Céline-napló

2009. augusztus 23.

Céline nem kapott Nobel-díjat. Mondhatnánk: nem csoda. Már ha a közéleti, a politikai szereplését tekintjük. De amikor a Nobelről lemaradtak listáját próbáljuk összerakni, akkor arra jutunk, hogy ezzel a mellőzéssel Céline meglehetősen jó társaságba került. Mert a huszadik század legnagyobbjai közül nem csak Céline nem kapott. Kimaradtak a legfontosabb huszadik századi franciák, Marcel Proust és Paul Claudel, s kimaradt Paul Valéry. És mások is, velük együtt egy egész csapatra való. Tehát: Tolsztoj, Rilke, Kafka, James Joyce, Virginia Woolf, Borges, Gombrowicz. Cserejátékosok: Bernhard, Hrabal, meg persze Krúdy, Kosztolányi, Weöres, Pilinszky.

A díjazottakból, bár most már mintegy százan vannak, nehezebb összeszedni egy jó csapatot. Megpróbálom azért: Bergson, Sainte-John-Perse, Faulkner, Thomas Mann, Eliot, Camus, Paszternak, Beckett, Milosz, Claude Simon, Saramago. Nem rossz, de azért a mellőzötteké erőteljesebb.

Borges egyik legremekebb novellájában, A halál és az iránytű címűben egy balul sikerült nyomozás történetét írja meg. Lönrot felügyelő, Dupin modern alteregója, a rendelkezésre álló jeleket s nyomokat elképesztően csavaros észjárással interpretálja, hogy végre lecsaphasson a mindenre elszánt ravasz gyilkosra. Addig-addig, míg maga esik a csapdába, a gyilkos vele is végez. Lönrot az okoskodó hülye. 2003-ban épp ezt a novellát elemeztük párizsi szemináriumomon, amikor a Le Monde irodalmi mellékletében olvastam, hogy meghalt Lönrot, a Nobel-díj irodalmi kuratóriumának örökös titkára. Véletlen volna az egybeesés?

2009. augusztus 24.

A kartársak, Kassáktól Illyésig, hozzánk közelebb: Mészölytől Esterházyig, a Lajtától nyugatra pedig Aragontól Sartre-ig, Alan Ginsbergtől Philip Rothig, Jack Kerouactól Jean-Paul Sartre-ig egyöntetűek a Céline-szöveg megítélésében. Pazar, radikálisan új, olyat mond ki, amit addig senki. A figura viszont kezdettől fogva zavaró. A politikától eltekintve is: undok, elviselhetetlen, nagyképű, komisz, önző, kibírhatatlan. Undorító fráter.

Hiába írta meg Marcel Proust a Contre Sainte-Beuve-öt, amelyben nagyon határozottan kimondja, hogy az író hétköznapi figurája nem tévesztendő össze a művet teremtő író figurájával, merthogy a kettőnek alig van köze egymáshoz, a két háború közti víg Európában az író, csak úgy általánosságban, továbbra is fontos, a társadalomban meghatározott szerepet játszó személyiség. André Gide Sztálin mellett áll május elsején a moszkvai Vörös tér pódiumán, Thomas Mann Roosevelthez bejáratos amerikai évei alatt. Petíciók, manifesztumok, tiltakozások, az író folyton hallatja hangját a legkülönfélébb közéleti kérdésekben. Abban bízva, hogy a hatalmasok majd hallgatnak rá.

A közéleti író, mint a Halál Velencében Aschenbachja, mindig prezentálható a nagyközönségnek, valami módon feddhetetlen, a jó ügy érdekében ügyködik. A jó ügy többnyire enyhén antiklerikális és antimilitarista hozzáállást igényel, és majd mindig az agnosztikus humanizmus alapértékeire – szabadság, egyenlőség, szolidaritás, s minden, ami ezekből következik – építkezik.

