Run, run, run

„Nem tudsz semmit a rockról, ha nem ismered” – olvashatjuk Sopotnik Zoltán 2009-ben megjelent, Futóalbum című könyvének fülszövegében. S ha már rockzene, akkor eszünkbe juthat, hogy egy-egy új, frissen, sikerrel elindult zenekar esetében mindig fontos szerepe van a harmadik albumnak, mely rendszerint végleg eldönti, valóban megérdemelte-e az eddigi figyelmet. Így vagyok én e szóban forgó verseskötettel kapcsolatban is.

Sopotnik első, Krokodil című könyve (2003) mind tematikájában, mind formájában az elsőkötetesekre jellemző változatossággal bírt. A második (Az őszinteség közepe, 2006) már ennél jóval egységesebb képet mutatott, a nyelvhasználat és a forma kifejezetten erősnek tűnt. Egyedül talán tematikájában (pl. a fiatal költő pályafutásának buktatói, az értelmezési hagyomány kérdései stb.) látszott kevésbé frissnek, újítónak. Mindezt viszont Sopotnik sikeresen megfejeli a harmadik kötetében, ugyanis minden szinten továbblépés figyelhető meg. A Futóalbum teljesíti mindazt, amit egy igazán kiváló verseskötettől elvárni lehet: ötletes kötetkompozíció és nyelvezet, gondosan megszerkesztett motivikus és metaforikus háló, s nem utolsó sorban igényes megjelenés (ismét dicséret illeti Hrapka Tibor munkáját).

Érdemes előbb a címet tisztázni, mivel az ott megjelölt két fő motívum (futás, album) megfelelő koherenciát biztosít a szövegek közt. A versek mind egy lakótelepi tó körül futó alak gondolatai köré szerveződnek, aki családról, életről, múltról és jelenről, elfojtott érzésekről, bűnökről és angyalokról, meg egy halott ikertestvérről elmélkedik. Ez alapján pedig három nagy fejezetre oszlanak el a versek: Futósár, Futóvér, Futókosz. A futás tehát egyfelől rekreáció, testnevelés, másfelől viszont mint léleknevelés, terápia jelenik meg. Ahogy azt a nyitóvers (rádió) második sorában („A szorongást futja itt ki magából az ember” – 11.), vagy a sár című szövegben olvashatjuk: „Kaparja a lelkét. Nem lát semmit.” (35.) A szorongás mint a szubjektum létezésének alapja, valamint annak feloldása, mindvégig fontos motívuma a kötetnek. A Futóalbum versei az emlékezés és az önmegfigyelés reflexiói, önelemzések, melyek egyik legfontosabb médiuma a nyelv („Mondatokat használni / hőmérő gyanánt” – nyár, 36.). Éppen ezért a futó számára maga a telep vagy a tó sem pusztán fizikai helyek, hanem az önmegértés alakzatai is: „A tó visszafelé is tükör” (tél, 45.); „a tóban van egy másik lakótelep / […] mindenkinek megvan a maga / fuldokló-párja” (tükör, 89.). A tó mélyéről pedig fokozatosan emelkednek ki egy családi tragédia, s egy elvesztett ikertestvér nyomasztó emlékképei („Az ikertestvérére gondol. / Hogy kivág a napjaiból egy szeletet a hiánya” – nap, 54.). A futó számára a megszólalás lehetőségét, gesztusát mindvégig a halott ikertestvér alakja uralja. Az elvesztett Másik egyszerre a megszólított és a beszéd, a szubjektum megkonstruálásának lehetőségfeltétele: „Testvére hangját hallja a / fejében. Valahogy nem áll / össze emberi nyelvvé. Mégis / jobban érti, mint bármi / mást.” (kép, 68.) Az ikertestvér alakja tehát végig ott kísért a kötetben, vissza-visszajár, s nem véletlen, hogy a záróvers (más) is az ő visszatérése utáni vágy kifejeződésével zárul. A hiányból fakadó beszédnek pedig tökéletesen megfelelnek a versek formai jellemzői. Sopotnik ezúttal nem a mondatok terjengősségére helyezte a hangsúlyt, hanem visszafejti azokat, s elemeire bontja. Gyakoriak a rövid, hiányos vagy tagolatlan mondatok sorátlépésekkel kiegészülve. Ezek egyszerre fokozzák a futás monotonitását, állandóságát, de a futás közbeni zihálás feszült ritmusát is hozzáadják a versek alaphangulatához. A szintaktikai törések hatására viszont a nyelv és a nyelvi elemek felszabadulnak, az olvasó pedig csak az egyes részek elemezésével válhat a „terápia” részévé (vö. „Nem akar nyitott mondatokat, / de titkokkal lezártakat igen” – tűz, 101.).

