Négy hét az élet

Ha Hugó egyenes választ várt, hát arra várhatott az idők végezetéig. Nem, nem azt akarta mondani, hogy a pokolba vezető út hűtlenségekkel és árulásokkal van kikövezve, és azt sem, hogy a hűség hosszú távon elnyeri jutalmát, ahogyan azt Klementina gondolta még az utolsó hetekben és órákban is abban a nyomorúságos öregek otthonában. A valóság ennél jóval furfangosabb volt, a legváratlanabb pillanatokban cselezte ki az „értelem belátásait”, s olyan gyorsan változtatta alakját, hogy még a gondolat sebességével is képtelenség volt utolérni. Néha mozdulatlan víztükörnek tűnt, amely, valamiféle állandósággal hitegetve, mintha egyszer s mindenkorra rögzítette volna a dolgok visszfényét, de ha egy napon ez a víztükör meglódult, az értelemnek semmi fogódzója nem maradt. „Amit valóságnak álmodunk, Hugó, az csak lelki kényszer, hogy belekapaszkodhassunk valamibe, amikor az idő sodorni kezd. S ha a valóság csak ábránd, s az idő múlása az, amit a legtöbb joggal nevezhetünk valóságnak, akkor mi értelme van árulásról, hűtlenségről és más efféle haszontalanságokról fecsegnünk?”

Nemrégiben, de már Kati halála után, a kezébe akadt egy régi családi fénykép, amely a görögországi nyaralásukon készült, a rhodoszi tengerparton. Emlékezett a fényképre, de furcsának találta, hogy a képre olyan helyen akadt rá, ahol nem szokás fényképeket őrizni. A spájz egyik polcán, az évek óta üres befőttes üvegek mögé rejtve. Vajon mikor és hogyan került oda, s nem utolsósorban, ki és mi végett rejtette el? Józan mérlegelés alapján csakis Kati lehetett a tettes. Betegsége előrehaladtával ő szokott lapozgatni a fényképalbumokban, mintha a halála közeledtét érezve valamit keresne a múltban, valami nagyon fontosat, ami „útközben” elkallódott. Hogy talán éppen ez a kép hiányzott neki? De akkor azt mégis valaki más dugta el, Dani vagy Krisztina, ebben azonban nem volt semmi logika. Maradt hát a valószínűbb feltevés, hogy egy alkalommal, amikor az albumokat böngészte, ő csempészte ki onnan. De a kérdés, hogy miért, így is rejtély maradt. Ha rossz emlékeket idézett föl benne a kép, mért nem tépte inkább össze? Sanyi nem tartotta valószínűnek, hogy ez a fénykép rossz dolgokra emlékeztethette volna Katit, hiszen egy olyan időszakban készült, amikor a kapcsolatuk háborítatlan egyensúlyban volt, s azt már-már boldogságnak is lehetett volna nevezni, főleg a későbbi, Kati depresszióival, alkoholizmusával, végül a sokáig elhúzódó, de gyógyíthatatlan betegségével túlterhelt nehéz éveik felől nézve. Vagy éppen ezért? A fénykép sugallta idill tűnt neki álságosnak? Végül az is megfordult Sanyi fejében, hogy Kati tudatosan tervelte ki a dolgot. Hogy tudta, ő előbb vagy utóbb úgyis megtalálja a fényképet, s akkor ez majd elgondolkodtatja őt. De miről kellett volna elgondolkodnia? Ha így akart neki üzenni valamit, akkor annak az üzenetnek éppen a lényege maradt homályban. Bele kellett törődnie, hogy a magyarázatot Kati magával vitte a sírba.

