gyönyör; obszcén; majdnem közhely; apja sztrókja…; nincsen már bennem se szél se nap...
gyönyör
tanultam
mintha a halált
ízleltem az életet
vigalom honolt bennem végig
meg gyönyör
pedig tudtam
soha nem jön el
ami tündököl
így esett
dallam volt mind
a vér
rögeszme
feketén bólingattam
körbe-körbe
akár a békebeli este
ökölbe szorultam
– görcsben a szeretet –
hallgattam ideges dallamát
nem volt titok
csak ezért nem hozott babért
tanultam halált
mintha
ízleltem volna egészen
majdnem semmiért
amivel beértem
hiánya volt
betevőnek tetszett mégis
mintha kicsiny falat –
alkonyt képzeltem végig
míg finom késsekkel dolgozott rajtam
a pirkadat
obszcén
van itten
elíziuméknál
egy komplexusos hulla
aki olykor Lacikának hív
– pedig a lacika maga a lényegem:
a dákóm volt
– amíg odaát voltunk holtak
anyám sosem bocsátotta meg nekem
hogy újra megöltek
méghozzá oly hülyén – ahogyan…
jól tudhatja ezt a törleszkedő kolléga (sorstárs?) is
aki Lacikának hív
akár éltemben az anyám
sosem bocsátok meg nekik
majdnem közhely
a halál
mint olyan
korántsem holmi bűn
nem virág
se nem madár
ha pedig azt gondolnátok:
isten küldönce
netán pribékje
bűnös lelkek megváltója
egy másik dimenzió?
– végzetes tévedésben vagytok
a halál nem egy oltár
sokkal inkább latrinákat idéz
mégpedig valami végtelennek tetsző kéjérzet miatt
a halál talán maga az öncélú düh lehetne
– ha nem vakargatná oly közönyösen
a seggét
apja sztrókja…
apámat nem egy gépkarabélyos ördög
hanem bizonyos Sztrók Úr
– ez volt apám utolsó értelmes félmondata –
vitte el
valami félelmetes táncba
de mintegy büntetésként
csak éppenhogy
azaz mintha
csak majdnem
a megváltónak hazudott halálba
hogy aztán már otthonról is kizárólag haza kívánkozzék – végleg
minden árnyban és irányban önnönmagát kutatva
hol nyüszítve
rángott görcsben
hol mintha egy sírból szólna
gyermeteg-bambán:
„miért nem engedsz ki innen
ebből a rohadt előszobatükörből – édes fiam?”
igazán akkor sajnáltam volna apát
ha úgy ölik meg
mint utána engem
– golyó által
húgymelegben
akár anyám is megtehette volna ezt neki
meg nekem
nincsen már bennem se szél se nap...
éltemben soha nem őriztem nyájakat
mégis mintha
bár a lelkem inkább farkas maradt
mintsem pásztor
ám a farkas is ugyanúgy számon tartja a nyájat
együtt él az évszakokkal
mint a pásztor
– amint a mindennapi préda –
ugyanúgy fordul
hasadozik bennem az éjszaka
az ösztön
vérem kertésze mellém telepszik
mint a nyájszagú szél
a völgyekben áradó hideg
mióta megöltek
nem tudok aludni
mert pásztorrá tett az öldöklés kényszere
az élet utáni vágy
de nem ismerem a szelek a nap járását
hiszen nincsen már bennem se szél se nap
a fényt sem felhő csorbítja bennem
hanem a számadás kényszere
amely mérhetetlenül elszomorít
csakúgy mint a csillapíthatatlan vérszomj