Téli expiálás

BOLYONGÁS NULLFOKBAN Kilencfelé értem Nullfokba, ahol már szakadt a hó. A város el­néptelenedett. Lábnyo­mokat is csak elvétve láttam. A Noctiferbe valami blues-gittegylet fokozta volna a hangulatot egy he­lyi, nullfoki jazz-grupp után; ám csak a he­lyiek értek oda, azok is részegen. Összeakadtam néhány régi ismerőssel; röviden szidtuk a zenészeket, hosszan dicsőí­tettük a kiadós havazást, majd a borokat; illatos musko­tállyal nyitottunk, zinfandel rozéval folytattuk, s végül vérszerű cabernet sauvignon zárta a sort. Mikor az alkoholmámor oly könnyűvé tett minket, mintha szélben táncoló, lebegő, erőtlenül aláhulló hópelyhek volnánk mi is, néhányunk megpróbált „nőt fogni”.

Az arca se rémlik, de megbocsá­tóan tűrte a havazással és az idilli-vidéki élettel kapcsolatos ódáimat; a hosszú kádenciákat min­denféléről. Dőlt belőlem az anekdota, a beszélhet­nék, a szófosás, nem kevés manír és alkohol; és csak untattam azt a lányt; ahelyett, hogy őt dicsérném!; szépségét, elbűvölő mosolyától a lába sarkáig, amint az elvárható és ilyenkor szokás. Mivel minden efféle bók, őszinte vagy számító dicséret kimaradt a repertoárból, s részegségemben csak véres trakutarabellák (sikertelen szerelmi kísérletek) taglalására futotta, vagyis e szem­pontból társalgásunk egyoldalú és steril maradt, futó ka­lan­dunk ígéretéből nem lett semmi. Felmerül a gyanú, hogy nem is akartam nőt aznap. Ez viszont így nem igaz. Ágyast nem akartam talán; de valakit igen, nagyon is!; aki osztozik velem mindabban, amit odahaza látok a jégvirágos ablakokból holdvilágos éjszaká­kon. Bizonyára nem volt csúf, gőgös vagy ellenséges. Empátiát és együttérzést szima­toltam benne – ha megváltást nem is. Aki néhány óra múltán már nyilván nem együttérzéssel, sokkal inkább apatikusan hallgatott; lehet, hogy csak pasit akart, s meglepte, mikor kisebb életgyónást kapott csók helyett, mégis meghallgatott; ezért – bár csak időlegesen – úgy éreztem, nem kell egyedül vinnem a valószínűtlen lét megalázóan súlyos málháit.

Elszállt az idő, és barátaim cserbenhagytak; a lány – amint várható volt – eltűnt, akár a kámfor; a nyegle pultos suttyó hajnaltájt nem adott már semmit, bármennyit is ajánlottam érte; végül előkerült a Noctifer lomtárából egy zsírúj kidobó, valósá­gos kétajtós szek­rény, és nya­kon fogott. Bár nem mon­danám, hogy kidob­tak, de határozottan kitettek a fullasztó havazásba. Vajh!, hová tűntek azok az idők, amikor Jeromos volt ott a pincér!?; amikor napo­kig a lábunkat se húztuk ki onnan, és annyi bambuszpálin­kát ittunk, amennyi belénk fért? A továbbiakról csak töre­dékek maradtak fenn. Fejezetek? Erős túlzás volna. Inkább csak be­kezdések. Rémlik valami őszinte, kétség­beejtő harag, amikor azt tapaszta­lom, hogy bárhova térek be, mindenütt zárnak!; összeesküvésre utaló olajo­zottsággal, pilla­natok alatt standolnak; épp akkor, miért is ne?, amikor leverem a kabátom­ról a havat, és már ren­delnék! Amikor porba gya­lázva, indokolatlan hévvel, igazság­érzettől űzve-hajtva végre átverekszem magam a méternyi hótorla­szokon, a szélviharral szemben is, és megfagyott arccal el­érem a város túlolda­lát, ott pedig az akut alkoholisták Eldorádóját, a Patkószeget, ahol nincs zá­rás. Hát ott meg – ki tudja miért? – nem haj­landók ki­szolgálni; illetve ajánlanak dzsúszt vagy effélét, tonikot gin nélkül; de kötöm az ebet a karó­hoz; már kipécéztem egy palack jóféle, kön­nyű chiantit; ott fészkelődik az állvány tetején, kacéran néz le rám, már érzem vad csókját a számon, de akkor?, on­nan is mennem kell! Végül még emlékszem, mire is?; ahogy a neogótikus dóm komor duplatornyával szemközt libasorban parkoló taxisokkal alkudozom; megyek ko­csitól kocsiig, ablako­kon ko­cogtatok, beintek a szélvédőkön, de nem vállalnak fuvart a városon kívülre. Járnak a hókotrók, sárgán villognak az utcák, én pe­dig mámoros éberkómában, kabá­tomat kigombolva, átázva tá­molygok a csillogó kira­katok között; és bár mindig azt hiszem, hogy a laposüveg már réges-rég száraz, két korty búnogritum mindig van benne.

