Knut Hamsun szobái

1.

Mikor Knut Hamsun írni készült, gyakran kiköltözött a házából, és vidéki szállodába vagy panzióba vonult. A kilátásra és a személyzetre vonatkozó kikötései mellett a legfőbb kívánsága a három egymásba nyíló szoba volt. A középső szobába bevitték az íróasztalát és a személyes holmiját, a két szélső pedig üresen állt. Az író nem bírta a szomszéd helyiségekből átszűrődő zajt. Csak abszolút csendben tudott regényt írni.

Ekkor Knut Hamsun már elismert és tehetős művész volt. Megengedhette magának a két üres szobát. Vagy egy erdőszéli kis házat. Munkájához nyugalomra volt szüksége. Mindegy volt, hol van, csak ne zavarják a külső hangok.

Túlzás lenne azt állítani, hogy akkor születnek a jó művek, ha az írót a norvég havasok csendje veszi körül; van, aki éppen kávéházi zsongásban, városi utcazajban vagy zenehallgatás közben tud írni. De hogy megszülessen, megjelenjen és az olvasó kezébe kerüljön egy könyv, az írónak és az irodalomcsinálóknak bizonyos feltételekre van szükségük.

Ezen feltételek kialakítása – nevezzük az irodalom támogatásának – az irodalompolitika egyik alaptétele, s mivel állami pénzről szól, egyben a legvitatottabb pontja. Kinek mennyi jusson az állam szűkre szabott kulturális keretéből? Mennyire szabad az író, ha állami intézmény pénzeli? Ki szabja meg, mi kerüljön az olvasók kezébe? Mitől lesz jó egy nemzet irodalma? És így tovább. Az alábbi írásban szeretném bemutatni, hogyan alakult ki a norvég irodalmi támogatási rendszer, milyen hatással van a kortárs írókra és a könyvszakmára.

2.

A második világháború után, a negyvenes években a norvég irodalomban erőteljes fellendülés volt tapasztalható. Az öt éven át tartó cenzúra vagy inkább hallgatás után szüksége volt a nemzetnek arra, hogy „kiírja magából” a háborús élményeket. Mintha írásláz söpört volna végig az országon – a nép írt, a kiadók sorban álltak a frissen született dokumentum-, próza és verseskötetekért.

Négy-öt év után ez az írás- és elbeszélésigény és ezzel együtt a norvég kiadások száma megcsappant, és az olvasók és kiadók figyelme a külföldi irodalom felé irányult. Az 1929-ban indult ún. Sárga sorozat (Den gule serien) újraéledt és elárasztotta a könyvpiacot fordított irodalommal. A sárga fedelű kiadványsorozatban sok kitűnő, új fordítású könyv jelent meg (Hemingway, Faulkner, Kafka), de volt köztük – főállású háziasszonyok által fordított – divatos sikerkönyv is. A kiadóknak a magas példányszámban megjelenő, külföldön is sikert aratott könyvek biztosabb bevételt jelentettek a norvég írók műveinél, az olvasók pedig olcsóbban jutottak a külföldi szerzők könyveihez, mint a kortárs norvégokéhoz. Míg 1938-ban 136 új könyv jelent meg, 1950-ben 119, 1963-ban mindössze 86. A norvég kiadványok fogyatkozása miatt megemelték az árukat, egyre kevesebben vásárolták a drága könyveket, ami viszont tovább csökkentette a könyvtermést.

1. táblázat

Norvég szépirodalmi kiadványok 1965 előtt (próza- és verseskötetek, színpadi művek)

A háborús dokumentumkönyvek és verseskötetek tömkelege után az ötvenes években remek prózai alkotások születtek, akkor szólaltak meg a huszadik század nagy klasszikusai (Kjell Askildsen, Johan Borgen, Torborg Nederaas, Agnar Mykle, Jens Bjørneboe, Tarjei Vesaas és mások), de a külföldi szerzőkhöz képest kevesen voltak. Az Írószövetséget ez nem kis aggodalommal töltötte el. A Cappelen kiadó akkori igazgatója, Hernik Groth így fogalmazott: „…ha nem értik meg, hogy ebben az országban tenni kell valamit azért, hogy ellensúlyozzuk a kis nyelvünk okozta hátrányunkat, lemaradunk, és az elmaradott országok sorsára jutunk. Meg fogunk szűnni mint kulturális egység.”

3.

