Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. február / Az égő zsiráf

Az égő zsiráf

Hogy így megérteni. Mérnökszülők gyereke, játékból tologathatja a logarlécet, olvassa az elfújta a szelet, a sas útját, nem használ, a végén könnyezik, egymáséi lettek, a lány meg a fiú, a nő meg a férfi, meghal, akinek meg kell, egyszerű.

Egy teljesen szimpla magyar mondatba egyszer csak bebiggyesztik a szépszájú művelt kiscsajok, így. Először feleslegesnek tűnik, aztán én is használom, így. Mondom a mondatot, nem akarok megfelelni nekik, de mégiscsak elkezdek így énekelni, beillesztem egy váratlan helyre, így, így jól megnyomva, hogy a másik értse, közülük való vagyok. Így, mondom, akaratlanul, szeretnék hasonlítani, hogy beleférjek az ő rendszerükbe. Meg akarok felelni. Az emil már altmodisch. Szkájpoljunk, mondják.

Ezerkilencszázhatvannégyben kaptuk a telefont, nagyanyám kőrisfa virágállványán helyezték el a szüleim az előszobában. Kerek tetejére illesztették a négy kis gumitalpas fekete készüléket. Csak óvatosan lehetett tárcsázni, nehogy lebillenjen. A tárcsahangra várni kellett. Sokszor sokáig.

***

A türelem. Az tényleg rohadtul hiányzik. Anyám azt mondja, várjam meg, amíg eljön az igazi, a nagy szerelem, körömmel piszkálgatom a polítúrt a nagy barna ebédlőasztalon, úgy hallgatom, a lakk felpöndörödik, könnyen lejön. Anyám rám szól, ne tegyem tönkre, tehát nem piszkálom tovább és várok

amíg tényleg eljön. Magas, kék szemű fiú szemez velem a Palatinuson, a barátjával van, én meg egyedül. Illegetem a kis bikinimet, elfordulok, jól nevelt úrilány, végül engedem, hogy hazakísérjen. Egy évig azt hittem, ő az igazi, órákat csókolózunk a kapu alatt. Rátapadtam, mint a folyondár, halálra rémisztettem.

***

Megszületsz, azaz megfogansz, kialakulnak az érzékszerveid, és máris özönlenek az információk. Pontok a térben, a definiálatlan térben. Mikor kezd el zavarni a káosz? Mikor próbálod először rendezni? Miért kell rendezni?

Ez is megosztó kategória: rendezni vagy nem? Miért jobb, ha rendezve van? Azért csak elkezdi rendezgetni, ez a mama, ez az enyém, ez a tiéd, ez a labda. Az egyik gurul, a másik meg van. Felállítgatja a maga koordinátarendszerét.

(*) Vannak a pontok, hozzá kitalálsz egy kényelmes kis koordinátarendszert. Jön egy újabb információ, no pont, hogy oda illik, beteszi. Ha egyszerű, jó. Ha nem illik bele az istennek sem, akkor is beszuszakolja. Bele kell férnie. Jó, csúsztat egy kicsit a koordinátákon. Így már beleillik. Van hibahatár. Tűréshatár.

én határozom meg. Akármekkorára vehetem, lehet egy tetszőlegesen kicsi epszilon, vagy nagyobb. Meg még nagyobb. Aztán mégsem, már nem fér be. Abból a sok millióból, abból a sok százból. Abból a sokból. Tuszkolom, tuszkolom, nem megy. Ez már tényleg nem fér be. Eljött a pont. Nem különbözik a többi deviáns ponttól, pont olyan, mint az eddigiek, eltér, nem jobban, mint a többi. De most már tényleg sok az eltérés, a pontokat nem hagyhatom figyelmen kívül. Ha nem fér bele, akkor a rendszer nem jó. Rendben, választok egy másikat. Másik koordinátarendszer kell, kezdődik elölről, vannak a pontok, az információk, az adatok, ahogy tetszik. Felállítom, örülök, minden pont a helyén. Megoldottam, nyugalom. Most (*)-tól újra. Iteráció, vagy da capo sin’al fine, ki melyik nyelvet beszéli.