A SKIZOID ÉBREDÉSE Az ébredés a szokásos; mint mindig, ha az a meg­alázó, obsz­cén túlfűtöttség erőt vesz rajtam; amikor egyfajta magá­nyos bol­dogságból iszom, ilyenkor mindig mértékte­lenül. A fe­jem akár az üllő: épp egy jókora izzó patkót próbálnak formára hozni rajta. Ó!, és az a szomjú­ság, és erőtlenség, és levertség; az a bizonytalan, édes-savanyú és visszataszító bizsergés a zsi­gerek­ben! Tér- és időzavar; alapvető és rég megválaszolt kér­dések vissza­böfögése: ki vagyok?, hol vagyok? Hogy vagyok? Cefe­tül, mint akit ki­okádtak, leszartak, elkapartak, majd exhumáltak; aki még egyben van – bár már nem sokáig. Hogy érzed magad? Én vagyok a világon a leghü­lyébb! Hiába fogadtam meg, hogy ezt többé nem bizonyítom, se magamnak, se másnak, mégis: tegnap ismét láthatta ország-világ – egész Alaszka! Seggfej. Tegnap? Reggel van, este, dél? Remények? Előbb-utóbb jobb lesz; adj hálát az Úrnak!, hogy aludtál; és hogy nem emlékszel rá, meddig forogtál, mint egy mágneses viharban deklináló giroszkóp!; mielőtt rád borult volna az édes és megváltó örömkóma! Egyéb remények? Tö­rődj bele inkább gyorsan, mint lassan, hogy képtelen vagy fel­idézni, merre jártál, mit csináltál, mit mondtál, és hogyan jutot­tál haza. Ha nem tudsz beletörődni?, biztasson a tudat, előbb vagy utóbb elmond­ják mások; akik veled ittak, akiket sértegettél (később az utat mutatták); bár tudod, jobban jársz, ha senki semmit nem mond, te meg elásod ezt az es­tét is a többi közé, két és fél láb mélyre. Na, és a magánnyal hogy állunk? Ó, azt legalább teljes mértékben megoldottuk; efféle hajnalokon, délutánokon, mikor hogy ébredünk, ez nem gond!; legalább ketten vagyunk, ha többen nem is. Hisz fennhangon motyogunk: „de szarul va­gyok”; kérdez­nek is min­ket: „szédülsz még?”; szeretnek, ba­busgatnak és ingyentanácsot is osztanak: „ha ró­kázni kell, légy rajta túl mihama­rabb!; ne nyeldekelj, fuldokolj itt nagy büszkén, ugyan ki látja?; meglásd!, sokkal jobb lesz, ha kitetted a taccsot; gondolj arra, hogy most is forr a konyak benned!, és ha most szédülsz?, mibe kapaszkodsz majd, ha a maradék is felszívódik!?; hát nem érzed?, órák óta nem iszol, mégis újabb és újabb lökések jönnek!; eldurran az agyad, te barom, ha az utolsó cseppig a véredbe jut!; jól tudod, ez oly könnyű!, erőlködnöd se kell; elég meglátnod a nagy porcelán fajanszot, elég térdre esned, s lúdtoll nélkül is ömlik belőled majd!, akár a kérés; kirakod szépen, csúnyán, csorgatva vagy sugárban, mindegy; klotyópapírral megtörlöd a szád, sóhajtozol fölötte egy kicsit és lehúzod, kész; ennyi az egész; aztán folyasd ki a csapot, mosakodj meg alaposan, igyál fagyos vizet, és ha erősebb vagy már, jöhet egy hosszúkávé is; addig is, kicsim, kapasz­kodj meg erősen!” Összegzés: magunkban beszélünk megint; ahogy pár óráig még ketten le­szünk, együtt; amint jó­zanodó énünk korholja a másikat, aki jól érezte magát s ivott, csak ivott – a másik kontójára.