Sanyi nem minden megrendülés nélkül szemlélte a képet, s olyan tüzetesen, hogy hallotta a tenger morajlását, a strand zsivaját, s egy pillanatig még a tűző nap forróságát is érezni vélte a bőrén. Kitágult körülötte az idő, hogy az illúzió teljesebb lehessen. Fürdőruhában voltak mind a négyen, a fejükön strandsapka, Krisztina vállán rózsaszín mintás törülköző. Kati mélyen hátrahajtotta a fejét, sapkája alól a haja barna függönyként ereszkedett alá a föveny sápadt homoklapjára. Mögöttük, egy kicsit távolabb, Dani nyúlánk kamaszteste emelkedett fölébük. Csípőre tett kézzel, kissé merev tartással és enyhe terpeszben vetette meg a lábát egy hegyes sziklakő tövében, s olyan öntudatosan nézett a lencsébe, ahogyan csak kamaszok tudnak nézni az életben és a szerelemben való tapasztalatlanságuktól még megkímélve. Persze a legapróbb részletekig menően minden valóságos volt a fényképen, igaz, érvényes és cáfolhatatlan akkor, egy pillanatig, de ha ez volt is a valóság, csupán a test és az anyag múlékony és romlandó valósága volt ez, amiből mostanra csak egy papírlap maradt. „Igen, Hugó, rögzített valamit egy valaha volt valóságból, de amit rögzített, abban nem volt már lélek.” Amit a fénykép mutatott neki, olyan idegen volt, mintha semmi köze sem lenne hozzá… Hogy aztán mégis fájdalom hasítson belé, amelynek rezgéshullámai átjárták az egész testét. S közben szégyenkezett, hogy ennyire nem tud uralkodni magán. Visszatette a képet az albumba, mintha azzal, hogy a kép visszakerült az eredeti helyére, a rendet is helyreállította volna magában. De a nyugtalansága továbbra sem csillapodott. Este újra elővette az albumot. Egyedül volt a lakásban, s Kati halála óta először tudatosult benne, hogy ezentúl sosem lesz másképpen, hogy az egyedüllét lesz hátralevő éveinek meghatározó létformája. A fénykép csak most kezdett elemi erővel hatni rá, úgy, hogy szinte hipnotizálta. Kényszerítette, hogy tovább lapozzon az albumban, hátra is, előre is, aztán már csak úgy összevissza, ahogy a fuldokló kapkod levegő után. Emlékezete egy olyan életnek a cserepeit bányászta elő, amelynek nem volt se íve, se fejlődésvonala, amely megtörtént vele anélkül, hogy valaha is megpróbált volna irányt szabni neki. A gondolatot, hogy nem meghalni, csupán elhullani fog, elviselhetetlennek érezte.

Apja legalább tudta hitegetni magát. Módfelett büszke volt rá, hogy mint köztiszteletben álló személy, afféle morális tótumfaktum is, aki erkölcsös életével, bátor kiállásaival, nem megalkuvó viselkedésével követésre érdemes példát mutat, megszégyenítve mindenkit, aki gyáva, megalkuvó és képmutató. Ennyire naiv lett volna? Vagy csupán következetes akart maradni egy olyan fölvett szerephez, amelynek az értelmességében a lelke mélyén ő maga sem hitt? Azon a vasárnapon, amikor az oroszok leverték a magyar forradalmat, sírt. Sanyi se azelőtt, se azután nem látta sírni, még az anyja, vagyis az ő nagyanyja temetésén sem. Csak amikor már egészen elborult az elméje, akkor látott néha könnycseppeket a szeme sarkában, mintha képzeletben valami nagyon szomorú, nagyon sivár vidéken bolyongott volna, talán éppen a siralomvölgyben, amelynek szörnyűségét egészséges tudatú ember elképzelni sem tudja, legföljebb gyatra, pufogó szavakkal körülírni. A „valóság” az volt, hogy még ugyanabban a hónapban két napra fogdába zárták, de nem azért, mert november negyedikén otthon sírva fakadt, hanem mert néhány nappal később az utcán magából kikelve hangosan szapulta az oroszokat és a „malacképű” Hruscsovot. Nyilván azt hitte, hogy egy köztiszteletben álló személy – s ki más, ha nem ilyen – ezt is megengedheti magának, mások azonban ezt nem így gondolták, és a mások voltak az erősebbek. Vagyis a valóság az volt, hogy többféle valóság is érvényben volt egyszerre, s a bölcs ember mindig tudta, hogy a sok „valóság” közül ma éppen melyik a valóságos valóság, s hogy ha történetesen hétfő van, akkor semmi esetre sem lehet péntek. Csak az ő apjával fordulhatott elő, hogy erről néha megfeledkezett. „Tudod, fiam – mondta egy ilyen alkalommal az anyja –, apád hajlamos összetéveszteni az igazságot a valósággal, és még csodálkozik is, hogy megüti a bokáját.” Ötvenhatban nem ütötte meg nagyon, a rendőrségen nem bántották, ámde kirúgták az állásából, s megint csak a derék és jámbor Bundzsák volt az, aki kihúzta a szarból. Ugyanez az ember, az apja, néhány évvel később, felülbírálva korábbi meggyőződését, annak a véleményének adott hangot, hogy a kommunisták mégsem teljesen elvetemült gazemberek, mert lám, ha lassan is, ha sokat vétkezve is, de mégiscsak felszámolják a társadalmi egyenlőtlenségeket, s még a nomád cigányokat is képesek civilizálni. A világ tehát, mondjon akárki akármit, mégiscsak jó irányban halad. Aztán nemsokára megint jöttek az oroszok, de most nem oda, hanem ide, és megmutatták Sanyi apjának, hogy hol lakik a Lenin. „Hát igen, apám nemes elképzeléseinek, előbb vagy utóbb, mindig útját állta a valóság. Az ő valósága sosem tudott összhangba jönni más, az övénél produktívabb valóságokkal.”

