Két textológus párbaja a „szent szöveg” felett

„…mint ifjú regényhőse életét ő,

az összekuszálódott sorsmezőn

irodalom és élet útja szétvált

mert kapcsolatuk szorosabb bár

mindennél, nem cserélhetők fel”

Kántor Péter: Puskin és Puskin

1

Puskin egyik utolsó szépirodalmi művének, egyben egyetlen prózában írt befejezett regénykéziratának utóéletét, a szöveg sorsát és változásait máig számos megválaszolatlan kérdés övezi.[1] A regény mint komplex műegész is igen izgalmas poétikai kutatások terepe és tárgya, ám nem kevésbé figyelemreméltó magának a szövegkeletkezésnek és -kiadásnak a története is. Már akkor számtalan érdekességbe ütközünk, ha a fennmaradt kéziratok, jegyzetek és vázlatok alapján nem egészében vizsgáljuk a regény megírásának – izgalmasan alakuló, változó – folyamatát, hanem az 1833 és 1836 közt zajló keletkezésnek csupán az utolsó momentumaira fókuszálunk. Ha kifejezetten azokra a pillanatokra koncentrálunk, amikor a költő a szövegében „kitette a pontot”, majd a letisztázott kéziratból nyomtatott szöveg lett.

Az egyik ilyen momentum a regényszöveg tisztázata végére írt dátum, a munka befejezésének időpontját jelző évszám. Az „1836. október 19-e” tudniillik nem annyira az igencsak kérdéses „hitelessége”, „valóságossága” okán – a költő ugyanezt a dátumot írja ugyanazon a napon (?) a Volt idő című töredékben maradt vers és Pjotr Csaadajev Filozófiai levelére írt válasza alá is –, mint inkább szimbolikussága miatt utalja az olvasót a Puskin-életmű egészéhez. A költő fontosnak tartja, hogy az a nap álljon mindhárom szövege végén, amely a Líceum megalapításának 25 éves évfordulóját jelzi. Puskin tehát minden évben – gyakran új verssel – megünnepelt jelzésértékű nap felől, a Líceum, az egyedülálló és a számára oly meghatározó közösség, annak értékei és szellemisége felől olvastatja, gondoltatja újra A kapitány lányát is. Így vonja bele annak értelmezését a saját szövegeiből és életéből szőtt önmitológiájának terébe, így kapcsolja össze az egymással is párbeszédbe lépő szövegek világát és az életét.

Hasonlóképpen az élet és a szöveg, a fikció és a realitás határait összemosó gesztust figyelhetünk meg abban is, ahogy Puskin kialakította, megtervezte a regény első nyomtatott szövegének és kontextusának viszonyát. A költő a saját folyóiratában, a Szovremennyikben jelenteti meg a regényt több más szerző verses és prózai műve mellett. Egy mai olvasónak, aki kezébe veszi a folyóirat e számának faximile kiadását, szinte fel sem tűnik, hogy Puskin szerzősége sehol nincs feltüntetve. A nevét nem találjuk sem a regényszöveg előtt, sem a tartalomjegyzékben. Kétség sem férhet hozzá, a név nélküli megjelentetés nem hiba vagy gondatlanság eredménye: két fennmaradt levél tanúsága szerint Puskin kifejezetten arra törekedett: ne derüljön ki, hogy a prózai mű az ő munkája.[2] A regény utószava Pjotr Andrejevics Grinyov, a főhős – egyben elbeszélő – feljegyzéseiként tünteti fel a szöveget, amelyet most a Kiadó bocsát az olvasók rendelkezésére. A Kiadó kiléte e folyóiratközlésben a korabeli olvasó számára feloldódhatott, ha előrelapozott. A Szovremennyik címlapján ott állt: a lapot „kiadja Alekszandr Puskin”. Puskin tehát háttérbe vonult: a korabeli olvasó Pjotr Grinyov valódi, hiteles családi krónikájaként fogadhatta be az elbeszélteket, a „történelmi regényt”. Alekszandr Puskin mindösszesen közreadta azokat. Amúgy is köztudott volt, hogy a Pugacsov-felkelés eseményeit, amelyek a Grinyov-történet bonyodalmát alkotják, Puskin történészi pontossággal már megírta történeti munkájában a Pugacsov történetében. Ám mit tervezett Puskin? Hogyan akarta volna később könyv formájában megjelentetni a regényt? Vajon az ő kiadásában nem sérült volna a főhős-elbeszélő-szerző-kiadó narratív kompetenciáit érintő játék?

Erre nem tudunk válaszolni. A regényszöveg utóéletét ugyanakkor Puskin halála után is az élet alakította. Nagymértékben beleszólt, irányította, engedte vagy éppen megakadályozta a hol kibővített, hol csonkított regényszöveg befogadását. A filológiai kérdések pedig kultúrtörténeti, politikai és kultúrpolitikai kérdésekké is váltak.