ÉLI, ÉLI, LAMMA SABAKTHÁNI!? Eszembe se jutott az ablakhoz menni. Sokáig csak feküd­tem ott kórós önsajnálattal, végighall­gatva a belső hangok panaszait és szidalmait; egy hipochonder precizitásával figyelve minden elemi, sej­tekig ható rezdülést, ahogy a megmaradt ideg­sejtek lázas igyekezettel próbálják helyreállítani az itt is, ott is megszakadt összeköttetést; figyelve és latol­gatva, vajon mi jöhet még?, s hosszú, bizonyára keserves pas­sióm mely sza­kában voltam szerencsétlen öntudatra ébredni; vajon csak a végét kell kidekkoljam szédelegve, vagy még valahol a gyehen­nát idéző középtájon lavírozok? De nem csekély feladat anam­nézis nélkül felállítani a diagnózist, megha­tá­rozni a fázist, minthogy egyszer forgószélszerű rosszullétre riad fel az ember, ám né­hány perc múlva – mintha elfújták volna – kitisztulva továbblép; máskor viszony­lag jól éb­red, már csak bizonytalan émelygés marad benne; órá­kig is elcsoszog, alszik kisebb megszakításokkal, iszik, eszik is, majd váratlanul lezuhan; megpördül alatta a szoba, a fejéből kifut a vér, a padló óriási bakelitlemez, rajta hasal, és egy marha bekapcsolja a lejátszót!; forog alatta, le­mászni képtelen, felállni nem lehet; néha – egy-egy pilla­natra – fennakad a tűn is, minden­nek végén rászakad a mennye­zet; és már fut is a klotyóra kirakni a betűlevest, a borral kevert makarónit (ala bolognese); és olyan elementáris erővel hagyja el testét minden alapanyag, amilyen erővel ő akarna már szabadulni. Nem fér ki a száján, hát ömlik az orrán is; csapzottan lóg a porcelánklotyó fölött, mintha keresztfáról lógna: „éli, éli, lamma sabaktháni!” Az ökrendések szüneteiben ezüstös zsinórok­ban csorog szájából a nyál, orrában csőtészta ficereg; még néhány óriási, kápókhoz illő, félelmetesen szakszerű gyomor­szájrúgás; nem látni ki az, aki rúg, de le a kalappal: kurva jól csinálja! Bebicskázik az istenbarma, szíve szerint zsemle volna már, összekucorodva a paplan alatt, de csak a kiflifiguráig jut el, mikor úgy lóg ott tovább, akár egy klotyóperemre akasztott kampó, valami vergődő, mérgezett vibrió; újabb görcs, de már csak epe jön; később elveszi azt a romlott ízt az öblögetés és talán egy dropsz.

