Elméncségek

IV. Egy zsidóról, aki sokak tanácsára hallgatva áttért a keresztény hitre

Egy zsidó, amikor sokan győzködték, hogy térjen át Krisztus hitére, alig-alig akart megválni javaitól. Többen is tanácsolták neki, hogy ossza szét a szegények közt, mivel az Evangélium megfellebbezhetetlen érvényű igéje szerint százszorosan kapja majd vissza. Miután meggyőzték, át is tért, vagyonát pedig szétosztotta a szegények, a nélkülözők és a koldusok között. Ezért nagyjából egy álló hónapig különféle keresztények kitüntető vendégbarátságát élvezte, mindenki körbehízelegte, és tettét magasztalta. Ő viszont nap mint nap imádkozva várta, mikor kapja végre meg az ígért százszoros viszonzást, és amikor többen is megelégelték már a vendéglátást, és egyre kevesebb meghívása akadt, a zsidó megbetegedett, olyannyira leromlott, hogy törődést igényelt volna, már-már a halálán volt, s rengeteg vért vesztett. Elkeseredve gyalázatos egészségi állapotán, és csalódva a megígért százszoros jutalomban is, szorongattatásában kiment a levegőre, elhagyta az ágyát, hogy a közeli mezőn elvégezze a nagydolgát: és ahogy ott állt, hogy megfelelő levelet keressen alfele kitörléséhez, rengeteg drágakövet talált egy vászondarabba csomagolva. És mert dúsgazdag lett, a legjobb orvosok segítsége révén meggyógyult, vett egy házat és birtokot, és ezután mesés gazdagságban élt. Erre mindenki azt mondta: „Na látod, nem mondtunk talán igazat, hogy Isten százszorosan ad vissza mindent?” „Vissza is adta – válaszolta a zsidó –, de előbb azt kívánta, hogy majdnem belepusztuljak a véres szarásba!” Ezt a példát azokra alkalmazzák, akik haboznak adakozni vagy viszonozni a jótéteményeket.

VI. Egy özvegyasszonyról, aki egy nincstelenbe szeretett bele

A képmutatók csürhéjénél alávalóbb nem létezik a világon. Amikor egy baráti társaságban épp róluk esett szó a jelenlétemben, kiderült, hogy mindenütt hemzsegnek a képmutatók, akik ha méltóságra vagy hatalomra vágynak, úgy színlelnek vagy alakoskodnak, hogy már-már úgy tűnik, nem saját akaratukból érték el a hivatalt, hanem csak feletteseik parancsának engedelmeskedve. Az egyik jelenlévő azt mondta, hogy sok hasonlóság van köztük és Boldog Paolo között, aki Pisában lakott, s egyike volt azoknak, akiket a nép „apostoloknak” nevezett, s akiknek az volt a szokásuk, hogy a kapuknál ücsörögtek anélkül, hogy kéregettek volna. Miután kérdezgettük, ki is volt Paolo valójában, ezt mondta: „Paolo – kezdett bele –, akit életerénye miatt a nép Boldognak nevezett, egyszer egy özvegyasszony kapujánál üldögélt, aki ételt és elemózsiát hordott neki. A nő gyakorta lesegette a férfit (mivel igencsak jóképű volt) és beleszeretett, s miután enni adott neki, jelezte, hogy holnap is eljön, s törődni fog vele, hogy jóllakjon. S mert gyakorta ment a nő házához, a nő kérlelte, hogy jöjjön be a házba, s egyen odabenn, a férfi bele is egyezett, és miután degeszre tömte a gyomrát és bőségesen ivott is, a vágyától feltüzelt asszony átölelte őt, csókolgatta, s esküdözött, hogy addig nem is engedi el, míg a férfi magáévá nem teszi őt. A férfi elutasítást színlelt mintegy hárítva az asszony izzó gerjedelmét, ám miután az egyre alpáribb módon fenyegette, végül is engedett az özvegy erőszakosságának: »Miután – kezdett bele –, ilyen iszonyatos bűnre ácsingózol, Isten legyen a tanúm, hogy ez a te vétked: nekem nincs részem benne… Ragadd hát meg – folytatta – azt az átkozott húsdarabot!« Ekkorra ugyanis már merevedése volt. »És használd, ahogy jólesik: én nem érek semmihez.« És így akaratán kívül kefélte meg az asszonyt, noha önmegtartóztatás végett semmihez sem nyúlt, és az egész bűnt az asszony nyakába varrta.”

VII. Egy lovasról

Egyszer épp a pápai kúria felé tartottam. Ekkor haladt át előttem lovon egy ismerősöm, egy lovas, aki nyilván olyannyira belefeledkezett saját gondolataiba, hogy noha megemelt kalappal köszöntötte, észre se vette a püspököt. A püspök azt hitte, hogy a gőg vagy az arrogancia miatt teszi és így fakadt ki: „Ez noha lovon jött, mégsem hagyta otthon a szamarát!” Szamárnak tartotta ugyanis azt, aki nem viszonozza a köszöntést.

VIII. Zuccaro mondása

Én és Zuccaro, aki a legszellemesebb férfi volt, aki valaha is élt ebben a városban, együtt sétáltunk, amikor egy olyan helyre értünk, ahol épp esküvő zajlott. Másnap ott, ahová a menyasszony hazatért, megálltunk egy picit, hogy lélekben felüdüljünk, és együtt énekeljünk a férfiakkal és nőkkel. Ekkor nevetve jegyezte meg Zuccaro: „Ezek házasodnak, én bezzeg házatlanodom!” Öniróniával így fejezte ki, hogy miután apja vagyonát eladta, lakomákra és szerencsejátékokra pazarolta el atyai örökségét.

IX. Egy városkapitányról

Egy városkapitány, amikor Firenzébe ment, hogy ott hivatalba álljon, szokás szerint a város jelességei előtt beszédet tartott a székesegyházban, mely irdatlan hosszúra és unalmasra sikeredett: saját érdemeinek felemlegetésével kezdte, bő lére eresztve elmondta, hogy szenátor volt Rómában, hogy miféle tetteket vitt végbe, és mit tettek meg neki köszönhetően, vagy mondtak róla mások. Ezután ecsetelte, milyen volt kivonulása az örök városból. Előadta, hogy első nap Sutriig jutott el, és percről percre felsorolta, hogy ott mit is csinált. Aztán napra pontosan előszámlálta azokat a helyeket, ahol megfordult, elfecsegte, kik fogadták, taglalta, milyen apró-cseprő ügyleteket bonyolított. Már órák óta tartott az előadás, de még Sienáig sem jutott el. Már a hallgatóság apraja-nagyja a végkimerülés szélén állt a gyűlöletes hosszúságú ömlenyt hallgatva, és ráadásul még a végét sem lehetett sejteni, úgy tűnt, egész álló nap hallgathatják majd ezt a sületlenséget, és amikor már-már leszállt az este, egy tréfás elméjű férfi odasúgta a városkapitány fülébe: „Uram, már későre jár, gyorsítsd meg az utazást. Mert ha még ma nem érsz Firenzébe, hiszen az érkezésed időpontjául a mai nap van kijelölve, elveszted az állásodat.” E szavak hallatán ez az ostoba és fecsegő ember végre kijelentette, hogy megérkezett Firenzébe.

