Az érzékenység ereje

Ha a recenzens három férfi szerző elbeszéléskötetét állítja egymás mellé egy cikkben, az nem kelt semmi feltűnést. Három női szerző egymás mellé állítása viszont csaknem óhatatlanul felveti a „női irodalom” kérdését, és erős a kísértés, hogy a kritikus vagy a tematikában fedezze fel a szerzők közös vonásait, vagy valamiféle közös „női látásmód” variációit észlelje a kötetekben. Én ennek a kísértésnek igyekszem ellenállni: szerintem a három kötetnek az a legfontosabb közös jellegzetessége, hogy szerzőik rövid fesztávú elbeszélő prózából rakták össze őket, továbbá, hogy mindhárman – ki-ki a maga módján – jól boldogulnak mind a maguk választotta formával, mind a kötet megkomponálásával. Mindez nem jelenti azt, hogy az írásokban a narrátori nézőpontot ne határozná meg egy-egy jellegzetes női szerep: ilyen Tóth Krisztinánál az anya, Rakovszky Zsuzsánál a leánygyermek, Darabos Enikőnél a fiatal szingli nő. Ám a narrátori nézőpont nem tévesztendő össze a szerzői látásmóddal. Ami ez utóbbit illeti, mindhárom szerző prózájában költői jellegű érzékenységet veszek észre. Ez nem is meglepő, hiszen a három szerző közt legalább két költő, méghozzá kiváló költő van. Rakovszky Zsuzsa, lírikusi teljesítménye alapján, ma már élő klasszikusnak tekinthető, és az egy generációval fiatalabb Tóth Krisztinát nemzedéke legjobb költői közt szokás számon tartani. Darabos Enikő, aki hármuk közül a legfiatalabb, irodalomtörténészként vált ismertté, de el tudom képzelni róla, hogy több kötetre való kiadatlan verse van. A költői jellegű érzékenység, mely mindhárom kötet írásait működteti, az észlelés révén át is alakítja annak tárgyát: felnagyítja, jelentőssé teszi, lélekkel ruházza fel, egyszóval, elvarázsolja. Ugyanakkor nemritkán el is torzítja, kigúnyolja, felülnézetből mutatja, a nyelvi megformálás iróniájával szétroncsolja. Ebből pedig az derül ki, hogy az érzékenység nem valami passzív, még kevésbé erőtlen tünemény: a nyelvi jellegű teremtő erő egyik fontos alkotóeleme.

Tóth Krisztina könyvében, öt ciklusra tagolva, ötven tárcanovella olvasható. Nem nehéz kiszámítani, hogy egy írásra átlagosan négy-öt könyvoldal jut. Ezt a nagyon rövid prózát (mely költőisége miatt akkor sem rokona Örkény István egyperces novelláinak, amikor szatirikus célzatú) nem könnyű folyamatosan jól művelni. A szerzőnek tökéletességre kell törekednie, és gondosan ügyelnie kell a rövidsége miatt könnyen átlátható szöveg belső arányaira. (Ellentétben a regénnyel, ahol egy-egy kifejezetten rossz megoldást vagy durva aránytalanságot is kiegyensúlyozhat a nézőpontok sokfélesége, a szövegszintek egymásra rétegződése.) Márpedig Tóth Krisztina, akinek ez a második prózakötete, mindvégig biztos kézzel, jól dolgozik. Minden bekezdése arról győz meg, hogy birtokában vannak a tárcanovellához szükséges írói eszközök, és személyiségéből, ha úgy tetszik, írói világából mindig át tud menteni annyi kelléket (tárgyat, helyszínt, jellemvonást), amennyi egy négy-öt oldalas írást életben tart, viszont nem terhel túl.

