■ Lónyai Éva (Próza)

Mamám és az ország

Tiszteld a határt, okoskodik mamám, de én ezt nem tudom. Nem vonz a föld, a legkevésbé mozgékony, a levegő puszta gőz, szétzilál, a víz nyomaszt, a tüzet szeretem, mert hegyes, mint a kés.

Van késem. Szenvedélyességem egyenlő szárú háromszög.

Tüzes háromszög.

Tengerész legyek (mamám hatalmasat ásít), vonz a nagy víz, a csillogás, az önmaguktól lassan széteső fehér felhők, a szél, ahogy megcsap. Hideg, köd, viharok, betegség. Hullani, mint a légy.

Elindulok az elemek felé, és szorongok.

Ahogy a tenger alja nyugodt, mindig, bárhogy fúj is a szél, én is nyugodt maradok, egészen nyugodt, nem kiáltok szörnyűt, csak felnyitom a számat, ez csak egy sóhaj. Egyenlő arányban oszlik el a testemen.

Te a tengert szeretnéd látni, mamám Nápolyt, és meghalni, Görögországot, mert ókor szakos, én űrhajó szeretnék lenni.

Mamám, tegyél Föld körüli pályára, nyújtom a kezem, ahogy meg akarom fogni a Holdat.

Vajon nekem a bolygók kellő határt szabnak?

Elindulok, és elmegyek a végsőkig, de tudom, hogy ez még nem a végső, de ez a határ.

Ne túlozz, mondja mamám, nekem, akinek határa sehol sincs a tengeren, emelkedek és süllyedek.

Nyugodtan ülj, mondja mamám, de nem tudok, nem szeretem a csónakot.

A nyugalom is zűrzavar, én azt akarom, hogy lássák, hogy ne tartsák zárva az ollót.

A legszélesebbre nyitom a lábam, látod közte a rést, ezt az ásítást, belefáradsz, izzadsz, míg megküzdesz vele, míg kiélesíted az űrt.

A pinámat, meleg, élő hal, körülcsapkodja a kiálló, kemény húsoszlopot.

Mamám szerint hiábavaló ez a vergődés, a nyálkás, kétségbeesett csapkodás.

A melegség, ahogy leguggol és szétnyílik a gyönyörű feneke. Belenyomom az ujjam.

Érdekel izmos nyílása, hogy érezheti az űrt.

Te szégyelled ezt a kiszolgáltatottságot, nem akarsz sötét és nyitott lenni.

Én szeretném, ha feltárulnál nekem, ahogy én is neked.

Édes vagyok, édes hal, nyeljél már el. Émelyegjünk együtt a sötétben.

Veled vagyok, világíts már bele ebbe a sötétségbe.

Hárman vagyunk.

De kihez szólok?

Holdad vagyok, mondom egy férfinak, de nem szavakkal. Lépjél rám, érzem, ahogy megérintesz, elemelkedsz, űrruhád merev, fejeden üvegsisak. Vágysz rám, az idegenre, az újra, az űrre. Lebegsz rajtam, furán lépegetsz, alig érintesz, észre sem veszel, nem figyelsz, már el is mégy, üvegburád alatt az arcod csalódott. Néha látod sápadt arcomat, ahogy követlek, élettelenül, hidegen.

Kegyetlen vagyok, élettelenül forró, ezer meg ezer Celsius fok fölött, nem vagyok Hold. Nem tudsz megközelíteni, menekülsz, félsz, rádgyújtom a házad, az országot, mamámat, magamat.

Egyáltalán nem vagyok a bolygód, nem követlek, külön vagyok, te túl felszínes vagy nekem. Te nem értenéd meg egy lány, egy bolygó szelídségét, vadságát, alázatát, mérhetetlen gőgjét. Gép vagy, aki űrruhában leszáll rám. Érzed, hallod a mélyről jövő meleg lélegzetemet, érted hűségemet, csapongásomat, gőgömet, alázatomat?

A ritmust, ami egy pillanat alatt képes megváltozni, a fagyos elhúzódást?

Neked legyőzött, bilincsbe vert szörnyeteg vagyok, a feltörendő, milyen szomorú, halálos vagyok, hogy nem látsz engem.

Te nem látsz engem, pára vagyok, üres burok, csak ami körülvesz, eltévedsz bennem, nem találsz ki, hová is jutnál ki, én vagyok, mindenhol, szükségletből, mert nem tehetek mást, nem tehetek mást, vagyok, vagyok, visszahúzódom, elsüllyedek, szertevonulok.

A szembejövők arca, mintha ködbe néznék, hunyorítok, egy meghatározott részt engedek magamhoz a kilátásból.

Mamám a kilátásról beszél. Elkezdek ordítani a fájdalomtól, szerinte nézzem a kilátást. Mamám szerint tehetségem van az ordításhoz, a szenvedéshez, a szavaláshoz.

Szeretek a színpadon állni. Kapok szöveget, legtöbbször Simon István Nem elég vagy Váci Mihály Még nem elég versét. Annyira érzem, rossz, mégis mondom, hogy lássa más is ezt a kínt. Szeretem mondani, hogy.

