Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. december – Opera / (búcsú)galopp

(búcsú)galopp

tétova utószinkron

8.

                 

igen az út melyet oly látványosan használ minden korok hermeneutikája az elindulásnak vélt

fura bája az úrhoz érés teleológiája vagy az eltévelyedés melyből egyaránt szippant ágaskodó

templomok hűvös magánya és az összekuszált új századok mivel a káprázatos technikákban

már nincsen ott a megfoghatatlan szellem képzeletbeli ujja s nem is kell ahhoz roppant erős

mikroszkóp vagy a végtelen tér űrhajókat pólyázó csillogó azúrja hogy megértsd az egyszerű

tárgyaknak is sugárzik megfejthetetlen misztikája s olcsó porhintés ha mindennek a szentség

lesz az ára s csüng rajtad örökké a bizonyosság túlsó partra tolt magánya miközben naponta

bicsaklik benned az egész lét logikája melyben nincsenek reciprokok visszaszorozva hevült

élményeid a genezis már nincsen ott minden nyitott és mulandó néha még egy-két leszakadt

ágba belekapaszkodik az emlékezet de már homályos ami a lelkek mélyén odalent a tétova

túlélőnek feldereng az álom opálos határán mivel az araszolgató zavart kamaszkor magaslata

sem valami kiküzdött márvány melyre véshetnéd a bölcsességeket mégis életre szólóan talán

a legszebb egyveleg a sutaként remegő párzás násza mely legszebb pillanataiban meghívja

egy csalfa találkozásra az önértelmezés szempontjait is még szűziesen mikor a kalandra vágyó

még nem nagyít vágyai sincsenek alattomos moralizálásba beletekerve s nyiladozva az elme

az érdeknélküliséget friss históriáival felgyöngyözi s a kudarcokban legtöbbször a csalódás

sem érdemi suta mozdulásokkal magyarázható s ha már ismerted volna légiesülne a kis kató

kisimulna az olcsó szoknyák ránca te pedig az első hosszú nadrágban matatva igazítanád el

a következő éjszakára a váratlan feszültséget azt pedig végképp nem érted miként kezdődött

meg benned az ének akadozva másokat citálva hol botlott szövegükbe az árva sejtés a szűnni

nem akaró bágyadt felejtés elleni diszkrét roham hogy te is – mert bár az élmény már régen

odavan de rögzítendő mint a nagy nyárfásokkal kerített temető valahogy túlélni e létből is

az aprócska csodát nem kutatva még mi van odaát csak úgy ösztönösen aláágyazni a végnek

hol ki tudja kik zenélnek de az osztálynévsorból ki nem maradsz lökdös előbbre e szent akarat

s mivel a teremtés ősi kényszeréből még nem jut másra ráhevülsz valamilyen kis szánalmas

versírásra családiasan adod körbe a kockás papírt s akad-e szülő ki ekkor pikírt ha megejtőn

kusza sorokban viszed a hírt hogy jól érzed magad ebben az összekapaszkodó kis családban

többnyire haza is igyekszel ha hazavárnak még mindig odabújósan anyás vagy s apád olcsó

hivatali aktatáskája már az utca végétől tekintélyesen leng ha kimért mozgásával lengeti a jó

öreg bár sosem tudtam mi van benne mikor a zsíros kenyeres tízórait már megette a léthez

ugyanis nem léteztek más eszközei akár csak nekem iskolába ügetve a gyűrött füzetek közé

szintén odatuszkolt zöldpaprikás reggeli melynek illata még mindig orromban fészkel aztán

olykor elmerengek e posztmodern bukdácsolásban mit kezdek én ezzel az egésszel hiszen jó

emlékeim többségét utódaimban már átlengi a blama a harmóniának és a szűk tisztességnek

vonzáskörünkben nincsen diadala s az utókor rezignált mesékre se vágyik nem erőltetem én

sem lennék hűséges mindhalálig ha nyikorogva többször megfordulna velem a sors legfeljebb

az ifjúság méla vigaszát keresném valahol kihalt tanúk kihűlt lábnyomát kutatva onnan nézve

elárvulva és elhagyatva mivel a dolgoknak megszűnt érzelmi visszacsatolása bizonyos vak