Ami ezeket illeti, Céline aztán alaposan antiklerikális: az Utazásban Protiste plébános az egyik legvisszataszítóbb figura. Antimilitarizmusa pedig messze túltesz a széplelkű Barbusse-én, vagy a mindig mérsékelt Martin du Gard-én. És nincs a kapitalista demokrácia igazságtalanságainak nálánál ádázabb kritikusa. Innen is adódtak a félreértések 1932-ben, az Utazás az éjszaka mélyére megjelenésekor: a kommunisták jövendő fegyvertársukat üdvözölték a kezdő regényíróban. Az akkor még kommunista Paul Nizan volt az egyetlen, aki éles szemmel meglátta: Céline útja még máshová is vezethet, nemcsak a szélsőbalra, de akár a szélsőjobbra is.

Úgy is lőn. Elég volt körülnéznie a Szovjetunióban, ahol Aragonék tanácsára rögtön lefordították a regényt, s ahol aztán Céline felélhette busás jogdíját, hogy máris átbillenjen a másik végletbe, a fröcskölően gyűlölködő gyűlöletbe. Mert Céline azokat az értékeket is megsemmisítő kritikával döngeti, amelyekre a manifesztumosok világlátásukat alapozzák.

2009. augusztus 30.

A Bohócbanda Henri Godard, a legtekintélyesebb Céline-kutató szerint az író talán legderűsebb regénye. A magyar kiadás fülszövegében is megjelenik ez a mondat. De vajon mitől volna olyan derűs? Az az ellenállhatatlan komikum, ami ebben a regényben is megszólal, igazából nem több és nem is más, mint az Utazás vagy a Halál hitelbe groteszk, sokszor alig elviselhető komikuma. Talán a címre gondolt Godard? Annyi bizonyos, hogy a két megelőző regénytől eltérően itt a cím: Bohócbanda, némi haladékot ad az olvasónak, nem kell rögtön, az első pillanatban a halál gondolatával ütköznie. Viszont később majd: annál inkább. Az Utazás utolsó fejezetében a kívánatos, de máshoz pártolt Madelon lelövi szerelmesét, Robinsont. A Halál hitelbe bomba nője, az angol iskola igazgatójának felesége a folyóba veti magát, miután Ferdinand-nak végre, hosszas vágyakozás után sikerült őt megkapnia. A Bohócbanda ennél sokkal radikálisabb: maga Ferdinand mellék-, majd főszereplő két gyilkosságban is. Groteszk gyilkosság mind a kettő. Az uzsorás Van Clabennel úgy végeznek, ő meg a barátja, hogy felzabáltatják vele, a szó szoros értelmében, az aranypénzeit. A második gyilkosságot a főhős maga követi el: mivel fél attól, hogy följelentik, maga Ferdinand löki a metrószerelvény elé az ellenségeinek dolgozó gonosz törpét.

Megússza mind a kettőt. Lelkifurdalás: nincs. Következmény: nincs. Se etika, se törvény. Háttérnek persze ott a háború, ahol minden megtörténhetett. S ahol meg is történt minden.

2009. szeptember 17.

Mondják gyakorta, hogy az Utazás az éjszaka mélyére valami módon a Candide újraírása. Van ebben a váratlan összehasonlításban persze némi igazság. Nemcsak a pikareszket, hanem a két regény alaptémáját tekintve is. Mert mind a kettő keserves, eleve kudarcra ítélt hadakozás a rossz problematikájával, amit mind a kettő a komikum bevetésével próbál elviselhetővé tenni. A nyelvi szféra, vagyis a lényeg, azonban gyökeresen különbözik. Az alexandrinus bűvöletében élő Voltaire prózában is klasszikusan, szépen, világosan, harmonikusan beszél, hiába, hogy komiszul gúnyolódik a harmóniát hirdető Leibniz fölött. Céline viszont a regény nyelvét is újraformálja. Nem csak a magáét, az egész európai regényét.

2009. szeptember 20.