Nem. Mondom a színpadon, a színpad mögött sír Jancsi bácsi, az énektanár. Megnyerem a szavalóversenyt, Jancsi bácsi átölel, még könnyes a szeme. Véletlenül megérinti a mellem. Éppen csak nőni kezd. Jancsi bácsi népszerű, izgatott, mindegyik tanárnőnek udvarol, egy kiránduláson, ahová mamám elvisz, mert nem maradhatok otthon egyedül, az egyik nagymellű nővel eltűnik, majd egy fél óra múlva még izgatottabban tér vissza. Vodkát isznak, a nagymellű nő alsóneműre vetkőzik, az egyik melle kicsüng. Jancsi bácsi önti a vodkát a bugyijába, a szájába. A nő kóvályog, leültetik, hangosan horkolni kezd. Én egy kockás pokrócon ülök, mintha ott se lennék, bámulom Jancsi bácsi szőrös alkarját, könnyes szemét.

Pisilnem kell, fehér szalvétával a kezemben keresem a megfelelő helyet, közben találok egy frissen gőzölgő szarkupacot, rajta egy kék alsónadrág. Azonnal hányni kezdek, fehér víz jön ki a számból, mivel nem reggelizek. Futok, befelé, az erdőbe, de nem sikerül eltávolodnom, mert újra a társaság mellett találom magam, a nő már félmeztelen, keze a csipkés bugyijában, mamám talpig felöltözve és józanul a süteményt darabolja. Észreveszi, hogy sápadt vagyok, hogy folyik a számból a fehér nyál. Fogja a táskáját, a kezem, és elindulunk, kifelé az erdőből, szedünk egy csokor virágot és hazasétálunk a köves úton. Nem kell mindenre odaügyelni, vonja le a tanulságot a számomra mamám. Ne ügyelj, nézd a füvet, a kilátást, szép a kilátás.

Mamám az oka, ha nem csodálkozom, amikor a lány torkára nyomja az a két férfi a farkát, a lány hörög, pezseg a szájában a fehér nyál, bőségesen lefolyik a nyakán, gyorsan bezárom az ajtót, a folyosó végén egy ablak, homályos a piszoktól, mögötte a kilátás.

Mamám nem szerelmes nagyapámba. Azt mondja, annyira szétszórt. Ez a tulajdonsága mamámat ingerli, ezért nem néz rá. A fal felé fordul és bedugja a fülét a mutatóujjával. Ezzel kitörli a füléből a sárga váladékot, de nem nyalja le.

Zavarja, ha nagyapám energikusan ittas és hangosan mozog. Folyton sürgölődik. Kiszáll. Az ágyból, ilyenkor habzik a szája. Éjszaka kifárasztja mamámat, feltöri őt évről-évre. Ide-oda vonszolja a padlón. Úgy érzi, hogy körülhálózza őt és űzi. Mindig valamin töri a fejét, járkál, mamámat torkára szegezett késsel kényszeríti igába. Egyszer hitvány, egyszer derekas. Túlágálja a helyét, mondja mamám. Egy vesztes, szögezi le, miközben beveri a falba a szöget. Erős az ütés, mert a falrész leesik.

Mamám kérdezi, hogy mi fontosabb? A mell vagy a fenék?

Nő a mellem, hosszan nézik, a mellemnek beszélnek. Ha nagy, elbűvölő, ha kicsi, elegáns, a fenék legyen formás, nagy és tepsi, legyen rajta lyuk, pattanás. A test kő, lágy omlás. A lélek köd, szétzilál. A haj nő. Mamám nő. Magas a haja, és melléállok, hogy ne dőljön el, a sok haj.

Egész nap állok, ülök, fekszem, mozog a szám, mozog a szája, ezenkívül: behajlik a láb, szép, az a hajlás. Ezen kívül: elvágódik a test, szép ez a meghajlás.

Mosom a fehér csempét, mamám mögöttem köhög, néz, megveregeti a fenekem.

Kemény, mamám elégedett, jó hús vagyok, dönti el, a súrolás is megy, az ablaktörlés, a főzés, sütés, felszopás, egy kis műveltség, persze nem kell túlzásba vinni, azt hiszem, a méhem is rendben, tűrni is tudok, ez feltűnő. Nem teszem szóvá, nem követelek, elnézek, oldalra, magam elé, ehhez szükséges lehajolni, hátulról feltárulkozni, hogy ne lássák az arcomat.

Nem vagy elég kutyás, figyelmeztet mamám.

Kutya vagyok, szótlanul is megértem Andrást, eléfekszem, végignyalom, követem, hű vagyok. Hű vagyok, ezért megsétáltat az erdőben, szaladunk a mezőn. De az a mező monoton, a luná, ahogy mamám mondja, űrhideg.

Mamám állítja, hogy András Goethére szeretne hasonlítani. Ahogy nézegeti a profilját a tükörben, goethésre igazítja, élete az aszkézis és a hedonizmus jegyében telik, egy Eckermannra vágyik, aki minden pillanatát megörökíti, halála után is jelen van, leírja holtteste szépségét, különös tekintettel a combokra és a vádlikra. András mutatja a vádliját, ami a sok futástól megerősödik. Megfeszíti, ilyenkor a karját is behajlítja, hogy egyszerre lássam a dudorokat. Megnézi a tükörben megfeszült izmait, arckifejezése elégedettségről árulkodik. Megnézi magát az ágy előtti tükörben, abban a pillanatban, amikor. Izgatja, ha megjelenik a tükörben, hiszen alig látja magát kívülről. Úgy igazítja az arcát, hogy előkelő legyen, győztes.

Nézzek fel rá, ezért hátrahúzza a hajam.

András húzza a hajam, hátrahajlik a nyakam, majd előre, mintha bólogatnék. Igen, mondom.

Igen?! – kérdezi, közben húzza a hajam, én bólogatok.