2

Minden okunk megvolna azt hinni, hogy a 21. század elején a Puskin-filológia tárgykörén belül, a kéziratokról és azok szövegkiadásairól már nem lehet radikális, fordulatszerű újdonságot felmutatni. Hiszen egyrészt a 20. századi orosz textológia története, elmélete és gyakorlata tulajdonképpen a Puskin-kéziratokra épült. Másrészt a költő kitüntetett szerzője volt a Szovjetuniónak és Oroszországnak, így mindig is óriási összegeket fordítottak az életmű és életrajz kutatására. E kitüntetett figyelem egyet jelentett a kitüntetett politikai figyelemmel is, így a szövegkiadások szigorúan szakmai szempontja – főként a 20. század első felében – legtöbbször az ideológiai érdekeknek rendelődtek alá. Hogy most miért beszélünk erről, és miért érezzük azt, hogy van miről beszélnünk: mindez az elmúlt másfél évtizedben kutathatóvá vált archívumoknak köszönhető. Köszönhető azoknak a publikussá tett – a Puskin-szövegkiadásokkal foglalkozó kutatók közti – levelezéseknek, a nagy kritikai kiadás munkálatait dokumentáló iratoknak, feljegyzéseknek, amelyek végre bepillantást engednek a Szovjet Tudományos Akadémia Irodalmi tagozatának, a Puskin Háznak a nagy Akadémiai Puskin-kiadás időszakában folyó életébe. A szakmai viták a Jezsov-érában, tehát a 1930-as évek derekán zajlottak a Puskin-textológusok között. Elérhetővé váltak azok a visszaemlékezések, amelyekből kiderül, milyen teljesíthetetlen határidőkkel, milyen embertelen körülmények közt micsoda gigászi munka folyt 1934-től a Puskin Ház falai között. De nyíltan lehet már beszélni arról is, hogy a máig alapkőnek számító, de befejezetlenül maradt, 16 kötetes Puskin-kiadás – amelyen olyan világhírű tekintélyek dolgoztak, mint Julian Okszman, Borisz Tomasevszkij, Borisz Eichenbaum vagy Msztiszlav Cjavlovszkij – számos vitatható ponttal rendelkezik.

Számunkra itt, most, Magyarországon a kérdés aktualitását az adja, hogy szerkesztőtársammal, Hermann Zoltánnal 2007 januárjától az eddigi legteljesebb magyar Puskin-életműkiadáson dolgozunk.[3] Az új magyar kötetek előkészítésekor elkerülhetetlenül szembesültünk azzal a helyzettel, hogy ki kell jelölnünk az új magyar kiadás számára az alapszövegeket, amely különösen fontos a második, a harmadik és a negyedik kötetbe készülő új fordítások miatt is.

A kiindulási alapunk természetesen a tizenhat kötetes, 1937–49 között megjelent nagy orosz Akadémiai Kiadás.

Elsősorban, de nem minden kritika nélkül.

Az elmúlt ötven-hatvan év során ugyanis négy alkalommal jelent meg a Szovjetunióban olyan szövegváltozat, azaz jelent meg olyan, egy-egy művet feldolgozó önálló kritikai kiadás (gondolok itt a Lityeraturnije pamjatnyiki sorozatra), amely a nagy Akadémiai Kiadás alternatívájának tekinthető. Ilyen esetben az alapszöveg kiválasztása számunkra külön elbírálás tárgyává vált.

3

Tanulmányom tárgya éppen egy ilyen igen összetett eset.

A kutatás mai állása szerint A kapitány lánya című regénynek ugyanis két alapszövege is van.

Az egyiket – a nagy akadémiai kiadásban – Borisz Tomasevszkij, a másikat 1964-ben – a Lityeraturnije pamjatnyiki sorozatban – Julian Okszman rendezte sajtó alá.[4] Mindketten vitathatatlanul a Puskin-textológia megfellebbezhetetlen tekintélyének számítanak, mindkettejük neve evidencia a Puskin-kutatásban. A kapitány lánya alapszövegét tekintve azonban máig nincs egyértelmű akadémiai álláspont; pontosabban épp az elmúlt 10-15 évben vált nyílt diszkussziók tárgyává, hogy két konkurens nézet áll egymással szemben. Az igénytelenebb tömegkiadásokba vagy a Puskin-háromkötetesekbe ma már szinte véletlenszerűen hol Tomasevszkij, hol Okszman szövegvariánsa került és kerül be, természetesen mindenféle indoklás nélkül.

