Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. április - Céline / Zombor világgá megy

Zombor világgá megy

Zombor véletlenül világgá megy, miközben hatalmas kerülőutakon bevallja magának, hogy boldogtalan

A kiskertkapu megnyikordult, azután csattant a tokjában, és Zombor egy nagyot sóhajtva elindult az erdő felé.

Tavasz volt. Ragyogó napsütéses délután; olyan, amikor az utcában parkoló autók szélvédőjén vastagon áll a virágpor, a magasban madarak csicseregnek, és miközben a vágyak megbokrosodva a messzeségbe rohannak, az ember a faszán keresztül érzi, mily szűk a világ.

Zombornak mehetnékje támadt, ki a zöldbe. Úgy érezte, hogy a természet közelségében megnyugszik örökké izgága lelke, hogy idegei felveszik a fák gyökereinek ritmusát, tekintete pedig szabadon szétúszhat a távolban. Igen ám, csakhogy miután Zombor nagy dirrel-dúrral kinyargalt a szomszédos erdőbe, amelynek a bejáratából visszafordulva pont ráláthatott a szomszédos hegyre, még mindig úgy érezte, hogy kicsi neki ez a világ. Túl szűk. Zombor igazán jó szívvel fogadta volna, ha az istenek annyi bátorsággal áldják meg, hogy szabadon elmerülhessen saját életében, és ne kelljen a felszínén megmaradnia, a cifra egyszerűségben, a hétköznapok derűsre karikírozott ábrázatának hatalmas mosolyával szemben. Mert, fűzte hozzá gondolataihoz, elege van az irtózatos magányból, abból, hogy be van falazva saját magába. Ennél bármi jobb, még a nem-élet is. Minden, ami a közösség melegében, az érintkezésben fogan. Zombor számolni kezdett: ide tartoznak a transzcendens, az erotikus dolgok, vagy bármi, aminek éppenséggel a halálhoz vagy a természethez van köze. Sőt, ide tartozik a születés is. Zombor képzeletében valamiért főként a halál és a szexualitás kapcsolódott össze. Talán az emberré-visszaváltozás miatt. A halál is éppoly testi, mint a szexualitás: összeér fiúk, lányok combja, de belekeveredik még a nagypapáké és anyukáké is. Mélyen és őszintén megmerítkezni az élet sűrűjében annyit tesz, mint újra felfedezni saját testünket. Egy hatalmas út után visszaérkezni a tudatalattiba. Ezen a ponton pedig nincs többé felelősség, nem terhel semmiféle döntés súlya. Ha Zombornak volna bátorsága elmerülni saját életében, talán néhány hónapon belül Koh Libong vagy éppen a Pulau Mapur napsütötte szigetén eszmélne tudatára, a tengerparton, egy fekete, göndör hajú, görög istenhez hasonlatos festőművész társaságában, némi kábítószer hatásától elbódultan, egy könnyed tájkép festegetése közben, kókuszlevet szürcsölve. Fél évvel később pedig Ulánbátorból sétálna fel egy batyuval a vállán, egészen az orosz sztyeppékig, s miközben a köveket rugdalná mosolytalan örömében, mindent elfelejtene, amit az iskolapadok satui közé passzírozva volt kénytelen magába nyelni mint kultúrát, műveltséget, és minden egyéb, ehhez hasonló badarságot.

Kicsi nekem ez a világ, sóhajtott Zombor, aztán visszamerült gondolataiba, és elengedte azt a faágat, amiben – az emelkedőn kaptatva fölfelé – megkapaszkodott.

Ha például körbesétálná a Földet, az bizony bátor volna! Derék dolog. Csak a kezdeti nehézségeken kellene átvergődnie, utána minden egyszerűvé, világosság, természetessé válna. „Hogyan is lehetne másként, minthogy körbesétáljam a Földet?” Talán még regényt is írhatna belőle, amiből az irodalmat teljes egészében száműzné. Zombor már ebben a pillanatban szentül meg volt győződve arról, hogy ez a legnagyobb mű, ami kerek e világon valaha született. Igazán szép koronája volna az irodalomtörténetnek. Olyan nagy mű lenne, hogy az emberek, elolvasva sorait, egyszerre levágnák magukat a földre, és mámorban, kéjtől csatakosan fetrengenének egymáson, mint a kukacok; azután felégetnék az összes könyvtárat, könyvesboltot, bezúznák a levéltárak milliárdnyi nyomtatványát, leállítanák a tudományos kutatásokat, felrobbantanák a pénznyomókat, és az emberek, ott a földön fekve, könnyes szemüket a homokba temetnék, fogukkal beleharapnának a füvekbe, virágokba, és egyszerűen, anyaszült meztelenül, véresen, álló farokkal és nedvedző pinával, szétvetett combokkal és széttárt karokkal, elsüllyednének földöntúli boldogságukban, ami annyit tesz, hogy mind meghalnának. Épp annyira lennének boldogok, mint Zombor, ha sikerülne nagy bátorságában világkörüli útjára indulnia.