Nem?! – kérdezi egy fürtös fiú, aki nekem nem tetszik, közben megragadja a nyakam, szorítja, elengedi, felsimítja, ettől fel kell emelnem a fejem és furán néznem felfelé, rá.

Felfújja magát, mint egy hörcsög, aztán már kígyó, mert sziszegni kezd. Nem?! – mondja már megint. Nem tudom, válaszolom. Lehet, fogom meg a kezét.

Lehet, tűnődöm, miközben piszkálom a hajam, közben feljön a Hold, ami fenn van mindig, nappal is látom. Sem ütés, sem csönd, ahogy feljön. A Hold. Este tévézek, nem nézem a Holdat. A bolygók sugározzák az agyamat. Felállok és elindulok, de minek, hova. Kezdjek el babrálni valamit. Ezt a tévékapcsolót, billentyűzetet, a hajamat, egyek cseresznyét. Engedjem ki ülés és nyögés közben.

Visznek, de nem, mert egyedül esem el, a bokám kifordul, egy lábon ugrálva indulok a ház felé.

Elesem, megütöm a térdem, de ritkán esem el, háromszor, mert egyszer a bicikliről esem le.

Andrásról jut eszembe, hogy én is szeretek tükörbe nézni, néha tetszik, amit látok, néha nem. A fényviszonyoktól függ és a csillogástól. A mérsékelt, langymeleg fényben szomjas a bőröm, a szemem fáradt, ilyenkor kitágulnak a pórusaim, délben és éjszaka szebb vagyok. Ha szép vagyok, nyugtalanít, mintha ezt meg kellene osztanom még valaki mással, olyankor szorongat az egyedüllét. Ha csúnya vagyok, elégedetten és keserűen alszom el.

Én nem szeretnék Goethére hasonlítani, a tükörben könnyű és fényes alakot vágyom látni, akin nincsenek nyomok, sebek, és felemelkedik. Otthagyja a szobáját, a házát, mamáját és az országot, és boldogan elemelkedik. Szétesik apró fényes pontokra, majd azok is eltűnnek, hogy ne legyenek, keletkezzenek újra.

Állok az ablak előtt, mögötte sötétség, kiugrom, és szorongva úszom a fekete hidegben.

Vaníliafagyit eszem, közben nézem az eget, rajta a kövér fehér felhőt, mint a vattacukor, hullámzó pára, ahogy mozdul, finoman összeszűkül, majd szétmozdul, fájdalmasan széthúzódik a szám, mint a gyönyörtől.

Látom az ágy előtti tükörben, ahogy széthúzódik a szám, amikor András tarkón ragad. Megcsókolja hátul a nyakam azon a ponton, előre hajolok, majd térdre esem, pontosan abban a pillanatban leszek felhő a lábai közt, abban a pillanatban leszek ugyanaz.

Ez az, gondolom, amikor nyakon ragad, most ne engedj el, tarts meg, de matatni kezd, gyorsan a számba veszem, hogy legyen vége.

Térdelek előtte és boldogan, vágyakozóan tartom a meleg számban, és szorongok, nehogy elveszítsem.

Ujjaim úgy mélyednek Goethe arcába, mint a fűrészporba. Nedves a kezem, ráragadnak az anyag részei. Beletörlöm az arcába, de nem ragad vissza.

andrej megáll előttem

én előveszem a mobilomat

félek a szemébe nézni

egyedül sétálok

jön felém

elfordítom a fejem

nem azért

mert nem tetszik

mamám bólogat

andrej hegedül

Elindulok, jön velem szemben Andrej, most látom harmadszor. Egyszerre kezdünk el mosolyogni, talán neki jobban áll, ha széthúzza a száját. A szeme összeszűkül, a finom ráncok alatta, mellette, az orra is megnő, még bólint is. Nem fordulok hátra, azt hiszem, ő igen. Hátrafordulok, éppen a szoba közepén áll, az ajtó nyitva, előtte lépcső, most jövök le rajta, hátrafordulok. Megint széthúzza a száját, ettől nekem is szétmozdul az arcom, mint egy hullámzó állókép, amiben folyton mosolygok.

Ne fordulj meg, mert meghalsz, mert meghal, ki kell bírnom, hogy ne nézzek magam mögé, csak előre, és ha kiérünk innen, de.

Andrej azóta is az ajtó előtt áll, csak egyszer látom, de nem néz rám.

Most hallgatom ezt a galambot, leszarja a hajam, de lehet nem ő, nem tudom a kettőt megkülönböztetni, és Andrejra gondolok. A könnyű lépéseire, galambszürke szemére, egy kissé elmosódott arcára, a lerágott körmeire. Hogy lemegyek a lépcsőn, Andrej mögöttem, megyek az utcán, Andrej követ, ülünk az asztalnál, ő előttem, bemegyek a szobámba, Andrej az ajtó előtt integet, kimegyek a szobából, ő mögöttem, visszanézek, nézzük egymást, majd úgy dönt, nem néz többé.

Ránézek mindig, ránézek, ez egy sláger, mondja mamám.

Por van. Meg nyár, cseresznyét eszem, azt mondják, gyere ide. Elindulok, a szandálomba belebújnak a hangyák, pirosra csípik a talpam.

Délben állok a mező közepén, sötét hajamra lecsap a Nap, majd felülök egy buszra, és elvisz és visszahoz, a közbenre nem emlékszem.