A kötet legjobban sikerült írásai pedig ennél többről is meggyőznek. A Homokakvárium című kötetnyitó novella kétszeres perspektívaváltása egy kicsit a novellában megjelenő, üveglapok közé szorított, színes folyadékkal preparált homok mozgására emlékeztet: a szöveg először gyorsan és erőteljesen kitágítja saját horizontját, majd ugyanilyen gyorsan és erőteljesen össze is szűkíti, miközben: „A részletek átrajzolódnak, valami titokzatos erővonal időről időre megmutatkozik.” Ez a mondat az írás végén egyszerre írja le a hajléktalanok kezében látott homokakvárium és a délutáni csúcsforgalom kavargását; az írás első mondata pedig, különös tekintettel az éppoly szokatlan, amennyire plasztikus jelzőre, pontosan kijelöli az írás térszerkezetét: „Megy át a villamos a derékig összefirkált városon.” Közben a cselekmény szintjén annyi és csak annyi történik, hogy esik az eső, és egy nő majdnem vásárol egy pár csizmát, de aztán mégsem.

A kötetnek még legalább tíz írásáról elmondható, hogy egyszerre koncentrált és légiesen könnyed. Tóth Krisztina akkor igazán jó, amikor a banalitásban váratlan erővel észreveszi (és így meg is jeleníti) vagy a borzalmat, vagy a szépséget: a megnevezésből, a nyelvi létesítés energiájából ilyenkor kis remeklések jönnek létre. A Milyen volt szőkesége című novellában az elbeszélő egy groteszk párbeszéd szó szerinti felidézése után narancssárga virágszirmok tömegét veszi észre a metró kijáratánál (mely szirmokról persze kiderül, hogy valójában apró papírfoszlányok, és a kezelt vonaljegyekből gyűltek fel az egyik – meghibásodott – lyukasztó-automatában); a jelenetnek ugyanakkor Juhász Gyula (1883–1937) szerelmi költészetének és emblematikusan boldogtalan szerelmének ironikus felidézése ad keretet. A lélek című írás a személyiség alakulásáról (azon belül a saját test ismétlődő idegenné válásáról) ad rövid, pontos, megrázó elemzést. Az aranymosóban az irreális vágyálmokból összerakódó fiktív élet egy pillanatra tökéletesen elfedi, egyszersmind igazolja is a szerencsétlenkedő postás hétköznapi kötelességmulasztását. A Damil egy önmagában giccsesnek ható szituációt fordít ki önmagából: a hattyúkat etető fiatal pár kapcsolatát, mint az párbeszédükből kiderül, tönkreteszi a féltékenység és a rossz kommunikáció, miközben az egyik hattyú, melynek csőréből kilóg egy horgászdamil (a horgot pedig nyilván lenyelte), a helyrehozhatatlan szerencsétlenség szimbólumává válik.

A kötet írásainak egy részében a szerző energiáját a zsánerkép megrajzolása foglalja le; ilyenek főleg a Háztartási parajelenségek ciklus tárcái (ezek között is akad költői szépségű írás, A Mikulás három élete). Más írásokon pedig érződik az alkalomszerűség, az, hogy a tárcák eredetileg különböző napi- és hetilapokban jelentek meg, melyek különböző olvasói rétegekhez szólnak. Tóth Krisztina tárcái tehát könnyedségükben is különböző fajsúlyúak. Ez azonban egyáltalán nem árt a kötet egészének. Egy rövidpróza-kötet nem attól lesz jó, hogy minden írása egyformán koncentrált (ez ritkán sikerül, és ha sikerül is, inkább agyonzsúfolja a könyvet), hanem attól, hogy az írások erősítik egymást: a halványabb szövegek a fajsúlyosabbak felé mutatnak. A Hazaviszlek, jó? című kötet ezt a kívánalmat messzemenően teljesíti: többet nyújt az olvasónak, mint amennyire vállalkozni látszik.