Hát jó darabig feküdtem az ágyon. Annyit azonnal konsta­táltam, hogy a vártnál sokkal kevésbé van hideg, bár a lábam kétségkívül le­fagy. Később feltápászkodtam, és rémülten érez­tem, hogy a felülés pillanatában az agyam hátracsúszik a nyakszirtemig, ahol pedig ös­szetorlódik, mint egy tál forró spagetti. Akaratlanul is a fe­jemhez kaptam, erre a trapézizmok görcsbe rándultak, ettől viszont a romanti­kusok erőtlenségével hanyatlottam az ágyra, amikor is az egy tál spagetti olyan erővel csúszott előre, a homlokba, hogy azt hittem, kinyomja a szemem. Ha­mar rájöttem: ez még nem az a stáció, ahol mozoghatok is. De nem is az, ahol csakúgy elfekszik az ember. A patkó és a spagetti után jön­nek a hí­váskísérletek; ósdi világháborús tele­fonon a Maginot-vonal lövészárkaiból; tekerik a kurblit, veszet­tül tekerik, közben jobbról-balról lőnek, fölülről gépek, alulról Hadész-zsoldosok; temetetlen légiósok fojtogatnak, zombik bököd­nek köröm-szuronyukkal, abortált magzatok feltámadó ál­latkái harapdál­nak, mérgező gázok sárga füstje terjed, napalmláng sátra borul fö­lénk; harcolnak ott buzogánnyal, vágóhoroggal és kisbicskával; nyiszálják egymást körömreszelővel és filéző késsel; egymás agyába merítik multifunkcionális robotgépek habverőit; rúzzsal nyomják ki egymás szemét; szájból harapják ki a nyelvet; leszakadt genitáliák és belek tülekednek, mint óriási galandférgek kúsznak felfelé a sárkupacokon; ugráló májakon csúszkálunk, tocsogunk a lépfene levében, amputált lábak üszkös csonkjai rugdosnak szétgurult emberfejeket, de valaki – fasza kis baka, hogy a vérbajos kurva anyját! – egyre csak kurblizik: tekerés, halló-halló!, tekerés, halló-halló!, segítség!, S.O.S!!, nincs légi (Égi) támogatásunk!! Ki tudja, miért, nem az za­var, hogy lőnek ránk, hisz az természetes!; sokkal inkább az, hogy rajtam keresztül próbálnak meg se­gítsé­get kérni! (és az Én idegeimen át küldenek ütemes-panaszos Morse-jeleket!); mert az a régi, po­ros, kurblis telegráf, mi más volna?, megint csak a koponyám! Az Ég szerelmére! Kapcsoljanak már össze! – még érzem, amint izzó moxa merül a tarkómba; hallom, ahogy sercegve ég a bőr, a hús; érzem lángoló testem, hajam, tollam, szarum, patám és szarvam szagát; láncok húznak szét, rövid roppanással billog landol a fülemen, millió patent széltében-hosszában a testemen, de még mielőtt fájdalmat érezhet­nék, jól ismert nótát fütyülve, valószínűt­lenül hosszú visítással húz felénk egy rozsdás vasma­lac; persze rettegek, naná!; jól tudom, mi jön, és az a három, utolsó pillanat szörnyű!; de azután?, végre vége!; nem először döglünk meg így!; hát szörnyű halál­félelemmel és terjengő reménnyel várom a becsapódást, ÉS: detonáció, por, füst, meg a nagy és közös tömeghalál. Alszom végre, de ál­momban is érzem – az élet negédes mészárszéksza­gát.

OATES ÉS MINDANNYIUNK VÉGZETE Elkárhozunk, vagy üdvözülünk. Eltévelyedtünk, ébredünk, vé­rezve és mocsokban, aluljáróban és árokpar­ton, hidegben és hulladékban; vagy tisztán, napsütötte réten, fehér lepedőn – nem túl fehéren! Ezúttal szerencsém volt. Úgy rémlik, hazaku­tya­gol­tam csontrészegen a fagyban, havazásban, s egyszer sem es­tem pofára; vagy ha igen, hát sikerült feltápászkodni; nem tört rám a gyógyszer­függők álmossága, nem gurultam be mély árok porhavába és nem engedtem a végzetes hívásnak: „Jer csak és szunyókálj egy kicsit! Érzed? Nincs hideg, sőt! Szinte langyos ez a téli éjjel! Nézd, a porhó mily puha! A behavazott erdő?, akár a baldachin! Csendes, áldott, bolyhos, tollas éj! Megágyaztam neked jó előre; mint gondos, aggódó anya, álló éjjel virrasztva, úgy vártalak; ím az árok, akár az irhával bélelt derékalj, épp félúton! Hunysz egy órát és haza­térsz. Meglásd, nem bánod meg! Meglásd, jó lesz! Hogy mennyire?, álmodba se gondolod!” És ez a lényeg. Ki tudja, miért, megúsztam megint. Tán nem is hívtak. Ki tudja, miként megy ez?; hogy tökrészegen, mínusz tíz alatt, sötét­ben, óriási hóban, hatalmas vargabe­tűkkel, horhosok mentén, ropogó vadjárdákon, át a mély tó vékony jegén a legkisebb gond nélkül ér haza az ember; oly sok kacifánttal, de oly biztosan, mintha engedé­keny stalker ve­zetné. Máskor meg színjózanul, megdönt­hetet­len derűvel, megálmodott nyerőszámokkal, aduval a belső zsebben, a buszmegálló­ban ácsorog, mikor a járdára fut egy álmos, ukrán tréler, s lám! – ez ám a tromf! –, vajsárga agy­csimbókja szarral kavarogva a seggén jön ki. Ó azok a félrenéző, ul­tizó arkangyalok! A nyerőszámokat megálmo­dom?, mind az ötöt, de azt nem mondja senki, álmomban se!, hogy ki ne töltsem azt a szelvényt; mert ha azzal, épp azzal elindulnék a lottózóba, akkor lecsap rám a fur­csa fátum!; kinyomnak a lét arcából, akár egy pattanást. Száradjon le a farkam, ha értem ezt!