Nem emlékszem, Andrejre emlékszem. Nélküle unatkozom, kószálok, motyogok, még ez a nap, ezek az arcok, dúdolgatom, bogozgatom, van fű, agyag, sár. Azt mondják, hogy. Válaszolok. Andrej bámul, én elsüllyedve, fenyegetem az összecsavarodott fürtjeimmel, nem fél és nem mozdulhat.

Várom a Szentlélek téren, idegesen nézem a kanyart, mikor tűnik fel Andrej kék autója, elképzelem, hogy jön már, ezt lehunyt szemmel, de már mindegy is, hogy jön vagy sem, mert a nem tudom milyen fa megfeketedett a Holdtól.

Megjön, int, én szaladok. Az autóban megfogja a combomat, megnyugszom.

Kerti mulatság van, a grilleken serceg a virsli, csorog belőle a vörös és barna lé. Andrej a szájához emeli, kivillan tökéletesen fehér fogsora. Én ékszert, fekete ruhát viselek. Puha rettenet jár át, amikor meglátom a fehér habostortát. A medence vizét veri a Nap, mint az ostor a puha testet. Gyerekek sikítoznak a vízben, szóródik a fehér permet. Nincs árnyék, amibe belebújjak, vigyorgok, nem tudom, kinek. Felverek egy galambrajt.

Egy kopasz férfi odaáll egy szőke, csinos nő elé, rámosolyog, kezében egy pohár zöld színű pezsgő, ezt mások is megteszik, más nevű és külsejű emberekkel, mozog a szájuk és a szemük. A kopasz férfi átöleli a szőke nőt, közben nevet és a nő mellére pillant. Mintha megnyalná a száját. Nem, ezt csak képzelem. Szól a zene, hogy milyen zene, nem tudom, többen mozgatni kezdik a lábukat, izgatottabbak. A férfi magához húzza nőt, az engedi, de azért oldalra fordítja a fejét, kéjesen leereszti közben a szemhéját. Valaki popcornt rág, hallom a vad csámcsogást, nekem is tetszik a ritmus, mintha belülről rágna.

Mamám nem kérdezi, hogy akarok-e rövid ruhában pezsgőzni.

Nem akarok.

A mulatság után a városban sétálok egyedül, a sötétben felszáll egy bagoly, beméri az áramlást. A repülés komor, vad izgalom fog el, majd fázom, az este súlyos és hűvös, amilyennek én képzelem el.

Felébredek, nem csodálkozom, már több éve ébredek. A fehér ágyban nyitom fel a szemem, előttem a kilátás. Ha nem itt ébredek, sokszor meglepődve körülnézek, próbálok visszaemlékezni. Hogy amikor például Vászjával iszom, nem sokat, aztán szaunázunk, később a hideg tó partján ülök, nézem a sötét vizet. Futok az erdőben, ez egy kérdés, hogy az erdőben miért futok, iszom, iszunk, utána egy csók. Kivel? Még egy kérdés. Zsenya, de nem: Arszeny. Megpróbálom elfelejteni, majd ámítom magam, hogy ez nincs, vagy másképpen. Egy véletlen szó, látomás, mamám, mégis feltámasztja, és ott áll előttem ez a történés, szemrehányón. Hamis nyugalmam lassan eltűnik.

De most tudom, hol vagyok, ez jó érzéssel tölt el, lehunyom a szemem. Nem emlékszem semmire, ami szorongatna, éjjel nem megyek ki, hogy megnézzem az eget, olyankor szédülök is.

Fekszem, mellettem még valaki, ismerős, habár nem túl megnyugtató. Két szeplőt számolok össze Alekszej vállán, nem piszkálom meg, mert alszik, habár szívesen megnézném, hogyan alszik mindenhol.

Az ablak mögött esik az eső, tudom, hogy az ablak miatt látok csak egy négyzetet a kilátásból és hallom tompítva a csobogást. Egy fehér házat látok, kétemeletes, benne él egy család. Nem mintha érdekelne. Mindig látom a házukat, ha kinézek az ablakomon. Ebből nem következik semmi, ezt tapasztalom.

Poros a nyár, csikorog a fogaim között. Lehunyom a szemem, mögötte fekete zárt tér, csak a halántékomig ér.

Kemény vagyok, hivatalból. Bejön egy lány az irodámba, vizsgázni akar, de nem olvassa el a kötelező szöveget, ami szükséges, szerintem, nem tudom, miért, de nem engedek neki, alkudni próbál, idegesít a tekintete, és mi van, ha nem olvassa el, nem számít, gondolom. Számít, döntöm el, kiabálni kezdek, jól esik ordítani, a fejembe szökik a vér, a lány megijed, kisiet az irodámból. Megsajnálom, visszahívom, visszatérek, visszatérítem oda, hogy nem olvassa el, itt megállok, megállítom, nem tudok továbblépni, állok ennél a pontnál. A lány lemondóan ül előttem, látom a lemondást, megunom, már nem érdekel, hogy nem olvassa el, vizsgához engedem. A vizsgán magabiztos, válaszol a kérdésekre, de én megbuktatom, erre nem adok magyarázatot.

Nem adok magyarázatot, hogy miért nem akarok találkozni Alekszejjel. Hogy Misa bácsi rózsabokra alá miért teszek oda minden éjszaka egy sárga gumikacsát, ezekből százat veszek, és minden éjjel odateszem, hajnalban megtalálja, beviszi a házba, és ez száz reggelen át ismétlődik, terveimben, rám gyanakszik, de ártatlanul nézek a szemébe. Mamám szerint ez nem gonoszság.