***

Kategóriák. Az ember vagy vadász, vagy férj. Vadász, vagy feleség. Az ember vagy simlis (hazudós), vagy nem (őszinte). Ezek típusok, embertípusok. Nézzük a kombinációkat. Ha az ember vadász és hazudós, az rendben is van. Ebből nem lehet baj, hajtja a vadat, otthon meg azt mondja a feleségének, vagy a férjének, amit akar. Nem zavarja, mert hazudós is. Van-e őszinte vadász? Hazamegy, azt mondja, szivikém, mekkora bakot lőttem.

Van, de nem jó. Vagy kell hozzá egy megfelelő szexuális perverzióval ellátott társ. Pont az jó neki, ha megcsalta. Pont most volt neki jó. Elélvezett, bele az arcába. Vagy más. Ő meg otthon, na jó, nem mondom, hogy otthon szív, felesleges. Lehet, hogy tök jól érzi magát, egy jó könyv, vagy egy sertéscsülök társaságában. Erre hazajön, és őszinte. Hibás párosítás.

***

Vannak ezek a fuzzy halmazok. Ha nem tartozik hozzá egy elem, azt biztosan tudni. Tehát, könnyű eldönteni, valaki nő-e vagy férfi. Vagy nem is jó a példa, de képzelj valami hasonlót, amit tényleg el lehet dönteni. Ég a villany, vagy nem ég. Fekete doboz. Erről szólna a halmazelmélet. Hogy valami eleme-e valaminek vagy sem, és azt el lehet dönteni. Ha eldőlt, hogy eleme, akkor kiderül, mármint a fuzzy halmazelméletben, hogy nem mindegy, mennyire, hozzá van rendelve egy mérték, nullától egyig, hogy mennyire eleme. Ha egy, akkor teljesen. Eleme. Ha egynél kisebb pozitív szám, például nullaegész-hetvenháromszázad, akkor pont annyira eleme. Érted?

***

Ha egy ember nullaegész-hetvenháromszázadnyira vadász és nullaegész-huszonhétszázadnyira férj vagy ne adj isten feleség, akkor nulla és egy között melyik az a szám, ami optimalizálná az őszinteség fokát? Amikor még pont jól érzi magát.

***

És az időskálát még nem vettük figyelembe. Egy újabb változó. Szerencsére állítólag lineárisan halad, ez megkönnyíti a feladatot, hogy bevegyük a kiválasztott rendszerbe. Normális esetben a vadásztényező, vagy ha tetszik, a vadászegyüttható, az idő múlásával szigorúan monoton csökken. Egyszerű logikai következtetés, sajnos a számos gyakorlati ellenpélda megzavarja a felállított lemmát. Tehát valószínűleg nem csökken szigorúan monoton.

***

Megint kellene egy új rendszer, túl sok a változó, szerencsére n-ig mehetünk.

***

Egy őszinte vadász szenvedései lehetne az egyik dimenzió, vagy egy érzelmi fogyatékos hódításai, vagy egy genetikai kód, hogy olyan vagyok (akarok lenni), mint apám? Máshogy dobog egy férfi szíve, ha az erdőbe lép, vagy csak éjfél felé, amikor tisztul már a terep, egyszerűen lemegy a Vén Diákba? Vagy én is ugyanazt a lüktetést érzem, belépek, rendelek egy vodkatonikot, ismerősként üdvözlöm az ismerősöket, és egy gyors villanással körülnézve már tudom, hogy ki az aznap esti zsákmány? Megkefélem, ha akarom, ha leszopom, ő a kiszolgáltatott. Marasztalhatom, vagy elküldöm, aztán egy jót alszom reggelig. Délben a fodrásznőmnek vidáman mesélem a részleteket, kár, hogy a nevét elfelejtettem megkérdezni. Vagy mondta, de elfelejtettem. Nyúlánk, fiatal horpaszára emlékszem, talán még egyszer összefutunk. A bordák és a csípő közötti rész, erre például jól lehet emlékezni, a sovány, fiatalka, sportos, öreg, de izmos vagy megereszkedett, hájas is lehet, persze nem ez a lényeg, de pont odavezet. Még viccesebb is, ha egy öregedő hasfalon lecsúszva egy impozáns hímvesszőre tapintasz.

***

A vadászok a megfelelő áldozatot keresik. Legyen feszes, rugalmas, friss a húsa, amíg a foguk el nem roppantja a csontjait. Aztán ernyedjen el, széttépni könnyű legyen, ami kell belőle, elviszik, a hulladék, a belek, a csontok ott maradnak. Szél fúj, a homok betemeti. A következő sarkon meg ott a következő gazella.