X. Egy asszonyról, aki becsapta a férjét

Pietro, a földim, egyszer egy meglehetősen tréfás történetet mesélt el, mely valóban méltó, hogy példázza a nők leleményességét. Pietro egy nem éppen pallérozott elméjű paraszt feleségével szűrte össze a levet, aki gyakorta a szabad ég alatt, a mezőin töltötte az éjszakát, mivel rettegett, hogy a hitelezői otthon találják. Egyszer, amikor barátom épp az asszonynál volt, a férj szürkületkor váratlanul hazatért: az asszony, aki miután az ágya alá parancsolta a szeretőjét, szigorúan megfeddte a férjét, hogy miért jött vissza, csak nem akarja, hogy börtönbe zárják: „Az imént – mondta – jártak itt a városkapitány fogdmegjei, hogy elhurcoljanak! Már az egész házat átkutatták, hogy végre tömlöcbe vethessenek! Amikor azt mondtam nekik, hogy te odakünn szoktál aludni, elmentek ugyan, de megfenyegettek, hogy nemsokára visszajönnek.” A halálra rémült férfi törte a fejét, hogyan menekülhetne meg, de már a városkapukat is bezárták. A feleség erre így szólt: „No, most mit csinálsz, te szerencsétlen? Ha elcsípnek, nincs menekvés!” Miután a férj rettegve kérte felesége tanácsát, az asszony már készen is állt a cselvetésre: „Mássz föl – mondta – ebbe a galambdúcba, ma éjszaka ott alszol, én magam zárom be az ajtaját, a létrát pedig elviszem, nehogy bárki is feltételezhesse, hogy netán ott rejtőzöl.” A férfi hallgatott az asszony szavára. A nő elreteszelte az ajtót, hogy a férje ki ne jöhessen, elvitte a létrát, majd előhívta a szeretőjét, és úgy tettek, mintha visszajöttek volna a poroszlók, irdatlan zajt csaptak, a nő pedig védelmezte a férjét, akinek odafönn, a rejtekhelyén már a foga is vacogott a félelemtől. Miután megelégelték a zsibongást, a szeretők ágyba bújtak és Vénusznak áldoztak egész éjjel, miközben a férj galambok közt, a galambszarban kuksolt.

XI. Egy papról, aki megfeledkezett a virágvasárnapról

Hegyeink, az Appenninek közt található egy nyomorúságos település, Gello. Itt élt egy meglehetősen tudatlan pap, aki tudatlanságban még a parasztokon is túltett. Mivel nem ismerte ki magát az egyházi év körforgásában és változásában, helytelenül jelölte ki a nagyböjti időszakot. Épp a virágvasárnapot megelőző szombaton ment Terranuovába a piacra. Látta, hogy a papok olívaágakat és pálmagallyakat készítenek másnapra, álmélkodásának csak akkor vetett véget, amikor ráébredt a tévedésére, hogy a nagyböjt anélkül múlt el, hogy a faluban megtartották volna. Miután visszatért Gellóba, ő is pálmagallyakat kezdett készítgetni másnapra, és összehívva a híveket ezt mondta: „Megköveteli a hagyomány, hogy ma olívaágakat és pálmagallyakat hordjunk, mert nyolc nap múlva itt a húsvét, most csak egy hétig kell bűnbánatot gyakorolni, és böjtölnünk se kell ennél tovább ebben az esztendőben. E dolgok oka pedig a következő: a farsang ez évben késett és túlságosan lomha volt, mivel a fagyok és az áldatlan útviszonyok miatt nem nagyon tudott átvergődni a hegyeken, ezért a nagyböjti időszak is csak lassan és lomhán érkezett meg, ráadásul már csak egy hétnyi maradt belőle, a többi elveszett a viszontagságos úton. Gyertek hát, és ebben a szűkös időben, amennyi még maradt, gyónjatok meg, és valamennyien gyakoroljatok bűnbánatot!”

XII. A paraszt atyafiakról, akiktől megkérdezte a fafaragó, hogy vajon élő vagy holt feszületet akarnak-e venni

Ugyanerről a településről Arezzóba küldtek néhány atyafit, hogy vegyenek egy fafeszületet, melyet aztán majd a templomukban fognak elhelyezni. Meg is érkeztek a fafaragómesterhez, aki, miután látta, hogy mennyire pallérozatlanok és fajankók, és meghallgatta, mi a kérésük, nevetve megkérdezte, vajon még élve vagy inkább már csak holtan akarják-e látni Krisztust a feszületen. Ők némi időt kértek, hogy megtárgyalhassák az ügyet, s miután titokban meghányták-vetették a dolgot egymás közt, azt mondták, inkább élőt akarnak, hiszen ha netán nem tetszene a népnek, akkor majd legfeljebb hirtelenjében agyonütik.

XVI. Gianozzo Viscontiról

Antonio Loschi, ez az igencsak szellemes és nagy tudású ember, amikor egy ismerőséhez elvitt egy levelet, melyet majd a pápának szándékozott elküldeni, megkérte őt, hogy bizonyos helyeken korrigálja és nézze át: ő azonban másnap visszahozta a levelet mindenfajta módosítás nélkül. Loschi ránézett az írásra, és így szólt: „Azt hitted, tán én is Gianozzo Visconti vagyok?” Miután megkérdeztük, mire céloz, így folytatta: „Gianozzo a polgármesterünk volt Vicenzában: jó ember volt, de a teste és az elméje tunya. Gyakorta magához rendelte a titkárát és megbízta, hogy írjon levelet az idősebbik milánói hecegnek. A levelek egy részét ő maga mondta tollba, a közhelyes magasztaló bevezetőt, a többit a titkárára bízta, aki az immár kész levelet ismét elébe hozta. Gianozzo elkezdte olvasni, lekerekítetlennek, alkalmatlannak találta, és kifakadt: »Nem jó ez így. Menj, és javítsd ki!« A titkár, aki tisztában volt ura korlátoltságával és szokásaival, kis idő múltán visszatért, és visszahozta ugyanazt a levelet, melyen egy betűnyit sem változtatott, miközben azt állította, hogy kijavította és átfogalmazta. Az ura fogta a levelet, bele-beleolvasott, át-átfutotta, majd így szólt: »Most már jó. Menj, üss rá pecsétet, és küldd el a hercegnek.« És ez így zajlott le minden egyes levélküldés alkalmával.”

