Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. április - Céline / Száműzetés; Empátia

Száműzetés; Empátia

Száműzetés

                         

1.

Előbb a lakás. Egy másfélszoba-konyha, balkonnal, fent az ötödiken. Azt mondja, loggia, hogy legyünk pontosak, ha már egyszer, mire Én elnevetem magam, és valami gyerekes örömérzet-féleség legyint meg felelőtlenül. Arcizma sem rezdül: figyelek, reménykedem, egy kósza rebbenés, annyi sem. De ez most nem elég, hogy a kedvemet szegje. Szóval a lakás. Egy hangár? Hát nem éppen. Ezt elismerem. Viszont a miénk. És ez nem kevés. Járhattunk volna rosszabbul is, mondtad. És hogy olcsón megúsztuk. A lakást is, mindent. Te már csak tudod. Mindenesetre itt vagyunk. És maradunk! Persze nem lesz könnyű, tudom. Sőt, kimondottan nehéz lesz. Mindenünk rámehet, hogy mást ne mondjak. Minden, ami kettőnk között még így vagy úgy, de: megvan. Már hallani, ahogy nyikorog a szerkezet. Ahogy recseg-ropog. Egy árva mondatot nem írt le, például, hetek óta semmit. Ez egy afféle átmeneti állapot, magyarázza, s úgy viselkedik, mintha minden rendben volna. Mintha így volna rendben. Vagy ez: javaslom a tapétát, mondjuk, hogy nekem tetszene, ide meg ide, hogy azzal a komóddal meg az olvasólámpával nagyot szólna, mire Ő, remek, nagyszerű, és hogy legyek kreatív, meg ilyenek, majd kizárólag pragmatikus dolgokkal kezd el foglalkozni. Villany, gáz, szigetelés. Ellenem tiltakozna? Vagy csak paranoiás lettem hirtelen? Félek, hogy elveszítem. De most nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy elcsüggedjek. A minap: rosszat álmodhatott, felriadt, úgy sírt, mint egy gyerek. Magamhoz öleltem, igyekeztem megnyugtatni. Sikerült is, többé-kevésbé. De ami a fontosabb, hogy hosszú idő után az a bizonyos buborék, ami eddig masszívan a torkunkat nyomta, kicsit mintha elmozdult volna. Nem állítom, hogy jobb lett. De azt sem, hogy rosszabb. Ez is valami. Most május van, meleg. A balkonon száradó ruhák meg-meglebbennek a kora esti langyos szélben. A balkon, ami természetesen loggia, ha már egyszer, és a száradó ruhák, amelyek leginkább törülközők a távolabbi kötélre csipeszelve. No nem mintha bárki elől is rejtőzködnünk kéne, csak az igény, hogy kizárjuk a külvilágot egy kis időre. Két műanyag kempingszék. Két pohár. Egy üveg jobbfajta kékfrankos. A szobából a nyitott balkonajtón át: Elvis Costello. Azt dalolja, Deep dead blue. Hosszan ülünk így. Még az után is, hogy a CD lejár.

                         

2.

Aztán megint a lakás. Kicsit más értelemben, de még mindig ugyanaz. Ott áll a másfélszoba közepén. Kezében kiskanál, a másikban egy doboz joghurt. Ösztönösen merít, viszont az előző adag még a szájában. Valahogy ott maradt. Nem tudja lenyelni? Vagy csak megfeledkezett róla? Mindenesetre merít, emel, de a mozdulat félúton elakad. A kanalat nézi, benne a joghurttal, mintha attól várná a megoldást. Ekkor váratlanul a szőnyegre csorgatja. Aztán újból merít, újra csorgat. Végül az egész dobozt kanalastól az ablakhoz vágja. Egy szimpla műanyag joghurtos doboz nem elég, hogy betörje az üveget, viszont egy fém kiskanál már igen. Erről megfeledkezik. Hibát követtem el, mondja később, és ez feldühített. Az első markolható tárgy, ami a keze ügyébe kerül: az íróasztalához adoptált recsegő konyhaszék. S tulajdonképpen nem is az aktus érdekes, amivel a szoba rövid történetének attribútumait néhány perc alatt rommá töri, hanem az alaposság, és az a már-már eszelős következetesség, amellyel mindezt véghezviszi. A vágy, hogy csillámló porrá zúzni mindent! Nos, igen. Mivel megakadályozni nem tudom, csatlakozni meg nem áll szándékomban, jobb híján az ajtóból nézem végig az egészet. Furcsamód azonban leginkább szomorúságot érzek. Valami nagy, puha és képlékeny szomorúságot. S hogy ez egyszer megint csak vereséget szenvedtünk. Dolga végeztével aztán: a szék csonkjait a sarokba vágja, felsebzett kezéről letörli a vért, majd mintha misem történt volna, rágyújt egy cigarettára. Körülnéz, elégedettnek tűnik. Lábával helyet túr maga körül, leül a szőnyegre. Egy törött poharat használ hamutartónak. A számítógép billentyűzete, illetve annak erősen megrongált műanyag deklije tőle karnyújtásnyira. A billentyűk szerteszét. Segítenék-e visszarakni őket, kérdi, miközben maga elé húzza a műanyag roncsot. A betűket, főleg. És hogy ábécé sorrendben.