Az Utazást fogadó írások közül – a korabeliekre gondolok – legérdekesebb talán a Léo Spitzeré, a nagy osztrák nyelvészé. Nála nincsen szó sem a kommunizmusról, sem a nácizmusról, Spitzer nem beszél Céline sanyarú gyerekkoráról, sem orvosi működéséről, nem állítja, hogy pesszimista, sem azt, hogy optimista, nem kérdi, hogy a regényíró vagy a regényíró köznapi énje szereti-e vagy utálja a szegényeket, csak egyre, egyetlenegyre koncentrál: arra, hogy miért olyan a céline-i mondat, mint amilyen. De ebben a céline-i mondatban, amelyet binárisnak, torzan önismétlőnek mond, Spitzer meglátása szerint minden benne van. Érdemes idézni a stiliszta néhány mondatát. „Céline nagyon is francia hősei üres egyéniségek, akik úgy kapaszkodnak a nyelvbe, mint hajótörött az utolsó deszkába. Vegyük hasonlatként az élet problémáira adott flaubert-i »verbális« megoldást, kétségbeesését Flaubert szavakba és mondatokba fordítja. Csak éppen Flaubert megtalálta a végleges, az örökre szép formát, művészet-vallása segítségével szervessé tette képzeletét – míg az őszinteségbe belebolondult Céline csak az erkölcsi megoldások tagadásáig jut el, a létet megmenteni nem képes, s a definitívért vívott harcát in-definitív formában adja vissza: nyelve a rendszertelenség és a hozzávetőlegesség nyelve. Céline útja meglehetősen rövid ahhoz az úthoz képest, amit Flaubert jelölt ki magának: erkölcsi kétségbeesés – hozzávetőleges stílus, ott, ahol Flaubert a morális tökéletlenségből művészi tökéletességet hoz létre.

Céline ismétlő konstrukciói eszerint a saját maguk mélyére jutott utazók bizonytalanságának, határozatlanságának a megnyilvánulásai, azokéi, akik feltétlenül szükségét érzik, hogy elmondják a magukét, mielőtt még belesüllyednének a megváltó semmibe.”

Valamivel később pedig ezzel folytatja: „Talán Pascal gondolatát kellene idéznünk, aki szerint a stílus az ember hanyatlásának a jele, s az eredendő bűn következménye: minthogy veszve érzi magát, stílust teremt, a meggyőzés művészetét gyakorolja, vissza kívánja szerezni – bár ez a visszaszerzés szükségképpen nem lehet teljes – azt a tisztaságot, amelyet egyszer s mindenkorra elveszített.”

2009. szeptember 29.

Maga Céline jó tíz évvel később, a Bohócbanda indító soraiban ugyanezt a kérdést feszegeti. Önbecsülése, még ha ironikusan is szólal meg, nem mindennapi. „Mindenkinek az agyára megyek. És ha kétszáz év múlva érettségi tétel leszek? Még Kínában is? Ahhoz mit szóltok?” Eddig még csak hetvennyolc év telt el az Utazás megjelenése óta, de egyelőre bizony úgy látszanak alakulni a dolgok, ahogyan Céline megjósolta.

És hogy mire volt olyan büszke? Spitzer jó helyen tapogatózik: a mondataira. Pontosabban: a mondatai másságára. A Bohócbandában nagyon találóan, mármint az ő céline-i találékonyságával megfogalmazza a két pólust: az egyik a retorika, a másik pedig ő maga. De a másik nem létezhet az egyik nélkül.

„Itt kell bevallanom, hogy nagyapám, nevét tekintve Auguste Destouches, maga is retorikus volt, sőt, híres retorikatanár a Le Havre-i gimnáziumban 1855 körül.

Vagyis van mitől félnem! Mert mi van, ha velem született?