S ugyan miféle „valóság” volt az, amikor apja és anyja a temetőben, halottak napján, Nándi bácsit vélték a sírok között megpillantani egy nála jóval fiatalabb nő társaságában, mintha csak megzavarodott volna az idő kereke, s összezagyválta volna az évszámokat. Apja úgy megijedt a látomástól, hogy még köszönni is elfelejtett, csupán a kalapját emelte meg. Nándi bácsi pedig keresztülnézett rajta. Sanyi szülei azonban megesküdtek volna rá, hogy a botra támaszkodó öregúr nem lehet más, csakis Nándi bácsi, mert egyenesen a lánya sírja felől jött, s később mások is megerősítették, hogy a réges-rég elfeledett Nándi bácsit látták egy pávára emlékeztető fiatal nővel, aki talán a felesége lehet. Sanyi apja, felocsúdva meglepetéséből, utána szólt. A nevén szólította Nándi bácsit, de az vagy süket volt már, vagy egy másik „valóságba” költözött át, s már nem tekintette magát Nándi bácsinak, hanem valaki másnak, Ferdinándnak, vagy Julius Caesarnak, vagy az ördög tudja, kinek. Sanyi apja csak annyi kommentárt fűzött az eseményhez, hogy ez a Nándi rosszul néz ki, mint egy autóroncs, de még mindig fennhordja az orrát. Az eszébe sem jutott, hogy talán csak a test valóságát látta.

Ó igen, Klementinának mintha erről is mélyebbek lettek volna az ismeretei. Vagy inkább ősibbek, a közvetlen tapasztaláson túliak, melyeket nem rongálhatott meg sem az idő múlása, sem az érzéki benyomások oly megtévesztő felszínessége. Amikor utoljára látta, nagyon rossz állapotban volt. Pálcika vékonyra soványodott, és már nem látott. De nem valamilyen halálos kór apasztotta töpörödött öregasszonnyá, amint azt az első pillanatban gondolta. Szellemileg pedig rendben volt. Nem lehetett azt mondani, hogy haldoklik, inkább azt, hogy készült a lélek távozni belőle, de mindenféle sietség nélkül, megfontoltan és átgondoltan, ahogy az ember költözködéskor készít leltárt a személyes dolgairól, ami fölösleges, azt kidobja, s csak a legszükségesebb holmikat pakolja be a kartondobozokba. Vajon hol termett benne ez a törhetetlen lelkierő? Az utolsó találkozásukra emlékezve, Sanyi gyakran eltöprengett azon, mitől van az, hogy némely embereknél a test valósága ennyire különbözzék a lélekétől?

Klementina megkérte, hogy kísérje le a kertbe, amely tágas volt és árnyékos, mint egy kisebb, jól gondozott park. A tavasz virágba borította a gyümölcsfákat, s neki összeszorult a szíve, hogy Klementina legföljebb fény- és árnyékfoltokat érzékelhet ebből a megkapó, impresszionista festményből. A meleg, de nem perzselő délutáni napfény másokat is kicsalogatott a kertbe, öregeket, akiket már csak a gondokban és örömökben egyaránt megfogyatkozott élet egykori lendülete sodort erre a pályán kívüli helyre. „Ezt lesz majd a legnehezebb elviselni, Hugó. Azt az állapotot, amikor már túl vagy az életeden, de még innen vagy a halálodon.” Azokon az öregségtől elcsúfított arcokon se tanácstalanság, se boldogtalanság, se ijedelem nem látszott. Úgy igazából még csak a sorsukba való belenyugvás sem. Inkább talán a várakozás okozta fáradtság, hiszen senki sem tudhatta előre, milyen hosszúra nyúlik majd ez a pályán kívüli, tétlenségbe ragadt létezés, amelyet nem lehetett kártyával, sakk partikkal, tévénézéssel, délutáni szunyókálásokkal kitölteni. „Meghalni mindig szomorú, de tavasszal talán a legszomorúbb, mert a lélek ilyenkor ugyanúgy megfiatalodik, mint a természet.” Klementina most nem kérte, hogy olvasson föl neki. Keveset beszélt, s inkább csak kérdezett. Megkérdezte, hogy Katival rendben vannak-e a dolgok. Ő azt mondta, rendben. Klementina egy darabig hallgatott, aztán megszégyenítette őt. „Dehogy vannak rendben. Amióta rosszul látok, nagyon kifinomodott a hallásom. A te hangodnak pedig most nagyon hamis volt a zengése.” Majd Danira terelte a szót. „Az egy különös gyerek. Egy nem mindennapi gyerek. Nagyon vigyázz rá. Én arról a csillagról, ahová nemsokára elköltözöm, szemmel foglak tartani titeket.”