Zombor megtorpant. Kis híján belelépett egy pókhálóba, ami az egész ösvényt, széltében lezárta. Miután összeszedte bátorságát, odahajolt a háló közepéhez: egy szöcske vergődött benne, s ahogy vergődött, egyre jobban belegabalyodott a hálóba.

„Gyáva vagyok elindulni – mondta. – Nincs időm arra, hogy kilépjek ebbe a hatalmas, feneketlen időtlenségbe.” Dühösen leszakította a pókhálót, aztán továbbment.

Zombor elképzelte, hogyan változna meg a világ a lába alatt, hogyan sűrűsödne, nyúlna az idő, miként rángatózna előtte és mögötte, mintha az idő egy kígyóként tekergő út volna. Elképzelte, ahogyan kilép szülei házának a kapuján, mint az előbb, csak akkor nyitva hagyná a kiskertkaput, elképzelte, hogy elindul éppen arra, amerre most jár, s néhány órával később, nyugodt lélekkel, az óriások ujjai közül vállára csippentett felelősség és megszokások terhét lerázva magáról, szinte lebegve érne ki az országútra. Elképzelte a hosszúra nyúló órákat is, amiket az országút mentén tölt, kietlen vidéken, az autók zümmögő zajával körülvéve, és az első viharos eszmélés pillanatát, amikor leszáll az est, és ő még mindig ugyanabban a pusztában áll, annak is a közepén, épp csak néhány kilométerre otthonától. Mindez nem csüggesztette el, sőt, még nagyobb kedvet adott neki a fantáziáláshoz.

Az ember azt hiheti, hogy ez a szüntelen menetelés, melynek még célja sincs, maga a kitaszítottság, az örök nyugtalanság állapota, vagyis valami olyasmi, ami még a magánynál is magányosabb. Azonban, és ezt Zombor tisztán látta, ez nincs így. Lehet, hogy éppen a folytonos haladás miatt; mintha az segítene azonosulni a világ távlataival, de lehet, hogy azért, mert igazodik a létezés értelmetlenségéhez, amely nem hordoz magában sem célt, sem irányt, mert éppen olyan, mint a földgolyó, vagyis kerek, befejezhetetlen, és éppen ezért abszurd, mindenesetre valami miatt, valami titkos eredőből kifolyólag, ez a körbe-körbe haladás nem magányos. Talán az értelmetlenségnek ez a tökéletessége az, amivel az ember kielégíti, mintegy betömi a száját a kéjesen-éhesen tátogó abszurdnak. Persze az is lehet, hogy az ezzel együtt járó örök változás elégíti ki a befejezettségre éhes lelkeket. Tulajdonképpen mindegy.

Zombor felért egy magasabb dombra. A fák már korábban elmaradoztak, a domb teteje kopasz volt, enyhén sziklás, innen pedig jól láthatta házuk vörhenyes tetejét, ami épp csak akkora volt, mint gyufán a foszfor.

Végiggondolta, mekkora utat kell megtennie, és amikor rájött, hogy mindössze néhány év alatt körbe lehet sétálni a földet, nagyon megörült. A Föld átmérője 40000 kilométer. Ha edzésben van, akkor képes folyamatosan, nem túl nagy iramban gyalogolni, mondjuk 4 kilométert megtéve óránként, ezt mindössze napi 10 órában. Így naponta megtehető körülbelül 40 kilométer. 1000 napig kellene gyalogolnia, ami 3 év. Ráadásul az óceánokon nem sétálna végig, azokon más módon kellene átevickélnie. De ezen még ráér gondolkodni. Tehát nem egész 3 év alatt körbesétálhatná a Földet. Így még az is lehetséges, hogy egy kicsi mongol faluban megpihenjen néhány hónapra. Ott aztán őrizné a kecskéket, besegítene a házimunkába, elárulna a bennszülötteknek pár érdekes, technológiai mirákulumot, és ezért ételt és szállást kapna cserébe. Hogy az amerikai sivatagon miként jut át, egyelőre még nem tudta, ám nagyon is lehetségesnek tűnt, nagyon is közelinek, mondhatni: gömbölyűnek.

