Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. április - Céline / Kardpárbaj és irodalmi mező

Kardpárbaj és irodalmi mező

Balázs Eszter: Az intellektualitás vezérei. Viták az irodalmi autonómiáról a Nyugatban és a Nyugatról 1908–1914. Napvilág, Budapest, 2009

Balázs Eszter alcímével a Nyugat folyóiratra utaló könyve első ránézésre a folyóirat centenáriumára megjelent, sokszor vegyes tartalmú és eltérő újdonságértékű írásokat tartalmazó kötetek közé látszik beilleszkedni. Ezt a felületes ítéletet támogatja meg a 2009-es megjelenés is, hiszen a Nyugat köré szerveződő konferenciák zömmel 2008-ban voltak ugyan, de az előadások tanulmányváltozatait tartalmazó kötetek szinte kivétel nélkül 2009-ben jelentek meg. (Csak példaként: ilyen a Sárközi Éva szöveggondozása mellett, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában megjelent Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról, illetve a Szombathelyen kiadott, Czetter Ibolya, Juhász Andrea és Kovács Ágnes szerkesztette Hagyomány és kánon. A Nyugat első száz éve című tanulmánykötet is.) Ennek a könyvnek azonban nem a számos alkalminak, esetenként kikényszerítettnek tűnő írást is generáló ünnepi év az apropója, és a könyv tanulságait sem hagyhatjuk elenyészni a 2008–2009-es, esetenként kampányszerű „nyugatozás” elmúltával. A könyv alcíme ugyanis kicsit félrevezető: bár középpontjában valóban a Nyugat folyóirat első hat éve, a folyóiratot különböző irányokból érő, illetve a lapon belül lezajlott viták állnak, Balázs Eszter érdeklődése mégsem folyóirat-történeti, és nem is egyszerűen irodalomtörténeti: „a hazai értelmiség történetének egyik fontos állomását, az első világháborút megelőző rövid konjunkturális időszakban jelentkező új értelmiségi szerepminta és feladatkör keletkezését” (11) vizsgálja. Az értelmiség új fogalmának, az irodalom és a társadalom kapcsolatának feltérképezésére bizonyult különösen alkalmasnak a Nyugat indulásának időszaka, így találkozott össze az irodalom- és társadalomtörténet, illetve az irodalmi szociológia, az értelmiségkutatás felől kiinduló közelítés a Nyugat folyóirat vizsgálatával. A Balázs Eszter könyvében kijelölt időszak nemcsak azért lehet fontos, mert konszenzus van az irodalomtörténészek közt abban a tekintetben, hogy a Nyugat első korszaka 1914 körül zárul (az első világháború kitörésével is összefüggésben, bár nem pusztán annak következményeképp),[1] de azért is, mert a Nyugat folyóiratot is „pályára állító” század eleji fellendülés, kis túlzással, máig ható következményekkel járt az írói szerepfelfogásra nézve. Bár például már Móricz maga, ahogy egy 1933-as újságcikke mutatja, szembenézett azzal, hogy nem hozható vissza a pályakezdésekor megfigyelhető irodalmi intézményrendszer és presztízs, hiszen az irodalmi piac is erősen leszűkült a trianoni, a gazdasági világválság sújtotta Magyarországon, sokan mintha még ma is a Nyugat indulása körüli dicsőséges napokba vágyódnának vissza. Érdemes innen közelítve végiggondolni a következő párbeszédet, amely Móricz riportjában két (megnevezetlen) író közt játszódik le:

„– Igen, annak idején azért mentünk erre a pályára, mert a család meggyőződése szerint nem szerettünk dolgozni.

Mind a ketten nevetnek, és vidáman néznek egymásra. Mint két kölyök, akik becsapták a... Kit is?... Saját magukat.

– Becsapott bennünket az élet. Volt tíz év ebben a században, amelyik elhitette velünk, hogy szükség van az íróra, éppen úgy, ahogy szükség van minden foglalkozási ágra... Az emberek olvastak. Sőt, ahhoz, hogy olvashassanak, könyvet vettek. Sok, sok könyvet vettek, és akkor drágák voltak a könyvek... jutott az árukból az írónak is...”[2]