***

Tükörbe néz, tegnap még gazella volt, ott a homlokán az a bájos három fekete folt. Most lóg a bőre, szemhéja lusta, milyen állat ez, kérdi, miközben mind a négy lábát húzza. Vadász már nem űzi, otthon olvasgat, meg legelészik, úgy csinál, mintha filozofikusan szemlélné odakünn a párbajt. Pfúj, ezt már ismerem, mondja a telefonba, így volt mind a háromszázharminchárom esetben, csak elestem, és megadtam magam, vagy ráugrottam, ahogy a helyzet megkívánta.

***

Az sem egyszerű lépés, ha mi döntjük el, hogy a rendszerből kiszállunk. Ha meg nem, kapaszkodunk a körhinta láncaiba, küzdünk a hányingerrel, de elfogadhatatlan, hogy a biztonsági öv elengedett az ölelésből, a gravitáció ellenségként ránt magához. A zuhanás egyáltalán nem kellemes, bár épp ma mondta egy ejtőernyős a tévékettőn, hogy a szabadság érzése fenséges. Szabad és esés.

***

Ha a férj/feleség nem örül. Mert ő ugyanis csak nullaegész-huszonhétszázaléknyilag férj/feleség, vagy épp ellenkezőleg nullaegész-hetvenháromszázalékig az. A többi része vadász, egyáltalán nem örül, ha a vad átcseszi. Átbassza. Megeszi. Kibaszik vele. Átvágja. Hazudik a pofájába. A vad. Az ő zsákmánya. Elejtette. El lehet-e ejteni egy vadat nullaegész-huszonhétszázalékig vagy nullaegész-hatvanháromszázalékig. Hogy csak a fél bele lóg ki? Hogy csak leszopta, de nem feküdt le neki? Vagy csak leszopatta magát? Hogy sosem csókolta szájon? Vagy igen, de csak mértékkel? És közben őrá gondolt? Vagy közben arra, hogy mindjárt lejár a parkolócédulája? Vagy arra a hájasfenekű fodrásznőre, aki nem megy ki a fejéből, mióta lehajolt a leejtett kefét fölvenni a földről? Mértékkel? És közben rengett?

***

Valami táblázatot csinálni, ki melyik kategóriába tartozik, hány áldozattól számít vadásznak a vizsgált alany, vagy hogy az elmúlt évben hányszor verte át a párját. Nem mindegy, mi célból, hogy a haverokkal ment sörözni, a játékautomatát tömte a be nem vallott százezer forint célprémiumból vagy a titkárnőjébe nyomta ugyanazt? A nagymellű Rózsika, szegény. A mechanikus írógépekre nem nagyon lehetett felültetni a nőt, ez inkább csak az írói fantázia szüleménye. Valószínűleg odébb tolták, vagy volt ott más íróasztal is. Az egyetlen nő, aki név szerint van megemlítve.

***

Mi is az édesanyja keresztneve, gondolkodom. Lehet, hogy Edit, csak nem emlékszem. Mindig nagyon irigyeltem az Edit nevű nőket, valahogy jól bánnak a férfiakkal. Meg szép a szemöldökük. Nem kell csipesszel szedni, természetesen ívelt, hibátlan, a legjobb, ha középen összeér. Vagy majdnem. Editnek hívják, a kisfia mellette marad, finom meleg puszit ad minden este. Évről évre hosszabb karjával átöleli, kicsi vagy, mama, mondja, mint egy játékmackó. Veled alszom, te vagy a macikám. A negyvenötös lábát átveti a combján, nem szól, hogy nehéz a súly, örül, nem nehézkedett a testére férfi már emberemlékezet óta. Persze nem enged az asszociációnak, a fiam, férfi, nonszensz, mielőtt alakot öltene a gondolat, már lealkudta magában. A vágyat is.

