Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. szeptember / Nem jó nem (jó) írónak lenni

Nem jó nem (jó) írónak lenni

Latzkovits Miklós: Laboda. „Magvető Novellárium”. Magvető Kiadó, Budapest, 2008

Latzkovits Miklós, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, a régi magyar irodalom avatott kutatója, a folyóiratok biztosította szűkebb ismertségen túl 2001-ben lépett a nagyobb nyilvánosság elé szépirodalmi alkotásaival, ekkor jelent meg a JAK-füzetek sorozatban a Hogyan tanultam meg koptul? című elbeszélésgyűjteménye (JAK–Kijárat, 2001), melyből a Killersatz-elméletet taglaló rövid történet (Két rövid történet a Latzkovitstól) máig egyik kedvenc szövegélményem. A Latzkovits legközelebb 2007-ben tűnt fel a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Jelenkor folyóirat „Philip Marlowe Magyarországon” elnevezésű közös novellapályázatán, amelyet el is nyert. (Az elbeszélés a Jelenkor 2007. októberi számában jelent meg és természetesen semmi köze a krimihez vagy Marlowe-hoz.) Újabb életjelet a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon tapasztalhattunk, amikor a Magvető Kiadó novellárium sorozatában megjelent a Laboda című kötet. A magyar elbeszélésirodalom palettáját nagymértékben színesítő szövegek szerzőjének újbóli jelentkezése felett érzett lelkesedés mellett a címadás is jelentős érdeklődésfokozó tényezőnek bizonyult.

A laboda, „a libatalpféléknek leginkább romon, kövér vagy sótartalmu talajban, a tengerparton, sivatagon, puszta helyeken, falon és sövény mellett termő, nagyobbrészt lisztes egynyári füve” (A Pallas nagy lexikona) növényi léte mellett Vörösmarty Mihály 1829-ben keltezett Laboda kedve című verse óta az irodalmi berkeket is díszíti. (Latzkovits kötetének mottójául is a Vörösmarty-vers szolgál idézetforrásul: „Hej Laboda, Laboda / Lábod ide, amoda”.) A közkeletűvé vált idézet, illetve szereplője aztán több más irodalmi műben is felbukkan. Említsük mindjárt Arany János A nagyidai cigányok című szerzeményét, ahonnan Laboda majd a Latzkovits-féle, Laboda, a kincskereső című novellában köszön vissza („Itt kibarnul a domb, fehér még amoda: / Ilyen ősz hajával a tisztes Laboda. // Laboda, ki ellát messzi jövendőbe, / Az elásott kincset megleli a földbe – / (Legalább azt, amit maga elásatott) / S tudja hogy ütni fog, ki emel rá botot” – Első ének), Brasnyó István 1971-es gyermekverskötete az Égi laboda címet viseli, Szalóki Ági 2004-es gyermekverslemeze a Téli-nyári laboda címet kapta. A legismertebbek közül való Nemes Nagy Ágnes Labodája, mely nem vezetéknévként, hanem a növény neveként térít vissza a Tatárországból származó labdafűhöz, miközben megidézi a Vörösmarty-féle szöveget is („Van egy nagy tó: Ladoga. / Közepében pagoda. / Ladogai pagodában / égig ér a laboda. // Hej, emide-amoda! / Ez a csoda-laboda. / Ez a híres ladogai / pagodai laboda”). Tamkó Sirató Károly visszatér a vezetéknévként való használathoz, Labodája intésben részesül a tanodából való késedelem miatt. A prózairodalomból Tar Sándor Minden messze van (Debrecen, Határ, 1995) című regénye, erre utalásként Halász Margit Bordó biciklije (in Csillagkerti szonáta. Pécs, Jelenkor, 2000) idézi meg Laboda alakját, ahogy az lábát teszi, ide/amoda. Ebbe a cím által predesztinált irodalmi térbe érkezik Latzkovits Labodája – minden korábbitól jócskán elkülönbözve.