Balázs Eszter könyvében nem olvashatóak effajta, a 20. és a 21. század elejének egybeolvasására biztató kitérők, hiszen Az intellektualitás vezérei komoly, tudományos munka, nem könnyed irodalmi esszé: mégis, szinte felhív arra, hogy az értelmiség és az író akkori feladatairól, az irodalom megosztottságáról olvasva a mai helyzeten is gondolkozzunk. A könyvet éppen ez a sajátossága teheti izgalmassá a szélesebb olvasóközönség számára is. Az eredetileg francia nyelven, doktori disszertációként született, 240 oldalas, számtalan idézettel dolgozó, igen széles szakirodalmi bázison és nagyszámú feldolgozott forráson alapuló főszöveghez csaknem 60 oldalnyi jegyzetet adó kötet kétségtelenül inkább közvetítéssel, vagyis rá hivatkozó, vele párbeszédbe lépő munkáknak köszönhetően válhat izgalmassá mindazok számára, akik az irodalmat nem pusztán művek összességeként, de írói szerepek, irodalmi elvárások, intézmények sajátos összefüggésrendszereként is el szeretnék gondolni. (A kötet 60 oldalas jegyzetapparátusára, bármennyire is gazdag és jól használható anyagot ad az egyes kérdések továbbgondolására, kénytelen vagyok kitérni. Egy ilyen erőteljesen a tudományos párbeszédre építő, vagyis rendkívül sokat idéző, és számos, kevéssé ismert korabeli forrást felvonultató kötetnél nagyon kellemetlen a végjegyzetek használata. Ráadásul a jegyzetek nem folyamatos számozásúak, a számozás nagyfejezetenként újrakezdődik, viszont egyáltalán nem biztos, hogy mindig azonnal tudjuk, melyik nagyfejezetben járunk épp – van jó néhány alfejezet is, a lapok tetején viszont semmiféle fejezetjelzést nem találunk –, így kétségbeesett lapozásokra vagyunk kényszerítve, és a Termelési regényt idézve, legalább két könyvjelzőre. Technikai kérdésnek tűnik ez, de mégsem ennyi a jelentősége pusztán, hiszen a könyv ilyen módon, további írásokhoz elvezető kalauzként is használható – csak a lapozgatáshoz legyen türelmünk.)

Az összefüggésrendszert nem véletlenül emlegettem az imént: Balázs Eszter könyvének elméleti alapját Bourdieu mezőelmélete adja, és ezen keresztül elméletileg is indokolható, hogy az irodalmi mező a magyar irodalomtudományban még kevéssé elterjedt fogalmát éppen az 1908 és 1914 közötti időszakot vizsgálva kívánja bevezetni: „Ha Pierre Bourdieu mezőelméletét hívjuk segítségül, látjuk, a 20. század első évtizedében nálunk is megszerveződött a saját belső törvényszerűségekkel és értékhierarchiával rendelkező irodalmi mező. Miközben a 19. századi könyvpiac ipari méreteket öltött, a piaci logika által szervezett és a rövid távú megtérülést szem előtt tartó tömegtermelés csatornáival párhuzamosan megjelentek a gazdasági szempontoknál az írók egymás általi elismerését fontosabbnak tartó irodalmi »termelés« csatornái is. Az írók egymás általi megítélése mint az irodalmiság garanciája az irodalmi mező önállóságának hangsúlyozására szolgál. Az irodalmi mezőt soha nem látott mértékű belső feszültség kezdte jellemezni: egyik pólusa a külső elvárásokra – a hatalom, a sajtó, a piac és a politikai pártok elvárásaira – is nyitott maradt (heteronómia), másik pólusa a »belső értékek« védelmét tekintette feladatának (autonómia). A Nyugat indulása utáni időszak 1914-ig az irodalmi mező heteronómiáját és autonómiáját képviselő erők küzdelmével jellemezhető, mely végül annak újjászerveződéséhez vezetett.” (27–28) Innen nézve még jobban érzékelhető, miért mutat ez a kötet túl a Nyugat-kutatáson: bekapcsolódik azokba a törekvésekbe, amelyek irodalomtudomány és társadalomtudomány viszonyát szeretnék újragondolni, vissza szeretnék helyezni az irodalmi műveket nem egyszerűen az egyes szerzőknek a társadalmi közeggel is szoros kapcsolatban álló életpályájába, de abba a hálózatba is, amelyet az olvasók, a piac, az intézményrendszer képeznek meg. Már a 20. századi irodalmat tárgyaló munkák közt is találunk olyat, amely az effajta kérdésfeltevéseket fontosnak tartja (ilyen lehet például Ferencz Győző Radnótiról szóló kritikai életrajza), mégis sokkal előrébb járnak a klasszikus irodalmat kutatók az effajta szempontok eredménnyé fordításában. Ez talán azzal is összefügg, hogy miként Szilágyi Márton írja a készülő Csokonai-biográfiát bevezető tanulmányában,[3] Csokonai életével egy időben „indul meg a magyar irodalom – máig meghatározó – intézményrendszerének a kiépülése”,[4] vagyis ebben az esetben nyilvánvalónak látszik, hogy (Balázs Eszter kifejezését használva) az irodalmi mező vizsgálata nélkül egy akkori költő életútja is megérthetetlen.