Micsoda kicsinység ehhez képest, háborodott fel egyszerre, hogy iskolapadból tanuljon a világ dolgairól! Hogy egyáltalán foglalkoznia kelljen bármivel is, ami nem közvetlenül érinti az ember őstermészetét. Ehhez képest már egy csekk kitöltése is nevetséges és dekadens művelet! Igen, ez a jó szó: művelet! Ez a civilizáció – egyszerűen arcátlanság!

Ezután Zombor belemerült abba a játékba, hogy elképzeli az idő múlását, például amikor Argentína, Bolívia és Chile hármas határához ér, a Cerro Zapaleri csúcsára (az bizony egy nagyon zord csúcsa a világnak!). Vajon ott, amikor a sziklák között a szélben-fagyban kicsomagolja az elemózsiáját, és fél méteres szakállából kivakarja a tetveket, hogyan gondol saját emberi mivoltára? Vajon ilyen grandiózus távlatokban létezik-e még az anya iránti ragaszkodás, vagy már az sem? Mi az egyáltalán, ami itt, a legelemibb emberi ősmagon kívül létezik még? Milyen szerelmek köttetnek majd Namíbiában és Indonézia aprócska szigetein, és milyen szelekkel kell megküzdenie Kazahsztán sztyeppéin és sivatagain, képes lesz-e még szembenézni a napi időszámítással, fel tudja-e majd idézni Annuska vagy Barbara arcát, vagy mindez már nem lesz fontos? Lehetséges volna az, hogy minden érték egyszerűen megszűnik létezni, mert a világ távlataiban már csak akkorának mutatkozik, mint egy gubacs, esetleg egy szegfűszeg? Hajókon is fog utazni. Temetőkben alszik majd. Elfelejti az évszámokat, még az évszázadban sem lehet bizonyos, talán csak az évezredben. Annyira testivé válik, hogy megfeledkezik a testéről. Többet nem nyomasztja semmi. Kommunákban fog szerelmeskedni 20 férfival és 40 nővel. Az orgiasztikus vágy nem szexuális vágy, nyugtatta meg magát Zombor; nem a magány elűzésére szolgál, hanem a természet közelségének folyamatos megélésére. Az önazonosság bizonyítéka ez, akár csak a tiszta levegővétel. Vajon meddig juthat társadalmi énjének levetkőzésében? Eljuthat-e addig, hogy már az élet se érdekelje? Mi több, a fájdalom se! Hogyha épp úgy gondolja: lefekszik a hóba meztelenül, a tomboló hóviharban. „Na igen, ez volna az igazi szabadság! Az, amikor lehetek más, mint aki vagyok, vagyis tulajdonképpen az, ha nem vagyok…”

Itt tartott hősünk romantikus merengésében, amikor valami mordult egyet a háta mögött, aztán hörgött, ugatott. Zombor hátrakapta a fejét, és látta, hogy Ván az, a kutyája. Amikor odaért, lihegve Zombor lábának dőlt, és ő is elnézett a távolba, amerre az előbb a gazdája. Ván szép kutya volt, nemes tartású, bár a többi kutyához képest nem kifejezetten hűséges. Most is elszökött. Igaz, hogy a gazdája után.

Ván egy belga juhász volt, kissé farkasszerű ábrázattal, és bár látszólag nem volt birtokában a gondolkodás képességének, 6 méterről is megérezte, ha az ember elmosolyodik.

Zombor most nem szólt a kutyájához. Ehhez a találkozáshoz, úgy érezte, nem illik az egyszerű szóbeli forma. Inkább leült a földre, és kezét a kutya hátára fektette. Ván is elterült, játszani akart. Annak ellenére, hogy alapvetően mélakóros kutya volt, most, hogy megtalálta gazdáját, nagy jókedve támadt. Zombor megborzolta Ván sűrű, bozontos sörényét, megvakargatta hasát, aztán elterült a földön. Az eget bámulta.

