Tengeri triptichon

A fövenyen a talp és a lábujj
öt korongja öblöket
mintáz, bugyborékol a sós víz,
mintha lélegezne a homok. A kagylóhéj
meszes háta, mint a bőrbetegség.
Egyszer azt álmodtam, szezámmagos
a tenyerem. Foggal szántottam a belsején
végig, mint a zsemle domború
felszínén, pergett a szezámmag, helyére új
nőtt, fájdalmas piros gyulladás-magok.
Ezen a parton, csak jussak a fövenyen végig,
ezen a parton megnyugodhatok. A tenger-
víz áthabzik a lábfejen, fehér
szorongás csipkerajza. Tüdőn tapad
meg így az alga, rejtett kövek alján vizes
moha. A lélegzetemtől elalszom én,
és odajutok, csak nincs hova.

                ***

A csókban a só íze a jó. Mikor megadja
magát egy száj vagy egy nyílás, a húspart
elválaszt attól, ahol vagy. Tenger és földrész,
karok és lábak találkozása, közbül fövenycsík
habja, mindig a válasz az, ami kitárulkozik.
Jobb kérdésekkel magadra maradni,
csupa válasz között botrány a magány.
Végigmentem egy tengerparton. Csupa
csók vett körül, és sehol egy ember.
                           

               ***

A konzervdobozt valaki gondosan
konzervnyitóval körbevágta. A
hullámos rajzú penge, mint a pödrött
falevél, hátralapult a doboz
síkjától messze. A dobozt a vizes
homok több mint feléig töltötte be.
Sirályürülék és só hintette körbe. A táj
terítve volt. A doboz meglapult, a fél-
homályban is lehetett látni, mezítláb
sem volt veszélyes, mindenki
kikerülte. A tágranyílt, agresszív
doboz mégis az a szem volt, ami
várja, hogy visszavegye a tenger.
Rászolgált a látásra.
Rászolgált a lassú vakulásra.