Lényegi magány

Bámulatos, ahogyan derék könyvkiadók, jelen esetben a Kalligram, szorgalmas szerkesztők, illetve kitűnő fordítók, jelen esetben mindkét minőségben Bende József, egyszerűen semmibe veszik, a legkisebb figyelemre sem méltatják, ignorálják a legkomolyabban megfontolt szerzői szándékot, mit mondjak, tesznek rá. De így van ez jól. Hiába mondja a most megjelent kötet szerzője, Maurice Blanchot, itt is, ebben a kötetben, éppen a 16. oldalon, hogy „Ismeretlenségben akarok élni”, az olvasó egészen különleges szerencséjére ez nem fog neki sikerülni. Az 1907-es születésű Blanchot, akinek majdnem 100 évre nyúlt élete nem volt elég hosszú egy önálló kötet magyarra fordításához, eddig talán úgymond egy „fiatal író” keserű, de reményteljes életét élte ebben a hazában, ami alatt egyszerűen azt értem, hogy nem nagyon kutatták, elemezték és olvasták. De a dolgok mégis szerencsés fordulatot vettek, és a sokatmondó Halálos ítélet után immáron a második elbeszélést olvashatjuk magyarul. A kitűnő Mikor eljön az időt avagy Au moment voulu-t. Ha az én szavazatom is számít, akkor megjegyezném, hogy a cím fordítása jónak találtatik, és csak azért szentelek egy mondatot ennek a kérdésnek, mert a Blanchot-féle címek a fordítói horror kategóriájába tartoznak egészen sátáni poliszemantikájuk folytán, azaz karikás szemek, remegő kéz, és a többi: itt például el lehetne az „a kellő pillanatban” címről is gondolkodni, de ugye egy elbeszélésnek mégsem lehet kettő, három vagy több címe, úgyhogy így van jól ez is.

Blanchot relatív ismeretlensége idehaza persze nemcsak a magyarok hibája, ismerve magunkat úgyis nagyon kevés dolog szokott az lenni: a francia irodalom egyik legtitokzatosabb szerzőjéről van itt szó, aki kerülte a nyilvánosságot, nem volt sztár, mint Sartre, mint mondta, a szövegnek kell önmagáért tanúskodnia, és még 20. századi mércével is nagyon sokat tett azért, hogy regényeiben eltörölje a szerző nyomait, az életrajzot – egy helyen, egy másik szövegben például nem átall egy konkrét dátumot megadni 1938-ból, amikor is találkozott volna egy hölggyel, csakhogy ’38-ban az a szerda nem felel meg annak a dátumnak, nahát.