– Képzeld csak, Ván – a kutya felült, fülelni kezdett –, micsoda tökéletességet rejt magában egy ilyen vállalkozás! A modern ember visszatalálása – saját eszközeivel, a haladással – önmaga ősi formáihoz. Micsoda nagyszerű regényt lehetne ebből írni! Semmi elmélkedés nem lenne benne, hanem csakis a legelemibb emberi szemlélődés, amiben minden irtózatosan egyszerűvé, és világot rengetően érdekessé válna. Az elmélkedés ugyanis – itt levitte a hangját – nem a világra kíváncsi, hanem önmagára. De miután körbesétáltad a Földet, már nem önmagadra vagy kíváncsi, mert tulajdonképpen már… nem is vagy. Te sem szoktál elmélkedni, nem igaz?

Továbbindultak. Egy kis idő után Zombor folytatta.

– Nagyon szeretlek, te dög. Ahogy itt jössz mellettem, nyugodtan, kíváncsian, de kérdések nélkül. Nagyon szeretlek. Szóval ott tartottam, hogy ebből regényt kellene írni. – Ván megállt. – Miért, te talán nem így gondolod? Micsoda hatalom lenne ezt a regényt megírni! Akkora hatalom lenne, hogy az egész emberiséget a tenyeremben tarthatnám, így – mutatta –, nem gondolod, kisöreg? Most meg mi lelt? Miért nem jössz tovább? Ván!

Ván felugatott.

– Mi lelt, kisöreg? Talán nem tetszik az ötletem? – Megint ugatott egyet. – De hát miért? Persze igazad lehet. Talán, miután az ember körbesétálta a Földgolyót, már nincs szüksége hatalomra. Végül is ez egy hatalmas ellentmondás. A boldogság nem fér össze a hatalommal, ugye, kispajtás? Miért akarnék én regényt írni a boldogságomról? – Ván most közelebb ment Zomborhoz, egészen az oldalához bújt, egyenesen ráfüggesztette a tekintetét. – Hát akkor – nevetett Zombor, s közben letört egy gallyat – ez egy meg nem írt regény lesz. Képzeld csak el, drága Vánom, képzeld el, hogy egy reggel, mint az öngyilkosok, tiszta fejjel, indulatok és gondolatok nélkül, ha egyáltalán létezik ilyen állapot, felveszem a nadrágomat, az ingemet, eszem egy kis kenyeret, és kilépek a kiskertkapun, bele a világba. – Ván megint felugatott. – Jól van, akkor te is velem jöhetsz.

– Tehát becsattan a kiskertkapu, nagyot sóhajtok, és elindulunk, mondjuk erre, amerre épp most is jövünk, a lovardák felé, el, egészen a parkhoz, túl a ligeteken, ki a városból. Tavasz van. Beszélgetünk és játszunk, de nem gondolunk ám semmi komolyra, semmi olyasmire, mint például most. Csak megyünk és megyünk. Át a Petneházy-réten, el a Budakeszi Vadaspark mellett, mondjuk Pátyig. Ott megpihenünk néhány percre. Amíg iszunk a kútból, elmegy előttünk egy veszekedő szerelmespár, meg egy szomorú arcú kismama, babakocsit tolva. Herceghalom felé vesszük az irányt, és néhány órán belül már Bicskén is vagyunk. Jól esik a fáradtság. De hosszú út áll még előttünk. 25 kilométert tettünk meg a 40000-ből. És itt, Bicskén ezért hát azt mondom neked pajtás, hogy ez a 25 híján 40000 kilométer nem leküzdendő akadály, hanem maga az élet, nem kell tehát csüggedni amiatt, hogy ilyen sok. Örömmel kell rá gondolni, vagyis úgy, hogy bárcsak örökké úton lehetnénk. Csakhogy erről eszembe jut valami rettenetes. Tudod, Ván, amikor újra ott állunk a kiskertkapu előtt, és kattan a zár. Lehet, hogy 3, de az is lehet, hogy 10 év múlva. Azt talán még te is megéred. De most ne szaladjunk ennyire előre. Ott tartottam, hogy már sötétedik, amikor Csákvárra érünk. Kisétálunk az Esterházy-kastély parkjába, és megfürdünk a virágillatban. Épp mielőtt leszáll az est, te megfordulsz a kastély felé, és fülelni kezdesz. Tudod, Ván, nagyon szeretem, amikor valamit figyelsz. Egyszerre vagy barátságos és ugrásra kész. Én is megfordulok. A kastélyból gyerekdal száll ki egy nyitott ablakon. Még ezen az estén kiderítjük, hogy a kastély jelenleg kórházként üzemel. Ránk ereszkedik az este, és mi elbújunk egy bozótban. A parkban alszunk. Jólesőn, és már ekkor átérezve az élet óriási súlytalanságát. Ekkor még nem nagyon, csak épp egy kicsit. De azért átérezzük. Mindkettőnk fülében a kisfiú éneke cseng, még reggel is, amikor éhesen továbbindulunk. Móron menekülnünk kell a szatócs fia elől, aki egy partvisnyéllel szalad utánunk. Miközben eszünk, rám tör egy kicsit a szorongás. Hogy mi lesz ezután! Hogy Bolíviában, nem messze a Loma Suárez nevű falucskától, az Isla Mamorén mit fogunk enni, miközben a folyóba lógatjuk vízhólyagos lábunkat? Akkor vajon mit fogok neked mesélni? – Zombor felnevetett. – Lehet, hogy azt mondom majd neked ott, az Isla Mamorén, miközben te egy sárga anakondát szaglászol (ami azért mégsem egy zöld anakonda!), hogy: pajtikám, ugye megmondtam, hogy nincs idő! Hiszen máris itt vagyunk Bolíviában!