                       

3.

Végül egy kép rólunk. Vasárnap délután van, ülünk a sarki pizzéria teraszán: szakadó esőben a sátortető alatt. A zuhé elől menekülünk be, de épp e kényszer miatt történhet, hogy jelen helyzetünknek nincs igazi tétje, s mint ilyen, megengedi, sőt, helyenként meg is követeli az alkalmi léhaságot. Ő ingben, zakóban és kedvenc kordbársony pantallójában, rajtam meg az a bordó taftruha, amelyet egyszer már sikerült lecsalnod rólam, s amelyben most Neki és eztán már csakis Neki akarok tetszeni. Szóval, ott ülünk a teraszon, egymással szemben, körülöttünk az eső, a szél vad zúgása, plusz valami konstans túlvilági derengés a horizont fölött, és valamiért úgy érzem, mintha mi lennénk az utolsó emberek a földön. Hogy mintha minden, ami fény, szín, vágy és távolság, egyszóval a tiszta, szeplőtlen boldogság csak kivételes alkalmakkor nyilatkozhatna meg, és akkor is csak számunkra. Nézd csak, mutatja az étlapot, micsoda lehetőségeink akadtak hirtelen: Nápoly és Hawaii, Provincia és Rusztika! Minden, ami szem, száj és ingere! Csak bírjuk szusszal! És fantáziával, persze. Rendelünk, kérdi nevetve? Megpróbáljuk? Időközben az eső amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozik. Ami marad: fel-felszakadozó felhőzet a déli égbolton, párálló hegyek a távolban, egy, a fejünk fölött elhúzó fecskeraj, és abból a bizonyos ránk-szabott boldogságból is egy jó adag. S nyilván nem emiatt van, de ekkor veszem észre, hogy a tűzfal és a dísztuja között, ott az utca végén, fent az ötödiken rálátni a másfélszoba-konyhára. Hogy pont rá. A balkonra, ami loggia. Akár ott is lehetnénk. Gondolom. De végül is mindegy. Ott fenn, vagy itt lenn. Mindegy, gondolom. És aztán mondom is. Hogy Nápoly és Hawaii. Meg hogy Provincia és Rusztika. Megéheztem, mind jöhet!

                             

                 

                     

Empátia

1.

Hogy aggódom picit? Hogy egyre türelmetlenebb vagyok? Hiába is tagadnám. S bár a prekoncepciómtól ez valamelyest idegen, most nem teszem meg Neked azt a szívességet, hogy ebből semmit ne vegyél észre. Kifinomult eszközeim vannak, hogy mást ne mondjak, gazdag repertoárom – a dolgok állásának adekvát érzékeltetésére. S a magadfajta széplelkeknek bizony nem kell sok. Kicsit tovább csörömpölök a mosatlan edényekkel, például, kicsit erőteljesebben zárom a bejárati ajtót, máris kész a balhé. Mondani ugyan nem mondod, vagy ha mondod, legfeljebb annyit, hogy „hibázni emberi dolog”. Meg hogy „ez csak természetes”, miközben látom, ahogy minden egyes alkalommal csendben elhúzod a szád. Nagyon helyes, húzd csak el! Oké, elismerem, parányit Én is ludas vagyok a dolgokban, s bár alaposan megtanultam az illemtudó magatartás szabályait, olykor megesik, hogy ingerültebben reagálok, mint azt a körülmények megkívánnák. De Te sem könnyíted meg a helyzetem, csak ülsz ott a fotelben, mint egy faszent, hogy akár egy mondatot is kinyögnél, és várod, hogy lemenjen a nap. A villanyt persze nem hagyod felkapcsolni, minek is, Neked nincs rá szükséged, Én meg úgy is látok a sötétben. Kész őrület, én mondom, kész őrület! Mit akarsz elérni ezzel? Mégis, mik a szándékaid, elárulod?

                 

2.