***

Vágy, ami van. Kívánság. Kívánós, mind egy várandós asszony. Kovászos uborka, pacalpörkölt, mákos tészta, ritkás mellszőrzet, hosszú hajtincsek. Kísértés. Az a kategória. Hogy ellen tud-e állni, vagy nem tud ellenállni. Vagy akar-e egyáltalán bárminek ellenállni. Zavarja-e, hogy a másik közben mit gondol. Tud-e egyáltalán a létezéséről. Tud-e arról, hogy a másik, mondjuk a férj vagy éppen a feleség szülői értekezleten ül, bólogat, igen, tanár úr, igen, a gyerek tiszta apja, sőt anyja, hát a szorgalom, ott bizony vannak még hibák, de igyekezni fogunk, mondja, miközben a férje, vagy mije is van neki, éppen a kölcsönlakás előre kikészített lepedőjén élvez el. Meg van beszélve, hogy ki mossa ki, haza persze nem viheti, majd a jó barát, aki a pecóját kölcsönadta, bedobja a mosógépbe, semmi. Legközelebb meg nem lesz legfeljebb kivasalva. Megjegyzik, a rózsaszín az, a haver külön félreteszi. Jövő héten megint összegyűrik, vagy mással, mindegy, a képek mennek, szép szőke, kis puha száj, macsó borostás barom, nem érti egy poénodat sem, de nem is beszélgetni jött, az ágyban teljesít, mindenki mondja, hogy a szexuális potenciálja átlagon felüli. Egy szót sem ért belőle, de boldogan elhiszi. Azt hiszi, dicséret.

***

Számozni kell őket. Nem azért, mert jelentéktelenek. Lehet köztük csillagász, atomtudós vagy híres színész. És nem azért kell számozni, mert megsértődhetnek. Így is megsértődnek, mind azt hiszi, hogy róla szól. Róla szól az a legfontosabb rész, tulajdonképpen büszke rá. A többit nem olvassa el. Nem tudja, hogy nem a diszkréció miatt kapta azt a két- vagy háromjegyű számot. Hanem mert egyszerűen nem emlékszik a nevére. Nem tudja, hogy Gizi volt vagy Judit, a pihékre emlékszik a tarkóján, a vihogására, ahogy csiklandósan belecsókolt. Gyereket akart tőle, egész éjszaka biztos volt benne, hogy megkéri a kezét, reggel együtt mentek le reggeliért a közértbe, mintha egy méterrel járna a föld felett. Egymás kezét fogva válogatnak a sajtok között, amikor mögöttük felsír egy gyerek. Hátranéz, a kisfiú arca püffedt a bőgéstől, a nyúlós kiflidarab félig rágva lóg ki a szájából, az anyja rángatja, hallgass már. Ő meg azt mondja, bocs, Gizikém vagy Jucus, most nézem, mennyi az idő, konzultációm kezdődik tízkor, majd hívlak, mondja. Majd hívlak, mondja a másiknak is, akit hetekig hajtott, megőrült érte, aztán valahogy elment tőle a kedve, amikor még éjfél után is a férje sikereiről magyarázott két numera között. A nevére már nem kell emlékeznie, kap egy számot, mehet.

***

Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy megpróbálja megérteni, hogy megy ez az egész. Ebben segíthet a rendszerezés, ezért kell a számozás. Megszámozza, elhelyezi, leporolja, elrendezi, beleteszi a megfelelő fiókba, rátolja, kész. Ha minden fiók betolva, lehet meghalni. De nem akar. Nem akarja megérteni, nem tudja megérteni. Tehát nem ez különbözteti meg az állattól. Néha nem is különbözik. Néha meg jó lenne, ha nem kellene különbözni. Nem szeret különbözni, jó egyformának lenni.

***

Ünnepély, középiskolás osztály az Új Köztemetőben. Az eső szemerkél, megy a műsor, a megemlékezés, fegyelmezett csapat, csak néhányan esemeseznek remélve, hogy a tanárok nem figyelnek rájuk. Nem kellett egyenruhát venni, mégsem tudom megkülönböztetni őket, hajuk kiegyenesítve lóg a szemükbe, farmerjuk csípő alatt, a mártírok meg lennének lepve, ha látnák az őszi hidegben a gatya alól kilógó tanga csíkját, fölötte tetkó, hátközépen véget érő bőrdzseki. Az igazgató azt mondja, a tetoválást már nem lehet tiltani, de a pirszing még tilos.

***

Nem értelek, mondja, és tényleg nem ért. Pedig már számod is van, mondja, mégsem akarsz sehogy a helyedre találni. Dominó vagy, de nem tetszik a hátadon a pötty, kevés vagy sok, van, akinek egy sincs. Dőlés. Megdőlés. Lebuktál, mondom, bukta. Azt gondolom, a vicc majd elüti.