Még aktuálisabbá tette a kérdést, hogy úgy döntöttünk, újrafordíttatjuk a Kapitány lányát. Mi tehát az alapszöveg? Melyik szövegvariánst adjuk oda a fordítónak, Kántor Péternek? És egyáltalán: mit vagy miket tekintettek a magyar kiadások eddig alapszövegnek? Honti Rezső 1922-ben fordította le a regényt. Mostanáig ez a fordítás számított a legutolsó, legmodernebb kiadásnak.[5] Ezt szerepelteti az 1977-es Regények. Elbeszélések kötet is az Európa kiadónál. De miként alakult a magyar Kapitány lánya sorsa? Hogyan lett A kapitány leányából Kapitány lánya? Kinyomozható ez?

Összeolvasva a három magyar kiadás szövegét – mindhárom a Honti-fordítást közli –, a Szikra kiadó 1949-es, egy 1954-es és az Európa 1977-es szövegét, majd összevetve ezeket a két orosz szövegvariánssal, két dolog derült ki. Tanúi lehetünk egy szövegjavulási folyamatnak – hála az Európa-kiadás szerkesztőjének Gerencsér Zsigmondnak. Honti Rezső (1879–1956) ekkor már nem élt. Az 1977-es szöveg azonban már nem pusztán pontosabb, nem csupán mentes lett a tárgyi hibáktól, hanem más lett az alapszövege, mint a korábbiaknak. Kijelenthető, hogy az 1977-es magyar kiadás a nagy orosz akadémiai kiadás alapszövegét, azaz Tomasevszkij olvasatát követi, míg a korábbiak valaki másét. Úgy tűnik: Julian Okszmanét. Indoklást azonban erre ez idáig nem találtam.

Mégis: mi a különbség a két „alapszöveg” között? Miben nem értett egyet Tomasevszkij és Okszman? Mi állhat A kapitány lányának az utolsó kéz (ultima manus) elve alapján tekinthető alapszövege körüli vita hátterében, és miért olyan nehéz ma már eldönteni, hogy melyikük járt el „korrektebben”?

Puskin regénye könyv alakban való kiadását már nem érte meg: 1837. január végén meghalt. Halála után nem sokkal a regény megjelent könyvformátumban is, de a szöveg számos szövegromlást, nyomdai hibát tartalmazott, és eltért a folyóiratétól.[6] A regénynek azonban fennmaradt az a tisztázata, amelyet Puskin 1836 szeptemberében nyújtott be a cenzúrának. A különös csupán az, hogy e tisztázat és a december utolsó napjaiban megjelent, folyóiratbeli változat között több, jelentős eltérés mutatkozik. Nem kétséges – erről egy fennmaradt levél is tanúskodik –, hogy Puskint a cenzúra bizonyos szavak megváltoztatására és kivételére kötelezte. Azt azonban nem tudni, hogy konkrétan mely szöveghelyeket kifogásolt a cenzor. Mindenesetre ezek a változtatások, ahogy a levélből is kitűnik, semmiképpen sem bírhattak nagy horderővel. Valószínűsíthető, hogy Puskin egyes szövegrészeknél öncenzúrát gyakorolt, mint ahogy az is – erről egy másik és szintén fennmaradt Pjotr Vjazemszkij-levél tanúskodik –, hogy barátai tanácsára változtatásokat eszközölt.[7] Október végén, november elején ugyanis szűk körben felolvasta a regényt, és tudjuk, hogy hallgatói több olyan észrevételt is tettek, amelyeket a költő megszívlelt.

De melyek – és milyen mértékűek – a cenzurális nyomás miatt végrehajtott, kényszerű változtatások, és mi az, amit Puskin saját elhatározásából változtatott meg? És miért nem indokolta meg Tomasevszkij – aki a tisztázat alapján utólag több helyen belejavított a folyóiratbeli szövegbe, és kiegészítette azt –, hogy mit, mi alapján és hogyan tett?

E kérdés megválaszolásához elengedhetetlen néhány kultúrtörténeti-kultúrpolitikai adalék. Látnunk kell ugyanis, hogy a Tomasevszkij-féle, illetve a Tomasevszkij–Bondi-féle kiadás milyen történelmi-politikai térbe ágyazottan jött létre, a létrehozása milyen kényszerpályán mozgott, és hogy milyen körülmények közt kellett a kutatóknak dolgozniuk.