Scott embere, Oates jut eszembe most, akinek lábai lefagy­tak, és aki március 16-án, öt nappal azt követően, hogy Scott utasította Winstont, az orvost, „adjon nekik valamit, ami véget vet kínjaiknak”; öt nappal azután, hogy a világot bejárja Amundsenék diadalának híre, ezen a napon Oates, talán mert Winston megtagadta Scott parancsát, vagy mert nem volt nála semmi, amit beszed­hettek volna, szóval Oates a Homo petronicus, megelé­gelve a kínokat, elhagyja a sátrat; felszere­lés és társak nélkül, a kudarc tudatával; a halálvágy mint jó stalker vezeti; a nemlét ígérete; hát nekivág a hóviharnak, és soha többé nem látja őt senki – élve se, halva se! Vajon rábuk­kantak-e már?, amint Irvine csákányára, közel száz év múlva korpu­szára is; s ahogy beszé­lik Exupery repülő kapszulájának helyét is sejtik már Korzikától nem messze, a Földközi-tenger édes vize alatt. Ha nem?, hát soha bele ne botoljanak csontjaiba! Mi szükség volna rá?, hisz szörnyű elszántságának, utolsó óráinak vérgőze elér így is; egészen Great Green Woodsig! Szégyentől izzok, hogy én meg kísértgetem itt a sorsot; mulatozva, tökrészegen kóborlok oda­kinn! Akár a többi seggfej, a sok kis hülye melanoma, aki úgy tudja, nincs szikéje, trélere vagy végzete. Semmi, ami az ő keddecskéjét tromfolhatná! Drága Oates! Bocsáss meg nekünk!

HENDIKEP Így aztán hálát adok a sorsnak, hogy nem fagy­tam meg. Peni­tencia egyelőre letudva; nem kerültem tisztító­tűzre, pokolra sem; „érzem, jól va­gyok, jobban, mint a megelőző hetekben bármikor; a fejem hűs, kedélyem jó; ma­gasztos erejű titok, de lelkiismeretem is tiszta; cso­dás feloldozást kaptam a borban, és má­mor-kín­jaimat ezúttal beszámítot­ták a vezeklés részeként; nemcsak pénzem, de mocskom is elittam valahol; mire hazavergőd­tem, elvertem még az aprót is; nem maradt semmi, amire bűn­tudat­tal gondolhat­nék. Mi több, ha jól látom, van itt némi lé­péselőny is; előre meggyónt pillanat, néhány Üdvözlég­gyel és Miatyánkkal több, mondhatni hendikep; kisebb bűnök is el­férnek az el­kö­vetkező néhány hétben büntetlenül; bor és búnogritum nélkül.”

A fájdalom messze járt azokban az órákban; professzioná­lis érzéstelenítés, morfium, korpuszdei-kokó se hatott volna job­ban; a teljes körű bűnbocsánat tömjén­füstjében ébredtem. Van ilyen is. Nem is emlékeztem a rosszul­létre, csak arra, hogy volna mire emlé­kezni; ám szerencsére az emlékezés kény­szerén is túlad­tam va­lahol – és volt, aki megvette!

Mint később kiderült, két napig feküdtem; vagyis három na­pon át egyszer sem raktam meg a kiskály­hát; ennyi idő alatt a hamuból szappan lesz, a kémény oly jeges, hogy visszaböfögi a füstöt; s lőn csoda!, mégsem volt hi­deg. Ugyan egy pillanatra megborzongtam a fürdőbe lépve, ám be­lülről máris üdvözítő forróság öntött el. Forró vizet csorgat­tam vastag sugárban, frottírköpenyt vettem, vászonpapu­csot, kávét raktam föl és teát, vizet két és fél perces tojásnak; az elő­te­ret betöltő különös, fehér, omlós és puha homályban még mindig találtam akáchasá­bot és gyújtósnak való fenyőlécet.