Az emlékezés másik médiuma viszont a fotográfia, melyre a kötetcím másik tagja (annak elértésével) is utal. A versek egybegyűjtött jelenetek sorozatai, pillanatképek az életből, akár egy családi fotóalbum. (S ebből a szempontból emlékeztet Schein Gábor [retus] című könyvére). Szerencsés, hogy minden kézenfekvősége ellenére sincs túlfuttatva ez a metaforika. Bár számos esetben találhatunk fény-árnyék játékot (város), a fényképezésre, fényképészeti eljárásokra tett utalások mindössze néhány versben (pl. év, dédi, kép) jelennek meg. Így lesz a fénykép előhívása az emlékek felidézésének, a lélekmérés metaforája a nyár című versben: „Lüktetni kéne […] / Talán. Hiába. Érzelmeket fotózni. / Bezárkózni egy távoli sötétkamrába. // Talán. Fel kéne nőni a nyárhoz. / Előhívni mindent, kivinni a tóra.” (36.)

Sopotnik versei azonban nemcsak az egyén önboncolgatása a családi emlékeken, traumákon keresztül, hanem egy emberi közösség, illetve a metafizikai lét(ezés) és a bűnbeesés filozofikus újragondolása is a lakótelep hétköznapi, profán miliőjében (ld. a nyitóversben: „És a feltámadásra gondol: / na, nem a nagyra, csak az övére” – 11.). A futó körkörös mozgásában ugyanis feltárul a lakótelep mitológiája. A futó istenek jeleit fedezi fel a tó körüli nádasban (mítosz), a tófenéken pedig az emberek elhullajtott tárgyait, emlékeit számba vevő „állítólag a második bukott” Angyal lakik: „Kapcsolgat egy szellem / a tófenéken. Romlott tárgyakat simogat” (hang, 16.; tárgy, hívás). Az Angyal – aki hol a démon, ördög, szárnyas lény mitologikus, hol meg a felnőtt lélek, az emberi lelkiismeret allegorikus alakjában jelenik meg – ugyanakkor az elvesztett Iker (ellen)párja is, aki szintén alakítja a beszédet és az identifikációt. A két metaforika össze is ér egy pillanatra az isten című vers kezdetében: „A templomi félhomályban az / ikertestvérét látja az egyik / angyalfigura helyén” (67.). Ugyanígy találkozik egyébként többször is a családi és a mitologikus szint, a világítótorony (bácsi) és bábeli toronyépítés (tárgy) motívuma a kötetben. A lakók számára a tó a kezdet és a vég, a családfaállítás (alap) és a koporsó vízbe eresztésének (átok) rituális színhelye. A tó nemcsak az önmegértés alakzata, hanem az elfojtott, vagy elfojtandó, egyéni és kollektív emlékek szimbolikus kifejeződése is: „Vesztes tárgyakat dobálnak a tóba. / Hordják, amit nem lehet / elbírniuk. Mert embernek túl sok.” (tárgy, 38.) Ezek a mitologikus elemek tehát szintén erős koherenciát biztosítanak a kötetnek. Erre a legjobb példa a könyv vége felé található egész című vers, melyben legalább négy korábbi szöveg (alap, cirkusz, állat, bűn) motívumai visszhangzanak.

A Telep-csoport működése és feloszlása körül lezajlott vitákra visszagondolva szinte biztos, hogy mostanság a külön utakra lépett tagokra nagyobb teher, elvárás hárul bizonyos kritikusok részéről. Ha bárki kételkedett eddig, akkor Sopotnik könyve után biztos nem fanyaloghat, kiválóan sikerült a megmérettetés, mely állandó újraolvasást követel. A Futóalbum 2009 egyik legerősebb kortárs fiatal lírakötete. Akár platinalemez is lehetne.