A háború utáni húsz év egyedülálló időszak volt a norvég politika történetében. 1945-től pár hónapos megszakítással az Einar Gerhardsen vezette szociáldemokrata párt (Munkáspárt, norvégul Arbeiderpartiet) volt kormányon. A négymilliós norvég lakosság túlnyomó többsége számára a Gerhardsen-kormány széleskörű szociális, oktatási és ipari reformintézkedései felemelkedést hoztak, hiszen ezek nemcsak a háború okozta károk, hanem az elmaradottság és szegénység felszámolását is jelentették.

A mai norvég polgár számára elképzelhetetlen az ötvenes évek nagy összefogása, a kalákaszellem, amely valójában elindította a háború utáni országépítést. A legendás lelkesedésből és összefogásból egyetlen dolog konzerválódott s vált tipikusan norvég nemzeti vonássá: a közösségért végzett önkéntes munka (norvégul dugnad). A hetvenes és nyolcvanas években, mikor az olajkutak feltárása meghozta az országnak a mesebeli gazdagságot, a nagy nemzeti összefogás lassan elfelejtődött és a legtöbb szociális intézkedés átszerveződött. Két túlélő maradt: a könyvbeszerzési rendszer és a kalákaszellem. (Utóbbi ma már inkább a jómódú nép különleges hobbijának mondható, mégis érdekes, hogy nem pénzzel, hanem önkéntes munkával járulnak hozzá a norvégok pl. iskolák, sportklubok, napközik fenntartásához. A könyvbeszerzésről később részletesen.)

A szociáldemokrata (munkáspárti) kormány rendszerbe foglalta az alap- és felsőoktatást, intézményesítette a kutatás és oktatás támogatását és több kulturális intézményt hozott létre. Górcső alá került a könyvtárhálózat és az irodalom is. 1965-ben a parlament jelentést készített az irodalom helyzetéről és a fent említett irodalomfogyatkozásra hivatkozva gyors intézkedést kért a kormánytól. Világos volt, hogy a kultúra és irodalom támogatása is állami feladat lesz, a könyvszakma feladata volt a formai-szervezési kérdések megoldása. Viharos politikai viták következtek. A viták legérzékenyebb pontja az írók szellemi autonómiája volt, hiszen az állami mecenatúra mindenképpen magával vonhatta a túlzott állami irányítást. A formai-szerkezeti kérdésekre több javaslat született; szóba jött az írók anyagi támogatása, a könyvek ártámogatása, a kiadók adócsökkentése, de egyiket sem sikerült magas politikai szintre emelni. Végül „a vörös könyvtárosnak” nevezett Henrik Hjartøy javaslata győzött és a kulturális minisztérium, majd az országgyűlés megfelelő csatornáin áthaladva törvénybe foglalt intézkedéssé vált.

4.

Miután 1965-ben döntés született az irodalom állami támogatásáról, a Norvég Írószövetség és a Kiadók Országos Szövetsége kidolgozta a támogatási rendszer elvi és gyakorlati alapjait. A támogatási rendszer azóta némileg módosult, de alapjában véve most is az eredeti elvek szerint működik. Az „innkjøpsordning”-nak nevezett intézkedés hivatalos angol neve purchase system. Az angol megnevezés nem túl pontos, hiszen a purchase bármilyen áru beszerzését jelentheti, míg a norvég „innkjøpsordning” csakis a könyvekre és az állam által megvásárolt köteles példányokra vonatkozik.

Az intézkedés – magyarul nevezzük állami könyvbeszerzésnek – a kortárs norvég irodalom építményrendszerének stabil alapköve. Különlegessége és sajátossága, hogy egyszerre érinti az irodalmi élet szereplőit – az írókat, a kiadókat, a könyvtárakat –, az államot és az olvasókat. Az intézkedés tehát egy olyan konstrukció, amely összekapcsolja a hivatalos állami és önkormányzati érdekeket, a magánszféra (könyvkiadók) és az irodalom szakmai és szervezeti (írószövetségek, könyvtárak, kritikusok, egyetemi tanszékek) érdekeivel. Ezen ügyesen megszerkesztett érdekhálózaton keresztül és az intézkedés demokratikus létét legitimáló nyilvános viták által az olvasók különös szimbiózisba kerültek a kortárs norvég irodalommal.

Az állami könyvbeszerzés lényege, hogy az állam minden új könyvből megvásárol bizonyos számú példányt, hogy aztán ezeket – az ugyancsak állami – városi és iskolai könyvtáraknak ajándékozza.

A kísérleti intézkedés egyrészt azért jött létre, hogy talpra állítsa az anyagi és egyéb problémákkal küszködő norvég irodalmat a hatvanas években, amikor a könyvkínálat túlnyomó részben fordított irodalom volt. Másrészt pedig azért, hogy a kiadókat ne kössék gúzsba a piaci – anyagi érdekek, hanem szabadon vállalhassák a kiadásra érdemes műveket.

