uralja esztétikai horizontját.

Az irodalom alapvető tapasztalata Blanchot szerint – amit emlékezetes módon Orpheusz és Eurüdiké mítoszával is szemléltetett – az idegenség és a halál megtapasztalása. Az irodalom ott kezdődik, ahol minden megkérdőjeleződik, beleértve magát az irodalmat és az írót is. A szerző csak a mű vonatkozásában, mintegy annak alárendelve létezik, írás közben mindenét elveszíti, személytelenné válik, magát a lehetetlenségében is szükségszerű halált tapasztalja meg. Az írás aktusa egy sajátos, másik éjszaka, a „lényegi magány”, a hiány és az eredet megtapasztalása is egyben, ahol a még kimondatlan, megfogalmazatlan gondolatok kavarognak. Az „irodalmi tér” időtlen és neutrális, ahol semmivé válik az individuum. „Írni annyi, mint belépni a magány igenlésébe, ahol az elragadtatás fenyeget. Mint átadni magunkat az idő hiányában rejlő kockázatnak, ahol az örök újrakezdés uralkodik. Mint »Én«-ből »ő«-vé válni, valahogy úgy, hogy ami velem történik, nem történik senkivel, névtelen azáltal, hogy engem érint, és végtelen szóródásban ismétlődik a végtelenségig. Írni annyi, mint rendelkezni a nyelvvel az elragadtatásban, és általa, benne kapcsolatban maradni az abszolút közeggel, azzal, ahol a dolog újra kép lesz, ahol a kép, mely utalás egy alakra, egy arra vonatkozó utalássá válik, ami alaktalan, és a távollétre rajzolt forma e távollét formátlan jelenléte lesz, átlátszatlan és üres nyílás arra, ami akkor van, amikor már nincs világ, amikor még nincs világ.” (Németh Marcell fordítása) Valójában Blanchot nem is annyira arra kereste a választ, hogy „Mi az irodalom?” (mint például Sartre), hanem – mint azt már első elméleti könyvének címében is megfogalmazta – sokkal inkább arra: „Hogyan lehetséges az irodalom?”

Kritikusi, irodalomelméleti munkájával párhuzamosan, attól elválaszthatatlanul alakult szépírói tevékenysége, amely – időrendben haladva – regényeket, elbeszéléseket/kisregényeket („récit”), majd fragmentumokból álló szövegeket foglal magában. Első regénye az 1932-től nyolc évig írt, főleg Jean Giraudoux és Georges Bataille (hangsúlyosan a L’expérience intérieure), valamint a német fenomenológia hatását tükröző, ma már klasszikus műnek számító Thomas l’obscur (1941). Ezt követte az erőteljes kafkai vonásokat mutató Aminadab (1942), majd utolsó regénye, a Le Très-Haut (1948). Első kisregénye a L’arrêt de mort (1948), s a későbbiekben már csak viszonylag rövid szépprózai munkákat publikált. Blanchot szerint a regénnyel szemben a „récit” nem pusztán elbeszéli a történetet, hanem maga a történés. Ezért 1948-ban a több mint háromszáz oldalas Thomas l’obscur című regényét is kétszáz oldallal lerövidítette (az új változat 1950-ben jelent meg). A kisregények sora a hatvanas évek elejéig ívelt: Au moment voulu (1951), Celui qui ne m’accompagnait pas (1953), Le dernier homme (1957), ezek után egyrészt a fragmentumokkal operáló írásmód került nála előtérbe – az első ilyen jellegű könyve a L’attente l’oubli (1962), amely tulajdonképpen lezárása Blanchot szorosabb értelemben vett narratív, fikciós szövegeinek –, másrészt újra a kritikai diskurzus. (Az 1951-ben megjelent Le ressassement éternel két, a harmincas évek közepén íródott elbeszélését foglalja magába, az 1973-as kiadású La folie du jour pedig még 1949-ben született.)