XVII. Viscontihoz szabójáról, akit hasonlításul idéztek elénk

Márton pápa megbízta Antonio Loschit néhány levél megírásával, s miután a szentatya elolvasta az eredményt, elrendelte, hogy ellenőrző olvasásra vigyek el egy barátunkhoz, akiben különösen megbízott. Ő viszont, mivel a tegnapi vacsorán ki-kihörpölt borocska kissé túlhevítette, szidalmazta a leveleket, és követelte, hogy fogalmazzák át valamennyit. Ekkor Antonio Bartolomeo de’ Bardihoz fordult, aki szintén jelen volt: „Ugyanazt teszem – mondta – a levelekkel, mint egykor Galeazzo Visconti szabója tett egy nadrággal, hogy megfelelő méretű legyen! Holnap visszajövök, még mielőtt teleeszi vagy leissza magát, és a levelek rendben lesznek.” Bartolomeo meg szerette volna tudni, miféle célozgatás ez, erre Antonio felvilágosította: „Gian Galeazzo Visconti, az idősebb milánói herceg atyja hatalmas férfi volt: kövér és jól megtermett. Amikor rendszerint bőségesen lakmározott, és elegendő ital is csordogált a bendőjébe, vacsora után, amikor más aludni tért, magához hívatta a szabóját, éles hangon összeszidta, mondván, hogy túlságosan is szűk nadrágot csinált a számára, és megparancsolta, hogy azonnal nagyobbítsa meg, hogy ne legyen ennyire szoros. »Úgy lesz – szólt a szabó –, ahogy parancsolod: holnap már remekül fog állni rajtad!« Azután fogta a méterrudat, és semmit sem változtatott a nadrág méretén. A többiek kifakadtak: »Mért nem nagyobbítottad meg a nadrágot, ha egyszer olyannyira kínozza urunk hasát?« »Holnap, mihelyt urunk megemészti, amit megevett, fölébred, és alaposan kikakálja magát, még bő is lesz!« Reggel visszahozta a nadrágot, a herceg magára vette, és így szólt: »Na végre! Most már jó, sehol sem szorít!« Ilyen módon jelezte Antonio, hogy a levele is tetszeni fog, mihelyt kimegy a bor hatása.”

XVIII. Egy Facino Canénak előadott rablás miatti panaszról

Facino Canénak, aki vérszomjas férfi volt, ugyanakkor korunk legkiválóbb hadvezére, panaszkodott egy ember, hogy egy katonája kirabolta őt az úton: elvette a köpenyét. Facino látta, hogy a férfi elegáns tunikát hord, és megkérdezte, vajon ez is rajta volt-e, amikor a támadás törtért. Az igenlő válaszra így felelt: „Ugyan, menj már! Aki téged kirabolt, az nem az én katonám volt. Ha az lett volna, biztosan nem hagyott volna ott egy ilyen formás tunikát!”

XIX. Egy kardinális buzdító beszéde a pápai zsoldosok előtt

Egy spanyol kardinális a háborúban, melyet az ő vezetésével Agro Picenónál folytattak a pápa ellenségei ellen, amikor már-már nyílt összecsapásra került sor, és nem volt kérdéses, hogy a pápa követői vagy győznek, vagy mind egy szálig odavesznek, bőséges szóáradattal buzdította a katonákat a harcra. Beszédébe beleszőtte azt is, hogy akik ebben a csatában elesnek, azok már az Úristennel és az angyalokkal fognak ebédelni, és hogy vonzóbb legyen számukra az esetleges hősi halál, hozzátette, hogy a bűnösök valamennyi vétke bocsánatot nyer. Miután befejezte a buzdítást, elhagyta a csatateret. Erre az egyik, hozzá közel álló katona így szólt: „Mért nem tartasz velünk arra a híres-nevezetes mennyei lakomára?” Erre a kardinális: „Még nincs itt az én ebédem ideje, én még nem vagyok éhes!”

XX. Válasz a pátriárka kérdésére

A jeruzsálemi pátriárka, aki az egész apostoli kancelláriát irányította, egy napon összecsődítette az ügyvédeket, hogy megvitassanak egy bizonyos esetet. Egyiküket, már nem emlékszem a nevére, kegyetlenül összeszidta. Egyedül Tommaso Biracónak volt annyi bátorsága, hogy mindnyájuk nevében megnyilvánuljon, mire a pátriárka egy verset citált: „Rossz a fejed, nagyon is!” Erre ő, mivel eszes ember lévén mindig készen állt a tréfabeszédre, így szólt: „Színigazat mondasz, ráadásul a legtalálóbbat, amit mondani lehet. Hiszen ha jó fejem lenne, sokkal jobban állnának az ügyeink, s erre a disputára se lett volna szükség!” „Magadat hibáztatod tehát?” – szólt a pátriárka. Erre Biraco: „Nem magamról, a fejemről beszélek!” Tréfásan az egybegyűlt ügyvédek fejére gondolt, azaz a pátriárkára, akit egyébként is mindenki fafejűnek tartott.

XXIII. Egy barátomról, aki nehezen viselte el, hogy a nála mind tudásban, mind erényben alábbvalókat többre tartják

A római kúriában többnyire a szerencse az úr, csak elvétve jut szerephez a tehetség vagy a rátermettség, ellenben mindent az ügyeskedés s az opportunizmus irányít, hogy a pénzt, mely széles e világon uralkodik, már ne is említsem. Egy barátom, aki nehezen viselte, hogy jó pár nála mind tudományban, mind erényességben alsóbbrendűt többre becsülnek, panaszkodni kezdett Angelottónak, a San Marco kardinálisának, hogy erényei súlytalanok, hogy azok kerekednek fölébe, akik a nyomába sem érnek. Felemlegette tanulmányait és a tanulás fáradságos munkáját. Erre a kardinális, aki mindig kapott az alkalmon, hogy gúnyolódhasson a kúria romlottságán, így fakadt ki: „Itt a tudás és a bölcsesség egy fityinget sem ér. Inkább arra szánd az időt, hogy elfelejtsd a tudományod, és kitanuld a bűnöket, ha azt akarod, hogy kedveljen a pápa.”

XXV. Egy asszonyról, aki a Pó partján állt

Egy hajócskán két hazai husika utazott együtt a kúria néhány tagjával Ferrarába. Amikor észrevette őket egy asszony, aki a Pó partján állt, így fakadt ki: „Idióták! Azt hittétek, Ferrarában nincsenek kurvák? Többet találtok itt, mint Velencében tisztes asszonyt!”

XXVI. Settimio apátról

Settimio apát, ez a jól megtermett, hájas férfiú, este Firenzébe igyekezett. Megkérdezte egy útjába akadt paraszttól, hogy bemehet-e a kapun. Az apát úgy értette a kérdést, hogy vajon eléri-e még a várost, mielőtt a városkaput bezárják. A paraszt az apát kövérségén tréfálkozva így szólt: „Azon a kapun még egy szénásszekér is átférne, nem hogy te!”

XXVII. Egy konstanzi polgár megejtett húgának esete

Egy britanniai nemes püspök, hogy megmutassa, mennyire vágytak a konstanzi zsinat idején a szabadságra, a prelátusok összejövetelén a következőket hozta fel bizonyságul: „Volt egyszer egy konstanzi polgár, akinek a húga házasságon kívül esett teherbe. Amikor a fivérnek feltűnt a megduzzadt has, kardot rántott és firtatni kezdte, hogy mi ez, miből lett, s megfenyegette a lányt, hogy megöli. A halálra vált lány azt mondta: »Ez a zsinat műve! A zsinat miatt vagyok terhes!« Ezt megtudva a fivér a zsinattól való félelmében és az iránta való tisztelet okán nem büntette meg a lányt.” Míg a többiek egy másféleképp értelmezett szabadságról kérdezték, ő a dugás szabadosságáról beszélt.

XXVIII. Zsigmond császár mondása

Egy ember Zsigmond császárt azzal gyötörte, hogy miért nincs Konstanzban szabadság. „Ha nem lenne itt kivételes szabadság – válaszolta a császár –, aligha lenne így fölvágva a nyelved!” A szabad véleménynyilvánítás ugyanis valójában a nagyfokú szabadság jele.

