Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. október – Irodalomtörténet? / gyönyör; obszcén; majdnem közhely; apja sztrókja…; nincsen már bennem se szél se nap...

gyönyör; obszcén; majdnem közhely; apja sztrókja…; nincsen már bennem se szél se nap...

                                       

gyönyör

                             

tanultam

mintha a halált

ízleltem az életet

vigalom honolt bennem végig

meg gyönyör

pedig tudtam

soha nem jön el

ami tündököl

                     

így esett

dallam volt mind

a vér

rögeszme

feketén bólingattam

körbe-körbe

akár a békebeli este

                         

ökölbe szorultam

– görcsben a szeretet –

hallgattam ideges dallamát

nem volt titok

csak ezért nem hozott babért

                           

tanultam halált

mintha

ízleltem volna egészen

majdnem semmiért

                                     

amivel beértem

hiánya volt

betevőnek tetszett mégis

mintha kicsiny falat –

alkonyt képzeltem végig

míg finom késsekkel dolgozott rajtam

a pirkadat

                     

                         

obszcén

                         

van itten

elíziuméknál

egy komplexusos hulla

aki olykor Lacikának hív

– pedig a lacika maga a lényegem:

a dákóm volt

– amíg odaát voltunk holtak

                     

anyám sosem bocsátotta meg nekem

hogy újra megöltek

méghozzá oly hülyén – ahogyan…

jól tudhatja ezt a törleszkedő kolléga (sorstárs?) is

aki Lacikának hív

akár éltemben az anyám

                       

sosem bocsátok meg nekik

                 

                         

majdnem közhely

                         

a halál

mint olyan

korántsem holmi bűn

nem virág

se nem madár

ha pedig azt gondolnátok:

isten küldönce

netán pribékje

bűnös lelkek megváltója

egy másik dimenzió?

– végzetes tévedésben vagytok

                           

a halál nem egy oltár

sokkal inkább latrinákat idéz

mégpedig valami végtelennek tetsző kéjérzet miatt

                         

a halál talán maga az öncélú düh lehetne

– ha nem vakargatná oly közönyösen

a seggét

                     

                     

apja sztrókja…

                             

apámat nem egy gépkarabélyos ördög

hanem bizonyos Sztrók Úr

– ez volt apám utolsó értelmes félmondata –

vitte el

                           

valami félelmetes táncba

de mintegy büntetésként

csak éppenhogy

azaz mintha

csak majdnem

a megváltónak hazudott halálba

                               

hogy aztán már otthonról is kizárólag haza kívánkozzék – végleg

minden árnyban és irányban önnönmagát kutatva

                         

hol nyüszítve

rángott görcsben

hol mintha egy sírból szólna

gyermeteg-bambán:

                       

„miért nem engedsz ki innen

ebből a rohadt előszobatükörből – édes fiam?”

                           

igazán akkor sajnáltam volna apát

ha úgy ölik meg

mint utána engem

– golyó által

húgymelegben

                     

akár anyám is megtehette volna ezt neki

meg nekem

                 

nincsen már bennem se szél se nap...

                       

éltemben soha nem őriztem nyájakat

mégis mintha

                   

bár a lelkem inkább farkas maradt

mintsem pásztor

ám a farkas is ugyanúgy számon tartja a nyájat

együtt él az évszakokkal

mint a pásztor

– amint a mindennapi préda –

ugyanúgy fordul

hasadozik bennem az éjszaka

az ösztön

vérem kertésze mellém telepszik

mint a nyájszagú szél

a völgyekben áradó hideg

                           

mióta megöltek

nem tudok aludni

mert pásztorrá tett az öldöklés kényszere

az élet utáni vágy

                   

de nem ismerem a szelek a nap járását

hiszen nincsen már bennem se szél se nap

a fényt sem felhő csorbítja bennem

hanem a számadás kényszere

amely mérhetetlenül elszomorít

csakúgy mint a csillapíthatatlan vérszomj