Őrzöm nagyapám iratait, fogalmazványokat, vázlatokat, tele velük a fiók! Félelmetesek! Ő írta a prefektus beszédeit, és hogy milyen stílusban? Minden jelző halálpontosan ül! És ahogy összeszedte a jelzőit! Tévedhetetlenül.”

„Elnyerte a Francia Akadémia összes érdemérmét. Meghatottan őrzöm az érmeit.

Hiszen az én ősöm! Merthogy ismerem némileg én is a nyelvet, méghozzá nem is tegnap óta, mint egyesek! Ezt most mindjárt ki kell jelentenem! Minden finomságával egyetemben!

A »szabályaimat«, a »hatásaimat«, a »fordulataimat« már akkor kinyomtam magamból, amikor még pelenkás voltam…

Nem kérek belőlük! Mert beledöglenék! Auguste nagyapám helyesel. Onnét a magasból súg, az égből szól le hozzám…

»Gyermek, csak mondatokat ne!…«

Tudja, hogyan kell beindítani. Én meg beindítom!

Igen, keményen kérlelhetetlen vagyok. Mert ha visszaesnék a dallamosba!… Három pont!… Tíz! Tizenkét pont! Segítség! És ha kell, akkor semmi! Ilyen vagyok, ilyen!”

2009. október 2.

Emmanuel Mounier, a perszonalista filozófus nagyon keményen osztja ki Céline-t antiszemita röpirata, a Bagatelles pour un massacre miatt. Filológiai módszerrel bizonyítja, hogy az akkor már befutott regényíró a legprimitívebb antiszemita kiadványokból másolta ki a maga könyvének adatait, hogy egész mondatokat vett át, és legföljebb fölstilizálta némileg az utcán fillérekért árult füzetek alpári szövegét. Mounier kritikája az Esprit-ben jelent meg 1938 márciusában. Egy hónapra rá André Gide felelt neki a legtekintélyesebb francia irodalmi folyóiratban, az NRF-ben. Azt fejtegeti, hogy Mounier-nak nem lehet igaza, mert a Céline-szöveg olyan túlzásokat tartalmaz, annyira hiperbolikus, hogy csakis ironikusnak olvasható. Hogy csak tréfa.

Elképesztő a mester – mert a két háború között André Gide az európai szellemi életben mesternek számít – kóros rövidlátása. Hogy a Bagatelles-t pusztán irodalmi szövegnek tekinti. Autoreflexív szövegnek. Vagyis ugyanolyan jellegűnek, mint az addig megjelent két nagy Céline-regényt. A Halál hitelbe elsőre nem tetszett neki, mondja, aztán valakinek a bíztatására elolvasta másodszor is, akkor már ugyanolyan remeknek találta, mint az Utazást. Itt következik azután egy (kivételesen) jó mondata: „Céline nem a realitást festi, hanem azt a hallucinációt, amit a realitás provokál.”

Nem mindegy azonban, tehetjük hozzá, hogy ez a hallucináció regényben jelenik-e meg, vagy pedig egy retorikus alakzatban. Az irodalmi szöveg működése ugyanis a mimézis–eleosz–katarzis hármasban valósul meg, a retorika ezzel szemben a tények–érvelés–meggyőzés sorral dolgozik. A hallucináció nyelvi megvalósulása természetesen erősen túlzó névszók, melléknevek, igék segítségével történik; egy regényben ezeknek egészen más a hatása, mint egy pamfletben. A regény beszélője ugyanis nyilvánvalóan nem azonos a regényíróval, a narrátor vagy egy-egy szereplő mindig egy bonyolult összefüggésrendszerben jelenik meg, vagyis szólama egy a több közül, relativizált. A pamfletben viszont maga a pamfletíró szólal meg, szükségképpen vállalva szavainak következményeit.

2009. október 3.