Alekszej belémnyal, aztán valaki másba, elképzelem, hogy fekszenek egymáson, a lánynak fekete a haja, majd vörös, egyszer szőke, hosszú, megfogom a haját és végighúzom Alekszej szobáján, feltörlöm a port. Üti a port az ágyon, mert elhagyom egy másik férfi miatt, akit észre sem veszek sokáig. Véletlenül szembekerülök vele az asztalnál, rámnéz, azt mondja, ez az, megáll a kanál a szájában, rajta a rózsaszín nyelve, később megnyalom, édes és hűs, mint a meleg zápor. Csorog rólam a víz, amikor szerelmeskedünk, megtöröl egy fehér kendővel.

Magához húzza az arcomat, mintha megbocsátaná a másik nyelvet a számban, rámmosolyog, leken egy pofot, a fehér radiátornak dőlök, egy galamb is felrepül az ablak előtt, borzasan a villanydrótra ül, és nyalni kezdi a hátát, vagy csipegni. Szerintem én hűséges vagyok valakihez, aki még nincs. Addig is kiszedem a szemöldököm, azt szeretem, ha egyenes és hosszú. Néha sok szőrt kitépek, ilyenkor az a csodálkozó tekintet, hogy jön hozzám ez az ártatlan csodálkozás, gondolom.

Fázom, kérem a köpenyem, a bugyimat, nem vigyázok, nem tudom, mire, sok hajam nő, Alekszej húzza a tükör előtt, a nyakamban csillog egy ezüstlánc.

Most ráfekszem a tóra, mamám nincs itt, arra gondolok, hogy mindjárt fázni fogok, annak ellenére, hogy most még süt a Nap, éppen bele a szemembe, lehunyom, a szemem mögött sárga elmosódottság. Mögötte apró kis fekete pontok, összeszámolom: kettő, néha három, ezen nincs mit számolni. Mindjárt elmosódik az a szív, amit Alekszej rajzol a csípőmre, vajon most mit csinál a parton, remélem, nem bámul most a mutogatós nudista a sás mögül, vennem kellene egy új fürdődresszt, nem illik hozzám ez a szín, barna, mint a fos. Szürke, arra gondolok, hogy szürke a por, nem sárga. Sárga a hajam, amikor a Nap alatt állok.

Az túlzás, hogy előbukkanok a habokból, Alekszej már felül a parton és keres, hol lehetek, nyújtózkodni kezdek, majd csípőre teszem a kezem, és úgy nézem a lemenő Napot. Na ezt, remélem, a mutogatós bácsi is látja, ahogy a Nap sugarakat küld a köldökömre. Tadziu, szól András, erre megmutatom a melleimet és olyan leonárdósan mosolyogok, mintha galambot tartanék a számban.

A Nap az arcomba csap, mint egy nekem dobott törölköző. Amit most dob ide Alekszej, fehér, látszik rajta a szempillafestékem fekete nyoma. Alekszej letérdel elém, megtörli a lábam. Elidőz annál a részletnél, ahol meghajlik a láb, azt mondja, szép ez a hajlás.

A szépség hajlat. Hajlik kissé, a hajlás a szépség, ahogy behajlik a lábam. A térdem belső hajlata, a derék hajlata, a gerinc hajlata. Térdel a hajlás előtt, megadja a tiszteletet, megízleli, végignyalja a gerincem. Lehajolok, leejthetek valamit, Alekszej megnézi, hogy. A legyek összetapadva zümmögnek.

Alekszej elhagy. Azt mondja, hogy. Közben magam elé nézek, megfenyegetem, már nem emlékszem, mivel. Még meg is ijed. A levelek alatt alszom, elalszom. A levelek alatt elalusznak a lángok. Az ég levele kék. A lomb letörik, eltakar. A levél kő, én az összezúzott.

András, ez az új szerelmem neve. Csak neki súgom, mondom, hogy. Ez vagyok én… A.

Délután 5 óra 35 perckor látom meg először. Sietek lefelé a lépcsőn, jobbra fordulok, ő feljebb áll, de szintén lefelé tart, rámosolyogok, pedig nem döntöm el. Neki is ugyanúgy mozdul el a szája, meglepődöm az ugyanazon.

Talán húszéves, inkább skandináv, mint német, kihívás nélkül kelleti magát. A forróságban minimális az öltözéke: szűk kisnadrág, fehér ing. Barna, orsós combja között a hajfürt halványan szőke, áttetsző. Szemsarka mögött sima a bőr. Belenézek a szemébe, nem lepődik meg, visszanéz, merészen repülök a szemébe, fejjel lefelé.

Tágra zárt szemmel bámulom, az ő szeme az enyém is, illetve tökéletesen más: az övé világos, kék, az enyém sötét, barna, kettőnké zöld, mint a fű. Elég hosszú ideig tartom a képzeletemben ezt a színt, aztán széthullik a kép, a zöld szín fényrezgése teljesen eltűnik a mellkasomból. (Mamámnak nem tetszik ez a szöveg, folyton röhög.)

Aznap nagyon élesen és meglepő szemszögből látom a második emelet ablakából a két gesztenyefa tetejét, szinte őserdei a nagyságuk. Nem látom a várost, a zilált füveket, a port, csak a hatalmas, élesen zöld dús lombokat, ahogy lassan elmozdulnak egymás felé.

Este belefekszem a meleg fűbe.

Lenő a fű. Kiszárad és belepi a por. Belefekszem a tapadós homokba.

Követ, végig a Fő utcán, érzem, ahogy figyel, ezért megváltoztatom a mozgásom, hogy ne mondjon le a követésemről.

