Szerelmetes játékok

Új, üde hangon szól, és finom, egyéni színezetével meg is ejti az olvasót Kiss Mirella első könyve. Ránézésre verseskötetet veszünk kézbe, amikor azonban végigolvassuk, egészében bolondos szellemű, szerelmes tematikájú, alapvetően epikus klipek sorozataként formálódik ki a szövegek poétikája. A hetvenhat szövegegység teljes íve ugyanis – a versek rövid jeleneteinek sorozatában – két lány között szövődött szerelem históriáját mondja el. Megismerkedésüktől kezdve, kalandjaikon, játékaikon át életútjaik szétválásának édes-bús periódusáig. A szerző, a duett egyikének hangján, múlt időben beszél, így a lírai én figurája maga is a lírai színpad egyik főszereplője (melynek zsinórpadlásán Szapphó költői szelleme ücsörög). Kiss Mirella versbeszéde a szimmetria és az aszimmetria között sajátosan lépdel ide-oda, alanyiságot és tárgyias megjelenítést váltogatva. Az „én” és a „másik” ugyanis egyfelől egy, szinte ikerszerű lánypáros képében van megfestve, másfelől viszont a költő hangján szólalnak meg az érzelmek intim, bensőséges húrjai. A bohóbb, ötletesebb, kezdeményezőbb, színesebb egyéniség, vagyis a mű igazi protagonistája a könyv (egyik) címszereplője, Lilla. Aki áttetsző, gyermeki lényével mintegy magával ragadja szeretőjét a kalandok, a játékok útjain, útvesztőiben.

Anélkül, hogy e frissiben felbukkant költőnőt máris el kívánnánk helyezni a mai magyar költészet évről évre egyre változatosabbá váló női lírikusainak galériájában, annyi azért elmondható, hogy többségük a női lét nembeli tapasztalatait, érzelemvilágát jeleníti meg. Ez mindenképpen közösnek látszik náluk. Kiss Mirella – aki a mai huszonévesek, vagyis a most színre lépők nemzedékét is reprezentálja – költői kifejezését az különbözteti meg, hogy – messze elkerülve minden tragikus vagy drámai tónust – voltaképpen a mai ifjúság természetes nyelvét beszéli; stilizálatlanok, nyíltak, bájosan elevenek a gesztusai. A feminin erotika ebben a bemutatkozó kötetben magától értetődő, melyet leplezetlenség és nonchalance jellemez. A játék, az élet és a nyelvi megformálás nagyon is komoly játéka – ez a Lilla és a Prof egyik legtöbbször ismételt szava és megértésének, értékelésének is a kulcsa. Magát a fő témát, a szerelmet ugyancsak ez jellemzi: „…tudtam, ha / véget ért a játékunk, akkor mindent el / fogok neki mesélni” – írja a kötet befejező darabjában (Szócsata).

Két mai egyetemista lány, akik a tanulás mellett dolgoznak is, akad egymásra, habarodik egymásba. Együtt sétálnak, sétáltatják a Viktor nevű kutyát, tollaslabdáznak, bicikliznek, merengenek a Duna-parton, járnak bulikba; el-elmennek, hisz mind a ketten „imádják” táncolni; néha kocsmáznak is; kacérkodnak jógával, próbálkoznak szex-praktikákkal, viháncolnak, veszekszenek és versengenek, egymásnak „visszavágnak”, és persze gyakorta flörtölnek, „pasiznak”. Egymást is provokálva édes, huncut cselvetéseikkel. Szabadok és merészek, figyelmük éber, kritikus és önkritikus – nem kívülről érkező gátlások szabják meg viselkedésüket. Kapcsolatuk határait gyengéd érzelmeik és a spontán, természetes erotikájuk mezsgyéi jelölik ki. (Mindebben – mint mondtuk – Lilla jár az élen.)

