Állapotok

(5.)

morbus insanabilis[*]

Gyanakvásod megalapozott.

Már nemcsak azok alapján mozogsz;

érzed is mozgásod törvényeit.

Egy otthon hagyott fontos tárgy bocsánatát

várnád el, ha lehetne,

mert nem volt hozzád hű, aki csak égsz,

és elmorzsolódsz a sematikus

lüktetésben.

A rosszullét hamar, következetlen

érkezik. (Tűrés, tülekedés a tömegben.)

A szokások már el-elmaradoznak,

hisz az érvek felsorakoztak ellened;

s mintha az összes mozdulatra tested

kényszerű bűnbánttal telne meg.

A cselekvés visszavált gondolatra:

az automatizmus inkább –

ami eddig olyan természetes volt –,

először elgondolkodásra késztet;

bizalmatlanságod magad felé.

Ha kockázatot rejt egy mozdulat,

éveken át csak töredék leszel.

S ha számon kéred is magadtól (bárkitől),

a nyomorúság akkor is marad.

Talán eljön, hogy újra élj.

Önállóan és szervezetten.

Remélve, ébredő nosztalgiád

számára mindez megnevezhetetlen.

(6.)

solitudo[†]

Emlékszem, vigasztalni próbált,

hogy nem úgy van, hogy ne féljek.

Következtetéseim nem egyenlők

még semmivel. Csak érzések, nem érvek.

Egy pillanatra minden kiderült;

s rövid gondolkodás után

rádöbbentem, hogy önként vállalom,

sőt, akarom, talán csak bűntudatból,

(néha netán kényszercselekvés),

hogy egyedül legyek.

És egyszer csak megtiltottam magamnak

azokat az egyszerű napokat.

Az enyhe megnyugvást, vagy a nyugalmat.

És nyomban elvesztettem a találkozás

örömét. Az arcokat. (A bizalmad.)

Kétségtelen, önállóságra leltem.

Nem zaboláztak más szokásai,

hivalkodó rendje más otthonoknak.

Tetszett, hogy semmit sem ajánlhatok föl,

s ha elveszek, az is esetleges.

A pusztulás természetes kora

volt ez, mikor az ember inkább tényező

(akarnok), mintsem elviselhető.

De aztán ott van az a pont, ahol

már nem kellek. Ahonnan nincs kiút.

Ahol az emlékezés csak teher.

Mikortól téged őszintén nem izgat az,

hogy csak egy mozdulatot mért vállaltam el.

Hamar láttad, hogy megfékezni nem tudsz.

Én is láttam, hogy én sem magamat.

Nyugodt szívvel szóltam, mozdultam arrébb.

Hisz többet nem mondtad, hogy nem szabad.

Sosem hittem volna, hogy benned eljön

a közöny teljes, tompa tisztasága.

Hiába is rekonstruálom ismét:

a szabadságot nincs, ki megbocsássa.

(7.)

inanitas[‡]

Egyedül ülök itt már napok óta,

s tulajdonképpen semmit sem csinálok.

Szomorúnak lennem nincsen miért;

néhány tárgyat rakosgatok ide-oda.

Mindennap, minden egyes alkalommal

teljes kudarcba fullad indulásom.

Talán ha éreznék valami fontosat;

igényelném, hogy bárki lásson –

de még az sem zavar, hogy nincs mit enni.

Maga az éhség sem zavar.

Kedvetlenségem, tompaságom

esetlenebb, mint bármi utcazaj.

Praktikusan élek. Akárki megcsodálhat.

És mentegetőzni nincsen okom.

Lépésről lépésre csak körbejárok

egy tervszerű, bejárható úton.

Bevezetés ez, némi felfutás.

Egy élőlény egyszerű hallgatása.

Hiszen nem engedhetem meg magamnak,

hogy rászabadítsam magam a külvilágra.

(8.)

existentia[§]

Azt mondják, mindig a legkisebb állapotba,

a legszűkebb állásba zárna,

ha otthonra találna. S mintha

néha egész megközelítené

ezt a szinte mozdulatlan egyenletest.

A tény, hogy nagyjából a kezdeteknél

nem választhatja meg; akar-e vagy nem,

hogy menni, vagy maradni úgy,

valami bizalmat feltételez,

esetleg ráhagyatkozást.

De mindenképpen egy felsőbb erőt

láthat akárki a dolog mögött.

És az az igazság, hogy haragudni

is lehet nem kívánt eset miatt –

maximum értelmetlen az egész.

El kell tűrni az állandó beszédet.

A mozdulatok nem kívánt irányát,

és legfőképp a pillantásokat –

s ez így korlátozottságot jelez.

Olyan egyedül van mellettetek,

ahogy ébred, ahogy előtör, és

ahogy fölenged, mint a szenvedés,

mely elbizonytalanít orvost, beteget.

De az talán a lényeg, hogy fölenged.

Önállóságra tör. Időt, teret igényel.

Másként a pusztulékony testeket

más testek mozdulatlansága mentené meg

az élettől.            

[*] hosszantartó betegség (latin)

[†] elhagyatottság (latin)

[‡] üresség (latin)

[§]létezés (latin)