XXIX. Egy római, Lorenzo nevű pap mondása

Egy nap, amikor a római Angelottót Jenő pápa kardinálissá nevezte ki, egy Lorenzo nevű városi pap vidáman, tapsikolva, fülig vigyorral, boldogságban úszva ért haza. Amikor a szomszédjai megkérdezték, mi történet vele, hogy ilyen vidám és virgonc lett, így szólt: „Beigazolódni látszanak a reményeim, hiszen hülyéket és félnótásokat kezdenek kardinálisokká kinevezni, s miután Angelotto még nálam is ütődöttebb, előbb-utóbb én is kardinális leszek!”

XXX. Niccolò D’Anagni elbeszélése

Hasonló okból gúnyolódott Niccolò D’Anagni is Jenő pápán, akiről úgy tartotta, hogy a balgáknak és a tökkelütötteknek kedvez. Amikor néhányan összegyűltünk a palotában, szokás szerint meghánytunk-vetettünk egy s néhány dolgot: egyesek a Szerencse forgandóságát kárhoztatták és a saját balszerencséjükön keseregtek. Ekkor Niccolò, ez a kiművelt, szeszélyes természetű, szókimondó férfi így szólt: „Nincs az élők birodalmában még egy ember, akit olyannyira sújtott a balszerencse, mint engem! Most, amikor a Balgaság uralkodik, s láthatjuk, hogy szinte minden félnótás és tökkelütött (hogy Angelottót ne is említsem) egyre magasabb rangot és tisztséget tölt be, csak én egyedül maradtam ki a hülyék seregletéből! Nekem bezzeg semmi sem jutott, mért, hogy csak énhozzám ilyen kegyetlen a sors?”

XXXI. Egy csodás jelenségről

Ebben az esztendőben a természet a legkülönfélébb helyeken számtalan szörnyszülöttet hozott létre. Senigallia földjén, mely Picenóban található, egy tehén egy hatalmas méretű kígyót szült. A feje hatalmasabb volt, mint egy ököré, a nyaka egy könyöknyi, a teste egy hosszú kutyáéhoz hasonlatos, sőt még annál is hosszabb volt. Amikor az ünő megpillantotta az újszülöttet, megrémült és éktelen bőgéssel próbált menekülni, ám a merev kígyó azon nyomban átfonta farkával a tehén hátsó lábait, a száját pedig a tőgyekre tapasztotta, s olyan sokáig szopta, hogy alig hagyott tejet az emlőkben. Ezután otthagyta a tehenet és a közeli erdőbe kúszott. A tőgyek és a lábak azon része, melyet a kígyó a farkával érintett, sokáig fekete maradt, mintha megégett volna. A pásztorok (ugyanis egy, az állományhoz tartozó állatról van szó) esküsznek, hogy látták, és azt is hozzáteszik, hogy a tehén később leborjadzott. Ez egy ferrarai levélből származó híradás.

XXXII. A sienai Ugo elbeszélése

Egy híres, Ugo nevű sienai férfi, korunk orvosainak legnevesebb éke, azt mesélte nekem, hogy Ferrarában egy kétfejű macska született, és ezt a saját szemével látta.

XXXIII. Egy újabb szörnyről

Az egyik Padova környéki faluban júniusban született egy kétfejű, de egytestű borjú, a lábai elöl és hátul is meg voltak duplázva, de úgy, hogy a lábak egymáshoz voltak nőve. Ezt a torzszülöttet jó pénzért mutogatták, ezért is sokan állították, hogy látták.

XXXIV. Egy újabb szörnyről

Közismert, hogy Ferrarába hozták egy nemrég a dalmát partokon látott tengeri szörny képmását. A köldökéig emberi alakja volt, lejjebb hal formája, leglent pedig kettéágazott. Burjánzó szakálla volt, a füle fölött két szarv emelkedett ki, hatalmas emlői voltak, széles szája, kezein csak négy ujj nőtt, a karoktól egészen a hónaljüregéig és az ágyéka mélyéig uszony húzódott, amelyekkel úszott. Ilyen módon halászták ki: a partfövenyen asszonyok mosták vászonruháikat, odaúszott a hal, mint mondják, azért, hogy egyen, megragadta a nőt és megpróbálta magához rántani: a nő ellenállt (ugyanis alacsony volt a vízállás), és hatalmas kiáltozás közepette könyörgött a többiek segítségéért. Öten szaladtak oda, és a szörnyet (mely nem tudott immár visszahátrálni a vízbe) fütykösökkel és kövekkel megölték: amit partra húztak, nem kis félelmet okozott a jelenlévőknek. Az emberi testnél kissé nagyobb és hosszabb volt. Ahogy ezt láttam azon a festményen, amelyet Ferrarába hoztak. Az éhség miatt elragadott asszony esetét alátámasztotta az a tény is, hogy számos fiúcska, akik különböző időben mentek ki fürödni a folyóba, később soha nem kerültek elő, nyilván felfalta és elragadta őket ez a szörnyeteg.

XXXV. Egy komédiás tréfás mondása Bonifác pápáról

IX. Bonifác pápa nápolyi származású volt, a Tomacelli család sarja. Olaszul ugyanakkor tomacellinek hívnak egy ételtípust is, mely darált sertésmájból készül, és disznóhájba hengerítik. Bonifác uralkodásának második esztendejében Perugiába látogatott. Vele voltak a testvérei és a rokonai, hatalmas számban, akik, ahogy az már lenni szokott, a javak és a haszon iránti vágytól vezérelve körbezsongták őt. Bonifácot bevonulásakor az előkelők csapata követte, akik közt a testvérei és egyéb rokonai haladtak. A legkíváncsibbak kérdezgették, kik alkotják a kíséretet. Hol innen, hol onnan érkezett válasz: „Ez itt Andrea Tomacello”, aztán: „ez Giovanni Tomacello”, szóval mind többször hangzott el a Tomacelli név. Ekkor megszólalt egy szellemes fickó: „Nahát! Meglehetősen hatalmas lehetett az a máj, amelyből ennyi, és ilyen kövér tomacellire futotta!”

XXXVI. Egy papról, aki eltemetett egy kutyát

Élt egy vidéki plébános Toszkánában, aki meglehetősen tehetős volt. Mikor kedvenc kutyája meghalt, eltemette a temetőben. Megtudta ezt a püspök és megirigyelte a pap pénzét, magához hivatta hát, hogy megbüntesse, amiért a legnagyobb bűnt követte el. A pap, aki már jól ismerte a püspök lelkének minden zugát, ötven aranyat vett magához, és felkereste a püspököt. A püspök elítélte a kutyatemetést, és elrendelte, hogy a papot zárják börtönbe. Erre a csavaros eszű pap így szólt: „Ó, atyám, ha tudnád, milyen intelligens állat volt, nem csodálkoznál, hogy emberi temetés illette őt meg, sőt, túl is tett az emberi intelligencián mind éltében, mind pedig holtában.” „Hogy érted ezt?” – kérdezte a püspök. Mire a pap: „Élete végén végrendelkezett, és ismerve ínségedet, ötven aranyat hagyott rád, amit személyesen hoztam el.” Ezután a püspök mind a végrendeletet, mind a temetést szentesítette, és miután átvette a pénzt, a papot is felmentette.