A Mikor eljön az idő a 40-es évek végén készült, annak az évtizednek az elején, amit Blanchot teljes, mondhatni zarathustrai magányban töltött Provence-ban, a rossz nyelvek szerint, mert rossz nyelvek persze mindig vannak, részben azért, mert nem egy régi ismerősének voltak kisebb-nagyobb – utóbbi esetben konkrétan az akasztófára utalok (Brasillach és a Je suis partout…) – kellemetlenségei a németekkel való kollaboráció okán – szóval Blanchot is írogatott nem teljesen comme il faut lapoknak, bár arra is vannak bizonyítékok, hogy benne volt az Ellenállásban. De nem ez a lényeg, persze. Blanchot elbeszélései a lényegi magány (ez az ő kifejezése) elbeszélései, és ebben az elbeszélésben is a magány belső teréből jön létre egy fantasztikus emlékezés- és időregény, mely egyszerre merít Proust mnemotechnikájából, Mallarmé poésie pure-jéből és a szürrealisták elvadult gondolat-költészetéből, illetve mutat előre a Robe-Grillet-féle új regény felé. Nyilván megértik, hogy ilyen előzmények után kissé küszködtem, hogy kristálytisztán rámutassak az elbeszélés tárgyára, de ha van ilyen, úgy az egy szerelmi háromszög a háborús évek Párizsában. Mármost Blanchot nőügyeiről sem tudunk sokat, a források szerint egyébként nincs is sok tudnivaló, az egy Denise Rolland kivételével (aki egyébként Bataille barátnője is volt), de ez a kapcsolat is meglehetősen platói maradt állítólag, bár éppen az említett Denise volna az elbeszélés egyik nőalakja (Judith, a másik pedig barátnője, Claudia). Szóval joggal kérdezzük, hogy miért kell mindjárt egy hármas alakzatot keresni a szerelemhez? Itt okszerűen felmerülhet persze Denise feltételezett kétirányú szexuális érdeklődése, de ebben van egyúttal az elbeszélés kulcsa is: anélkül, hogy elemeznünk kellene egy szerelmi háromszög lényegét, akár analitikusan, vagy amúgy adott tapasztalataink alapján, de persze olvasmányélmények is megteszik, nyilván arról van szó, hogy egy lineáris viszony, ahol az idő lánca tulajdonképpen folyamatos, egy háromszögben többirányúvá válik, bomlik, ahol a láncolat több ponton érinti önmagát, ha akarom, visszatér önmagába, azaz Blanchot felvetésében: elbeszélhetetlenné válik. A szereplők többször, nagyon hangsúlyosan kijelentik, hogy nem akarnak egy történet részévé válni, és ez nemcsak egy modernista tréfa, hanem annak az időtapasztalatnak a nagyon konkrét kinyilvánítása, melyből az elbeszélés építkezik: „Azt szeretném még mondani, hogy amikor az ember átéli a feledhetetlent, akkor bezárkózik vele, hogy sajnálja, vagy pedig elkezd mindenfelé tévelyegni, hogy újra rátaláljon; ily módon az esemény fantomjává válik. Azonban ez az arc nem törődött az emlékezéssel, szilárd, és mégis instabil volt. Sor került rá egy alkalommal? Egy első, ugyanakkor mégsem az első alkalommal. A legkülönösebb kapcsolata volt az idővel, ami szintén magával ragadó volt: nem tartozott a múlthoz, egy arc volt, és ennek az arcnak az ígérete. Bizonyos módon egyetlen pillanatban nézett önmagára és ragadta meg önmagát, aminek következtében létrejött ez a rémületet keltő érintkezés, ez az őrült katasztrófa, melyet az időbe való zuhanásának lehetett tekinteni, azonban zuhanása át is hatolt az időn, hatalmas ürességet vájva benne, és ez a gödör a jövő ujjongó ünnepének tűnt: olyan jövőnek, amely soha többé nem lesz újra, ahogyan a múlt is megtagadta, hogy egyszer már sor került volna rá.”

Ha maguk elé képzelik a háromszöget, mondjuk egyik élére állítva, akkor látják, hogy a vízszintes vonal alatt egy „gödör” képződik, és Blanchot számára pontosan ez az üresség, a „gödör” az idő tartaléka, két pillanat között, egy szünetjel, intervallum (jelentése: völgy!), az a belső, szinte halott idő, szakadás, amely az elbeszélés, tárgy, nemi és társadalmi konvenciók nélküli szerelmesek pillanata, az elbeszélésben keresett kellő pillanat, mely nem múlt, és nem jelen, és nem is az ezekből lineárisan megképződő jövő, hanem az alakzattá, arccá, személlyé vált idő, a szerelmesek szempontjából a „jövő ujjongó ünnepe”, ami persze nem más, mint a vágy, a „kővé vált remegés”. Olvassák el, egy nagyon szép keresése az elbeszélés ennek a nem eltűnt és megtalált, hanem halott időnek – Rilke egy kifejezése, a „végtelenül halottak” jut eszembe, mely valamiképpen a blanchot-i szerelmesekre utal: minden érintés egy újrakezdés, ismétlés, hiszen nem az időben élnek, nem is élnek, innen az elbeszélés leghíresebb fordulata, az „újra”, azaz a nouveau… ami egyébként az elbeszélés eredeti címére utal, ami A visszatérés.

Végezetül a fordításról – Blanchot nem könnyű eset, sok esetben szinte mágia, egy áttetsző, sokszor megfoghatatlan, de ugyanakkor erős, drámai próza, nem is tudom, mintha Kafka egy szürrealistával álmodna, és reggel megkérné szépen Beckettet, hogy írja meg… Úgyhogy minden tiszteletem a fordítóé, pontos, végre van magyar Blanchot.