A regionalitás, mint az irodalom- és kapcsolattörténet lehetősége

A történelmi és a jelenlegi Magyarország területén élt és élő német nemzetiségi csoportok kultúrájával való foglalkozás, úgy vélem, nem csupán a külföldi vagy magyarországi germanisták szűk körének feladata, hiszen az itt született német művelődés annál sokkal jobban kapcsolódik a magyar kultúrkörhöz, minthogy azt egyszerűen a germanisztika tárgykörébe utalhatnánk. Balogh F. András Német–magyar irodalmi együttélések a Kárpát-medencében könyve címében ugyan elsősorban irodalmi elemzéseket és kapcsolatfeltárást ígér, viszont szövegei ennél többre vállalkoznak. A Kárpát-medencében élő különböző német csoportok történetének felmutatása mellett megkísérel olyan hatásokat is feltárni, melyek nemcsak a német művelődés szempontjából tarthatók jelentősnek, hanem a magyar irodalom és kultúra berkein belül is meghatározóak, de mindenesetre említésre méltóak voltak – több esetben azok jelenünkben is.

Kissé talán provokatívnak tűnik egy művelődési viszonyokat bemutató kötet esetében, hogy az első, hosszabb lélegzetvételű tanulmány a szorosan Kelet-Európához, ezen belül is Transzilvániához kapcsolódó Dracula-kultuszt elemzi. Hogy ebben milyen kapcsolattörténeti lehetőségek rejtőznek, alighanem kevés kutató sejti. Az ma már Magyarországon is többé-kevésbé ismert tény, hogy Dracula alakja és ihletője az a Vlad Ţepeş (1431–1476) néven ismert havasalföldi uralkodó volt, aki az általa alkalmazott kegyetlen kivégzési módszerről kapta melléknevét (ţepeş – karó). A Dracula név viszont nemcsak hozzá kapcsolható, hanem apjához is, aki szintén Vlad néven vezette a vajdaságot, s a Dracula melléknevet viselte, melyet annak köszönhetett, hogy a Luxemburgi Zsigmond alapította sárkányos (románul a drac szó az ördög mellett sárkányt is jelent) rend (Societas Draconis) tagjai közé hívták. Korunk Dracula-mítoszai két német eredetű szövegre vezethetők vissza: az egyik Michel Beheim délnémet költő Von ainem Wutrich der hiess Trakle Waida von der Walachei című, még a 15. században keletkezett verse, mely szörnyű képet fest a vérengző uralkodóról; a másikat egy lübecki nyomdász fogalmazta alnémet nyelven 1485-ben, Historie von Dracole Waida címmel. A román történetírásban és történelemben fontos, államalkotó szereppel felruházott vajda negatív képe viszont kötődik azokhoz az erdélyi szászokhoz, akik a Keleti-Kárpátok nyugati oldalán éltek, s „akiknek a kereskedőrétege szoros kapcsolatban állt a román fejedelemségekkel – lévén ott a legfontosabb felvevőpiacuk. (…) Ám a jó viszony nem tartott sokáig, mert Brassó befogadott több nemest Vlad ellenzékéből, ezért a karós uralkodó felégette a Barcaságot és Brassó elővárosait. Magát a koronás várost nem sikerült elfoglalnia, ám sok szász kereskedőt megölt… (…) Német történészek úgy látják, hogy ezek a gyilkosságok indították el a Drakula-ellenes propagandát…” (15) Míg a román történészek elsősorban a Vlad megtérését és kereszténységét emelik ki, addig a német kereskedővárosokban terjedő szövegek – immár kiegészülve a vajdáról készült képekkel – Vlad kegyetlenségét hangsúlyozzák, s Balogh főként ezen röpiratok terjedésének tulajdonítja azt, hogy a vajda alakja a gonoszság szimbóluma lett.