A kötet epikai és lírai hangolású ’egypercesei’ alapvetően dialogizáltak, vagyis többségükben a két „csaj” párbeszéde, élénk szóváltásaik, kérdés-válasz játékaik teremtik meg a szöveg alapanyagát. Érdekesnek, elevennek hat ennek nyelvi formája: többnyire egyetlen mondat lendületével él a versbeszéd egy-egy versben, hogy csak az egységek végén, a záró pontnál csengesse le, függessze fel az egymás nyomába lépő szintagmák izgatott futását. A szerző a szövegtest megannyi „klasszikus” kötési módját (rím, kötött prozódia stb.) mellőzi, úgy tűnik azonban, hogy rátalált valami érdekes prozódiára. A mai fiatalság ajkán élő beszédmód különös hangsúlyaival, a nyomatékok (el)billentéseivel adva meg a versnyelv finom lüktetését. A kurziválás ugyan legtöbbször jelentéktelennek tűnő szavakat, szócsoportokat emel ki változatos elosztással, mégis ez teremti meg a költői beszéd sajátos eleven dinamikáját, cikázó mozgását. Mintha a szöveg maga találna ki egyfajta, improvizált „táncot”. Kiss Mirella nemcsak mint a szerelmi duett én-szereplője mer rakoncátlan lenni. Nem könnyű ugyanakkor arra a kérdésre felelni, hogy szövegeinek ez az eljárása sok esetben nem egyszerűen csupán hányavetiség-e.

Érdemes ezen a ponton még egyszer visszakanyarodni a könyv egészének érzelmi, tematikai egészéhez. A kötet változatos bohóságok, kalandok, „kalózkodások”, prágai sörözések és más úti epizódok elmesélésével nyit. Ezt követően – a kötet középső harmadában – bukkan fel a másik címszereplő, a „Prof”. Sejteti a szöveg, hogy mind a ketten – eleinte külön-külön, majd közösen – elcsábítják ezt a férfit, egyetemi tanárjukat. A szerelmi játszma jellegzetessége: a féltékenység démonának felébresztése, a másik félnek szóló provokáció. A Proffal kapcsolatos történések szála – miután az illető kilép ebből a féktelenné szilajodó, pervertálódó kapcsolati körből – azzal zárul, hogy a két lány boszorkányosan, bosszúra szomjazva szenvedélyesen meg is gyötrik a férfit. Szomorú győzelem ez, sem az indulatok kiélése, sem az irónia nem segít az ügyükön. Tematikailag a költeményeknek ez a legmerészebb, „legvadabb” része – a szó jelképes és némiképpen szó szerinti értelmében vérre megy végül is a játék, a finom erotika ugyanis erőszakos szenvedélyekbe csap át. A gyengéd játékosság helyett mély indulatok ébrednek fel bennük, a szexualitás és a „bosszú rózsájának” vörös lángolása olyan utakra csalja őket, amelyektől a lányszíveknek is vissza kell hőkölnie. Ám ez a több mint húsz verset átfogó sorozat készíti elő a szerelmi kettősről szóló versek talán legfinomabb, elégikus tónusú záró egységeit. (Itt olvasható a könyv talán legmegkapóbb költeménye, a Verdi, amely a lányok bicikli-párosának szimbolikus, groteszk eredményekhez vezető „szerelméről” szól.)

Felmerülhet az olvasóban persze néhány további kérdés is. Vajon nem merő költői fikció-e ez a leszbikus szerelmi história? Nem a lírai alany tükörszerű megkettőzésének képzeletbeli játékával dolgozik-e Kiss Mirella, amikor saját alakmását kettős figurában, Lillaként és „én”-ként, azaz megduplázott személyként jeleníti meg? A lehetséges válaszok talán nem is fontosak – meghagyhatjuk e figyelmet érdemlő, pályakezdő kötet önmagába záródó enigmájának. Azt is a jövő rejti még: az irodalmi színre lépő alkotó útja merre vezet majd – további versek felé, elbeszélő munkák irányába?