Argentínában már szinte nem is beszélünk. Nem mintha elfelejtenénk beszélni (én legalábbis biztosan nem), de elfelejtem, hogyan kell szükséget érezni a beszédre. El Maitenben fogunk letelepedni. Gyönyörű kicsi település, talán község méretű; közvetlen a vörös színű hegyek lábánál. Egy borbély ad nekünk szállást, és szolgálatainkért cserébe már a második napon csupaszra borotvál. Idős ember ez a borbély, özvegy. Semmi más feladatunk nem lesz, csak a házat kell rendben tartani, és a kis üzletét. Ván, te bölcs vagy, és lehet, hogy már most le akarod hűteni az érzéseimet, és felnyitni a szemem a valóságra. Tudod, mire gondolok. A szomszédék lányára. A borbély szomszédságában – a kis Mayóról beszélek. Az elvesztett apját látja bennem, benned pedig a hozzám vezető utat. Nagyon szeret téged, de ezt úgyis tudod. Én benne nem a lányomat látom, mint ahogy egykor, régi szeretőimben, nem az elesettek ragaszkodását, hanem a föld mozgó formáit, az önmagammal való egység ékes bizonyítékát.

Az utolsó estén, amit még El Maitenben töltünk, átszökik hozzánk. A borbély alszik. Napcserzette bőrén pókcsípés okozta seb remeg. Nem sokkal érkezésünk után szerezte, amikor üveggyapotot hordott a padlásra. Nem adott hálát az Istennek, hogy életben maradt. Így esett, mondta egyszer. Nem tehet ő arról.

Kiosonok az udvarra, kis híján átbukok rajtad, erre te felmordulsz. A kerítés túloldalán Mayo áll, lesütött, nagy barna szemekkel. Még a szövőgyár szagán is átüt ébredő nőiségének szemérmes illata. Kikönyökölök a kerítésre, és tenyeremet végighúzom az arcán. Mayo rám néz. Húsos ajkát öntudatlanul felém nyújtja, miközben a tekintete könyörög. A faluban kurvának tartják, bár még nem érintkezett férfival, ezt én jól tudom. Nem mintha az igazit várná, csak a közmegvetés emel falat közte és a férfiak közt. Nekem mindegy.

Nagyon gyorsan világosodik. Már látom a mellbimbója udvarában a csenevész, fekete szőrszálakat. Alszik. Gömbölyű mellén körbejár az ujjam. Egyre kisebb köröket ró, végül megállapodik a bimbón. Mayo álmában felhúzza a combját. Kezemet finoman a hasához vonja. Teljesen súlytalanok az érzéseim. Tiszták. Sem bántani, sem meghódítani, sem leigázni, sem felmagasztalni nem akarom. Figyelem, ahogy egy pók végigmászik a testén. Helyet keres magának. Finoman beleharap Mayo húsába, kicsöppen meleg vére. Közelről figyelem, ahogy a bőre alá petézik. Felemeli a potrohát, és elrohan. Már világos van. Tovább kell menni. Búcsúzóul beleharapok fekete hajába, megsimogatom a friss sebet, és elindulok.