Darabos Enikőnek a Hajrá Jolánka! az első prózakötete. Debütáns művek olvasásakor mindig fölteszem magamban a kérdést: vajon a könyv magában hordozza-e az életmű folytatásának ígéretét, vagy egyszeri epizód marad a szerző életében? Tudjuk persze, hogy vannak jelentős egykönyvű szerzők is, és az ő művük értelemszerűen debütáló munka, pontosabban: egyszerre első és utolsó kötet. Darabos Enikő könyve látványosan nem ilyen. Annyi energiatartalék érződik a kötet sikerültebb írásaiban (a tizenhét novellából legalább tíz-tizenkettőben), írójuk annyi lehetőséget kipróbál akár egy-egy novellán belül is, miközben meg tudja őrizni mind az írások, mind a kötet egészének egységét, hogy egyértelműnek látszik: ez egy hosszabb írói pálya kiindulópontja. Ilyenkor az érdeklődő olvasónak három szempontra érdemes odafigyelnie. Az egyik: létrejön-e önálló írói világ, illetve markáns világlátás? A másik: tudja-e kezelni a szerző az általa fölvetett problémákat, különös tekintettel az elbeszélői formára? (És egyáltalán: milyen színvonalú problémákat vet föl?) A harmadik: milyen az általa használt vagy kialakított nyelv létesítő képessége? Egy kicsit egyszerűbben: győzi-e nyelvi erővel?

Darabos Enikő ugyanúgy előnyben részesíti az Én-elbeszélőt, mint a tárcákat író Tóth Krisztina. Ugyanúgy, vagy inkább látszólag ugyanúgy. Tóth kijelöl a mindenkori novella terében egy pontot, és ezt azonosítja a narrátori nézőponttal: nála ebből van az Én. Darabos az észlelés mindenkori tárgyait integrálni próbálja a narrátori nézőpontba (személyiségbe, testbe). Neki nem expanzív, hanem receptív Én-elbeszélője van. Emiatt a novellák, főleg a kötet első felében, akkor is egy fiktív önéletrajz töredékeinek érződnek, ha igen hamar egyértelművé válik, hogy szereplőik különböző személyek. Érdemes például összeolvasni a könyv elején álló Árulást a kötetzáró Anya teste című novellával: mintha ugyanazt az életrajzi epizódot mesélné ugyanaz a személy (apa elutasítása, anya iránti kannibalisztikus vágyakozás), holott a két történet nem ugyanabban a korszakban, talán nem is ugyanabban az országban játszódik, és az egyik Én-elbeszélőnek van fivére, a másiknak nincs. A receptív elbeszélő viszonya az észlelés (vagy a fantáziálás) tárgyaihoz ambivalens: a monológokban egyszerre fejeződik ki vágy és iszony. Emblematikusnak hat A lepke című novellában szereplő rovar vagy A lyuk címűben megjelenő gyökér. A lepke, miközben az álmatlanságtól és szexuális kielégítetlenségtől szenvedő Én-elbeszélő megpróbálja őt elpusztítani, fokozatosan beépül ennek képzelgéseibe, sőt a testébe is integrálódik: „Csapdos, vergődik a hímporos szárnyaival. Hánykódik, furakodik, és testemben néma tüntetéssel bebábozódik.” Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy az apró méretű, iszonyt keltő élőlényben meglássuk az elvetélt magzatot, az iszonyban pedig a lelkifurdalást. Ezzel szemben A gyökér-beli gyökér az ősök, a halottak képzetéhez kapcsolódik: itt az elveszített vagy meg sem ismert személyek iránti sóvárgás kapcsolódik össze a narrátornak attól való félelmével, hogy a halottak lehúzzák magukhoz a föld alá.