Szépprózai munkái sem könnyű olvasmányok. Első regényei nem mentesek bizonyos konvencionális megoldásoktól, egyféle romantizmustól és fantasztikumtól, később azonban szövegei egyre szikárabbak lesznek, egyre kevesebb és néha egyre követhetetlenebb cselekményszállal. Írásaiban általában mindössze két-három szereplőt látunk: férfiak és nők találkoznak és elválnak, szeretnek, emlékeznek és várakoznak, hatalmába keríti őket a szorongás, a (kafkai) törvény és a halál. Visszatérő motívum nála az élőhalott, jellemző a megformálatlan, körvonalazatlan szereplők (képzeletbeli) megkettőződése, a (rém)álomszerű leírások, a hosszú belső monológok. Gyakorlatilag nincsenek környezetleírások, sem eligazító időbeli támpontok, s a képek nem a tárgyakat ábrázolják, hanem a tárgyak oldódnak fel a képekben. Sajátos szintaktikai megoldásokat találunk, az „én” és az „ő” személyes névmások pedig, illetve a hozzájuk kapcsolódó igealakok gyakran egyetlen mondaton belül váltakoznak, s nem mindig lehet tudni, hogy ki(nek a hangja) beszél, hogy kiről vagy pontosan miről beszél. Szinte lehetetlen elmesélni ezeknek a szövegeknek a „történetét” – de sötéten fénylő ragyogásuk tagadhatatlan.

Visszatérve pályafutásának alakulására: 1960–1961-ben fogalmazódott meg benne egy nemzetközi folyóirat alapításának a terve, amellyel éveken át sikertelenül próbálkozott. Elképzelése szerint a folyóirat szerkesztésében és írásában a korszak legjelentősebb francia, olasz és német, sőt amerikai írói vettek volna részt, például Robert Antelme, Louis-René des Forêts, Elio Vittorini, Hans Magnus Enzensberger, Italo Calvino, Roland Barthes, Michel Butor, Günter Grass. Időközben, az ötvenes évek végétől kezdve, visszatérve tízéves vidéki magányából Párizsba, újra megjelent életében a politika, immár baloldali, sőt szélsőbaloldali politizálás formájában, mert Blanchot közel került a kommunizmus eszméjéhez. 1958-ban a de Gaulle hatalomba történő visszatérése ellen tiltakozók közé tartozott, s 1960-ban ő is aláírta (miután másokkal együtt megszövegezte) a híres 121-ek kiáltványát az algériai háború ellen. 1968 májusában nagygyűléseken és utcai felvonulásokon vett részt, s az egyik legaktívabb tagja volt az írók és az egyetemisták közös szervezetének.

A hetvenes évek jelentős változásokat hoztak írói-kritikusi pályafutásában, miközben az említett közéleti szerepvállalások után ismét visszavonult, s csak néhány közeli barátjával találkozott időnként. Egyrészt a hatvanas évek kritikusi munkásságát összegző L’entretien infini (1969) és L’amitié (1971) című gyűjteményei után jórészt már csak töredékes formában írt: Le pas au-delà (1973), L’écriture du désastre (1980). Ezekben a szövegeiben eltűnnek a hagyományos irodalmi műfajok és beszédmódok közötti különbségek, immár nem különíthető el egymástól fikció és kritikai/elméleti diskurzus, fikcionalitás és konceptualitás. Másrészt eltávolodva a hagyományos értelemben vett politikai cselekvéstől, reflexiója középpontjába leginkább egy újszerű társadalmi kapcsolatokból épülő eszményi közösség, a barátság, az értelmiségi szerepvállalás lehetséges új formáinak kérdései kerültek, amely gondolatkört legpontosabban a „megvallhatatlan közösség” („communauté inavouable”) fogalma tükrözi. Ennek értelmezésébe is bevonta a halál-gondolatot: „Magamra venni mások halálát mint az egyedüli engem érintő halált – ez emel ki önmagamból, s ez az egyetlen olyan elkülönülés, amely a maga lehetetlenségében képes megnyitni egy közösség irányában”, ez vezethet el a „közösség nélküliek közösségébe”. Itt említendő meg az is, hogy a korabeli társadalmi-kulturális élet jelenségeinek elemzésétől elválaszthatatlan Blanchot-nál a holokausztra irányuló reflexió, így a tanulmányaiban már a hatvanas években hangsúlyos szerepet játszó gondolatok az antiszemitizmusról és a számára egyre fontosabbá váló judaizmusról, az Auschwitz utáni irodalom lehetőségeiről egyre nagyobb jelentőséget nyertek a hetvenes-nyolcvanas években született írásaiban.