Fiatal voltam. Nagyon fiatal és csaknem tökéletes! Sem da­gadt, sem anorexiától szenvedő gebe; mint egy versenyló: arányos, fe­szes, élettel csordultig töltött; mentes a cavallók, a barokk és a fittnes-őrület túlzásaitól (Leonardo, ha meglát, vagyont kínál értem!); minden mozdulat öröm, együtt moccan minden porcikám, csön­dben örvend minden csepp vérem; nincs kérdés, kétely; kínzó öröm, őrült vágy; nem számít, holnap leszek-e még!?; igaz-e mindez, vagy csak álmodom!?; ha minden­nek nincs célja semmi?; tegnap vacogtam volna a puszta gondolattól is, de most?; nincs semmi, ami boldogabbá tenne!; körbevesz ez a fe­hér homály, mint valami gondűző fluidum; a fát érinté­ssel gyújtom föl!; oly könnyedén suha­nok vissza a fürdőbe elzárni a csapot, mintha lágy fényen siklanék; a testem?, talán csak idea; még sincs nála csodálatosabb!; hogy porból lett és azzá lesz?; ha öröktől volna, az lenne a rossz!; az én? – mint pillanat­nyi státusz az örökidő örvényében!, nincs nála megnyugta­tóbb!; a felszálló gőz, akár a dicsőség barokk gomolyagja, vízbeereszkedő mezítelen jómagam pedig csöndes, magányos, férfi félis­ten, szirének karnagya. Hímtestben angyallányok boldog öntudat­lansága; a vad és rituális kéjöröm utáni józanság különös, kissé fáradt szűzmámora. Nem eltapos, de ölében ringat a hatalmas Egész, és én minden gond nélkül hagyom – a parányi Rész. Nincs szám, mely leírná az Egészhez viszonyított jelentéktelen­ségem. Nincs pont, amely látszana az Egész koordinátái között! És ha egyszer ily jelenték­te­len, kicsi és pillanatnyi vagyok?; akkor nincs szám, mely leír­hatná, gondtalanságom, jogos felelőtlensé­gem milyen határtalan! Miért vinne a rész bármit is az Egész helyett? Így hát bármit megtehetek! Akár azt is, hogy megfeledkezve az Egészről hérosszá fuvalkodom.

Azután a szokások: reggeli után gyönge hos­szúkávé, ciga­retta, tévé; tőzsdejelentés a felső tízezernek, bizonytalan prog­nózis a parasztoknak, reklámokban mosóportól élvező asszo­nyok és az idő­járás; mondják, nagyot fordult a világ, nem ma­rad­tunk ki az össznépi hógyurmázásból mégsem; a Marble sí­pá­lyáin lavinaveszély; a lengyelek lóval hordják a cipót; árokba fordult hókot­rók és traktorok; katasztrófavédelem, had­sereg, aki él és mozog, mind lapátol! Forró vizet engedek újra és vissza­ülök a kádba!; nézem a mennyezet alatt szétterülő gőz gomoly­gását, legyezem magam, akár egy harcsa; simoga­tom a combjaimat, néha lehunyom a szemem, máskor elhes­sentem a fanszőrre kapaszkodó buborékokat; hallga­tom a tűz pattogását, a híreket, és elszívom a har­madik cigaret­tát is; csak a hírekből jövök rá, hogy két napot alud­tam át – de semmi. Leakasztom a zu­hanyrózsát, bedu­gom a kádba, forrót engedek megint. Gőzfelhő a kád fölött, már a csapot se látni. Kortyintok a teából, lehúzom az odakészített három cent búnogritumot, váratlanul kiszállok, megtörölközöm, és mezte­lenül a szófára heveredem. A hírek most a csehekről szólnak: kidőlt fenyők, beroskadt háztetők, méteres hófalak; meglepett, kapkodva lapátoló pufajkások, gépek tornyán kínlódva torná­szó, dércsípte, fagymarta kopaszok. Kemény tél, kalandos tél! – én meg csak ülök tovább a bolyhos, fehér fényben és élvezem megelőlege­zett üd­vössé­gem néhány óráját.

Végül a csöndben – ahol a tévét is úgy hallom, mintha a fülemben vatta volna, mintha a hetedik szo­bából, vánkosok mögül hallanám – végre felismerem egy kutya halk nyüszítését, később egy ló prüszkölését is. Szeni! Gerbeaud! Szegény ló, szegény eb! Két teljes nap!, ét­len-szom­jan a hava­zásban. Váltsam meg önmagam borral, vált­sam meg a világot is; ringatózzam bár az Egész közepén, le­gyek bármily apró, de!; itt van két olyan Rész, mely még így is tőlem függ! „Hogyan feledkezhettem meg rólatok?! Bassza meg!” Eddig tartott teljes bűnbocsánatom meg a hendikep!; a gyöngyszem esz­mé­lése a puha kalácsban, és ím: többé nem moshatom egybe az álmot az ébrenléttel!; nem pancsolhatok a puszta lét vérmelegében; nem fürdethetem egy kádban a jót a rosszal; máris a grádicson nyüszít, prüszköl, dobog, kapar, sír – az első bűn!