4

1933-ban egy – harmincöt kutató részvételével megrendezett – Puskin-konferencián végleg eldőlt, hogy az elkövetkezendő évtizedekben a Puskin Ház legfőbb feladata a kritikai kiadás megjelentetése lesz. (1922-től már komoly textológiai munkák és viták zajlottak a Puskin-kéziratok körül.[8]) A tényleges szakmai munka 1934-ben kezdődött el Julian Grigorjevics Okszman vezetésével, aki 1933-tól a Puskinszkij Dom igazgatóhelyettese volt. A munka elosztásánál a kutatócsoport úgy határozott, hogy a nagyobb terjedelmű műveket, illetve egyes összetartozó műcsoportokat olyan filológus szakértők kapják, akik már korábban elmélyülten foglalkoztak az adott szövegekkel. A hangsúly – a szöveggondozáson kívül – elsősorban és kifejezetten a kommentárokra helyeződött. Okszman a prózakötetet vállalta el, benne A kapitány lányát. De őhozzá tartoztak a történelmi tárgyú művek és a kritikákat felölelő kötet is. Borisz Tomasevszkij a Kővendég című kistragédiáért és az Anyeginért felelt. Az elmélyült kutatást, a hihetetlenül precíz és alapos szövegmegfejtési és szöveg-összehasonlító vizsgálatokat – csak az Anyegin szövegéhez több ezer kéziratlapot kellett átvizsgálni – egy olyan időszakban kellett végigvinni, amelyben nyilvánvaló volt, hogy a kutatókat óriási politikai nyomás éri. Mindenki előtt világos volt: 1937-re, a százéves jubileumra – amelyet a pártvezetés egy minden korábbi Puskin-évfordulót felülmúló, grandiózus ünnepségsorozattá akart emelni – kész kell lenni a kötetek egy részével. A textológusoknak egy olyan időszakban kellett megfeszítve dolgozniuk, amelyben még elevenen élt az 1929-es, a Puskin Házat is sújtó politikai tisztogatás emléke. A valódi munka elkezdésének évében, 1934-ben pedig újabb átfogó politikai tisztogatásra került sor.

A munka – elsősorban az aprólékosság miatt – igen lassan haladt. 1935-re a betervezett öt kötet helyett egy kötet készült el, a hetedik. Okszman ezzel, a Drámai költeményeket tartalmazó kötettel 1936 augusztusában elutazott Moszkvába, hogy a felsőbb pártvezetésnek, de legfőképpen Sztálinnak bemutassa azt. Az első baljós jel az volt, hogy Okszmant Sztálin nem fogadta. A Puskin-kiadás első példányát pártfunkcionáriusok vitték be az SZKP főtitkárának.

A kötet – amely miatt korántsem kellett szégyenkeznie a kutatóknak – nagy felháborodást keltett a párt felső vezetésében. A felháborodást a kötet kivitelezése és a kommentárok hosszúsága váltotta ki. A kommentárok a kötet felét tették ki. Kifogás érte a kötet rossz minőségű papírját, és azt, hogy nem eléggé ünnepélyes és díszes. De kifogásolták a kommentárok antimarxista jellegét is. Habár egyértelmű utasítás nem hangzott el, a Puskin-kutatók számára azonnal egyértelművé vált, hogy kifejezetten nemkívánatosak az alapszövegekhez kapcsolódó kommentárok. Néhány hónappal később feketén-fehéren a tudtukra adták: csak minimális jegyzetek szerepelhetnek a kötetek végén. Hivatalosan sosem hangzottak el, de a döntés indoklásaként a leningrádi és moszkvai szóbeszéd a következő mondatokat ismételgette: „Végső soron kit adunk ki: Puskint vagy a Puskin-kutatókat?”, vagy Sztálin elhíresült mondatát: „A szovjet embernek nincs szüksége Puskin-kommentárokra”.

A hetedik kötet meglévő példányait bezúzatták. A pártvezetés annyira felbőszült, hogy Puskin Drámai költeményeinek hatására csonkításokat kellett elszenvednie a Gogol-kritikai kiadásnak is.

1936-ban újabb véres időszak kezdődött, tömegessé váltak a letartóztatások, „a nép ellenségeivel” való leszámolások. Az akadémiai intézetek dolgozói közül ismét sokan eltűntek. 1936. november 7-e előestéjén Julian Okszman lakásában is megjelent a GPU, az Állami Politikai Hatóság. A kutató azt hitte, hogy csak félreértés történt, ezért magához vette azokat a korrektúrákat, amelyeken éppen dolgozott. Ám – ahogy egy akkori mondás tartotta – „a GPU sohasem téved”.[9] Julian Grigorjevicset szovjetellenesség és szabotázs vádjával leváltották a kritikai kiadás szerkesztőségi bizottságából. Öt évet kapott, amit Kolimán, a lágerszigeteken kellett leülnie. Büntetését 1941-ben „a szovjet bíróság rágalmazása miatt” még öt évvel meghosszabbították.[10]

Letartóztatásakor Okszman akadémiai dolgozószobáját is zárolták, benne kéziratokkal, dokumentumokkal, könyvgyűjteményével. Közvetlen munkatársait az intézetből eltávolították. Az akadémiai kiadás vezető nélkül maradt. Mindössze három hónap volt hátra a jubileumi ünnepségekig. A Puskin-kutatók száma vészesen megfogyatkozott, ahogy az elvégzendő munkára fordítható idő is.

Hamar kiderült, hogy újabb kutatók bevonása nélkül lehetetlen teljesíteni az amúgy is képtelen határidőket. Így került be a munkacsoportba Borisz Eichenbaum is, aki klasszikusok kiadásával korábban már foglalkozott ugyan, de Puskinnal még sosem.