***

Nem csoda, mondom, hogy oda ütsz, ahol a legjobban fáj. Szaktudás, hiába, jó kiképzést kaptál, tudod, hova kell. Ezt a gyenge poént mondom a szemedbe, nem érted, gondolom önelégülten, hülye. Vagy érti, de úgy csinál, mintha nem. Nem tudom, mikor hazudik. Hogy csak azért hazudik-e, hogy fájjon. Vagy csak szórakozásból üt. Nem akar bántani senkit, mondja, a tömeget kell megóvni saját magától. Elhiszem. Engem is meg kell óvni saját magamtól.

***

Testtömegindex.

***

A test előjön mértanórán, valami, ami háromdimenziós – még akkor csak azt tanultam –, előjön biológiaórán is, alig várta az osztály, hogy nyolcadikban az emberhez érjünk. Aztán csak az axonok és dendritek, nem erre gondoltunk, pont nem erre. Végül a padtársam ér hozzám, persze nem órán, akkor szigorúan a padba vésett csík választja el még a tanszereinket is. Közösen véstük a fába, a tanárok elől takartuk. Nem ültettek szét, nem beszélgettünk, nem zavartuk az órát. A tánciskolában ő a partnerem, kezét bénán a derekamra helyezi, Janka néni csattogtat a csattogtatójával, jobbra, jobbra, fordul, balra, mondja. Az új vajszínű magas sarkúban vagyok, a tánciskola miatt kaptam a nagymamámtól. Töri a sarkamat, nem számít, jobbra, jobbra, fordul balra. Kerekes Pisti a partnerem, az a dolga, hogy ha meglátja, hogy egy idegen fiú indul felém, rohanjon oda, és kérjen föl előtte. Ez majdnem mindig sikerül. Ha mégsem, nézem a fiú állát, aki a másik iskolába jár, nyolcadikos. Fogja a derekamat, a dzsörzéruhán át érzem, izzad a tenyere. Nagy keze van. Jobbra, jobbra, fordul, balra. Van az állán egy szemölcs, vagy anyajegy, barna. Nem nézek a szemébe, jóval magasabb, tekintetemet makacsul a szemölcsre szegezem. A számnak vége, Kerekes Pisti rohan, hogy lekérjen. Sikerül, jobbra, jobbra, fordul, balra. Megint töri.

***

Párizs, Harry’s Bar, üres asztalok, senki nem ül le, ez egy amerikai bár, a vendégek a pult körül tolonganak. A második sorból előbb-utóbb bekerülsz a belső körbe. A jobb karomat én is feltolom a bárpultra, könyöklésre pont jó magasság, nehezen fészkelem be magam, szemben a barátaim, ők bal felől támaszkodnak. Közelről látjuk egymást, izzadt arcok, kicsit megcsúszott smink. Gizivel egy kétszemélyes koktélt kérünk, kék lagúna, extra széles pohár, curacao-tengerben két narancskarika úszik, középen döfi át őket a szívószál, együtt iszunk, bugyogtatjuk is, mint a kisgyerekek. Egyre közelebb szorulok a mögöttem állóhoz, harsányan kiabál a barátaival, németek, persze, hochdeutchot beszélnek, elkapok egy-két szót. Ha itt vagy, ki kell próbálnod a Bloody Maryt, 1921-ben találta fel a híres bártender, Pete Petiot. Egy shakerbe vagy egyenesen egy nagy pohárba jég, hat csepp Worcester szósz, három csepp Tabasco, csipet só, csipet bors, fél citrom leve, két uncia vodka, feltölteni a poharat a legjobb minőségű paradicsomlével, és rá szigorúan semmi más, semmi rázás. A mögöttem álló is bladimérizik, a hátunk egyre jobban összeszorul, ahogy nő a tömeg. Véletlen, vagy mégsem? A hátával simogatja a hátamat. Aztán a kezével is. Hátranyúlok, az ujjaink összekulcsolódnak, igyekszünk felmérni egymás testét, háta rugalmas, feneke izmos. A cipőből kihúzom a ballábam, töri a sarkamat, a lábszárát simogatom a talpammal. Szövetnadrágban van, üzletember lehet, nem farmeros turista. Tartja a játékszabályokat, ő se néz hátra, nem tudja, ki lehetek, később az ágyban kérdezi meg, where are you from.

***

Mi a több, két uncia vagy egy feles?