XXXVII. Egy kényúrról, aki jogtalanul vádolt meg egy gazdag férfit

Cingoliban, Piceno egyik városában élt egy gazdag ember. A helyi kényúr ezt megneszelte, és eltökélte, hogy megszerzi a pénzét, kereste az alkalmat, miként keverhetné bűnbe, hogy elvehesse a vagyonát. Magához hivatta a férfit, és megvádolta, hogy felségsértés bűnébe esett. Míg a férfi azt állította, hogy ő sem az állam, sem a fejedelmi méltóság ellen nem vétett, a kényúr megmakacsolta magát és fővesztésre ítélte. A mit sem sejtő ember kérdezte, mit is követett el tulajdonképpen, amikor ezt a választ kapta: „A házadban bújtattad az ellenségeimet és az ellenem szervezkedő összeesküvőket.” Ebből megértette a férfi, hogy itt a pénzre megy ki a játék. S mert inkább akarta menteni az életét, mint a pénzét, így felelt: „Igazat szóltál, uram. Adj mellém pár katonát, és máris eléd vezetem az ellenségeidet és az összeesküvőket!” Hazaküldte a szolgákat, előkerült a pénzes láda, kinyitotta és így szólt: „Vigyétek őket innen, de gyorsan! Itt van az ellenség, itt vannak az összeesküvők! Nemcsak az uramnak ártottak, de nekem is!” Miután a kényúr megkapta a pénzt, a férfi is megmenekült a haláltól.

XXXVIII. Egy papról, aki rövidre fogta

Egy hegyek közti kisvárosban ünnepségre csődült össze a sokfelől érkező nép. Szent István ünnepe volt éppen. A pap szokás szerint beszédet intézett a tömeghez. Már későre járt, a papoknak meg már korgott a gyomruk, ezért ilyenkor óvakodtak a terjedelmes prédikálástól, egyik-másik fel is ment a szószékre, és a pap fülébe súgta mintegy figyelmeztetésül, hogy fogja rövidre. Az illető egykönnyen hagyta magát meggyőzni. Miután felvezette a beszédet, így szólt: „Testvéreim, a múlt esztendőben, a ti jelenlétetekben, ugyanerről a szószékről már beszéltem nektek Szent István életszentségéről és csodatetteiről, semmit sem hagytam ki, amit hallottam róla, és amit csak olvastam a szent könyvekben, biztos vagyok benne, hogy ti is mindenre tökéletesen emlékeztek. S mivel semmi újat nem tudtam meg a témában, vessetek keresztet és mondjátok el a Hiszekegyet, meg amit utána még kell.” És ezzel elviharzott.

XXXIX. Minaccio szellemes tanácsa egy parasztnak

Egy paraszt felmászott a gesztenyefára, hogy a földre rázza a termést, de leesett róla és eltörte a bordáját. Egy Minaccio nevű, tréfás kedvű fickó vigasztalta, aki egy olyan tanácsot fogalmazott meg, melynek betartása mellett sosem eshet le a fáról. „Jó lett volna már korábban tudnom róla – mondta a sérült –, de még a hasznomra lehet a jövőben is!” Erre Minaccio: „Azt tanácsolom, hogy a lejutás ne legyen gyorsabb a feljutásnál, sőt, lassabban gyere le, mint amilyen sebességgel felmentél. Ha ezt betartod, többé sosem esel le.”

XL. Ugyanennek a Minaccio nevű kockajátékosnak a válaszáról

Ugyanez a Minaccio, amikor egyszer kockán elvesztette a pénzét és a ruháit, mivel szegény volt, mint a templom egere, sírva ült le az egyik kocsma küszöbére. Egy barátja, aki meglátta a könnyező, zokogó férfit, így szólt: „Mi van veled?” „Semmi” – mondta Minaccio. „Ha semmi sincs, akkor mért sírsz?” – kérdezte csodálkozva. „Mert semmi sincs – mondta –, semmi sincs, csak az, hogy semmim sincs.” Ő azt hitte, semmi se történt vele, holott ő azért sírt, mert semmije se maradt, miután eljátszotta.

XLI. Egy szegény egyszeműről, aki gabonát akart vásárolni

Egyszer, amikor Firenzében nagy gabonahiány volt, egy szegény félszemű kiment a piacra, hogy, miként mondta, vegyen pár véka gabonát. Amikor a piacon tudakozódott az árról, odajött hozzá egy másik, és megkérdezte: „Mennyiért adnak egy véka búzát?” „Egy szem az ára!” – mondta a félszemű, jelezve a gabona magas árát. Erre odaszólt egy okoskodó fiú, aki hallotta őket: „Akkor mért hoztál ilyen hatalmas zsákot, ha egy vékánál többet úgyse vehetsz?”

XLV. Paolóról, aki a tudatlanokat kicsapongásra csábította

Egy másik prédikátor, Paolo (akit ismertem is), egy campaniai városkában, Seciában elmondott prédikációja során, melyet a kicsapongás ellen tartott, kifejtette, hogy egyes bűnösök oly paráznák és oly távol áll tőlük a mértékletesség, hogy azért, hogy szeretkezés közben nagyobb kéjt éljenek át, vánkost tesznek a nejük fara alá. Felesleges mondani, hogy a prédikáció hatott, s amit idáig sokan nem is ismertek, ezután a gyakorlatban is kipróbálták.

XLVI. Egy gyóntatóról

Egy fiatalasszony, miként azt nekem utólag elmesélte, elment meggyónni a bűneit a böjti szokásnak megfelelően. Többek közt elmondta, hogy hűtlen volt a férjéhez, erre a gyóntató, aki szerzetes volt, de sóvár a gyönyörökre, felrántotta a csuháját, a merev farkát pedig a fiatalasszony kezébe nyomta, s arra kérte, könyörüljön rajta. A nő elvörösödve távozott, és anyjának, aki nem volt messze és faggatni kezdte az elpirulás okairól, elmesélte a gyóntatóatya kérését.

XLVII. Egy asszony tréfás válasza

Egyszer egy férfi megkérdezett egy nőt, hogy miképpen lehetséges, hogy noha a szerelmeskedésben mind a nő, mind a férfi egyként kiveszi a részét, mégis inkább a férfiak kajtatnak a nők után, ők vágyakoznak rájuk jobban, és nem fordítva. Erre a nő: „Rendkívül okosan van ez megoldva így, hogy minket keresnek a férfiak. Köztudott ugyanis, hogy a nők mindig készek a szeretkezésre, de ti, nem mindig: fölöslegesen hajszolnánk a férfiakat, ha egyszer nem készek az aktusra.” Elmés és tréfás válasz.