Okszman szerepét, helyét Borisz Tomasevszkij vette át. Már csak azért is ő, mert a szaktekintélynek számító kutatók közül ő volt az egyetlen, aki Leningrádban élt. Az akadémiai kiadást ettől kezdve Tomasevszkij és kollégája, Szergej Bondi nevéből csak Tomasevszkij–Bondi-féle kiadásként kezdték el emlegetni. A prózakötet összeállításával, benne A kapitány lányával – amelynek előkészítésén eddig Okszman dolgozott –, szintén Tomasevszkijt bízták meg.

Mindeközben a sajtóban A Puskin-kutatók kasztja címmel állandósultak a támadások. A vád: a kutatók koncepciózusan, szándékosan akadályozzák, lassítják a kiadást.[11] A leningrádi újságok Okszmant nyíltan szabotázzsal vádolták. „A kommentárokhoz való ragaszkodásával a szovjet népet meg akarja fosztani a jubileumi szovjet Puskin-kiadástól.”[12]

Mivel Sztálin parancsára az akadémiai kiadás készülő kommentárjai soha nem jelenhettek meg, vagy bezúzatták őket, ezért A kapitány lánya is természetesen kommentárok nélkül jelent meg. Igen fontos hangsúlyoznunk, hogy Tomasevszkij A kapitány lánya alapszövegét illető konkrét textológiai motivációit nem indokolhatta meg. Szövegkritikai javításainak okát a közönség soha nem tudhatta meg.[13]

Hogy mi veszhetett el a Puskin Házból Okszman letartóztatásával, arról a kutató néhány fennmaradt leveléből kaphatunk képet. „Nyomtalanul elpusztult az összes kéziratom és gyűjteményem – írja egy 1944-es levelében, amelyet Magadanból, a kolimai térség fővárosából küldött –, azok a munkák, amelyeknek a legszebb éveimet szenteltem, valószínűleg azokban a kályhákban tűntek el, amelyek 1942 telén fűtöttek az éhező és fázó Leningrádban. El sem tudja képzelni, milyen dokumentumok és autográf kéziratok osztoztak munkáim és a személyes archívumom sorsában. De már ezekkel is volt időm megbékülni, mivel nincs határa az emberi türelemnek és a bármely körülményhez, bármely állapothoz való alkalmazkodóképességnek. 1941 és ’42 között több száz kilométert kellett megtennem az érintetlen tajgán […], mínusz 60 fokban, gyakran öt-hat napig élelem nélkül – az én egészségi állapotomban és helyzetemben. Amint látja, megőriztem elmém épségét és emlékezőképességem szilárdságát, igaz, teljesen véletlenül.”[14]

Okszman 1947-ben szabadult. 1948-tól Szaratovban élhetett. Többször kérelmezte, hogy olyan városban jelöljenek ki neki lakhelyet, ahol akadémiai kutatócsoport működik. Kérelmét hosszú évtizedeken keresztül elutasították. A fővárosokba, Moszkvába és Leningrádba természetesen nem utazhatott, de nem is publikálhatott. A tíz évig lágerben élő kutató a szabadulása idején a kiadás szempontjából már lényegében befejezett Akadémiai Kiadás ellenőrzésébe fogott. Levelekben írja le, hogy „ordító hibákat vett észre, eltéréseket az általa egyszer már rekonstruált szövegektől”, de „ezekről nem beszélhetett, befogták a száját”.[15] Kihagyott szövegekről, elrontott mottókról, rossz dátumozásról, elrontott sor- és szórekonstrukciókról számol be filológus levelezőtársának, Mark Azadovszkijnak. A kutató ízekre szedi a Tomasevszkij–Bondi-féle kiadást. Tomasevszkijnek a puskini kánonba való „impresszionista és merész beavatkozásairól” ír, vagy éppen „a vitás kérdések vaskalapos formalista megoldásáról”.[16]

Okszman az akadémiai kiadás nyolcadik kötetét, amely magában foglalta A kapitány lányát, különösen nagy gonddal nézte át. 1964-ben pedig (ekkor már publikálhat) a saját szövegvariánsát egy rövid textológiai jegyzettel és kommentárokkal együtt jelenteti meg. Megállapítja, hogy a szöveggondozó az akadémiai kiadásban a Szovremennyikbeli, első ízben kinyomtatott Puskin-szöveget a belovoj avtograf, a letisztázott kézirat alapján bőségesen kibővítette.[17] Okszman saját szövegvariációjához írt utószavában Tomasevszkij munkáját – anélkül, hogy megnevezné Tomasevszkijt – „önkényesen kombinált szövegnek” nevezi. Míg ő maga, állítja, csak a folyóiratbeli szövegben ejtett nyomdai hibákat javította ki, illetve az öncenzúra miatt végrehajtott húzásokat illesztette vissza.[18]

Tomasevszkij ekkor már nem élt.