A kötet tizenegy elbeszélést tartalmaz, szerkezetileg nagyon tudatosan megkomponálva: a keretes konstrukció első, utolsó és hatodik novellapillére között foglalnak helyet a „Laboda-novellák”, melyek egy kivételével (A magyarok és a dicsőség) címűkben is utalnak főszereplőjükre. Az elbeszélésszerkesztés homo grammaticusa, ahogy a Hogyan tanultam meg koptul? kötet borgesiánus szövegeiben is, itt is határozottan felüti fejét: az első novella, a Találós kérdés egy önmaga szabálykönyvét is leíró metaszöveg, mely a kiadói szerkesztői füllap sugallatát követve akár kompozíciós generátorként, mátrixként strukturálhatja az őt követő elbeszéléseket – az olvasót külön felszólítja a szöveglétrehozás létre és tétre menő rejtélyének kibogozására. A szövegjátszma koordinátora aztán az utolsó elbeszélés (Gyakorlóolvasmány) végén ismét kiszól a könyvből, matematikai-nyelvtani/irodalmi gyakorlatra, valóság/igazság témakörében állásfoglalásra szólítva fel olvasóit. A számmisztikai betű- és szószámlálás kevésbé izgatott fel, imigyen nem is tettem eleget (szám szerint) a felkérésnek, érdekesebbnek bizonyult e téren a novellákat végigkísérő „közös anyag” át- meg átlényegülése, motivációja és motívumrecitációja, egyes alakzatok szövegvándorlása.

A kötetkompozíció középső pillére a díjnyertes elbeszélés, a Tisztelt Szerkesztőség!, mely orvosi diagnózisa az olvasói és írói alkotás különbözőségének, irodalmi látlelet az elbeszélhetőség sokrétűségéről. Kiváló írás, mégis, engem a „Labodák”-ciklus kötött le leginkább.

Laboda egyidős a szerzővel, 1963. május 13-án született Szegeden, általában Szabó Máriát veszi feleségül és két kisgyermekük születik. Laboda minduntalan különös képességek birtokosa, amelyek miatt hol szeretet és elismerés övezi őt, hol bírálatot, gyűlöletet vált ki a szövegek kortárs-szereplőiből. Nagyon jellegzetes vonása az írásoknak, hogy az abszurditásig görbe tükröt tartanak a mai Magyarországnak, a magyar társadalomnak, a mai magyar magyarság- és magyar történelemértelmezéseknek. Ebben a szociális érzékenységben a Laboda méltó utóda/társa Tar Sándor és Halász Margit szövegeinek, másrészről az irónia, a humor, az abszurd révén Spiró A Jégmadárjával, Szécsi Noémi Finnugor vámpírjának első részével, vagy Kommunista Monte Cristójával, némely esetben Darvasi László és Márton László egyes (főleg a magyar történelmet elmesélő) írásaival rokonítható. Laboda ugyanakkor rokona – a meg is idézett – Esterházy Harmoniájának sokat emlegetett „édesapám”-jával is, az ismeretlen x a képletben, amely többszörösen behelyettesíthető. Laboda hol különleges pecsétharcos (Laboda, a verekedő), hol az ország negatív lelkiismerete (Laboda és a Nap), hol szőke kincskereső (Laboda, a kincskereső), hol néma „kiabátor” (Laboda, a néma clamator), máskor denevérszárnyú halálmadár (Laboda, a halálmadár), a bölcsészháború vezére (Laboda, a lázadó), négykarú ökölvívó (Laboda, a bokszoló). Mindig a kigúnyolt Magyarország vesztes figurája, aki végül mindenképpen elbukik. Véletlenül sem pátosszal megírt alak, s nem is ekként olvasandó, leginkább szövegterek testet öltött X-manje. Képességeinek különlegessége fényt derít Abszurdisztán („Magyar Királyság”) hagyományainak viszonylagosságára, ugyanakkor szolid derűjére is. Ez utóbbi paradoxont a Laboda, a kincskereső mottója is alátámaszthatja, mely Kosztolányi Boldog, szomorú dalából való. S ha már az idézetek és a hagyományok, szövegelődök, akkor hadd említsem még a legfontosabbakat!

