Triptichon

Ő

az ott, a kisfiú a fürdőkádban,

s talán a szülők is ott tisztálkodnak

még, a közelében, árnyékuk nyelve

amott a falon, mely halvány olajzöld

volt a valóságban, azon lobban föl

most, s ha sokáig nézed, külön-külön

is fellángolnak. A fény oldalról jön,

és felülről valamelyest. Forrása,

magyarán, természetes. Már ha nyelvről

mondható ugyan ez. Sokat beszélnek,

amiről a kép persze hallgat, s erre

a kád öble is épp elég visszhangnak.

És ő  

nyomja falhoz az ajtószárnyat ott,

amely itt szürkének hat, mint a penész,

ám az emlékezetben tartva szinét,

ujjad ugyanazt a vajsárga felszínt

tapintja ma is; most szinte csordultig

érzed. Formába öntve lenyomatod.

S tréfára fogva elgorombíthatod

a hangod, nyelved tövét az avas íz

munkába veszi, bomlása mégsem taszít

vissza; hanem – hebegve még ugyan itt –

szó után turkálsz az apró termetre,

s becsapva ajtót, mely szárnya alá vette.

Na és

ugyancsak ő az, lábáról leverve

s egy kanapé lábánál heverve, ahogy

Freud festhette volna meg, a lelkész

unokája, Lucian. Mert a kerevet,

akár az unalom, leírhatatlan,

annyira buja. S ő csak egy alsós gyerek,

egy szép napon fölkelt és összeesett,

sípcsontjából a fájdalom egyenest

a torkára tekeredett. Sziszegve

zihált, összekenve leányos testét

a padlón, s onnan elméjébe szökve,

jártában, azóta, hullámokat vet.