Balázs Eszter könyvének főhősei nem az egyes alkotók, még ha néhányan igen sűrűn is szerepelnek közülük. De ebben a könyvben Hatvany Lajos, Ignotus, Osvát Ernő nem azért a talán legtöbbet emlegetett nevek a Nyugatból, mert mecénásként vagy szerkesztőként határozták meg a lapot, sokkal inkább azért, mert ők voltak a legfontosabb vitatkozók, debattőrök, akár belső, akár külső csetepatékról volt szó. Hiszen Balázs Eszter az új értelmiségi szerepmintát elsősorban a ma is kutatható, hiszen a folyóiratokban zajló, valamint a fennmaradt levelek, emlékezések segítségével árnyalható vitákon keresztül közelíti meg. És éppen Hatvany és Osvát a főszereplője a Nyugat egyik legkülönösebb konfliktuskezelő eseményének, a Nyugatban indult belső irodalmi vitát lezáró kardpárbajnak, amely talán jele lehet annak, mennyire nehéz volt a „régi világból” a modernitásba való átlépés, mivel ahogy Balázs Eszter fogalmaz: „a modern értelmiségi magatartások és gyakorlatok hívságos arisztokrata elemeket sem nélkülöztek” (201).

Az a meghasonlottság, amit ez a kardpárbaj jelképi erővel mutat meg, a Nyugat történetében, és már ebben a korai időszakában is mindvégig jelen volt: bár egyrészről azt tudhatjuk meg Balázs Esztertől, hogy a Nyugat megjelenése pillanatától viták kereszttüzében állt, az „ellen-Nyugatoknak” nevezhető lapokban és a napisajtóban folyamatosan támadások érték a nyugatosokat, azt se felejtsük el, hogy a lap alkotóit hiába próbálták ellentétpárok egyik pólusához kötni, a helyzet messze nem volt ilyen egyszerű: „A problémát nehezíti, hogy a korban az írók, újságírók több különböző fórum munkatársai is voltak. Hol egzisztenciális okokból, hol presztízsvágyból, hol a modernitással szembeni bizalmatlanságból, illetve sok más indíték miatt a Nyugat több szerzője az »ellen-Nyugatok« valamelyikébe vagy a konzervatív napisajtóba is írt, sőt esetenként munkatársi szerepet is vállalt.” (28) Így hiába gondolták el az irodalmat sokan a Nyugat indulása körüli időszakban (és, tegyük hozzá, később is, csak ez már nem ennek a könyvnek a tárgya) a nemzeti–nemzetietlen, parlagias–kozmopolita, öreg–fiatal stb. ellentétpárokban, a harcok a Nyugaton belül is folytak, ráadásul a meghasonlottság az alkotói pályák vizsgálatakor is megfigyelhető. Balázs Eszter az irodalmi mezőre összpontosító, elsősorban a folyamatokra, csoportokra, intézményekre kiterjedő vizsgálatai igen jól összeolvashatóak Tverdota Györgynek a Nyugat-év kapcsán a Magyar Tudományos Akadémián tartott Meghasonlott nyugatosok című előadásával,[5] amelynek középpontjában az akár Móricz, akár Kosztolányi vagy Babits pályáján megfigyelhető modernista fordulat utáni visszalépés, útvesztés, ellentmondásosság, kételkedés áll. Hiszen a nyugatosok esetében a szakítás a régivel nemcsak irodalmi szempontból, de a mentalitás, életforma, identitás felől is megközelíthető: „A modernségre törekvő új generáció nyugtalanító programot hirdetett meg a 20. század elején. Az újat akarás nevében konfrontációt vállaltak a hagyományos értékrendekkel. Frontot nyitottak a nemzeti érzéssel, a magyarságtudattal szemben. A vallásos hitet és a valláserkölcsöt provokáló meggyőződéseket hangoztattak. A morál szabályainak áthágásával hivalkodtak, illetve felfüggesztették az erkölcsiség létjogosultságát a művészet területén. Tüntettek azzal, hogy túlteszik magukat annak a társadalmi rétegnek, csoportnak a bevett életgyakorlatán, amelyből származnak.” Mindez megfogalmazható az értelmiségi szerep kérdése felől is, ahogy Balázs Eszternél olvashatjuk: „a Nyugat írói valamennyien identitásvesztéssel küszködtek és a kulturális kreativitás, illetve az új értelmiségi szerepminták elsajátítása mind a zsidó, mind a nem zsidó tagjait jellemezte.” (138)