Hugónak ki kellett mennie a fürdőszobába, s csak amikor visszajött, kérdezte meg:

„Na és mit látott, főnök? Az már olyan magason van, hogy onnan még az egérlyukba is belátni. Nemde?”

Sanyi nem szerette, amikor Hugó kedélyeskedett, az valahogy nem állt jól Hugónak, egy kicsit erőltetettnek tűnt, egy kicsit pedig tolakodónak. Ilyenkor még a hanghordozása is megváltozott, fennhéjázónak, de egyben közönségesebbnek tűnt a megszokottnál, annál a jól bejáratott hamiskodó, alázatoskodó cincogásnál, amiről úgy gondolhatta (tévesen), hogy a hallgatójában bizalmat ébreszt iránta.

„Persze hogy voltak nőim. Mint minden normális embernek. Alkalmi kapcsolatok. De ennek ma már semmi jelentősége.”

„És akkor? Akkor volt jelentősége?”

„Akkor sem. Azt hiszem.”

„És akkor is azt hitte? Vagy akkor még azt hitte, van jelentősége, de aztán megváltoztatta a véleményét, mert lélekben szerzetes lett?”

Az elszemtelenedő Hugó pofátlanságára a legcélszerűbb válasznak az tűnt, hogy igen, csuhába bújt, és azóta annyi. Meg hát föl lehetne tenni ezt a kérdést Kati irányából is. És ő? Neki? Ez a kérdés azonban náluk, az ő házasságukban sosem került úgy istenigazából napirendre. Barátai és ismerősei körében akadtak szép számmal elvált férfiak és elvált nők, a Tóbiásnak csúfolt angol szakos kollégája, például, négyszer nősült, na persze ez már patologikus véglet, hacsak nem az angol nyelv különösségeiben kell keresni ennek magyarázatát. Az a sokféle igeidő egy idő után felboríthatja az ember lelki háztartását, a tucatnyi igeidő labirintusában közlekedve hamar eltévedhet a három igeidő paraszti egyszerűségében szocializálódott szellem. Mégiscsak az látszott normálisabbnak, ha egy befuccsolt házasságot követően az ember nem kísérletezett többé a dologgal, vagy legföljebb még egyszer megpróbálta, aztán ha másodszorra sem jött össze, tehetségét és energiáit más, talán hasznosabb tevékenységbe fektette, úgymint gombászás, kertészkedés, közéleti buzgalom, karitatív mozgalmak működtetése. Neki az volt a tapasztalata, hogy a második házasságok az esetek többségében tartósabbaknak bizonyultak az elsőnél, kivált, ha a pár másik fele is túlvolt már egy kiadós baleseten.

