Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf., 2010. január - DemóVerzió / Az akasztott

Az akasztott

Hónapok óta nem olvastam egy sort sem, de az is lehet, hogy évek múltak el közben. Nem találtam senkit, akivel érdemes lett volna osztozni az idő kacatjai felett, s hiába nyomasztott, nem tehettem ellene semmit. Olvastam valamit Andrei Makinétől, de amióta bezsebelte azt a flancos Goncourt-díjat, mintha elfelejtett volna jól írni. Vagy a Bulgakov-napló, amitől sokat vártam, de a Pravda kiollózott cikkeitől végül lefordultam a székről. Két feleséggel élt egy társbérletben, s mégsem mert tisztességes naplót írni. Akárcsak Prokofjev, pedig neki is lett volna miről. Persze az NKVD nagyobb visszatartó erő, mint száz hitves egyszerre. Szóval, ültek rajtam az üresjáratú esték, s mikor már majdnem agyonnyomtak, rám talált egy eltévedt fülszöveg. Elbandukoltam hát a könyvtárba, s keresgélni kezdtem a Bé betűnél. Ez lenne az? – csodálkoztam, s fanyalogva emeltem le a polcról, mert hiányzott a gerince, meg a borítója és a sok fogdosástól már sárgállott a fedőlapja. Utálom az ilyen kibelezett könyveket, inkább otthagyom őket, de a belső lapjai tiszták voltak, ez volt az egyetlen szerencséje. 2001-es kiadás, hogy késhettem ennyit? Kereken nyolc évet. Persze folyton lemaradok mindenről, még a saját életemről is, úgyhogy nincs mit csodálkoznom azon, hogy nekem állandóan csak a rongyosra tapogatott matéria marad. Na mindegy, s elkezdtem olvasni, ott helyben az állványok mellett, aztán a vonaton, otthon a fonott gyékényszékben, a fürdőkádban, az ágyban, cukor helyett a reggeli kávé mellé. Lombikszagú víziók tárháza. Kár, hogy kortárs, így nem rekonstruálhatom, nem költözhetek a világába, s nem aggathatom ki a falra, mint szerencsétlen Szerb Tónit. Keresgélek a polcon és olvasok tőle tovább. Hogy tud ennyire pontos lenyomatot adni fotográfiákba zárt életek útvesztőiről, mikor fel se térképezte őket soha? Ezzel próbálkozom én is – már mióta. Lehet, hogy rossz méretarányokkal dolgozom? Foglalkoztat ez a semmiközödhozzá mikrokozmosz, ahogyan leképezi a szavakat a papír töredezett tisztaságára, ahogy felsérti az egybekapaszkodó cellulózrostokat töltőtollának sercegésével. Úgyhogy már megint csak rendbe kell szednem magam, már megint ki kell fésülnöm a csomókat a hajamból, meg kell igazítanom a szemöldökömet, mert így mégsem mehetek az utcára, főleg abba a puccos egyetemi könyvtárba nem, ami ott meredezik a Honvéd tér sarkán. Burjánzó acélkalitka. Tarkónál összetűzött konttyal, a Gorkij utcában turkált kardigánban lapítok az üvegfalú lift sarkában. Velem szemben tömegnők, genetikailag limitált kilókkal, túlexponált sminkkel és frizurával, feketére festett körmökkel. Próbálok úgy tenni, mintha én mindezek felett állnék, még ebben a használt szvetterben és néhány kiló felesleggel is. „Third floor” – hallom a riasztó géphangot, nyílik az ajtó, és kimenekülök a liftből a Bé betű irányába, miközben azon gondolkozom, vajon honnan telik ezeknek minderre, mikor nekem még egy könyvre sincs pénzem.
Szóval egy kikandikáló fülszöveg ismét kirángatott a hullaszagú napok palástja alól. Csak attól félek, nem fog sokáig tartani. Mikor elfogynak majd a sorok, keresgélek még ezt-azt, aztán jobb híján végigolvasom az egészet újra. Ismét beágyazódnak szavai a sejtek puha barázdái közé, aztán elmaradnak majd ezek is, mint annak előtte a többi. Volt, mikor naponta jártam ki a Kerepesibe. Egy idő után már fel sem tűnt a temetőőrnek egy mészkőlap előtt tanyázó, boglyas kamaszlány, aki egy csonttá aszott költő mellett ebédelt és írogatott. Még a lóversenypálya felől párálló ammóniaszag sem zavart meg a heverészésben. Azt hiszem, Cerberus csodálkozott a legjobban, mikor elmaradtam a 719-es parcella mellől, mert kinőttem Lancelot világából, s Moraviát olvastam már. Állandóan holttestekbe szerettem bele, mert a körülöttem lézengő férfiak emészthetetlen világa olyan hascsikarást okozott, amire nem volt más gyógyszer. Végül egy brácsás szelídített meg a Tesla lemezjátszójával meg a nagyapja köteteivel, de azt már elfelejtette közölni velem, hogy az anyjával él.