De a Nyugat mellett más fórumokhoz (akár az „ellen-Nyugatokhoz”) kötődés és a belső viták ellenére rendkívül fontos és a Nyugat erejét mutató jelenség az a szolidaritásvállalás, amit a mai helyzetből visszatekintve csak irigyelhetünk a Nyugat alkotógárdájától. Jó néhány olyan esetről olvashatunk az 1908 és 1914 közti időszakból Az intellektualitás vezéreiben, amikor szolidaritási akciók főhősévé vált többek közt Karinthy, Szabó Dezső, Móricz, de azt is megtudhatjuk, hogy amikor a nevezetes kardpárbaj körüli események zajlottak, Kosztolányi figyelmeztette Hatvanyt, hogy „a sajtó elkezdte terjeszteni, szakadás van a modernek között” (297). Bármennyire beszélhetünk kételyekről, elköteleződések részleges visszavonásáról, fontos észben tartanunk, amit Tverdota György megállapít: „A kilengések amplitúdója sohasem nőtt akkorára, hogy a meghasonlott nyugatosok egyik végleten felmondták volna a modernség konszenzusát, vagy a másik szélső ponton önemésztő töprengéseiktől megszabadultak volna. Létrejött egy dimenzió, amelyben a felsorolt szerzők tartósan berendezkedtek: a meghasonlás dimenziója.” Tverdota előadásához hasonlóan Balázs Eszter könyve is támaszkodik már az irodalomtörténet által ismert tényekre, felfedezésekre: az egyes alkotói pályák, illetve az irodalmi folyamatok összekapcsolása viszont rendkívül fontos újdonságot hozhat a modern magyar irodalomra irányuló kutatásokba.

Balázs Eszter könyve fontos állomása lehet annak a törekvésnek, amelynek keretében új kérdéseket teszünk fel a 20. századi magyar irodalomról, nem félve attól, hogy a társadalmi és kulturális identitásra, az írók és az irodalmi intézmények összefüggésére irányuló érdeklődésünk valamiféle túlhaladott szemlélethez sorolódik. Ez a könyv is megmutatja, elméleti kérdések végiggondolása nélkül az irodalmi mező feltérképezése is lehetetlen. A Balázs Eszter által megkezdett és remélhetőleg folytatódó, hiszen, ahogy igazolni igyekeztem, nem társtalan kutatások sokat segíthetnek abban, hogy egyes nagy nyugatos alkotók személyes életútját is másképp lássuk: ennek a szemléletváltásnak a következményeit már tapasztalhatjuk a megélénkülő Kosztolányi- és Móricz-kutatásban egyaránt.

[1] Szegedy-Maszák Mihály a Magyar irodalom történetei második kötetében olvasható, a Világirodalmi távlat megteremtése, 1908 Megjelenik a Nyugat című folyóirat első száma című írásában a Nyugat első korszakát 1908 és 1914 közé teszi; Schiller Erzsébet pedig a következőt írja: „a háború árnyékában, 1915 körül szilárdult meg a Nyugat jellege”. SCHILLER Erzsébet: Bevezetés egy „fiktív irodalomtörténethez”. „Szimat és ízlés”. A Nyugat magyar irodalomtörténeti hagyományképe 1908–1914, Ister, Budapest, 2005, 8.

[2] MÓRICZ Zsigmond: Írók, ha találkoznak = M. Zs.: Riportok II., Budapest, Szépirodalmi, 1990, 341. (eredeti megjelenés: Magyarország, 1933. december 3.)

[3] Szilágyi Márton a következőképpen határozza meg készülő könyve célját: „a Csokonai-életpályát a környező társadalmi közeg és a személyiség interakciójában, illetve mindezeknek az identitás – ez esetben mondhatjuk úgy is: a költői öntudat – kialakulására tett hatásában szeretnénk megragadni.” SZILÁGYI Márton: Az irodalomtörténeti biográfiák hasznáról és használatáról. Egy készülő Csokonai-biográfia mikrotörténeti alapjai, Sic itur ad astra, 2009, 59. szám, 25

[4] SZILÁGYI Márton: i. m. 33.

[5] Elhangzott A Nyugat útjai című konferencián, 2008. május 9-én, a Magyar Tudományos Akadémián. Nyomtatott változatban elolvasható: Literatura, 2008/2, illetve az előadás szövegét ld.: http://www.mta.hu/fileadmin/I_osztaly/eloadastar/Tverdota_Nyugat.pdf