Az intézkedésnek négy fő célja az volt:

1.         Csökkenteni a norvég könyvek árát

2.         Növelni a norvég írók bevételét

3.         Hozzáférhetővé tenni a norvég könyveket az ország összes könyvtárában

4.         Mentesíteni a kiadókat a szűkebb közönségű könyvek kiadásának kockázatától

A kísérleti intézkedésből állandó, immár negyvenhárom éve működő rendszer lett. Jelenleg az állam egy-egy kortárs szépirodalmi műből 1000 példányt, kortárs gyermek- és ifjúsági könyvből 1550 példányt, fordított irodalomból 500 példányt automatikusan megvásárol.

Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy a kiadók beküldik az általuk kiválasztott könyvek listáját. A Norvég Kulturális Tanács (Norsk Kulturråd, az állami könyvbeszerzést adminisztráló intézmény) háromtagú szakmai csoportja megvizsgálja a kiadók listáit és legtöbb esetben megvételre javasolja. A kiadók számára az jelent kockázatot, hogy a könyveket csak megjelenés után lehet jelölni. Ha a Kulturális Tanács nem javasolja megvételre, a kiadott példányok raktáron maradhatnak. Míg a nagy kiadók milliárdos költségvetésbe belefér egy-két „lenullázott”, azaz megvételre nem javasolt könyv, a kis kiadóknak ez halálos döfést jelenthet.

2. táblázat

A Kulturális Tanács által megvásárolt norvég szépirodalmi kiadványok 1963–2005 között (próza, vers, dráma, esszé)

5.

Hogyan befolyásolja az állami könyvbeszerzési rendszer a norvég írókat, segíti-e megőrizni a kis nép nyelvét és irodalmát, van-e olvasóközönség? Szentesíti-e a nemes cél az államkasszából kifolyó milliókat? Ezeket a kérdéseket rendszeresen vizsgálják, és a vizsgálatok eredményei könyv formában megjelennek. Az 1989-es évi jelentés megállapította, hogy az állami könyvbeszerzés küldetésének megfelelően működik, az írót, kiadót, olvasót magába foglaló rendszer bevált, s 1990-től a fordított irodalomra is alkalmazni kezdték; annyi különbséggel, hogy a Kulturális Tanács nem a már kiadott könyveket javasolja (vagy nem javasolja) megvételre, hanem az előre beküldött összefoglaló és a megbízott műfordító személye alapján dönt a támogatásról. Így előre lehet tudni, megvesz-e az állam az adott könyvből 500 példányt vagy sem. Ennek a megoldásnak mindenképpen örülni kell, még akkor is, ha némi állami szabályozást vélhetünk benne felfedezni. A állami kontroll azonban minőséget és sokszínűséget is garantál és különös gondot fordít az amúgy esélytelen, kis nyelvekből fordított könyvekre. A hatvanas évek végén például angolból (80%), franciából (5%), svédből (5%) németből és dánból (2-3%) fordítottak. A kis népek irodalma alig jutott el az olvasókhoz. Az alábbi táblázatból látható a támogatott/ nem támogatott könyvek száma. (Az öt támogatást nem nyert magyar könyv ugyanaz a könyv volt, a kiadó ötször pályázott sikertelenül.)

3. táblázat

Európai nyelvekről fordított irodalom. Támogatott könyvek 2000–2006 között

6.

Az intézkedés évi költségvetése kb. 90 millió norvég korona (kb. 10, 2 millió euró). Jogosan merül fel a kérdés, hogy mennyire sikerült csökkenteni a könyvárakat, javítani az írók anyagi helyzetén, ellátni az ország népét új könyvekkel és bátorítani a kiadókat a fiatal, ismeretlen írók műveinek kiadására? A könyvkiadók számításai szerint a könyvek árainak 35%-os csökkenése lett volna várható, de ez nem következett be. Sok esetben – például versesköteteknél – az állam volt az egyetlen vásárló, azaz az összes példányt a Kulturális Tanács vette meg, teljes áron. A könyvek iránti érdeklődés – és az elsőkötetes írók száma – megnőtt, az 1976-os csúcs évben 246 új könyv jelent meg, azóta az évi termés 200 körül mozog. Mivel magasabb lett az eladott példányszám és a szerzői honoráriumot 15%-ról 20%-ra emelték, az írók többet kerestek. Az intézkedés tehát több új szerzőt sarkallt írásra, és sok merész, formabontó mű született.

Érdekes megvizsgálni, hogy a nagyobb könyvkínálat magával vonja-e az olvasók számának növekedését? Egy kiadói vizsgálat csupán annyit állapított meg, hogy az intézkedés több fiatal írónak nyitott utat és hozzáférhetőbbé tette az irodalmat az olvasóközönség számára. De arról, hogy az olvasók mennyire éltek a lehetőséggel, keveset tudunk.