Követem, tudom, merre jár, figyelem nyaktartásán a húszévesség gőgjét, az ő útjai, az én útjaim. Ösztönzést érzek, kényszert, hogy egy tervet, hajlamot, a homály ellen, végrehajtsak. Nem tudok megállni. Ha felébredek, rágondolok, keresem. Azt képzelem, én cselekszem, magam választom ezt a követést, ezt a rágondolást. A kezdet a szeme, a nézés, konokul állok a kezdetnél, ami számomra nem függ össze semmivel. Megtalálni és érthetővé tenni a közvetítő kapcsolatot, gondolom, az összefüggést. Az összefüggéstelent könnyen felfogni, megjegyezni, ügyesen alkalmazni. Alkalmazni, hogy elöljem a napot.

Várom a Fő téren, a sárga szilváktól meggörnyedt fa alatt állunk, a sok rohadó gyümölcs között, hangosan zuhannak, a földön belepik a legyek. Csak ezt látom, a körül lesüllyedve, mert vannak körülöttünk, de nincs testük nekik. Hallgatom, míg beszél, magam elé nézek. Mondja, hogy sétáljunk. Elindulunk, lehet, szerelmes vagyok, mert megemelkedik az utcarész, miközben nem változik. Elkéri a telefonszámomat, megegyezünk abban, hogy 9 órakor találkozunk a park előtt (mamám ásít). Egy pillantás a mellemre, majd megérinti a kezem. Csalódott vagyok (mamám: a Vénusz kvadrátban áll a Neptunusszal), ezért belelépek egy gödör esővízbe, és ugrálni kezdek, két lábbal, egyszerre, egyre erősebben, magasabbra, fröcsköl a víz, sáros a ruhám, a fehér ingje, aztán az arca. Kér, hagyjam abba, megpróbál elhúzni, aztán felemel, kiemel a vízből, nincs több pancs.

Hazamegyek, nem vagyok különösebben boldog. Lezuhanyozom, sokáig nézem, hogyan forog bele a víz a lefolyóba. Felveszem azt a farmeromat, amiben a legjobb a fenekem. Nyugtalan vagyok, lehet nem vár, meggondolja magát, mégsem tetszem neki, nincs ott, érzem, ott van, ettől megnyugszom, legyen inkább ott, hogy történjen, legyen történés.

Készülődöm, elindulok, elmegy mellettem több autó, felszáll a por, ezen kívül: forgolódás, egymásra fekvés, szétválás. Mintha tele lenne a szám homokkal, csikorog.

Majd a társasjátékok, aztán újra a táncok, végül az örömtelen üldögélés s a már elszállt jókedv hajszolása ezúttal is, mint egyébként, jóval éjfél utánig eltartott. (Goethe)

Elégedettséggel tölt el, hogy végigviszem, a homályos tervet, a kényszert.

Másnap reggel felhív, este lemegyek hozzá, azonnal szerelmeskedni kezdünk. A konyhában sül a fasírt (mamám elégedetten rágja a húst).

Érezni akarom, a száját, mert fényes, a nyelve nélkülözhetetlen, kiszáradok a fájdalomtól, ha nincs bennem (mamám ásít). Ha nem láthatom a napszagú, szőkés ölét, orsós combját satöbbi (mamám hányingerrel küzd).

Körülötte forgok, tetszik, akarom, de nem tudok vele lenni, mert elcsúszom. Ez az elcsúszás a vele-levésem. Veled vagyok, világítsál már bele a sötétségbe.

(Mamám: ezt mondtad már.)

Meleg van, az ablakon a redőny résnyire nyitva, bejön a fény, hunyorítok, ettől kettéválik, az egyik a fal jobb oldalán, a másik balra látszik. Fekszünk az ágyon, nézem a kék szemét, megszagolom az ölét, a seggét, jó szagú, megfogom a kezét. Felé dőlök, közel van a hiány, ahol fekszik, fehér ágy, kissé fülledt, körül radiátorok, bordázatuk ugyanaz, kinn énekel egy részeg. Fehér homály, homályos, nem unatkozom, tapogatja a bal fülem, ellenőrzi a kanyarokat, végigsimítja a bal szemöldököm. Szeme körül a simaság, a három anyajegy a nyakán. Közel van, nem látom, bólogatok a szívgödre felett. Nehéz, elindulok felé, de nem érkezem, elfordulok, továbbmegyek, otthagyom. Visszagondolok, emlékszem, majd elhalványul, elszürkül, nem értem, mi közöm van ehhez, hozzá, nincs semmi ebből a készülődésből, hiába forgok körülötte.

Nélküle alszom el, másnap hiányzik, de szerintem jó, hogy egyedül alszom el, hogy nem fekszem mellette. Hiányát kinyomom, rázkódva szabadulok, büdös van. Összepiszkít ez az érintkezés, nem, nem indulok el felé. Nincs erőm pontosan olvasni a mozdulataiban.

A tiszafát megeszi a sötét, a Hold csak megzavar, mondja mamám, habzik a szája a sok nyáltól. Szívd fel mamám a nyálat, mondom neki, de ő hosszan kicsorgatja. A végén már piros színű víz jön belőle. A vére lehet.

Együtt vérzünk Andrással a párnán. Rühes ebei, jelenti ki mamám. Néz be az ablakon, hosszú, sárga ujját az égnek emeli. Körülötte romos betonépületek, sötétlő ablakbelsők, kivilágított betonút.

Ária.

Mamám, ne szólj bele!