A legutóbbi novellája óta Koh-I-Noor ceruzával írok. Érdekes, harminc év alatt észre sem vettem, hogy mi van ráírva. Most meg kénytelen vagyok lemenni az alattam lakó vénlányhoz, hogy adjon már bele néhány hegyet, mert ilyet már nem gyártanak a csehszlovákok. 1923-ban született Dicsőszentmártonban, azóta volt ideje gyűjtögetni ezt-azt, többek között Koh-I-Noorba való ceruzahegyet. Nem könnyű egy megrögzött Monarchia-mániással élni, amikor én a kommunizmusból is csak az iskolatejre meg a Mézga-családra emlékszem. Kukovecz mesélte, hogy a Vörös Október Ruhagyárban dolgozó kubai szövőnőktől tanult meg spanyolul. Akkor még a Marx Intézet igazgatója volt, s annyira belelkesedett – nem tudni pontosan, hogy a havannai nőktől vagy Cervantes nyelvétől –, hogy élete végéig Dél-Amerika történelmét kutatta. A rendszerváltozáskor úgy süllyed el a tanulmányaival meg a Marx Intézettel együtt, mint egy léket kapott karavella a Kis Antilláknál, hogy még Castro szirénjei sem tudták megmenteni. Szóval a Tanúból meg a Te rongyos életből rekonstruáltam magamnak egy keserédes világot, amit még én is visszasírok a vendégmunkás hableányokkal együtt. Mert akkor most lenne állásom, valamelyik istenháta mögötti könyvtárban, s nem úgy lógnék ebben a társadalomnak nevezett lebujban, akár Az akasztott a tarot tizenkettedik lapján. S folyton ezzel szekíroz, hogy miért nem dolgozom, minek olvasok annyit, s hogy mi lesz velem? Egyszerűen nem érti meg, ő, aki 1923-ban született Dicsőszentmártonban, hogy ma már más időket élünk. Nincs szükség se gépírónőkre, se idegenvezetőkre. Már nem kell kísérgetni a keletnémet turistákat a román tengerparton, mert nincs már se NDK, se valutás üzlet. S nem üldöznek senkit közveszélyes munkakerülésért. Úgyhogy ha nincs kutatói állás a Rákosi Mauzóleumból átalakított Nagy Imre Emlékházban, akkor sem megyek el az újonnan nyílt Merkúr Nájtklubba táncoslánynak. Ennyi kilófelesleggel fel sem vennének. Amíg a fiacskájának van hol húzogatni a vonóját, addig konyhai kisegítőnek se megyek. És hiába tombol, nem kapirgálok a kertben sem. Nem ültetek csombort, se tárkonyt, hanem bent kuksolok a szobában, pontosan a maga feje felett, és úgy teszek, mintha szellemi munkát végeznék, mert bármilyen furcsa, tényleg ezt teszem. Szóval nehogy azt higgye, hogy a semmittevés miatt kúszom le a lépcsőn déli tizenkettőkor, hanem mert nincs kedvem kikászálódni a világomból a maga tárkonyos kertjébe. Mert hát mindenkinek joga van a saját életéhez, vagy nem? Mi, hogy magányos? Arról én nem tehetek. Egy egész évszázad halt ki maga mellől, még a férjét is kiszekírozta a temetőbe. S tudom, hogy megvet, amiért nem a Bánffy-család leszármazottja vagyok a Bethlen-korszakból, hanem senkiháziak sarja a gulyáskommunizmus végéről. Na, de már a fia is „kulcsos gyerek” volt, akárcsak én, mert a titkárnői fizetés mellett nem futotta nevelőnőre, s az Enescu utcai társbérletben nem lehetett urizálni, hiába volt a megboldogult nagyapjának ezer hold földje. Persze soha nem fogom helyrepakolni a fejében ezt a képzavart, hogy egy bánya meg egy fűrésztelep ezer hold földdel még nem ok arra, hogy egyenesen Mária Teréziának képzelje magát. Szóval, ha mindenkit elmar, még a saját fiát is, akkor miért csodálkozik azon, hogy egyedül van? Igényli a társaságot? Sajnálom, de én már ötvenezerszer végighallgattam a történeteit. Kívülről tudom, hogy kicsapták a Brassai Líceumból 1942-ben, amikor kiderült, hogy a nagyapja félzsidó, meg azt is, hogy pólyás kora óta folyékonyan beszél négy nyelvet, meg azt is, hogy az apja a nitrogéngyár igazgatója volt, ezért nem evett se hagymát, se fokhagymát, inkább hegedült. Mert az mégis elképzelhetetlen, hogy egy Bécsben végzett kereskedelmi direktor hagymaszagot fújjon a munkatársai orra alá. És hogy minek teszek én annyi vöröshagymát a csirkepörköltbe? Honnan vettem ezt a proli szokást? Csak azt mondja meg nekem, hogy tudja összeegyeztetni úri neveltetését a Dallasszal?