Okszman az akadémiai kiadásnak, így Tomasevszkij munkájának a bírálatát hat pontban foglalta össze. A végső, összegző ítélete így hangzik: „ez a kiadás nem teljesíti a klasszikus szerző életműkiadásának pontos kritériumait, ez a kiadás csodálatos forrása a nagyon finom preparálásnak – a kulcsok feltüntetése nélkül […] Olyan jelentőségű anyag, amely fél évszázadra megőrzi a jelentőségét, de nem tekinthető egy klasszikus szerző életműkiadásának.”[19] A nagy akadémiait követő tízkötetes, az 1940-es, 1950-es években kiadott, úgynevezett „könnyített” kiadásról pedig így vélekedett: „el van temetve benne egy olyan zseniális és kitűnő textológus számos felismerése, mint Tomasevszkij”.[20]

A kemény szakmai kritika ellenére, amely lényegében két textológiai irányzat különbségeit mutatta, tudnunk kell, hogy a két kutató nagyon tisztelte egymást. Tomasevszkij rendszeresen elküldte Okszmannak a könyveit, amelyeket így dedikált: „szétcincálásra a reszkető szerkesztőktől”. Okszman pedig „igen nagy, de cinikus és impresszionista tudósként” emlegette Tomasevszkijt.[21] És amikor 1960-ban gyűlölködő propaganda indult textológus (vetély)társa és Borisz Eichenbaum ellen – ekkor már Tomasevszkij és Eichenbaum is halott –, amely abban is megnyilvánult, hogy eredményeiket elhallgatják és kihagyják őket a szovjet textológia nagy képviselői közül, akkor Okszman felemelte a szavát a tudomány alapítóiként nevezve meg őket.

A. L. Grisunyin egy 1998-as előadásában, amely a legújabb nagy Akadémiai Kiadás elindulása kapcsán hangzott el, azt hangsúlyozza, hogy „Okszman textológia-felfogása szigorúságában tért el attól, amit megengedett magának Tomasevszkij és Bondi, akik sokkal szélesebb értelemben alkalmazták a divináció eljárását és a konjektúráét”.[22] Alekszandr Oszpovat Grisunyinhoz hasonlóan, de némileg árnyaltabban látja a kérdést. Az elmúlt tíz évben a regény kutatását a legszisztematikusabban végző kutató szerint mind Okszman, mind Tomasevszkij a Szovremennyikbeli változatot vette figyelembe, csupán másképp értelmezték az emendáció (szövegkritikai javítás) fogalmát és eljárásait, másképp viszonyultak a szövegkritikai javítás kérdéséhez. Mást javítottak a szövegben. Mind a ketten meg voltak győződve arról, hogy a szövegben cenzurális törlések, javítások is szerepelnek, mint ahogy abban is egyetértettek, hogy Puskin öncenzúrát is gyakorolt.[23] Emellett mind a ketten visszanyúltak a belovoj avtografhoz, azaz a tisztázathoz. Okszman is. Akad olyan félmondat, amely Okszman szerkesztésében hiányzik; egyes pontokon azonban a Tomasevszkij-félében nem szerepel egy olyan mondat vagy szókapcsolat, amely az Okszmanéban igen. A moszkvai kutató szerint A kapitány lánya kiadására, kiadástörténetére jól illik Tomasevszkij mondata, miszerint: „Azokat a helyeket, amelyeket a cenzúra vágott ki, nem könnyű rekonstruálni. De ugyanígy előfordulhat az is, hogy nem tudjuk tetten érni magát a tényt sem, hogy a cenzúra egyáltalán beavatkozott.” [24]

Okszman szövegkiadása és munkája mindenesetre visszhangtalan maradt. Valószínűsíthetően azért is, mert A kapitány lánya megjelenése egybeesett a szöveggondozója elleni újabb támadásokkal. A kutatót a kötet megjelenésének évében, 1964-ben kiűzték a Világirodalmi Intézetből, az Írószövetségből pedig kizárták. Georgij Makogonyenko 1984-ben újra kiadta a Lityeraturnije pamjatnyiki e kötetét, de az is visszhang nélkül maradt.