A magyar–német kapcsolatok egyik következő állomásának a szerző a 18. század végén keletkezett Szent Istvánról szóló drámát tekinti, melyet a prágai születésű Franz Xavier Girzick szerzett. Ha végigtekintünk a Girzick korában németül megírt drámai műveken, feltűnik azon történelmi témák gyakorisága, melyek a magyar történelmi múltból merítenek; ilyen például Simon Peter Weber Die Hunyadische Familie című tragédiája is. Erőteljesen érzékelhető az a kettős kötődés, melyet Balogh F. András többek között egy Johann Ludwig Schediustól (a magyar irodalomtörténet számára többnyire Schedius Lajos János) származó idézettel is alátámaszt, melyben mind a magyar, mind a német irodalomtörténet által számon tartott szerző arról nyilatkozik, miért németül írják különböző értekezéseiket. A már említett, esztétikailag nem kifejezetten értékelhető Szent István-drámában éppen annak a kettős kötődésnek lehet tanúja a befogadó, melyet Balogh így jellemez: „Külön érdekessége a helyzetnek, hogy a szerzők nem köthetők csak Magyarországhoz, származásuk alapján leginkább a közép-európai, kelet-közép-európai régió képviselőinek mondhatók, mégis a lokális magyar szimbólumokat sorakoztatják fel akkor, amikor a saját identitás profilírozására van szükség és igény.” (29) A kereszténység–pogányság ellentétére építkező szöveg még Katona József tetszését is elnyerte, aki magyarra fordított belőle részeket, s a germanisztikai kutatások feltételezik, hogy ez hatással lehetett a később elkészülő Bánk bánra. Girzick Stephann, der Erste König der Hungarn című munkája mindemellett az úgynevezett hungarus-tudatnak a lenyomatát is magán viseli, melyet Balogh A német nemzetiség kultúrájának esélyei az ezredforduló Magyarországán című tanulmányában részletesebben is elemez. Itt egy olyan identitásformáról van szó, ami elsősorban társadalmi és kulturális kötődést jelentett, és nem nyelvi lojalitást, s ennek értelmében „a németajkú is »hungarusnak« vallhatta-vallotta magát” (146). Az önazonosság ilyetén való meghatározása főként a hajdani Magyarország nyugati vagy központi részén élő német csoportokra volt jellemző, ezzel szemben a keleti területeken, például az Erdélyben megtalálható szászok esetében az identitás kérdése már sokkal problematikusabb volt.

A kapcsolattörténeti írások mellett Balogh F. András irodalomtörténeti áttekintésekre is vállalkozik, ennek egyik szövege a Nagyszeben német irodalmáról írt tanulmány, melyben a 14. századtól kezdődően tekinti át a városhoz kötődő német írásbeliséget. Itt olyan nevek bukkannak fel, mint a 19. században alkotó Josef Marliné, vagy a 20. század erdélyi, később romániai német irodalmát meghatározó Hans Bergelé vagy Franz Hodjaké, akiknek munkásságával külön szövegek foglalkoznak. Az 1959-es erdélyi szász íróperben elítélt Hans Bergel szabadulása után nem sokkal Németországba költözött, ahol megírta Tanz in Ketten (magyarul: Hajdútánc vasban, Balogh F. András fordításában) című regényét, mely a hetvenes években meghozta számára az elismerést. „Bergel mikrokozmoszában a romániai társadalom tág köreit ismerhetjük meg, szászok, magyarok, románok, cigányok, értelmiségiek, valamint vezető beosztású emberek és szegény ördögök lépnek elénk különböző élethelyzetekben.” (93) A szerző elemzésében rámutat arra, hogy Bergel a későbbiekben sem szakadt el a fentebbi témától, s munkásságát tekintve úgy tűnik, hogy ez kiterjedt politikai esszéire is, melyekben a nemzetiségek elkötelezett szószólójává vált. A Franz Hodjak líráját és prózáját értelmező szövegben Balogh kiemeli Hodjak költészetének nyelvközpontúságát, és e líra azon igényét, mellyel megkísérel elszakadni szűk kontextusától: kiterjesztve a régió határait nem ragad meg a provinciális problémáknál, sokkal inkább egy tágabb, kelet-európai dimenzióban keresi a kapcsolódási pontokat. Néhol a Paul Celan-i hagyományhoz csatlakozó Hodjak 1992-es kitelepülése után látványosan a prózához fordult, s már Németországban megjelenő regényei – hasonlóképpen a Bánságból elszármazott Richard Wagner szövegeihez – ironikusan, távolságtartóan próbálják meg megragadni az emigráns lét hontalansággal összekapcsolható motívumait (pl. Ein Koffer voll Sand című regénye). A Romániából elszármazott német ajkú írók németországi sikerét tárgyalva Balogh rámutat arra a nyolcvanas évekbeli jelenségre, mely lehetővé tette Richard Wagner, Franz Hodjak vagy a leginkább elismert Herta Müller befogadását: „A német irodalom a ’80-as évektől nyitott keleti és déli irányba, az irodalom és a kultúra képviselői módszeres pontossággal felszámolták a kultúrájukat terhelő, sok esetben pusztán latensen jelen lévő előítéleteket, megrögzött képzeteiket, valamint megpróbálták a világot több dimenzióban szemlélni és az így nyert tapasztalatokat kultúrájukban feldolgozni.” (112)