A lényeg annyi, hogy nem értek vele egyet, ő meg velem, de jobb, ha ráhagyom, fő a békesség. Az egyetlen gond az, hogy hiába minden erőfeszítésem, hiába hagyom rá, köztünk csak fegyverszünet létezik, mert a pax deit nem ismeri.
Az emeleti könyvtárszobába élek, ahol nincs más, csak egy fonott gyékénypamlag, egy kottatartó és a megboldogult nagyapa háromezer kötete, mert szerencsére a könyveket a bányával ellentétben nem tudták államosítani azok a büdös kommunisták. Igaz, több száz bőrkötéses példány veszett oda, mikor a Vörös Hadsereg bakái könyvekkel rakták ki az udvart, hogy ne kelljen a sárban járniuk. A legértékesebb darabokon mászkáltak, hogy az ördög vinné el őket! Néhány hete fogtam magam és átráncigáltam egy nyolcvanszor kétszázas szivacsot, ráterítettem egy lepedőt, kulcsra zártam az ajtót, s bőgni kezdtem a hiányérzettől, hogy olyan üres az életem, mint egy kiszáradt tó medre. Elegem lett abból, hogy körülöttem minden csak andantéban történik, pontosabban, hogy nem történik sehogy. Egy halotti mise fordulatos kalandregény a házasságomhoz képest. Az anyja az egyetlen színfolt, meg a nagyapja könyvei, de azokat már kiolvastam. Mégis kapaszkodunk egymásba, akár a hínárok egy tengerszem alján, mert ha nem lenne még ez sem, már rég a Kerepesiben rohadnánk mind a ketten. Felbontok egy vodkásüveget, kortyolok belőle egy jókorát. Bugyborékolva köhögök, mert félrenyeltem a szipogástól. Bekapcsolom a Tesla lemezjátszót és elnyúlok a matracon. Beveszek két szívgyógyszert, mert az alkoholmámorban úszó billentyűk belezavarodtak saját ritmusukba. Elalszom. Azt álmodom, hogy felnyitok egy újabb könyvet. Az ajánlás betűi kilépnek a lap síkjából, a nyakam köré fonódnak és egyenként a húsomba marnak. Meg azt, hogy Prokofjev fel-alá rohangál a dácsája tornácán, és azt hajtogatja, hogy: De igen! De igen! Majd összehordja a fürdőkádba az összes partitúráját, kottáját, vonósnégyesét, zongorakivonatát meg librettóját, lelocsolja az én Sztalicsnaja vodkámmal és felgyújtja az egészet. Arra ébredek, hogy valaki kaparja az ajtót kívülről. Az öreglány macskája az. – Rühes dög – gondolom, meg azt is, hogy – nem érdekel engem ez a csillagoseges kanti duma, sokkal inkább a hrabalos történetei, s igyekeznem kell, ha azt akarom, hogy meséljen még. Felkászálódom hát a szivacsról, lezuhanyozom, beteszem a maradék vodkát a táskámba, magam mögött hagyom az öreglányt macskástul meg andantéstul, s elindulok a gesztenyefákkal szegélyezett acélkalitka felé.
Third floor, menekülés a Bé betű irányába, lázas keresgélés, végül semmi. Még egyszer végigsiklanak szemeim a gerincek horizontja mentén, még egyszer belemerítkezem a borítók mögött lapuló szavak hordáiba, semmi. Végigjárom a polcokat, matatok még itt-ott, fedelek, ismertetők, ajánlások, kritikák. Hosszas mélázás. Újra átnézem az állványokat A-tól Z-ig. Végül üres kézzel távozom. Unottan sétálok az állomásig, bámulok ki a vonatablakon, üldögélek otthon a gyékényszékben, korán fekszem, s reggel túlcukrozom a kávét. Már megint több évnyi várakozás, keresgélés, üresjárat, félbehagyott könyvek, mozdulatlanság néhány óra betűkbe olvasztott katarzisért cserébe.