A Céline-szöveg első látásra telis-tele van argóval. Amikor azonban próbálom a rendelkezésre álló argószótárak valamelyikében megtalálni az értelmezendő szavakat, legtöbbnyire semmit sem találok. Van az interneten egy Céline-szótár – Dictionnaire Céline –, amelyik főképp a kritikai kiadást híva segítségül ad szómagyarázatokat. A legérdekesebb ebben a szótárban az ismeretlen szavak eredetének a megjelölése: csak mintegy a negyede argó, vagyis a nem kodifikált nyelvből, a szlengből történt átvétel, a többi mind neologizmus. Vagyis a regényíró által kreált, többnyire ismert szavakból képzett új szó. Amely majdnem mindig könnyen megérthető, hiszen ismerjük a forrást, másfelől pedig a szövegösszefüggés eligazításként szolgálhat. Vagyis Céline más, Céline több, mint a városi köznyelvnek az irodalomba történő begyömöszölése.

2009. október 18.

Még egyszer Spitzer. A nyelvész rappelnek, vagyis ismétlésnek, visszahívásnak nevezi a céline-i mondatnak azt a jellegzetességét, hogy az alany a mondat végén másodszor is megjelenik, vagyis megkettőződik, méghozzá oly módon, hogy a visszahívás hangsúlyosabb, mint az első megszólalás. Ez pedig azt jelenti, hogy a regényíró kimozdítja az alanyt meggyökeresedett és domináns helyzetéből. Az eredmény végül is – a lexikális újdonságokon túl – egy szokatlan formájú, szokatlan dallamú, vagy még inkább: egy szokatlan ritmusú mondat. És továbblépve: egy szokatlan ritmusú mondatokból összerakódó narratíva.

Magyarban persze nem kötelező az alannyal kezdeni a mondatot, vagyis a jó fordításhoz másféle, de mindenképpen szokatlan szerkezetet kell találnom. Céline tehát kitalál, pontosabban megvalósít egy újfajta mondatot, amely tudatosan más, mint az a fajta klasszikus mondat, melyet Flaubert vitt, nem túlzás, tökélyre. De nemcsak a mondat új, hanem az eggyel nagyobb egység, a jelenet is. Ritmusa van, méghozzá egészen másfajta ritmusa, mint a flaubert-i nagyobb egységnek, a flaubert-i jelenetnek.

Itt tolakszik elő Roland Barthes nevezetes és provokatív mondása, amely szerint a nyelv fasiszta. Barthes ezt székfoglaló előadásán deklarálta 1977-ben, a Collège de France-ban. Bizonyos, hogy ezzel a végsőkig provokatív formulával kívánta emlékezetessé tenni akkori megszólalását. Sikerült is neki. De ha jobban megnézzük előadásának gondolatmenetét, és a baloldali politikai marketingből kölcsönzött jelzőt egy másikkal helyettesítjük – aminthogy ő maga is használ szinonimákat a szövegében –, akkor paradox módon az általa nem idézett Céline-éhez hasonló felfogásra bukkanunk. Mondataink, így Barthes, mindig énnel, vagyis alannyal kezdődnek, minden, ami utána jön, ennek az alanynak a bővítménye. Aki a nyelvet birtokolja, az domináns, uralkodó helyzetben van a többiekkel szemben, vagyis – ha maradunk a marketingterminológiánál – fasiszta.

Ezek szerint Louis-Ferdinand-nak az a törekvése, hogy újfajta mondatot teremtsen, szembeszegül az alanyra alapozó nyelv dominanciájával. Az alany hátravetése, megkettőzése, esetleg megháromszorozása egy másféle világszemlélet nyelvi leképezése. Egy demokratikusabb világszemléleté? Vagy egy anarchista jellegűvé? Választhatunk.

Roland Barthes azért kárhoztatja a klasszikus mondatot, mert az nem hallgatásra kényszerít, hanem épp ellenkezőleg: beszédre kényszerít. Olyan beszédre méghozzá, amelyet végül is (a maga kényszerítő kodifikációs rendszerével) a klasszicizáló nyelv határoz meg. Ha követem a szemiotikus logikáját, akkor a nyelvet, pontosabban a regény nyelvét felszabadító – vagy csak egyszerűen transzformáló – Céline antifasiszta. Különös.