Felhív, lehív, megyek, nem, előtte még hisztizek, hogy gyere te, te nem jössz, mert megteheted. Én nem tehetem meg, ezért megyek. Szereted a testem, mert egyre izmosabb és vadabb, nézed a mellem, ahogy emelkedik fel, egyre feljebb, már nem is látod, olyan magasan van, te nem éred fel.

Intesz, bemegyek a házba, nézed, ahogy végigmegyek a szobán, letérdelek eléd, az öledbe veszel, a számba teszed a kést. Vagy már késsel jövök? Szerelmem kés, nem odaadás. Gőg, cinizmus.

Véletlen vagyok, zűrzavar, aki szenvedélyt ébreszt, nyugalmas belehelyezkedés, ha a faszodról van szó. De csak a tiédről, szerelmem, mert az egyet szeretem, te a sokat.

Gyanús vagy, mert felkavarod a lelkem. Ilyenkor nem vagyok jó, tudom, gonosz vagyok, mert az egyet szeretem, nem a sokat.

Te jó vagy, mindenkiben meglátsz, minek ne lennék én mindenkiben. Híján minden korlátnak.

Illúzió vagy, az illúzió teljes győzelme, utánad nyújtom kezem, ujjaim nagyon hosszúak.

Te nem érsz fel hozzám, mit szeded most is azt a füvet, zavarodban valamit magyarázni kezdesz.

Én ülök a fehér, kerti székben, mint kinn feledett nyugágy, te azt mondod, hogy nincs is igazi, miért, mondom magamban, én mondtam olyat, hogy van igazi, miről beszélsz, ezek kérdések, arról beszélsz, hogy ez nem jön össze, nem jön össze ez a szerelem.

Nem jön össze, mondom magamban, miközben te szeded a füvet, én ülök a kerti székben, hallgatlak, nézlek, nem jön össze, valami részecskék, az atomok, nem úgy mozognak.

Én nem lehetek boldog, engem nézz, ne a füvet, verjed már bele a fejedet a földbe, ne beszélj, nem jön neked össze ez a beszéd, ha tudnád, mit gondolok rólad, mit érzek feléd, ha tudnád, hogy ez egyáltalán nem fedi egymást.

Szerinted szeretni annyira könnyű, vagyok annyira könnyű, hogy szeretni annyi csak, hogy lejövök, elindulok, te vársz, szeretsz, de csak egy pillanatig, mert nem jön össze, szerinted én gyakorlatilag egy boszorkány vagyok, spleen, ráadásul a szemem is hosszú, és folyton csorog a lelkem.

Mindenhol ott van az a köd, ami miatt te nem lehetsz elég könnyű, lebegő alak, áramlás vizeken, földeken, levegőn. Nem kapsz levegőt mellettem, nyomasztó vagyok, lenyomlak, elnyomlak, most benyomnék neked egyet, mert nem jön össze, a kurvanyád nem jön össze, az nem jön össze, mert közben tudni kell rólam, hogy paraszt vagyok, számból kilóg. A kapa.

Most kapálni kezd, az előbb a füvet szedi, én ülök a kerti székben, már lefekszem, leveszem a blúzom, felnéz, azt mondja, hogy a melltartómat is vegyem, hirtelen csókolgatni kezd a kerti széken, a kinn feledett nyugányon, felnyög, valahogy összejön ez a szerelmeskedés, a Nap is süt, nem mintha most érdekelne.

Nem, mintha érdekelne, hogy jön utánam, keres, kutat, törölgetnem kell az sms-eket, amiket másoktól kapok, az egyikben az van írva, hogy szép a mellbimbón, a másikban, hogy Szexárdon van, akkor most értsem a célzást. Krászivoj gorod, gorod geroj, írja, a másik levágná a kisujját értem, és puszi a hasamra. Na ezt utálom, a pusziahasamra, ezt amúgy is kitörölném. Jön utánam, felhív, általában felveszem, beleásítok, mivanvelemsemmi, semmi, igen, elmegyek.

Nem tudok elindulni, mert fáj, hogy nincs velem most, egyedül nem tudok menni, az út középre szorít, meleg van és tél. Én állok, most egy kicsit meggörnyedek, ő Szexárdon baszik.

Azt mondja, gyakorlatilag, nem ígérek neked semmit, miért, mi van, ha ígérsz, akkor betartod, azt ígéred?

Nem hagylak el soha, cinikusan vigyorgok erre, te nem látod, mert háttal állsz, a falnak mondod, én nézem a hátad, hallgatom az ígéreted, hogy nem hagysz el, soha, azt, hogy soha, nem lehet mondani, ezért vigyorgok cinikusan, tudom, hogy ez azt jelenti, mindjárt elhagylak, már el is hagylak, csak félj, hogy elhagylak, az ugyanazért, a másért.

Van benne valami, ami bennem nincs, benne van valami, ami bennem nem, egyformák vagytok, nyafka, pina, akit dugni kell, másképp követelődzik, sértődött, akar, elégedetlenkedik, nyomaszt, kell nekik valami.

A faszom, nem tudom, nem ez, valami más, amit nem tudok nekik megadni, ezért maradnak velem, hogy megkapják, ami nincs, bennem legalábbis nincs meg. Halott vagyok, mert nincs meg, ami nekik kell, mi kell nekik, mit akarnak, miért szopnak, miért sírnak, mit akarnak. Elszédülök, a sok forgástól, én állok, sírnak, valamit akarnak. Akarnak, követelőznek, fáj nekik a létezésem, a hiányom.

Hiányzik. Még minden előttem áll, de nem a farka.