Ván, miért nem nézel rám? Órák óta nem nézel rám. Mögöttem jössz. Követsz. Ha megállok, te is megállsz. Odamegyek hozzád, hogy átöleljelek, de te elrohansz.

Ván!

Rohanok utánad, vissza El Maiten felé, a vörhenyes sziklák árnyékában. Lábam alatt porzik a kő. Leesik a szandálom, mezítlábasan érkezek a borbély udvarára. A lányt pokróccal fedték be. Körülveszik a falubeliek, és a fejüket rázzák. Ott állsz te is.

Miután egy hajó átvisz Afrikába, a dzsungelben elveszítjük egymást. Menekülsz előlem, én meg hagylak elmenni. Nem élhetsz örökké az én történetembe zárva. Belázasodom, egyszerre ráz a fagy és a forróság. Lefekszem a földre, pedig a dzsungelben ez veszélyesebb, mint a hóviharban. Napokkal később ébredek egy kisvárosban, azt hiszem, valahol Kamerunban. Nemsokára megtudom, hogy a település neve: Nola. Miután felépültem, elkergetnek. Törzsi harcok folynak a környéken, népirtás szagát viszi a forró, afrikai szél. Kalasnyikovot használnak. Miután a lőszer elfogy, puskatussal ütik agyon egymást. Késekkel szúrják hasba a szomszéd falubelieket. Aztán a kisebb robbanások.

Néhány évvel később, Franciaországban, Grenoble városában találkozunk újra. Szótlanul, dacosan megyünk egymás mellett, fel, egészen a kolostorig.

Ván, honnan tudtad, hogy a kolostorba akarok eljutni? Miért nem szólsz semmit?

A rend nem fogad be. A karthauziak nagyon szigorúak, nem léphet be akárki jöttment. Pedig titkon ezt reméltem. Abban bíztam, hogy ez lesz életem végső állomása, de nem, a pater prior azt mondta: „maga itt is boldogtalan lenne, fiam”.

Tovább kell menni.

Már nincs sok hátra Magyarországig, a kis trágyadombig, ahol senki sem azért van, mert ott lenni jó. A trágyadombon egyetlen okból lehet csak az ember. A lét megszokása miatt. Ott van, mert fel sem merül benne, hogy máshol legyen.

Keszthelyen már egészen megélénkülsz, kispajtás. Újra hallani a hangod. Ugatsz, szaladsz, loholsz, aztán úgy, mint Kamerunban, egyszer csak eliszkolsz előlem. Nem ijedek meg. Biztos vagyok benne, hogy hazafelé rohansz. Felkéredzkedem egy krumpliszállító IFA teherautóra. A krumplik között zötykölődök Zsámbékig. Hajnalban érek haza. A szemem káprázik: mintha látnám Mayo kerek mellbimbójának udvarában a csenevész, fekete szőrszálakat.

Már az utcánkban vagyok, amikor ezt gondolom. Látom az iskolát, a buszt, az akácfát, gyerekek játszanak az akácfa alatt. Énekelnek. Amikor észrevesznek, bámulni kezdenek. Mi lesz most?

A kiskertkapu át van festve. Csengetek. Várom, hogy felugass, és a kapuhoz szaladj behízelgő vakkantásaiddal, de nem vagy ott. Idegenek nyitják ki a kaput. Orvost akarnak hívni. Megköszönöm, és hátat fordítok nekik. Nem gondolkozom sokat; máris indulok a Petneházy-rét felé, hátha ott vagy. Lélektelenül megyek.

Nem vagy a Petneházy-réten.

Sem Davosban.

De Malagában sem vagy.

A Filippin-szigeteken sem vagy.

A Fuji lábánál sem vagy.

Besötétedett, s anélkül, hogy észrevette volna, pontosabban anélkül, hogy bármit is észrevett volna, Zombor, ahogy a sötétség hálója körbeért körülötte, miként a pókháló szálai érnek össze, vagy a rozsdaháló egy tükörben, egyszerre eltűnt, valahol a csákvári Esterházy-kastély parkjában, amerre egy beteg kisfiú énekelt.