A „megvallhatatlan közösség” gondolatának lényegét az azonos címmel (La communauté inavouable, 1983) megjelent könyve tartalmazza, melyet további hasonló jellegű szövegek követtek, egészen a kilencvenes évekig: Pour l’amitié (1996), Les intellectuels en question (1996). Ezek mellett fontosak az ekkoriban született hommage-szövegei is: például a Paul Celanról írt Le dernier à parler (1984), Michel Foucault tel que je l’imagine (1986), Joë Bousquet (1987) és Henri Michaux ou le refus de l’enfermement (1999). Élete utolsó időszakában viszont már alig írt, leginkább korábbi könyveinek újabb kiadásait rendezte sajtó alá, illetve régebbi szövegeiből állított össze újabb gyűjteményeket (ilyen az Une voix venue d’ailleurs, 2002). Ugyanakkor a már fiatalkorától kezdve szinte egész életében betegeskedő Blanchot még mindig hallatott magáról, főleg emberjogi kérdésekben: kiállt például Nelson Mandela és Rushdie mellett, támogatta a homoszexuális kapcsolatok legalizálását, tiltakozott az újabb bevándorlási törvények ellen.

1994-ben közölte önálló könyvben utolsó fikciós írását L’instant de ma mort címmel, amelyben – túlélőként? tanúként? elbeszélőként? – leírja, hogy 1944-ben a németek majdnem kivégezték. A szöveg lezárásában ezt olvashatjuk: „…megmaradt a könnyedség érzése […], amit én nem tudnék szavakkal megfogalmazni: szabadulás az élettől? megnyíló végtelenség? Nem boldogság és nem fájdalom. Nem is a félelem hiánya. Talán már lépés odaátra. Tudom, vagy úgy képzelem, hogy ez a megfoghatatlan érzés megváltoztatta hátralévő életét. Mintha a halál ezentúl már csak a szívében lakozó halálba ütközhetne. »Élek. Nem, te már halott vagy.« [...] Egyedül a könnyedség érzése marad, mely maga a halál, vagy még pontosabban fogalmazva: ezentúl folytonosan jelen lévő halálom pillanata.”

*

Maurice Blanchot 2003-ban bekövetkezett halála alkalmat szolgáltatott arra, hogy ismételten a nagyközönség érdeklődésének középpontjába kerüljön rejtélyes alakja. Az esszéírói és írói nagyságát méltató írások mellett újra megszólaltak kritikus hangok, amelyek elsősorban szélsőjobboldali múltját hánytorgatták fel. Jellemző, hogy a halála óta kiadott könyvei politikai szerepvállalásait érintik: Écrits politiques. Guerre d’Algérie, Mai 68, etc. 1958–1993 (2003), Chroniques littéraires du „Journal des Débats”, avril 1941-août 1944 (2007), Écrits politiques 1953–1993 (2008). Sokan hiányolják, hogy a harmincas években írt politikai témájú cikkeit még nem publikálták kötetben, amikor pedig 2007 őszén kiadták a Journal des Débats-ban megjelent írásai gyűjteményét, a Figaro littéraire-ben bíráló hangvételű cikkek és egyik 1936-os, Combat-beli írásának újraközlése kíséretében fiatalkori fotóját reprodukálták az alábbi vörös színű szöveggel: „Faut-il blanchir Blanchot?” – „Fehérre kell-e mosni Blanchot-t?” (ami tulajdonképpen ízléstelen szójáték a nevével). De az is vitát váltott ki, amikor a Gallimard 2005-ben újra kiadta a Thomas l’obscur eredeti, ma már megszerezhetetlen változatát, mert Blanchot hívei szerint a kiadónak ehhez nem lett volna joga, a szerző által meghúzott változat tekintendő véglegesnek. Az említett polémiák az életműve felszínét érintik, mindenesetre szintén azt mutatják, hogy Blanchot napjainkban is jelen van és hat, s bár egyesek szinte „közellenségnek”, „irodalmi terroristának” tartják, ahogyan Derrida már említett beszédében mondta: „műveinek fordítása egyre gyarapszik, és rejtett fényével besugározza a világ valamennyi nyelvét”.

Magyarul 1989 óta jelentősebb folyóiratokban olvashattuk néhány írását (s róla is például Michel Foucault híres, A kívülség gondolata című tanulmányát), 2005-ben pedig a Kijárat Kiadó megjelentette Az irodalmi tér című alapvető fontosságú könyvét. A Kalligram Kiadó most arra vállalkozik, hogy a francia kritikus, esszéista és író válogatott műveinek kiadásával elősegítse életműve hangsúlyosabb jelenlétét a magyar irodalmi gondolkodásban, másrészt az 1945 utáni francia irodalom és filozófia jelentős része sem értelmezhető igazán Maurice Blanchot műveinek ismerete nélkül.

De most már végképp eszembe kell hogy jusson: Maurice Blanchot határozottan tiltakozott az ellen, hogy könyveihez elő- vagy utószavakat írjanak. Sietve átadom a szót az olvasóknak.