Az első kötet modern/posztmodern billegése Borgesben csúcsosodó etalonja nem veszett el, hanem tovább csiszolódott, gazdagodott, leginkább Italo Calvino hatására, aki több alkalommal is megidéződik szövegei (A kettészelt őrgróf, Láthatatlan városok, Kozmikomédia, Ha egy téli éjszakán az utazó) által, de ne felejtsük ki Anatole France-t, különösen az Angyalok lázadásának swifti ihletettségét, mely a már említett szociális fókuszálás fényében külön jelentősséggel bír. A kötetben se szeri, se száma a szerző és cím szerint is idézett (akár fiktív) irodalmi és társadalomelméleti műveknek, azonban a szerző régi magyaros jártassága sem kerülhető meg. Elsősorban az író Zrínyi Miklós jelenléte tűnik fel, az ő jelmondata szerepel a Laboda, a verekedő novella szereplőjének pecsétjén, de a Vitéz hadnagy traktátusban szereplő vers torzított beidézésével zárul a Laboda, a néma clamator is. Az irodalmi kiszótározásnak kritikán belüli értelmét nem látva, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy a kötet műveltséganyagát, „poénjait” elsősorban éppen a nagyszámú irodalmi utalás és ráutaltság miatt jobbára a bölcseletben jártas olvasók „veszik” majd, ahogy a kötetet is. Attól tartok, kevesen vannak azok, akik „vágják” a témát, ahogy erre a Laboda, a lázadó Nagy Bölcsészlázadásának utópisztikus, de mégis közelinek érzett vérironikus történelmi-dokumentatív látomása utal; Latzkovits szövegei bölcsészközönségnek szólnak. (A bölcsész az utóbbi időben már nem is szitokszó vagy gúnyos jelző, hanem a gyengeelméjű szinonimája lett, a hajszál tehát elillant a zseni és a bolond közül.)

Mielőtt azonban teljesen az a képzet alakulna ki, hogy irodalomelméleti trükk-virtuozitásról, semmint szépirodalmi művekről van szó, sietek megjegyezni, hogy bár valóban elsősorban irodalomtörténetben jártas olvasók szólíttatnak meg, a metafiktív szövegek – a már említett humor által is – kellő olvasásélményt nyújtanak az ebben kevésbé felkészült érdeklődőknek. A külső narrátor leírásokban, magyarázatokban gazdag elbeszélései kimunkáltságuk okán is képesek esztétikai élvezetet nyújtani. Mindezek mellett nem kell teljesen komolyan venni az elméleti cikázást sem, a szerzőnek és az elbeszélőnek az önirónia is kiválóan megy, önmagának is, a létrejövő szövegeknek is megmutatja önön blődségüket, nyelvét nyújtó orcáját. A pályanyertes műben például, a dilettáns köntösében, az írói alkotómunka és az olvasói konstrukciós tevékenység túlzott összemosására mutat rá elgondolkodtatóan, de egy pillanatra sem kell komolyan venni… A novella levélírója jegyzi le: „nem jó nem írónak lenni. Én, kérem egy novelláért gondolkodás nélkül odaadnám a fél karomat […] kérdem én: kinek a szavait dédelgetjük magunkban reggelente, és kinek a mondataival alszunk el minden este, az íróéval vagy az olvasóéval?”

Latzkovitsot jó olvasni, jó az olvasójának lenni. Neki meg, minden bizonnyal, jó az olvasó írójának, jó írójának lennie, aki kimozdít az olvasásból. Ezért (is) szeretem, ha ír, olvasni.