7.

Meg kell persze jegyezni, hogy a támogatási rendszer „győztesei” főként a tehetősebb kiadók (Aschehoug, Gyldendal, Cappelen, Solum). Ennek több oka van. Egyrészt a listák összeállításánál az elsődleges szempont az illető mű irodalmi értéke, és a nagy kiadók kiadványai – az előzetes szigorú válogatás miatt – hamarabb elérik a kívánt szintet. Másrészt csak azok a kiadók jogosultak a támogatásra, amelyek tagjai a Kiadók Országos Szervezetének. A tagsági díj a kisebb kiadóknak komoly terhet jelent, ezért ezek a szervezett körön kívül maradnak. A támogatási rendszert már nem egy bírálat érte a kimaradók részéről, akiknek nincs megfelelő anyagi hátterük, hogy bekerüljenek a támogatásra jogosultak közé. Ez a tipikusan norvég paradoxon rendszeresen fellobbantja a kedélyeket és éles vitákat vált ki.

A kritikusok vissza-visszatérő kifogása, hogy az együttműködésben részt vevő kiadók anyagi szempontokat tartanak szem előtt és állami támogatással adnak ki olyan könyveket, amelyek olykor nem érik el az irodalmi alapszintet. A kiadók azzal érvelnek, hogy mindent ki kell adni, mert „ahhoz, hogy az erdőben szálfák nőjenek, aljnövényzetre is szükség van”. Ezt több irodalomtörténeti példa is bizonyítja. S itt nemcsak gyenge szerzők gyenge műveire utalnak, hanem az irodalom kiválóságainak kezdeti lépésire: Megannyi példa van arra, hogy a nagy szerzők zsengéi közelről sem voltak mind magas szintű irodalmi művek.

8.

Az állami könyvtámogatás, vagy könyvbeszerzési rendszer, vagy nevezhetjük akár a hatvanas évek könyvpiaci segélyintézkedésének, a norvég könyvszakma egyik legfontosabb eleme. Tulajdonképpen meglepő, hogy még ma is létezik, mikor a norvég állami könyvtárak már az elektronikus könyvkölcsönzés felé tartanak. De nézzük meg, hogyan épül be ez az intézkedés a norvég könyvszakma építményrendszerébe.

9.

A norvég könyvbeszerzési rendszer – minden hibájával – jól bevált, hatékony intézmény, mert voltaképpen igen egyszerű eszközökkel kínál megoldást a könyvszakma problémakomplexusára.

Tény, hogy a 1965-ben bevezetett rendszer túlélt több gyökeres társadalmi átszervezést. Míg a mai Norvégia egyre inkább az újliberalizmus felé fordul, az intézmények sorra kerülnek magánkézbe, és a helyi önkormányzatok egyre több állami feladatot látnak el, a könyvbeszerzési intézkedés változatlanul működik.

Az állami könyvbeszerzéssel – áthidalva a szakmára jellemző ellentéteket – létrejött egy közlekedőedény-szerű rendszert, ahol az írók anyagi helyzete javult, a kiadók merészebben adhatták ki a norvég műveket, bővült a könyvtárak kínálata, és a norvég irodalom – fizikailag is – közelebb került az olvasókhoz.

Végezetül érdemes megjegyezni – és megfigyelni –, hogy az irodalom állami támogatásának ez a formája nem a gazdag Norvégia kultúrpolitikai manővere. Nem azért jött létre, mert az ország olajmillióit kulturális célokra kívánta felhasználni, hiszen a hatvanas években olajról még szó sem volt. Az intézkedés célja az volt, hogy támogassa a kis nép anyanyelvén született irodalmat.

A norvég könyvbeszerzési rendszer önmagában nem nyújt teljes védelmet a könyvpiac kommercionalizálása ellen. Működéséhez politikai szándék, előrelátás, tőke és a könyvszakma szereplőinek összefogása is szükségeltetik. Ha ez az egyensúly felbomlana, megszűnne a norvég kortárs irodalom feltételrendszere.  

Irodalom:

Andreassen, Trond (2006): Bok-Norge. En litteratursosiologisk oversikt. Universitetsforlaget, Oslo.

Freihow, Halfdan W (2001): Den edle hensikt – helliger den midlene? Norsk kulturråd – rapportserie nr 26, Oslo.

Vestheim, Geir (2001) Ni liv. Norsk kulturråd – rapportserie nr 25, Oslo.

Táblázatok: Norsk kulturråd.