Közöttük a válás gondolata azonban egyszer sem vetődött fel. Kezdetben, házasságuk első évtizedében előadódtak féltékenységi jelenetek, de később ezek megritkultak, s amikor már tényleg lett volna ok rá, Kati meglepően gálánsan viselkedett, s ő éppen ebből jött rá, hogy nem jelenthet már sokat Kati számára, ha még azt a fáradságot sem veszi, hogy kitakarítsa őt az életéből. Az ő történetéből, amely a házasságuk utolsó és egyben legkomolyabb incidensét okozta, az igazi szenvedély éppúgy hiányzott, ahogy a fennkölt romantika, ami egyedüli mentség lehet az időskori elhülyülésre, mert visszahoz valamit a hajdani igazi romantika hevéből és ragyogásából, s ez, valljuk be, ha már elmúlt, néha mégis nagyon tud hiányozni. Bezzeg az Árpi! Röhögött is rajta, de azért irigykedett is rá. Árpi az unokatestvére volt, állatorvos egy Párkány környéki faluban, példás férj, és még ennél is példásabb családapa. Volt egy tündéri, nádszálvékony felesége (beceneve Álmoska), volt két szép lánya, mindkettőt férjhez adta a faluban, ahol a régi világ még nem múlt el egészen, s a lányok úgy mentek férjhez a választottjukhoz, hogy „férjhez adták” őket. Kati lefitymálóan mintapárnak hívta őket, mintha olyasmit akart volna mondani ezzel, hogy kedves emberek, de együgyűek. Aztán valamikor a kilencvenes évek derekán, egy tavaszi, de hideg és havazós napon fölhívta őt Árpi, hogy itt van Pozsonyban, és sürgősen beszélni szeretne vele. A megbeszélt helyen, a Tatra szálló presszójában, Árpi nem egyedül fogadta, s amikor belenézett az Árpi jobbján gubbasztó nő szemébe, rögtön tudta, hogy családi dráma közepébe csöppent. Árpi és a nő („a nevére már nem emlékszem és az arcára is csak alig-alig”) fogták egymás kezét az asztal alatt, s miközben Árpi akadozva és kuszán felvázolta a „nagy helyzetet”, amely „nehéz, de majd megoldjuk”, a nő átszellemült arccal itta a szavait. Ő akkor úgy gondolta, hogy az állatorvos esetét az özvegy trafikos nővel nem lehet másképpen, csakis triviálisnak nevezni. „Álmoska nagyon jól fogadta, de tényleg” – na persze őfelőlük nézve nem volt triviális, és hogy Álmoska hogyan fogadta, azt ő nagyon szívesen megkérdezte volna tőle, Álmoskától, de négyszemközt. Na, mindenesetre átszellemültek voltak, ha szóltak egymáshoz, szinte csak lehelték a szavakat. Úgy voltak beleágyazva a havas hétköznapi délután lapos valóságába, olyan elveszetten, tanácstalanul és árván, mint akiknek az összes iratát ellopták, de mégis boldogok, mert a legfontosabbat senki fia sem veheti el tőlük. Más szóval: nevetségesek voltak. Ez a későn jött romantika úgy lógott rajtuk, mint egy márkás, de nem az ő méretükre szabott ruha. „És az sem akármi, a szél, ami idehozta őket. Nos hát, hogy úgy mondjam, világgá menőben voltak. Bécsben akartak letelepedni, mert, ugye, egy ideje már szabad világban élünk, állatorvosokra Bécsben is szükség van, és hát Bécs az Bécs, az mégsem Párkány, s mindketten megérdemlik, hogy új életet kezdjenek.” Na már most, miért is zaklatják éppen őt? Semmi esetre sem azért, hogy beavassák valamibe, ami úgysem titok már, hanem mert az induláshoz szükségük lenne még egy kis plusz pénzre. Az a hír járja ugyanis, hogy Bécs elég drága város. A kölcsönt, természetesen, kamatostul visszaadják, ha egyenesbe jönnek a dolgok. S erre mit tett ő? Csúnyán, nagyon csúnyán elbánt velük. Először is leszögezte, hogy a dolgok nem fognak egyenesbe jönni. Soha! Ahhoz korábban kellett volna kelniük. Sőt, a dolgok csak görbülni fognak. Addig fognak görbülni, amíg egy napon visszagörbülnek Párkányba, s ők a Duna-parton immár meztelen seggel fognak gyönyörködni az esztergomi panorámában. Bécsben állatorvosból és trafikosból is van épp elég. Egy lóra három állatorvos is jut, ha ugyan nem több. Azonkívül Bécsben németül szoktak beszélni, úgy általában mindenütt, s ő készséggel elismeri, hogy ez elég undok dolog tőlük, de nehéz lesz erről a rossz szokásukról lebeszélni őket. „Ti pedig, ugye…” Továbbá igaz ugyan, hogy van egy kis félretett pénze, de ha azt odaadná nekik, már most tudja, hogy sosem látná viszont.