Az elmúlt kilenc évben megtriplázódtak – a megelőző évtizedek egy-egy nagyobb értelmezéséhez, Jurij Lotman, Miroslav Drozda, Igor Szmirnov olvasataihoz képest – a kisebb volumenű, az egész regény átfogó értékelésére ugyan nem vállalkozó, de filológiai szempontú és az összehasonlító-irodalmi – az elsősorban Victor Hugo-, Stendhal-, Walter Scott-regényekkel stb. összevető – tanulmányok.[25] Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy tulajdonképpen tanúi lehetünk a tudományos igényű Kapitány lánya-kommentárok születésének.[26] A kommentárok egyrészt az akadémiai puskinisztika, vele párhuzamosan pedig az „alternatív”, írói puskinisztika körében születnek: utóbbiban elsősorban a kortárs orosz író, Andrej Bitov eredményeit kell megemlítenünk.[27]

Az elmúlt tíz év kutatási tendenciáiból úgy tűnik: egyre valószínűbb, hogy a most folyamatban lévő, legújabb orosz Akadémiai Kiadás – amelynek 9–10. kötete közli majd a prózai műveket – nem az 1937 óta kiadott akadémiai szöveget, hanem az Okszman-félét teszi majd meg főszövegnek. Erre utal többek közt az is, hogy Vagyim Rak 1994-es, ötkötetes kiadásának negyedik kötete – Okszman 1964-es kiadását követően először – már nem az akadémiai, hanem a folyóiratbeli változatot közli.[28] Sajnos, ahogy ezt Alekszandr Oszpovat kiemeli, nem indokolja meg, hogy miért.

Mi is úgy döntöttünk, hogy Julian Okszman szövegvariánsát közöljük.

[1] A tanulmányom szerkesztett és kibővített kiadása előadásomnak, amely elhangzott a Harmadik Veszprémi Regénykollokviumon, a Pannon Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2008. szeptember 25-én. Az idegen nyelvű forrásokból idézett szövegrészleteket saját fordításomban közlöm.

[2] Ld. azokat a leveleit, amelyeket 1836. szeptember 27-én és október 25-én a cenzornak, Pjotr Korszakovnak küldött.

[3] A sorozat első két kötete már meg is jelent: Alekszandr Szergejevics Puskin: Jevgenyij Anyegin. Szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta Hermann Zoltán, Budapest, Európa, 2008, Alekszandr Szergejevics Puskin: Regények, elbeszélések. Szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta Kalavszky Zsófia, Budapest, Európa, 2009.

[4] Borisz Tomasevszkij (1890-1957) és Julian Okszman (1894-1970) orosz irodalomtörténészek, textológusok, Puskin-kutatók. Mindketten a nagyhírű pétervári Szemjon Vengerov professzor Puskin-szemináriumának hallgatói voltak. Borisz Tomasevszkij 1928-as, a klasszikus szerzők kiadásának módszertani elveit kidolgozó textológiai szakmunkája máig hivatkozott alapműve az orosz textológiának. Томашевский, Б.: Писатель и книга: Очерк текстологии. (1928) Москва. 1959. A régi orosz szövegek kiadásának és szöveggondozásának alapelveit Dmitrij Lihacsov foglalta össze. Лихачев, Д. С.: Текстология (1962). Ленинград, «Наука». 1983.

[5] A regényt először Kazinczy Gábor említi meg 1840-ben a Tudománytár IV. kötetében megjelent A legújabb orosz novellistica című (idegen nyelvből fordított) cikkében. A regény első magyar fordítója Cserényi (Zilahy) Imre. A fordítás A kapitány leánya címmel 1864-ben jelent meg. Ambrozovics Dezső 1888-ban fordította újra a regényt. Az adatok A szovjet népek irodalmának magyar bibliográfája 1944-ig (szerk. Kozocsa Sándor, Radó György. Budapest, 1956) című adattárból származnak.

[6] Hiányzik például a szöveg végén a dátum és a ’Kiadó’ aláírás. Andrej Bitov 1999-ben faximile kiadás formájában közzétette a regénynek ezt az 1837 áprilisában Puskin korábbi prózai műveit is magában foglaló könyvben megjelentett szövegét. Ebből a kiadásból mindösszesen egyetlen példány maradt meg. A többi példányt azonnal felvásárolták és megsemmisítették a nyomdából való kikerülés után azok a spekulánsok, akik egy másik Puskin-kiadás nyomtatásán fáradoztak. Vö. Предположение жить 1836. Сост. Битов, А. Ред. Виролайнен, М. Москва. Изд. Независимая газета. 1999. 851.

[7] Ld. П. А. Вяземский - Пушкину. Первые числа ноября 1836 г. Петербург. In: Пушкин. Переписка 1835-37. Полное собрание сочинений. Т. 16. Москва, Воскресенье. 1997. 183.

[8] Ld. Mogyeszt Gofman, Borisz Tomasevszkij és Grigorij Vinokur vitájáról Szavelij Szenderovics kitűnő összefoglalóját. Сендерович, С.: Алетейя. Wiener Slawistischer Almanach. Sonderband 8. Wien. 1982. 17-18.

[9] Домгерр, Л. Л.: Советское академическое издание Пушкина. Новый журнал 1987. 167. 241. (The New Review. Нью Йорк)

[10] Азадовский, К.: Марк Азадовский. Юлиан Оксман. Переписка 1944-54. Москвa, Новое Литературное Обозрение. 1998. 11.