A legtöbb írásban egy-egy pszichogram rajzolódik ki. Darabos Enikő – egy régi, de mindig megújítható elbeszélői fogáshoz folyamodva –, miközben beszélteti szereplőit, azok saját szavain keresztül nem annyira jellemvonásokat vagy komplex jellemeket, hanem a készen kapottnak tekintett személyiségre ható erőket igyekszik megragadni. Ilyenkor a narrátor szenvedélye gyorsan és erőteljesen megmutatkozik a nyelvi megformálásban, a mondatszerkezetben, másfelől a szituálást, a többnyire vesztes helyzetet egyfajta önirónia vagy jellegzetes groteszk humor ellensúlyozza. Darabos másik jól megfigyelhető elbeszélői fogása, hogy az elbeszélő a saját lelkiállapotát, sőt olykor annak testi tüneteit is kivetíti a környezetre: „mintha libabőrös lenne a város” – olvassuk például A lyukban. Ugyanakkor mintha nem mindig tudná eldönteni (ezt persze a műfaj adottságai nem is könnyítik meg), hogy a létállapot analízise felé mélyíti-e az írásokat, vagy inkább a magányába bezáruló ember (azaz nő) szemrehányó retorikáját erősíti-e föl. Az Ez kijár és a Könnyen meglehet az előbbi, a Szerelmes vagyok és a Reggel című novellák inkább az utóbbi irányba mutatnak. (A Reggelben, éppen a retorika miatt, a novella témája, a nemi szerep és a nemi identitás elbizonytalanodása jelzésszerű marad.) Megint más írások, például A nippek és a címadó Hajrá Jolánka!, nyelvi megformálásuk miatt a lírai groteszkbe hajlanak át. Végezetül, vannak a kötetben irányultság nélküli írások is: vagy azért, mert lezáratlannak érződnek (például az Idegenek című, izgalmasan kezdődő, hosszabb elbeszélést ígérő írás végén a beszervezési jelenet váratlanul és indokolatlanul félbeszakad; ugyanígy nem érzem megoldottnak a Kövek befejezését sem), vagy mert egész egyszerűen gyengék, mint a Gin Fizz és az Autopszia. Darabos kötetében a kevésbé sikerült írások nem erősítik vagy kiemelik a jobbakat, hanem inkább rontják azok hatásfokát. Az utóbb említett két írást (és talán még egyet-kettőt) már csak ezért is szerencsés lett volna kirostálni. Ugyanakkor a kötet – saját adottságaihoz képest – így is valamivel karcsúbb a kelleténél. Egy kellően érzékeny és kellően erős szerkesztő azt tanácsolta volna a szerzőnek, hogy írjon a meglevő anyaghoz még négy-öt novellát, persze a legjobbakhoz mérhetőeket. Mindez nem történt meg. Darabos Enikő tehetségéről tanúskodik, hogy könyve – értékeivel és hibáival együtt – figyelemreméltó munka.

Rakovszky Zsuzsa könyve, sportban használatos kifejezéssel szólva, más súlycsoportba tartozik, mint az előző két kötet. Az ő erénye nem a rövidség, még kevésbé a frappáns könnyedség. Az ő gazdag, sokrétű, bonyolult prózájában (még a viszonylag rövid szövegekben is) az emberi létezés alapkérdései vetődnek fel. Ez a problémakezelés részben a lírai életmű folytatása, részben a prózaíróvá alakulás feltétele és próbatétele. Rakovszky Zsuzsa lírikusi életműve az elmúlt három évtizedben hiánytalannak és teljes egésznek ható szövegtestté vált; a Visszaút az időben című nemrég megjelent gyűjteményes kötet erről győzi meg az olvasót. Nem puszta kísérletező kedvből, hanem az alkotói személyiség belső fejlődéséből következik tehát, hogy Rakovszky az elmúlt tíz évben prózát kezdett írni. Mondhatnám úgy is: erőt és fáradságot nem kímélve, átképezte magát prózaíróvá. Első regényében, A kígyó árnyékában (2002) a 17. századi környezet egyszerre tette lehetővé a női Én-elbeszélő számára a létezés sötét oldaláról való szenvedélyes, nyílt beszédet és a precíz önmegfigyelést a Hangok-versciklus (1994) óta kimunkált nagymonológ keretein belül. A következő regényben, A hullócsillag évében (2005) részint az érezhető életrajziság, részint a lírikusi motívumkészletet prózába átmentő nyelvi színpompa, a tobzódó szemléletesség (egyébként a regény egyik legnagyobb értéke) nehezítette a jól működő elbeszélői struktúra kiépítését. A mostani kötet, A Hold a hetedik házban írásai – nyolc elbeszélés és egy hosszabb, inkább már kisregénynek tekinthető mű – arról tanúskodnak, hogy Rakovszky a rövidebb fesztávú prózában meg tudja őrizni a regény többrétűségét és a nyelvi erő költői eredetű szemléletességét, ugyanakkor a cselekmény alakulását erélyesebben tudja irányítani, mint előbbi két könyvében. Mondhatnám úgy is, hogy A Hold… elbeszélései, noha rövidebbre vannak zárva, mégis epikusabb jellegűek, mint az előző két regény; miközben belső energiájuk továbbra is a költői érzékenységből adódik.