XLXI. Francesco Filelfo meséje

Egy baráti társaságban arról folyt a csevegés, hogy mi lenne a házasságtörő asszonyok legjogosabb büntetése. Bonifacio Salutati úgy vélte, hogy a leghelyesebb az lenne, amivel egy bolognai barátja fenyegette meg a feleségét. Azután, hogy kielégítse kíváncsiságunkat, előadta a következő történetet: „Egy nem túl sokra becsülendő bolognai férfinak volt egy meglehetősen szabados életű felesége, aki egyszer még velem is kikezdett. Amikor épp hazaértem, valamelyik éjjel, még künn álltam, és hallottam, ahogy irtózatosan veszekednek: a férj legorombította a nőt, amiért hűtlen volt. A nő, ahogy az ilyenek szokták, tagadta. Végül a férj a kiabálások közepette így ordított: »Giovanna, Giovanna, nem verlek meg, de addig foglak dugaszolni, amíg tele nem lesz ez a ház gyerekkel, aztán pedig faképnél hagylak!«” Mindnyájan hahotáztunk az agyafúrt büntetésen, melytől a balga azt remélte, hogy valóban megtorolja vele hitvese kicsapongásait.

LXXVIII. Két kurtizán csetepatéja egy darab szövetért

Két római nőszemély, amennyire én tudom, különböző korúak és szépségűek, beállított a pápai kúria egyik lakójának házába, hogy felkínálják szerelmüket, és pénzre tegyenek szert. Az illető, miután kétszer a magáévá tette a szebbiket, a másikhoz csak egyszer ért. Távozáskor vászonszövetet adott nekik ajándékba, azt viszont nem szabta meg, kinek mekkora részt szán belőle. Osztozkodáskor alattomos patália tört ki a nők közt, az egyik kétszeres részt követelt, mivel kétszeresen vette ki a részét a munkából, a másik a felét akarta, mondván, együtt vállalkoztak a kalandra. Ki-ki a maga nézőpontját tartotta helyesnek: míg az egyik a munka oroszlánrészére hivatkozott, a másik azt állította, ő is egyenlő félként kapcsolódott bele a munkába. A szócsatából ütlegelés kerekedett, egymást karmolászták, egymás haját tépték. Először a szomszédok csődültek egybe, majd a férjek is megjelentek, akiknek fogalmuk sem volt a csetepaté előzményeiről, de mindegyik a maga feleségének adott igazat. Ki-ki a saját nejét pártolta, s a női csetepaté rájuk is átterjedt: botokat és köveket ragadva állt a bál, mígnem az odasereglők közbeavatkozása föl nem számolta a tusakodást. A férfiak, akiknek halvány sejtelmük sem volt a haddelhadd igazi okáról, örök ellenségek lettek, ahogy a hirtelen haragú rómaiak szoktak. A vászon azóta sincs elosztva, de a nők titokban az elosztásról tárgyalnak. Forduljanak talán jogászhoz, hogy mi ilyenkor a jogszerű eljárás?

LXXIX. A tyúkról és a rókáról

Korgott egyszer a róka gyomra, amikor megpillantotta a tyúkokat, akik a kakassal az élen egy mérhetetlenül magas fán ücsörögtek, ahová ő nem tudott felmászni. Nyájas, mézes-mázas hangon üdvözölte a kakast: „Mit csinálsz olyan magasan? Nem hallottad a friss, számunkra is oly kedvező híreket?” „Nem én – szólt a kakas –, miről van szó?” „Azért jöttem, hogy naprakészen tájékoztassalak. Nagygyűlést tartottak az állatok, és egymás közt örök békét kötöttek, vagyis megszűnt a félelem és a rettegés, nem kell már gáncsoskodástól vagy becstelenségtől tartanunk, élvezhetjük a békét és az egyetértést. Mindenki biztonságosan közlekedhet bárhol, akár a földön is, ha úgy akarja. Gyere csak le, hadd ünnepeljünk együtt!” A kakas azonnal felismerte a róka csalárdságát és így válaszolt: „Igen kedves, nagyon jó híreket hoztál!” Ezután magasra nyújtotta a nyakát, belebámult a messzeségbe és fölágaskodott, akár egy bámészkodó. „Mit látsz?” – kérdezte a róka. „Két habzó szájú, felénk rohanó kopót!” Erre a reszkető róka: „Az ég áldjon, el kell iszkolnom, még mielőtt ideérnek!” Szedte is a lábát, ahogy tudta. Mire a kakas: „Mért futsz? Mitől félsz? Most már megköttetett a békeszerződés, nincs mitől tartanod!” „Kétségeim vannak – szólt a róka –, hogy vajon ezek a kutyák is értesültek róla!” Így bukott el cselvetéssel a cselvető.

LXXXI. A firenzei és a velencei vitája

A velenceiek tíz évre szóló békeszerződést kötöttek a milánói herceggel. Időközben kitört a firenzeiek és a herceg közt az első háború, melyben a firenzeiek szénája láthatólag rosszabbul állt. A velenceiek megszegték a megállapodást, melyben a herceg olyannyira bízott, és elfoglalták Bresciát attól tartva, nehogy a herceg kezére jusson, s nehogy őket is egyúttal leigázza. Egyszer vita kerekedett egy velencei és egy firenzei között. A velencei ezt mondta: „Tőlünk kaptatok szabadságot, a lekötelezettjeink vagytok.” „Ez egyáltalán nem igaz – szólt a firenzei, hogy megcáfolja a velencei hetvenkedését –, nem ti tettetek minket szabaddá, hanem mi tettünk titeket árulókká!”

LXXXV. Egy firenzei lovag tréfás meséje

Rosso de Ricci, egy nagylelkű és szigorú firenzei lovag egy bizonyos Teldával kötött házasságot, aki már öregecske és rondácska volt. Egy, a házában tevő-vevő szobalányra kezdett el hát kacsintgatni, s mert egyre rámenősebb lett, a lány az űrnőjéhez fordult. Azt tanácsolta, hogy egyezzen bele a találkába, és egy eldugott helyen jöjjön össze Rossóval, de titokban majd ő, Telda megy el a találkozóra. Rosso megérkezett a rejtekhelyre, a szobalány helyett a feleségét próbálta alaposan, hosszan megkefélni, de a farka lefittyedt és képtelen volt még a legcsekélyebb prütykölésre is. Erre felkiáltott az asszony: „Szar alak vagy! Ha a szobalány lett volna itt, most megdugtad volna!” Erre a férfi: „Ó, Telda, az istenért, lám, az én kis barátocskám okosabb nálam. Azt hittem, hogy a szobalánnyal vagyok, pedig csak téged gyömöszöltelek, ő bezzeg azonnal tudta, hogy rossz helyen jár, és menten meg is hátrált!”

LXXXVII. Egy vakmerőről, aki szamarakat gyógyított

Nemrég élt Firenzében egy ember, aki nem volt híján az önbizalomnak, vakmerő volt, de a világon semmihez sem értett. Egy nap egy orvosi könyvben azt olvasta, hogy léteznek bizonyos pirulák, melyek számtalan betegség kikúrálására alkalmasak, s ez a nevetséges fickó azt hitte, hogy pusztán e pirulák révén egykönnyen orvossá is válhat. Beszerzett belőlük egy nagyobb készletet, és miután elhagyta a várost, orvosként járta a vidéket és a falvakat. Minden betegségre ugyanezeket a pirulákat adta, s ennek köszönhetően néhányan puszta véletlenségből meg is gyógyultak. Amikor e balgák balgájának híre kerekedett, egy fickó, aki elvesztette a szamarát, megkérte emberünket, hogy nincs-e orvosság arra, hogy megtalálja a szamarat. Az orvos rábólintott, és hat pirulát rendelt bevenni. Miután a fickó lenyelte, másnap el is indult a szamár keresésére, de a pirulák arra kényszerítették, hogy letérjen az útról, ugyanis könnyítenie kellett magán. Egy nádasba futott be, ahol mit ad isten, rá is talált a legelésző szamárra. Ezek után egekig magasztalta az orvos szaktudását és a pirulákat. A parasztok ezek után valóságos ostrom alá vették e második Aesculapius házát, hiszen még szamárelbolygás ellen is van megfelelő gyógyszere.