Felajánlom, hogy sakkozzunk, mire váratlanul igent mond, sőt, némi érdeklődést is mutat, de elejétől fogva figyelmetlenül játszik, s már a tizedik lépésben minőséget veszít a Benonival, amelyet korábban oly találékonyan és következetesen rakott ki ellenem. Ekkor kicsit összeszedi magát, és egy tetszetős gyalogáldozattal erős támadáshoz jut, többé-kevésbé kiegyenlíti az állást, de rögtön ezután megint rosszat húz, s innen már csak technikai kérdés, hogy az elkerülhetetlen cserék után fonalasan nyerjem a partit. Idáig persze nem jutunk el, mivel közli, unja az egészet, és szeretne mihamarabb lefeküdni. Semmi akadálya, mondom erre Én, és azon nyomban hozzálátok előkészíteni a hálóhelyiséget. Később – már az ágyban ülve – mentateát kér vajas pirítóssal, majd megiszik egy pohár bort, de „az álom”, mert időnként ragaszkodik hozzá, hogy képletesen fejezze ki magát, tehát „az álom nem akar jönni a szemére”. Előbb 25 mg-nyi Hypnodicentet ajánlok, de ezt elutasítja, mondván, másnap tiszta fejjel szeretne ébredni. Kérésére végül beleegyezem, hogy egy könnyű arcmasszázs mellett a homlokát simogatva próbáljam meg elaltatni. Az alkalmazott terápia jónak bizonyul: pulzusa a kezdeti 79-ről 65-re süllyed, légzése lelassul, testhőmérséklete 36,2 Celsius fokon stabilizálódik. A homlok lassú dörzsölését még ez után is fenntartom egy ideig, majd a hüvelyk- és mutatóujjammal könnyű vibrációs pressziót gyakorolva a halántékcsontokon állapodok meg. Ekkor már mélyen alszik, nekem meg az jut eszembe, pontosabban: valami furcsa belső késztetés folytán mintegy „eljátszom a gondolattal”, hogy ha akarnám, csak egy döntésembe kerülne, s a koponya, „mint tyúktojás a prés alatt”, úgy roppanna össze.

                       

3.

November. Hajnali fagyok. Zúzmara, köd. Csend. Mozdulatlanság. A konstans nedvességtől feketének látszó fatörzsek. Alma, szilva, cseresznye. A kökénybokrok „mélykékje” a már említett nyirkos-fekete kontextusban és némi ezüstös-zöldes patinával a szúrós gallyakon, mint hevenyészett színelméleti adalék. Valami hasonló, bár kevésbé komplex hatás: a csipkebokrok „mélyvöröse”. Elég gyorsan tanulok, mit gondolsz? Egyéb színek: „aranysárga” a nyír- és a juharfák levelein, a szántóföld barnája, a fehér mészkősziklák. Amúgy a szürke, a pala, a kobalt és annak néhány árnyalata az, ami dominál. Később a tűlevelűek zöldje. Többnyire lucfenyő. Végül, úgy 1800 méter felett már csak a „szomorú, holdbéli táj”. Ne félj, nem kell betojni, mire felébredsz, nyolc, félkilenc körül, már otthon leszek, és az ágyad mellett fogok dekkolni, szolgálatra készen. Optimizmust, melegséget varázsolok köréd, de a „kellemes borzongás” című remek mulatság keretén belül hagyom majd, hogy zergebőr felöltőmön megérezd kicsit a kinti hűvösséget. Homlokod helyett most a paplan alatt duzzadó farkincádat gyúrom inkább, s ami azt illeti, meglepődnék, ha tiltakoznál. A kávét természetesen forrón és feketén kéred, a füstölt juhsajthoz pedig vérnarancs és friss endívia dukál. S ha kívánod, felrakom az Iron Maiden: Somewhere in Time című albumát, Te meg bemásolhatod a kis kockás füzetedbe a zenekar alapító tagjainak nevét, és büszke lehetsz rá, hogy azon kiváltságosok közé tartozol, akik még tudnak kézzel írni. A puszta szándék, hogy pontosan ábrázoljuk a külvilágot, már értelmezés, kérdezem majd, miközben lassú, körkörös mozdulatokkal a hátad szappanozom a jázmin és tearózsa illatú fürdővízben. Szemeid mosolyognak, és az egész lényedből valami gyerekes jókedv sugárzik. Mint a régi szép időkben, gondolhatnám. De tudom, hogy mindez csak játék, a valóság pedig az, hogy valamit forralsz ellenem. Egyelőre nyugodt vagyok, nincs szándékomban semmi fölösleges vagy elhamarkodott lépést tenni. Látszólagos „hisztim” csak alakoskodás, mimikri, és kizárólag arra szolgál, hogy a valós küldetésemről elterelje a figyelmet. Egy szó, mint száz, nem várom meg, hogy mint egy rakás ócskavasat, csak úgy ripsz-ropsz beolvasszanak. Mert szilvás gombóc! Érted ugye? Hogy élni: jó!