Magukat az elbeszéléseket, sokrétűségük és belső mélységeik miatt, egy rövid recenzióban nem könnyű felidézni, az írói eszközhasználatot érzékeltetni vagy szemléltetni pedig lehetetlen. Két olyan elbeszélés is van a könyvben – a címadó írás és A véletlen –, ahol a figyelem középpontjában az idő múlása áll: az időperspektíva alig észrevehető, ám folyamatos rövidítése egyre inkább összefoglaló jelleget ad a leírt eseménysornak (az egyik elbeszélés egy házasság tönkremenéséről, majd a két magára maradt ember immár hiábavaló egymásra találásáról szól, a másik egy vidéki adminisztrátornő elhibázott életét kíséri végig egy fiatalkori barátnő szemszögéből). Az évek, évtizedek egyre gyorsuló múlása különös feszültségben áll a leírt életek tartalmatlanságával, azzal, hogy az események (köztük a sorsdöntő mozzanatok is) csak bekövetkeznek, de nem történnek meg, nem válnak lelki értelemben történéssé.

A Mája fátyla című elbeszélés három barátnő sorsának alakulását mutatja be, méghozzá a nézőpont ugrásszerű váltogatásával: hol Csilla, hol Helga, hol Betti nézőpontjából figyelheti az olvasó a másik két nőt, egyszersmind életstratégiáik nyomorúságát, meg-megújuló illúzióik újra meg újra bekövetkező kudarcát. A Triptichon három idős ember – két asszony és egy férfi – testi és szellemi leépülését mutatja be egy-egy Én-elbeszélő (fiatalabb rokon, hozzátartozó) nézőpontjából. A tudat roncsai ezúttal is összefoglalóan halmozzák fel a narrátor és az olvasó előtt a leélt élet hiábavalóságát és az életanyag részletgazdagságát, miközben az emberi létezés alapkérdéseivel szembesítenek minket. (Az idős férfi például ezt kérdezi – ez egyszersmind a novella csattanója is –: „Nem emlékszel… nem tudod véletlenül… hogy ki vagyok én?”) A zebrapinty szerkezete egy színpadi műéhez áll közel: négy ember – egy idős asszony, rossz házasságból hozzá hazamenekülő leánya, hatéves lányunokája és egy albérlőként velük élő férfi – kapcsolatát elemzi pontosan és kíméletlenül, ugyanakkor mélységes részvéttel is. Ez a szereplők iránti részvét – máskor inkább szeretet vagy szánalom – akadályozza meg, hogy a vigasztalan végkifejlet felé haladó elbeszélés maga is vigasztalan legyen. Rakovszky szinte mindig sivár és komor sorsokat mutat be, ám elbeszélői tudása a világról és az emberi lényről, annak esendő voltáról (amely tudás egy-egy pillanatig átsugárzik a szereplőkre is, katartikus megvilágosodáshoz juttatva őket) elbeszélő prózáját már-már derűssé teszi, vagy legalábbis olyan tág horizonttal ruházza föl, ami a vigaszt is magában hordozza. A zebrapintyből egyébként az derül ki (nem tanulságképpen, hanem a cselekménystruktúrából adódóan), hogy az önzetlenség, a jóság, a szeretet, a gyöngéd figyelem legalább annyira boldogtalanná teszi a másik embert, mint az irigység vagy a gyűlölet. Ezt a narrátor, a fiatalasszony édesanyja meg is fogalmazza: nem lehet egyszerre szentnek lenni és odatartozni egy másik emberhez.