Az irodalomtörténeti és a különböző kapcsolódási pontokat felmutató szövegek után Balogh F. András a Kárpát-medencei német kultúra átfogó elemzésével sem marad adós. A társdalom- és kisebbségpolitikai kérdéseket is feszegető értelmezések nem ragadnak meg a 20. századi történelmi eseményeknek köszönhető változások felsorolásánál, ennél messzebbre nyúlnak. Jól látható módon a szerző kiindulási pontja a Kárpát-medence, melyet többé-kevésbé az itt létezett és létező német kultúra tág régiójaként tár elénk. S miközben – mint azt tapasztalhattuk – nem feledkezik meg a különböző „nemzeti” irodalmak és művelődések közötti egymásra hatásról, összehasonlító elemzésük termékeny voltáról, felhívja arra a nem elhanyagolható tényre is a figyelmet, hogy az itt jelen lévő német kultúrát sem lehet egységesnek tekinteni. Más-más jellemzi a jelen Magyarországán élő német népcsoportot, és más tulajdonságokkal és tapasztalatokkal rendelkeznek az erdélyi szász vagy a bánsági német nemzetiségi közösségek. A magyarországi németeket tekintve – többek között területi szétszórtságukat említve – rámutat arra a tényre, hogy „a ma magát németnek valló lakosság főleg vidéki lakhelyű, mezőgazdaságban, illetve ennek továbbfejlesztéséből szervesen kinőtt kisipari ágakban tevékenykedik, s az elszenvedett történelmi katasztrófák során hétköznapi kultúrájában visszavonult a Mária Terézia korabeli letelepedők szellemi örökségéhez, holott a magyarországi német kultúra ennél jóval régibb és szélesebb, jól kitapinthatóan a középkorba visszanyúló gyökerekkel rendelkezik” (139). A kulturális emlékezetben bekövetkezett, a tradíciót érintő hiányokra mutat rá Balogh, melyek felkutatása és beépítése a nemzetiségi identitásba már nemcsak a nyelvvesztés állapotában található német nemzetiség feladata, hanem a többséget alkotó közösségé is, melynek kultúrája szorosan kapcsolódik az előbbiéhez. Más a helyzet a fentebb már említett, Romániában élő német nemzetiségi közösségek esetén: az erdélyi szászok és a bánsági németek csoportjai a romániai rendszerváltás idejére szinte már teljes mértékben elhagyták az országot, így esetükben már kevésbé lehet szó társadalmi, esetleg politikai kérdésekről. A kényszerű és különös emigrációba került Eginald Schlattnert kivéve (aki abban az országban él és alkot, melyet a német közösség elhagyott) alig található kortárs irodalmár Romániában. Ahogyan Balogh fogalmaz: „A különböző migrációs hullámok kisöpörték a régióból a legtöbb német nyelvű írót, ezért a német–magyar együttélések formái ma már vagy csak a történelmi jelen fikciójában foghatók meg, vagy csak csökevényes állapotban léteznek.” (187)

A Német–magyar irodalmi együttélések a Kárpát-medencében című tanulmánykötet újdonsága a regionalitás szempontjának árnyalásában rejlik. Amellett, hogy rámutat a különböző német népcsoportok közötti különbségekre, melyek meghatározóak ezek önazonosságának kialakításában, kiemeli a magyar és német (néhol a román) kultúra közötti idegenség-tapasztalatot is, mely nem kizárólag elidegenítő hatással van jelen, hanem az irodalmi és kulturális identitás árnyaltabb megértéséhez járulhat hozzá.