Ő akkor nagyon meg volt győződve arról, hogy abba az utcába, amibe a szerencsétlen Árpi betévedt, ő sosem megy be. Még akkor sem, ha az az utca egyenesen a hálószobájából nyílik. Egy-két félrelépés, az, hm, talán megengedhető. De hogy olyan legyen ő, aki mindennap ugyanazt a virágot zümmögje körül, hát azt nem! Azt már Katival is csak ritkán. Lucát sem ő választotta, hanem Luca szemelte ki őt, valami sosem tisztázott hátsó szándékkal (talán így akart Pozsonyban lakáshoz jutni?), azon a kéthetes ótátrafüredi tanfolyamon, ahol egyetemi oktatók és más tudós fejek próbálták átprogramozni az agyukat „korszerű” oktatási módszerek befogadására. A tanfolyamot követő fél évben többször is találkoztak. Luca Nyitrán lakott. Épp csak elmúlt harminc, épp csak megszabadult egy „lehetetlen, zsarnok, paranoiás buzitól”, aki férfinak is, férjnek is egyaránt B kategóriás volt, „egy busmanban több érzés van, mint abban az önző disznóban volt”, egy darabig el fog még tartani, amíg kiheveri azt a sok gyötrelmet, amit az az „állat” okozott neki, akire ő, ostoba liba, a legszebb éveit pazarolta. A kiheverést szó szerint is lehetett érteni. Együttléteik java idejét ugyanis egy bérlakás négy fala között töltötték. „Nem csaptam be magam, Hugó. Kezdettől fogva tudtam, hogy ami közöttünk van, annak semmi köze a szerelemhez. Egyszerűen, hm, csak kellemes volt. És egy darabig izgató és mámorító is. Aztán már az sem annyira.” A dolog akkor kezdett veszélyessé válni, amikor a szomszéd lakók már előre köszöntek neki a lépcsőházban. Ez azt jelentette, hogy ő ebben a házban már „itthon” volt, s ez a gondolat olyan éles ellenállást váltott ki benne, hogy kénytelen volt véget vetni a viszonyuknak. Írt egy érzelmekben és frázisokban gazdag búcsúlevelet, és többé nem ment el Lucához.

S mivel többé nem ment el Lucához, hát Luca jött el hozzá. Egyik vasárnap délután, előzetes hírverés, telefonálás, távirat, miegyéb nélkül, hogy ha már jön, akkor az robbanjon, mint a dinamit. „Utána még évekig voltak szorongásaim vasárnap délutánonként.” Ő egy régi magyar filmet nézett a nappaliban, Gózon Gyula énekelt benne, a csöngetésre Kati nyitott ajtót. Krisztina és Dani akkor már nem laktak náluk. Amikor odabentről meghallotta Luca szopránját, azonnal tudta, olyan pillanat ez az életében, mint a természetben az évszakváltás: mától rövidebbek lesznek a nappalok, majd még rövidebbek és még hidegebbek. Ki kellett mennie az előszobába, az ötödik emeletről mégsem ugorhatott ki. Persze megtehette volna azt is, annyit azonban nem ért meg a dolog. Luca ki volt piperézve, mintha esküvőre jött volna. Vagy mint egy bálanya. „Téged keresnek” – mondta Kati, tőle szokatlanul érzelemdeficites, hivatalos hangon. Nagy csönd lett, csak a tapintatlan Gózon Gyula énekelt zavartalanul tovább az idők sokmérföldnyi távolából. Levitte Lucát a lakónegyed egyetlen vasárnap is nyitva tartó éttermébe. „Rettegtem, hogy jelenetet fog rendezni.” Luca azonban más harcmodort választott. Legszúrósabb fegyvere egy mondat volt, amit többször is megismételt. „Én nem az a nő vagyok, akit csak úgy le lehet rázni.” Annyit mindenestre elért vele, hogy dupla fenekű és kétirányú bűntudatot ébresztett benne, hiszen Lucán kívül Katival is el kellett rendeznie, amit lehetetlen elrendezni. „Egész délután az óvárosban csavarogtunk. Luca nyilván azt hitte, mégis szeretem, mégsem tudok csak úgy elszakadni tőle. Holott ez a dolog egészen másról szólt. Arról, hogy nem mertem hazamenni.” De ezt meg Lucának nem merte bevallani, s akkor sem szólt erről, amikor Luca a buszállomáson könnyes szemmel elbúcsúzott tőle.

Amíg ő Lucával csatangolt történelmi utcácskákban, Kati leitta magát, mert akkor éppen az egyik ivós-depressziós korszakában volt. „Elhatároztam, hogy olyan gyöngéd leszek hozzá, mint még soha az életben.” De amikor leült mellé a kanapéra és megfogta a kezét, Kati felugrott. „Ne érj hozzám!” – kiáltotta olyan hangon, amelyben a fájdalom és a megalázottság szégyene megtöbbszörözte a gyűlöletet. „Hát… nem értem hozzá többé. Majd csak a halálos ágyán, a kórházban. Mert akkor az már egy más valóság volt neki is, nekem is. Más útravalót pedig nem állt módomban adni neki.”