A svédek és a Kalkutta liegt am Ganges című elbeszélés a szereplők azonossága és az anya–leány kapcsolat továbbépülése miatt szorosan összetartozik. Ugyanakkor ez a két írás viszi tovább A hullócsillag éve életrajzi mozzanatokkal átszőtt írói világát is. A svédekben, ahol a Johanna nevű szereplő még kislány, az anya pedig Budapestről vidékre költözött (és sejthetőleg nemrég elvált) fiatalasszony, az idegenség tapasztalata súlyos megszégyenülésként jelenik meg, a két ember egymásra utaltsága és egymáson segíteni képtelensége pedig előrevetíti a másik elbeszélésben pontosan és részletesen megrajzolt érzelmi zsarolásokat. A kötet talán legszebb és legintenzívebb írása, a Kalkutta liegt am Ganges, melynek Johannája már kamaszlány (gyorsan ébredő, de még iránytalan szexualitással), egyszerre mutatja be egy kibontakozni és egy lezárulni készülő életút párhuzamos zsákutcáját, ad korrajzot az 1960-as évek közepéről és teremt erős, emlékezetes atmoszférát. Rakovszky leírásaiban az észlelés tárgya iránti szeretet ötvöződik a finom, de kíméletlen iróniával, ennek pedig olyan megjelenítő erő az eredménye, mely a látványt (festmény, utcakép, szobabelső, bekapcsolt képernyő, fa és bokor, ruházat, saját és idegen testrész) egy-egy pillanatra vakító fénnyel világítja meg, és ezáltal önmaga magyarázatával, létezésének igazolásával ruházza fel.

Rakovszkynál a nézőpontok váltogatása erősíti a narratív struktúrát, és hozzájárul az egyes mozzanatok elmélyítéséhez, amennyiben a váltakozó perspektívák az eseménysoron belül maradnak, és a nézőpont egy érzelmileg elkötelezett személyhez tartozik. A külső szemlélő beiktatása viszont megnehezíti az elbeszélői forma működését, és (poétikailag kontraproduktívan) viszonylagossá teszi az írás belső feltételrendszerét. Ezért, hogy Az álom című elbeszélésben nem érzem igazán szerencsésnek a nézőpontok váltogatását. Az apja és férje közt őrlődő fiatalasszony első személyben előadott történetébe beékelődnek a nőt kezelő pszichológus reflexiói; ezek azonban szervetlennek, külsődlegesnek hatnak, és zavaróan magyarázó jellegűek. Maga a történet azonban, a bűntudat és a bűntudatkeltés drámája elég erős ahhoz, hogy ez az írás is megállja a helyét a kötetben. Ennél jóval problematikusabb – szintén a külső szemlélő beiktatása miatt – a kötet legnagyobb igényű írása, Az ismeretlen tényező című kisregény. A mű két szövegrétegből tevődik össze – az egyik egy Gábor nevű egyetemi hallgató naplója, a másik egy idős asszony beszámolója, aki olvassa a naplót –, és a kettő között zavarba ejtő színvonalbeli különbség van. A naplórészletek, önmagukban olvasva, egy világirodalmi rangú regény töredékeiként hatnak, rendkívüli alkotói erő és bátorság érződik bennük. Ellenben a külső szemlélő (a fiú nagynénjének barátnője), aki odaáll a fiú naplója és a Rakovszky-kötet olvasója közé, annyira nyilvánvalóan segédkonstrukció, hogy már csak emiatt sem tud a naplóval egyenértékű szólamot létrehozni. Amikor az asszony szövegrészeiben felsejlik a többi elbeszélésből ismerős írói világ, az a napló mellett halványnak és jelzésszerűnek érződik. Nem azt állítom, hogy ez az írásmű gyenge (ellenkezőleg, nagyon sok erő van benne), hanem azt, hogy ebben a formájában nincs készen. Rakovszky felépített egy állványt, hogy tulajdonképpeni építményét létrehozhassa: ez egy értékelhető munkafázis, de a szövegből kiolvasható problémafelvetés nem ezt az alkotói célt jelöli ki. Az állványzatot le kellene bontani, és a felsejlő regényt – Gábor megvilágosodását, érzelmi csapdáit és jászmáit, összeomlását – a szerzőnek művészileg lezárt, teljes egésszé kellene formálnia. Azokat a létfontosságú kérdéseket, melyek ebben a műben és a többi elbeszélésben fölvetődnek, a mai magyar irodalomban leginkább Rakovszky Zsuzsa alakíthatja nagyszabású epikává.