2009. október 21.

A Bohócbandában, a bevezetésről már szóltam, egy ragyogó metaforában vall a regényíró a maga nyelvi modelljéről. Amikor a dzsesszről beszél. Már a dzsessz-zongorista figurája is sokatmondó: Boro nemcsak muzsikus, hanem elszánt anarchista is, aki a történet elején felrobbant egy kocsmát, később pedig könyörtelenül halálra kínozza az uzsorás Clabent. Vagyis egyrészt rombol, megsemmisít, másrészt varázslatos zenéket rögtönöz. „Volt időm később, egész napokon át eltöprengeni a varázslat titkán – mondja Ferdinand… – De közben nincs megállás! Ez a nagy titok!… sose lassítunk, sose állunk meg!

És nincs vége… soha nincs vége… üti, veri, simogatja, becézi… ravaszul és hetykén táncol az idegeinken… beköltözik a szívünkbe!… hiszen ezért vagytok itt!… nincs mese!… romantikus a melódia?… bumm!, beletapos a pedálba!… hogy szétcincálja az érzelmeinket?… tépi!, rángatja!…

És a kromatika végén ott a csúcs!… Végre fönn vagyunk!… Ennek sose lesz vége! Megy a bolt!… Csinncsinncsinn!… Liheg az egész világ!… elalél!… megadja magát!… a billentyűk bajnoka!… micsoda csibész!… Érdesen simogató!… Durván cirógató!…

Hideg érzelmesség, a múlt idő röhögtető tánca, hogy világ csibészei egyesüljetek… dugás hideg fejjel… tejszínhab borssal.”

2009. november 3.

Vagyis a Céline-szövegben nemcsak a szó (akár neologizmus, akár argó, akár nem), hanem a dzsesszes ritmusú mondat és az ugyancsak dzsesszes ritmusú jelenet is jelentést hordoz. Ennek az oxymoronos szövegépítésnek egy másik aspektusára mutat rá Henri Godard, amikor plurivokálisnak minősíti a céline-i narratívát. Minden Céline-regényben találhatók olyan szólamok – hazafias szövegek, érzelgős betétek, Montaigne-mondatok például az Utazásban, szülői erkölcsprédikációk, vagy ha akarjuk, parainesis jellegű megszólalások a Halál hitelbe szövegében –, amelyek elütnek a plebejus dominanciájú beszédmódtól vagy éppen keresztül-kasul átfonják azt.

2010. január 20.

Az Utazásban van egy New York-i illemhelyjelenet. Ferdinand-nak le kell mennie a föld alá, ott sorakozik egymás mellett több tucat vécékagyló. Nincs köztük válaszfal. C’est le communisme du caca, mondja az 1932-es történetmondó. Ez volt az egyetlen mondat, amelynek fordításakor, 1977-ben érvényesült a cenzúra, a kommunizmust mégsem lehetett együtt emlegetni a gyermeteg, de mégiscsak egyértelmű kaka szóval. Így lett a megoldás: kakaközösségi társadalom. A 2003-as kiadásban persze már helyreállhatott az eredeti szöveg, de kit érdekelt az már akkor!

Látszólag jelentéktelen história, de ha jobban belegondolok: Céline itt is, ezzel az egyetlen, első látásra pusztán hülyéskedő mondatával is valami fontosat képes megfogalmazni. A szituáció megalázó jellegét, patetikusabban szólva: emberi méltóságunk elorzását. Éltek is bőven a módszerrel a huszadik század perverz hóhérai. Nem volt válaszfal az Auschwitzba tartó marhavagonokban; Mindszentit napokig saját piszkában hagyták aszalódni elmés kihallgatói. Elvenni maradék méltóságukat is, utána jöhet már bármi.