[11] Бонди, С.: Об академическом издании сочинений Пушкина. Вопросы литературы 1963/2. 128.

[12] Ld. Гришунин, А. Л.: Оксман о текстах Пушкина. Московский пушкинист. Москва. 1999. 342.

[13] Осповат, А. Л.: Когда был записан в гвардию Петруша Гринев? (К текстологии и истографии «Капитанской дочки»). Пушкинские чтения в Тарту 2. Материалы международной научной конференции 18–20 сентября 1998 г. Тарту. 2000. 224. A kutatónak mindösszesen egy olyan írása van, amely a regény kéziratai közül néhány oldal vizsgálatát érinti: Томашевский, Б. В.: Первоначальная редакция XI главы Капитанской дочки (1939). In: Uő. Пушкин. Книга вторая. Mосква. 1968. 277-290.

[14] Азадовский I. m. 30.

[15] Idézi Grisunyin. Ld. Гришунин I. m. 345.

[16] Ld. Гришунин I. m. 347.

[17] Гришунин I. m. 356.

[18] Ld. Оксман, Ю. Г.: А. С. Пушкин «Капитанская дочка». Литературные памятники. Ленинград. 1984. 281. A kötetben olvasható a szövegkeletkezést vizsgáló átfogó tanulmánya: Пушкин в работе над романом "Капитанская дочка". I. m. 145-200. A rövid textológiai jegyzetben pedig tételesen felsorolja a kiegészítő, betoldó javításait. I. m. 281.

[19] Idézi Grisunyin. Ld. Гришунин I. m. 367.

[20] Гришунин I. m. 367.

[21] Гришунин I. m. 356-58.

[22] Гришунин I. m. 343.

[23] Осповат I. m. 216.

[24] Idézi Oszpovat. Ld. Осповат I. m. 216. A kutató három szöveghely elemzésével mutat rá arra, hogy van, ahol Okszman, van, ahol Tomasevszkij egészítette ki az általa szerkesztett szöveget.

[25] Néhány a legfigyelemreméltóbbak közül: Осповат, А. Л.: Исторический материал и исторические аллюзии в «Капитанской дочке»: Статья первая. Шестые - Седьмые - Восьмые Тыняновские чтения. Тыняновский сборник. Вып. 10. Москва, 1998. Осповат, А. Л.: Из комментария «Капитанской дочке»: лубочные картинки. Пушкинская конференция в Стэнфорде 1999. Материалы и исследования. Под ред. Дэвида М. Бетеа, А. Л Осповата, Н. Г. Охотина, Л. С. Флейшмана. Москва, ОГИ. 2001. 357–365. Осповат, А. Л.: Из наблюдений над царкосельском топосом «Капитанской дочки». Тыняновский сборник. Вып. 11. Москва, 2002. 199–207. Осповат, А. Л.: Именование героя «Капитанской дочки» Лотмановский сборник 3. Москва, ОГИ. 2004. 261–269. Бетеа, Д. М.: Славянское дарение, поэт в истории и «Капитанская дочка» Пушкина. In: Автор и текст. Pед. В. М. Маркович и В. Шмид. Санкт-Петербург, 1996. 132–149. Шмид, В.: Судьба и характер. О мотивировке в «Капитанской дочке». In: Uő. Проза как поэзия. Санкт-Петербург, ИНАПРЕСС. 1998. 89-103. Вольперт, Л.: Ирония в прозе Пушкина и Стендаля («Капитанская дочка» и «Красное и черное»). Лотмановский сборник 3. Москва, ОГИ. 2004. 270–281. Долинин, А.: Вальтер-Скоттовский историзм и «Капитанская дочка». Тыняновский сборник. Вып. 12. Десятые — Одиннадцатые — Двенадцатые Тыняновские чтения. Москва, Водолей Publisher. 2006. 177-19. Есаулов, И. А.: Точка зрения Издателя в «Капитанской дочке». In: Поэтика русской литературы. К 70-летию Ю. В. Манна. Отв. Ред. Тамарченко, Н. Д. Москва, 2001. 233–240. Листов, В. С.: «Пропущенная глава» «Капитанской дочки» в контексте двух редакций романа. In: Пушкин: Исследования и материалы. Т. 14. Ленинград, Наука. 1991. 246–253. Листов, В. С.: Две встречи в Царскосельском парке: К истолкованию финаля романа А. С. Пушкина «Капитанская дочка». In: Временник Пушкинской комиссии. Вып. 28. Санкт-Петербург. 2002.

[26] Az első oktatási segédletnek készült: Гиллельсон, М. И., Мушина, И. Б.: Повесть А. С. Пушкина «Капитанская дочка»: Комментарий. Ленинград, «Просвещение». 1977.

[27] Ld. Битов I. m.

[28] Пушкин, А. С.: Собр. сочинений в 5 т. Т. IV. Санкт-Петербург, Библиополис. 1994.