övezetekben vacogsz lezárva és hibernálva csak fáradt szemeid jönnek át a jégtömbök mögül

uraim íme a megélt nézésem de csoda-e ha a mélyhűtött tekintetre senki nem hevül akkor tájt

a zengemények azért már kezdtek kicsúszni a küszöbön innen pattanásos kamaszlányok néha

fönnakadtak egy-két otromba rímen melyek versenyt futhatnának ma a sok dekonstrukcióban

ettől is az a félkész elméleti feneség bennem ha az írótársak egészséges önbizalommal eléggé

töredezve dalolnak nem bizonyos hogy a holnap visszaköhög nekik most aztán e modorban

vagy a félérettség élvezkedik vagy az útkeresésben alaposan elkopott géza bácsi ki nagyon is

lentről indult de mintha öregségére már értené miként gyöngyöződik művé a vers-egész más

kérdés benne a formálásnak maradt-e égi mása vagy ráhangolódunk néhány közhelyesen szép

antológiára netán nem is mindig magyarul oly időket élünk mikor már e kényes övezetekben

is egyre inkább a rafinált szervezés lendülete lesz az úr s a megszülető költemények mitikus

sajkaként himbálóznak egyet a teremtés tengerén mielőtt örvénybe jutnak szöszögtünk ismét

az elnémult halottnak ha írásunkat papírba becsomagoljuk de már lassan elektronikus kódunk

segítené át töppedt vízióinkat a túlsó partra s a bonyolult technikai áttételeken az ember már

nem is sejti hogy úgy akarta szövege erőterébe terelni a jambust vagy csak a kalimpálás üteme

kitérítette míg zúgott mögötte a fémkorpusz beste teste előlihegve a masinás erőt hisz nélküle

aligha színeződne művészivé a sápadt délelőtt mint ahogy valamikor a gyűrött kockás füzeten

félszegen felsejlett az első szerelem elfedve a megformálás csalfa derűjét s nem létezett benne

fontos csak a te meg én a párok vadromantikus viszonyulása mennyivel tisztátalanabb ma ez

a mesterséges álcákba zárt szövegalakítás kétes magánya a kancsal rutin a szókövek flegma

görgetése és kalapálása hogy valami rejtelmes sugallat kijöjjön kezed alól itt már a magadra

húzott élmény egyre ritkábban dalol s pimaszul ez kezdi megágyazni minőségedet hiába vagy

érzelmileg belül egy vert sereg hűvös tekintettel jobban dőlnek a sikerek s ezt a kíméletlen

távolságtartást dolgaiddal lassan megszokod micsoda vétlen cinizmus kezd dalmahodni majd

e romokon s milyen kellemes még az időalagútban róni a kamaszkor ártatlanul szakadozott

köreit mikor az ifjúsági futó fulladozik bár de minden fordulónál felnyerít mert taszigálja bő

életenergiája előre s noha nem jut fel soha a hegytetőre ziháló mellekkel mindig önmaga nem

kell még a versírás diadala s a belőle kilúgozott siker a mű a sorok ügyetlen koccanásaival éri

el a szent alázatot s a szűk körben megszokott nyugalmat mert előbb-utóbb úgyis belehallgat

valaki barát egyetlen repedt tükör is visszahozza a belső vágyak riadt dallamát s csöndesen

rábólint a szövegre ha már maszatoltál vele be is zárul ezzel a jelzéssel a kapcsolatok kényes

rendszere mint a viháncolás korának különös epizódja talán meg sem marad belőle semmi ha

a későbbiekben nem veri fel számat a modoros nóta csak úgy munkahelyi ártalomként azt sem

sejtve mennyi az elég belevágtunk a nagy kalandba nem észlelve benne mennyi a halandzsa