LXXXVIII. Pietro de Eghi mondása

Egy firenzei zavargás idején, amikor a polgárok politikai okok miatt egymásnak estek, az egyik párt képviselőjét egy iszonyatos összecsapás során megölték az ellenfelei. Egyike azoknak a személyeknek, akik távol tartották magukat az ilyesmitől, és csak messziről figyelte a csupasz kardokat és a szaladó fegyvereket, felvilágosítást kért a körülötte állóktól, hogy mi is zajlik itt tulajdonképpen. Ekkor az egyik, akit Pietro de Eghinek hívtak, így szólt: „Most osztják szét a városi hivatalokat és tisztségeket!” „Nem vágyom olyasmire – felelte a kérdezősködő –, amit ilyen drágán adnak!” És nyomban odébb is állt.

LXXXIX. Egy orvosról

Néhány cimbora vacsorált nálam, tréfára mindig kész férfiak, akik evés közben rengeteg mulatságos dologgal hozakodtak elő. Közülük az egyik már jó előre mosolyogva mesélte el az alábbi történetet: „Cecchinót, az arezzói orvost kihívták egy gyönyörű lányhoz, akinek tánc közben megrepedt a térde. Vizsgálódás közben, ahogy megtapogatta a lány combját és hófehér, lágy csípőjét, az orvosnak félelmetes merevedése támadt, akkora, hogy a köténye már nem leplezhette. Sóhajtozva állt föl, s amikor a lány azt kérdezte, mivel tartozik a gyógyításért, azt felelte: »Semmivel.« Amikor az okról faggatózott, az orvos elmagyarázta: »Kvittek vagyunk, én a te egyik beteg tagodat hoztam rendbe, te pedig az enyémet!«”

XCII. Egy öreg uzsorásról, aki azért hagyott fel mesterségével, mert megcsappant a haszna

Egy öreg uzsorást buzdított a barátja, hogy hagyja abba a mesterségét, és csak a lelki üdvével és teste egészségével foglalatoskodjon: számos érve volt, mely arra irányult, hogy megszabaduljon ettől a kellemetlen és rosszhírű életformától. Erre az uzsorás: „Ahogy óhajtod, felhagyok ezzel a mesterséggel, hiszen a hozamaim már úgyis olyan csapnivalóak, hogy előbb-utóbb úgyis erre kényszerülök.” Nem a bűn miatt, hanem a csődtől való félelem miatt ígérte meg, hogy felhagy tevékenységével.

XCIII. Egy kolduló kivénhedt kurváról

Amikor ez egy társaságban elhangzott, egy barátom így szólt: „Ehhez hasonlít az, amikor egy kivénhedt kurva (és megmondta a nevét), aki már abbahagyta a mesterségét, koldulni kezdett. »Adakozzatok – kiabálta –, adakozzatok annak, aki immár felhagyott a bűnnel és a kurválkodással!« Miután a koldulás miatt korholni kezdte egy ismert férfi, így fakadt ki: »Mit csináljak? Már a kutyának se kellek!« »Kényszerből mondtál le a bűnről, és nem saját akaratodból – mondta a férfi –, hiszen már csak akkor szabadulsz meg a bűntől, amikor már a bűn lehetősége fel sem merül!«”

XCV. Az alettói püspök mesélte

Egy másik, az alettói püspök mesélte el egy római férfi tréfás mondását: „Egy nápolyi kardinális, aki meglehetősen ostoba és pallérozatlan elméjű volt, amikor visszatért a pápai udvarból, összefutott egy rómaival. A kardinális, mint ahogy szokása volt, állandóan vigyorgott, erre a római megkérdezte egyik társát, mire véli, hogy a kardinális egyre-másra kacarászik. Az nem tudott választ találni a kérdésre, ellenben a kérdező előrukkolt a megoldással: »Bizonyára – mondta – a pápa ostobaságát neveti ki, amiért őt kardinálissá nevezte ki.«”

XCVI. Tréfabeszéd két apátról

Hozzátett még egy frappáns mondást is, mely a konstanzi zsinatkor hangzott el, és két Szent Benedek-rendi apáttal kapcsolatos. Amikor a két apát a zsinat megbízásából Pedro de Lunához ment követségbe (aki a hispánok és gallok pápája volt), Pedro de Luna így fakadt ki: „Lám-lám, két holló szegődött mellém!” „Nem csoda – vetette oda az egyik –, hiszen a hollók szívesen szállnak a magukra hagyott holttetemekre!” S ezzel mintegy értésére adta azt is, hogy a zsinat kiátkozta, és már csak holttetemnek tartja.

XCVII. Elmés mondás

Amikor kirobbant a vita a pápai trón birtoklási jogáért, Pedro így szólt: „Íme, Noé bárkája!”, s ezzel mintegy azt kívánta jelezni, hogy az apostoli szentszék e joga őt illeti meg. A válasz azonban így hangzott: „Noé bárkáján már így is túl sok az állat!”

C. Egy módfelett tréfás történet egy öregről, aki a vállára vette a szamarát

A pápai titkárok közt arról folyt a beszélgetés, hogy azok, akik a nép vélekedésének megfelelően élnek, a legnyomorúságosabb szolgaság terheit nyögik, ugyanis lehetetlen mindenkinek megfelelni, hiszen a legkülönfélébb dolgokról mindenki a legkülönfélébb módon gondolkodik. Egyikük ezt a megállapítást egy mesével támasztotta alá, melyet Németországban olvasott, illetve látott megfestve. Élt egyszer egy öreg, akinek volt egy zsenge fiacskája. Egy szamár bandukolt előttük minden málha nélkül. El akarták adni a piacon. Ahogy mentek, mendegéltek, a földeken dolgozó parasztok elkezdték szapulni az öreget, hogy miért hagyja csak így, teher nélkül kószálni a szamarat, hogy mért nem ül rá föl ő vagy a fiú, hiszen az öreg élemedett életkora miatt, a fiú pedig zsenge gyermeksége miatt formálhat jogot arra, hogy így közlekedjék. Az öreg felültette a fiúcskát a szamárra, ő pedig gyalog haladt a nyomában. Ezt látva megint mások kezdték korholni az öreget, mondván, miért a nála sokkal erősebb fiúcska utazik szamárháton, miközben ő, akit már meggyötörtek az évek, gyalog battyog. Az öreg erre megváltoztatta korábbi elhatározását, levette a fiút, és maga pattant fel a szamárra. Alig tettek meg pár lépést, újabb szidalomáradat zúdult rá: micsoda szívtelen alak, aki mintha nem lenne tisztában fiacskája életkorával, hagyja, hogy akár egy szolgakölyök, úgy lépkedjen utána, miközben ő maga a szamáron trónol. Meglágyult az öreg, hallva a korholást, és kisfiát is maga mellé kapta a nyeregbe. Így mentek tovább az úton, amikor megint mások arról faggatták, hogy vajon övé-e a szamár. Amikor rábólintott, alaposan összeszidták, hogy csak annyira törődik vele, mintha másé lenne, vagyis semennyire, hiszen szegény pára egyáltalán nem alkalmas ekkora teher cipelésére, épp elég lenne, ha csak az egyikőjüket vinné. Az öreg teljesen összezavarodott a sokféle dorgálás hallatán, hogy akkor sem jó, ha teher nélkül közlekednek, akkor sem, ha ketten ülnek a szamárra, akkor sem, ha csak egyikük, sehogy sem tudnak megfelelni az elvárásoknak, összekötözte a szamár lábait és fölakasztotta az állatot fejjel lefelé egy rúdra, melynek egyik vége a fia, a másik a saját vállát nyomta, s így érkeztek meg a vásárba. Mindenki hahotázni kezdett a szokatlan látványosságon, és kettejük (de főként az öreg) tompaelméjűségét kárhoztatták, mire a méltatlankodó öreg, mivel egy folyó partján állt, beledobta a megkötözött szamarat a vízbe, s így, számár nélkül tért haza. Szegény ember, miközben mindenkinek meg akart felelni, senkinek se tett a kedvére, s ráadásul még a szamarát is elvesztette.