Még minden megtörténhet.

Még csak jön felém, néz, követ, követem, megállok, szemben ülök, hallgatom. Sétáltunk a főtéren, kiemel az idő, mintha egy másik időben sétálnék, de ugyanaz a sivárság.

Otthon felejtem a kulcsom, vajon hova tettem, a farmerom zsebében nem lehet, mert azt érezném, ha leülök, és már leültem, a táskámban kotorászok, ez idegesíti azt, akivel sétálok, engem is idegesítene.

Lemegyek a pincébe zöldségért, megszívom az édeskés rothadást.

Fenn a konyhában megmosom a húst, lecsorgatom, lefolyik a véres víz a nyíláson.

Kinyújtom a kezem, már az előszobában hosszan tekeredő viaszvirágot érintem. Hirtelen kezd el virágozni, mert nem locsolom.

Elindulok a zápszonyi, bégányi, kaszonyi autóbuszhoz, követnek a kutyák, szeretetből, halat viszek a táskámban.

Várom a buszt, de megáll egy szürke autó, azt hiszem, ismerős, szaladni kezdek, hogy ne várjon, lassítok, benézek az autóba, mégsem ismerős. Beszállok, a férfi, aki mellett ülök, szuszog, dohányzik, testes. Egy test, nyög, megsimogatja a combom. Igyekszem elvonatkoztatni magamtól, ezért pofákat vágok, meggörnyedek, összehúzom a szemöldököm. Le is mond rólam, azt hiszem.

Beregszászban kiszállok, elindulok. Elindulok, de hová. Most minek is indulok el. Mindig megnézem azt a kék bódét: éppen középen áll. Nincs benne áru, teljesen üres.

Tétlenségem elszigeteltségem

az emberek között

az olajos tó

a táj

poros egyhangúság

a kemény, takarékos hangzású falunevek – Bégány, Zápszony, Kaszony

– komorsága, mindez

úgy tűnik

kilátás

ahogy elindulok

szeretetből követnek a kutyák

lemegyek

gyere velem

nem te mamám

mamám nem te

Mamám emlékszik, hogy tizennégy éves korában le akarja fogni egy kopasz férfi, de nem folytatja. Mamám nem szereti, ha hirtelen rámásznak, szüksége van előizgalomra. Maga sem tudja, mitől nedvesedik be, ezt még nem tapasztalta ki.

Ha érzem egy férfi farkát, még nem vagyok szerelmes.

Mamám nem szerelmes, mamám szenvedélyes. 18 évig szenvedéllyel van egy férfi iránt, 18 évig a táskájában hord egy kést, hogy magát és a férfit megölje. A késre az van vésve: sem remény, sem félelem. Mamám 18 év alatt megátkozza a férfi összes barátnőjét.

Szeretek és gyűlölök, fák jú. Szar az élet, szarjak bele…

Mielőtt meghal mamám, a kezébe keresztet akarnak erőltetni, de mamám összeszedi az erejét és eldobja, a kést kéri, még a papot is leköpi. Aztán meghal, kezében a kereszt, ahogy rákulcsolódnak sápadt ujjai.

Jó, szolgálok, kitakarítom András házát, lemosom a kormot, mert leég, én gyújtom fel, képzeletben. Etetem, főzök neki, pedig nem is tudok főzni, egy kicsit, matathatsz bennem, matassál. Azt szeretem, amikor félsz, hogy elveszíthetsz, olyankor felindulsz, mindened forró, leszorítasz, a hangod átmelegszik a melegtől, legalább negyven fok, annyira lázas vagyok, a szám is kiszárad, nézem, ahogy fölémhajolsz, nézlek, szorítsál le, vágd ki az agyamat, mert azt mondod, kivágod az agyamat, ha elhagylak, ha kivágod, nem hagylak el, mondom. Mamám jól szórakozik, miközben takargatom a vért, töröld fel, kérlek, a vért, tele van vele a fehér csempe, kicseréled vörösre. Hiányod szeretem, amit mindjárt kinyomok, guggolva, nyögve, az is csak salak. Salak, maradék, hideg. Mamám integet.

Mamám mindig adja a nagyot, az előkelőt, nem alszok, hanem alszom, javít ki, ha beszélek, ne tedd szét a lábad stb. De meglesem, ahogy kanállal eszik a fazékból és iszonytatóan csámcsog, nyel, röfög, belecsorgatja a nyálát, közben széttett lábbal áll, lecsorog a combján a nedvesség. Mamám szeret táncolni, olyankor elég vad. Meztelenül végigmegy a termen, ahol csak férfiak ülnek, magabiztosan szemez, hagyja, hogy a melléhez érjenek, valakibe beleül, aztán leül Joyce-t olvasni.

Elesek, véres a térdem, András undorodik, a szájához kapja a kezét, én nézem, hogyan csorog a poros vér, le egészen a fehér csempéig.

Jön a vér, ki az orromból, hátrahajtom a fejem, kérem a fehér selyem zsebkendőmet, de ő nem adja ide. Sajnálja tőlem azt a fehér anyagot.

Megfeketedik a vér az orromban, száraz, alvadt darabokban hullik ki.

Most nem tudom, megint itt van a reggel, most nem bírom ki, hogy he were.

Mamám néz, ahogy mosom fel a fehér csempéről a vért, nyoma se legyen, utasít.

Sötét van, mindjárt vérzek, megtisztulok, vérzek. A padlócsempe hideg, valaki kopácsol, valaki hiányzik, bólogatok a hidegben.