CII. Egy másik ostobaság

Ehhez hasonlóan járt földim, Mateozio, aki meglehetősen parasztos volt, s ezért sok derültséget okozott. Egy ünnep alkalmával, egy papi lakomán (melynek előkészítésében másokkal együtt ő maga is részt vett) mint rangidősnek neki kellett megköszönni a részvételt (sokan ugyanis messzi földről érkeztek). Így beszélt: „Kedves Atyák, nézzétek el, ha valami hiányzott: nem tettünk meg mindent, amit kellett volna, de impotenciánkhoz mérten bántunk a ti devianciátokkal.” Ez a bárdolatlan, aki a legmegfelelőbb frázist kereste, azt hitte, a legmegfelelőbb fordulattal élt, miközben kompetencia helyett impotenciát mondott, relevancia helyett pedig devianciát.

CIII. Egy szakállas öregről

Egyike a legtanultabb és legjámborabb embereknek, Antonio Loschi mesélte egyszer a következő tréfát lakoma után. Ha valaki elszellenti magát, a körülötte állók közismert fordulattal élve rendszerint az mondják neki: „Szálljon annak a szakállába, aki senkinek se tartozik semmivel.” Egy vicenzai aggot, akinek meglehetősen kiterjedt szakálla volt, hitelezője bíráskodásra citált a kormányzó elé (aki épp Ugolotto Biancardo volt, egy tanult, szigorú férfi), mire az adós hetet-havat összehordva kiabálta, hogy ő senkinek semmivel nem adósa, senkinek semmivel se tartozik. „Azonnal menj el innen – szólt Ugolotto –, vidd innen ezt a büdös szakálladat, mely orrfacsaró bűzével fölkavarja a gyomrunkat!” A balga öreg, aki mellesleg erősen bűzlött is, megkérdezte, miért. „Mert tele van mindazzal a finggal, amit ember csak eldurrantott annak a szakállára, aki senkinek sem tartozik semmivel.” Ezzel a mondatával igencsak tréfásan gúnyolta ki a férfi hencegését, s a körülötte állók is jót kacagtak.

CIV. Egy jegyző története, amelyet a bolognai Carlo mesélt el

Amikor a pápai palotában vacsoráztunk, többnyire titkárokkal, azok szellemi tunyaságára terelődött a szó, akiknek minden tudásuk a szentírás közhelyeiből tevődik össze, semmit se tudnak megindokolni, csak azt hajtogatják, hogy erről vagy arról már eleink is így gondolkoztak. Carlo, egy kifejezetten szellemes férfi, erre ezt mondta: „Hasonlóak ők ahhoz a városombeli jegyzőhöz (a nevét is megmondta), akihez két ügyfél állított be, hogy tegyen köztük egy adásvételi ügyben igazságot, erre ő felvette az íróvesszőt, írni kezdett, kérdezte a nevüket: az egyik Giovanni, a másik Filippo volt. A jegyző azonnal felugrott, mondván, ez a dolog (így nevezte az ügyet) kivitelezhetetlen. Miután kérdezgették az okokat, így szólt: »Ha az eladót nem Corradónak és a vevőt nem Tiziónak hívják, mint itt, a formuláskönyvemben, ezt a pert nem vizsgálhatom és jogilag sem orvosolhatom.« És noha állították, hogy ők nem változtathatják meg a nevüket az ő kedvéért, a jegyző kitartott álláspontja mellett, ugyanis a formuláskönyv csak ezeket a neveket tartalmazta. A pereskedőket elbocsátotta, mivel nem akarták megváltoztatni a nevüket. Egy másik jegyzőt kerestek fel, és faképnél hagyták ezt a bárdolatlan embert, aki azt hitte, a hamisítás bűnébe esik, ha a formulában megváltoztatja a neveket.”

CVI. Egy emberről, aki egy nőalakba bújt ördöggel szeretkezett

Egy igencsak művelt férfi, a római Cencio többször is mesélt nekem pár nem éppen elvetendő történetet, melyeket egyik szomszédja, egy nem éppen bárdolatlan elméjű ember mesélt neki, akivel a következő eset is megesett. Egyszer teliholdkor ébredt föl, és azt hitte, már közel a hajnal, holott mélységes éjszaka volt. A szőlőskertje felé haladt (ez egyébként a rómaiak tipikus foglalatossága), amikor egy nőt látott meg maga előtt menni. Azt hitte, hogy áhítatra ment Szent Pál templomába. Elragadta a vágy, fölgyorsította a lépteit, követni kezdte, s lévén, hogy egyedül volt, azt hitte, könnyen megkaphatja. Amikor már-már a közelébe ért, a nő a nyílt útról letért egy ösvényre. Erre a férfi felgyorsította a lépteit, nehogy elszalassza a kínálkozó alkalmat. Rövidesen egy oldalúthoz ért, ahol a hallgatag asszonyt lekapta a lábáról, a földre nyomta és magáévá tette. Ezután a nő hirtelen eltűnt, kénköves bűzt hagyott maga után, a férfi, aki egy füves rét kellős közepén találta magát, egy kissé megijedve kecmergett föl és hazament. Mindenki úgy vélte, hogy ez egy ördögi látomás volt.

CVII. Újabb történet, ezt Angelotto mesélte

Angelotto, Agnani püspöke is jelen volt, amikor Cencio elmesélte a fenti anekdotát, és egy igencsak hasonló történetbe fogott bele: „Egy rokonom – mondta (és megnevezte) –, amikor éjjel az elnéptelenedett városban sétált, egy nőre akadt, akire felfigyelt, s mivelhogy egészen különlegesen szép volt, legalábbis úgy tűnt, a magáévá tette. Erre a nő, hogy megrémítse, iszonyatos rondasággá változott át, és így szólt: »Mit tettél, bolond? Ez aztán az átverés, mi!« »Felőlem így is nevezheted – mondta a megbátorodó férfi –, de én seggbedugásnak mondanám!«”