Távol a bennszülöttektől

Van-e még egyáltalán értelme utazni? Mert már kezdetnek rögtön ott az örök episztemológiai dilemma, miszerint képesek lehetünk-e valaha is csakugyan találkozni a másikkal, megérthetjük-e az idegenséget, vagy mindig csak annyit látunk, és úgy fogjuk fel, amennyit és ahogy már eleve megértettünk az egészből. Jön ehhez azután a globalizáció, minek nyomán a helyek meg az emberek egyre inkább hasonlítani kezdenek egymáshoz, hogy pakisztánit együnk, elég lemenni a sarokra, az autenticitás pedig nehezen értelmezhető rezervátumfogalommá válik. Végül pedig ott van az internet, amin a világ minden négyzetméteréhez kapcsolva találhatunk egy tucatnyi fotót, amik a pontos másai annak, amikkel mi kattogtathatnánk teli a gépünk memóriáját.

Ahhoz viszont, hogy Kiss Noémi szeret utazni, és szereti a helyeket meg a köztük lévő határokat, semmi kétség nem férhet. Eddigi életműve nagyjából erre is épül, a honlapján is ezt emeli ki magáról a bemutatkozásban. A megjelent három könyve meglehetősen egyértelműen helyezte el magát műfaji kategóriákba, a Tájgyakorlatok alcíme az volt, hogy esszék, a transé meg az, hogy elbeszélések, a Határhelyzetek pedig a doktori disszertációja volt – és Celan bemutatásában is az alkotás és a befogadás helyfüggősége vált az egyik fókuszponttá. Az új kötet, a Rongyos ékszerdoboz esetében viszont csak annyit kapunk alcímként, hogy Utazások keleten, a szöveg műfajisága ezúttal nem intézhető annyival, hogy elfogadjuk, ami a címlapra van nyomtatva.

Pedig a műfaj éppenséggel nem mellékes kérdése a kötetnek, hiszen hogy alapvetően fikciónak vagy pedig tényirodalomnak tekintjük az írásokat, olyan lényegi pontokon szól bele az olvasásunkba, mint hogy legitimnek tekintjük-e a szövegbeli tények visszavonatkoztatását a valós világra, vagy számolunk-e egy elbeszélő karakterrel, akinek jellemzése a szöveg működésének egyik aspektusa lenne. A szövegben mindenesetre találhatunk gesztusokat és jelzéseket mindkét irányba: egyrészt itt vannak a folyton visszatérő utalások a miskolci antropológuscsoportra és terepmunkáikra meg az indulás körülményeire, amelyek primer úti beszámoló hatását keltik, a túloldalon viszont ott a Dominó nevű kocsma például, aminek felfestéséhez a transhoz használt szürreális ecsetkészletet és pokoli palettát vette újra elő: a hátsó sötét szobában egy padlónyi csótány közepén ott fekszik egy hulla, ami miatt a világon senki nem zavartatja magát, az elbeszélőt és barátait egyaránt jobban izgatja a pisilés (106).

Mondhatjuk-e hát azt, hogy Kiss Noémi új könyvében Bukovinát, Galíciát, Erdélyt és a Vajdaságot mutatja be? Útikönyvet természetesen nem írt, ám – és ezt a fülszöveg és a kritikák is megerősítik – a kötet esszéisztikus alaptónusa kellően erőteljes ahhoz, hogy alapvetően a leírt területek megismerését tekintsük erőfeszítései lényegének, mely megismerésből egy továbbadásra érdemes tapasztalat keletkezik, a fiktív(nek tűnő) részeket pedig úgy vegyük, hogy csupán más regiszterben, sűrítve közlik e tapasztalatokat. Ha ezt elfogadjuk, a szövegbeli és a valós Csernovic között nem csupán homonímia áll fenn, hanem ez a Csernovic az a Csernovic. Mindez nem csupán fikcióelméleti bakafántoskodás szeretne lenni, hiszen azzal, ha feltételezzük, hogy a kötet a valóságról közöl ismereteket, a szöveg belép egy közvetlenebbül etikai térbe, ahol jogossá válnak olyan kérdések, amelyek alól egy fiktív szöveg esztétikai autonómiájára hivatkozva kivonhatná magát.

A kötetben bejárt tájak első ránézésre nem tűnnének egzotikus helyeknek, a legtávolabbi is csupán néhány száz kilométerre van Magyarország határától, ugyancsak európai és ugyancsak posztszocialista országokban. A közeli helyek leírása azonban nyilvánvaló veszélyeket rejt magában, hiszen az útirajz mint műfaji minta elsősorban távoli, ismeretlen területek leírására épült ki, és ezen szabályrendszer néha egészen nyugtalanító módon nyomja rá bélyegét a szövegekre. Az első fejezet rögtön igen furcsa alaphangon indul: „a látszat ellenére Európába tartunk”, újságolja „naivan” az elbeszélő egy busznyi, az általános iskolai földrajzanyagot valószínűleg elsajátított egyetemi oktatónak (7): a kérdés csupán az, mégis miféle látszat szólna az Urál-hegységnél jóval nyugatabbra és a Fekete-tengernél jóval északabbra fekvő Bukovina európaisága ellen. Ekképpen a magyar határon valamiféle fal emelkedik, melynek túloldalán valami egészen más minőség található, mely lényegében mond ellent a nyilvánvalóan inkább kvalitatív, mint földrajzi kategóriaként kezelt európaiságnak: „Egy akkora országba megyünk, mint Luxemburg, csak épp ellentétes irányban haladunk: nem a jövő, a nyugati igények és a jól kiszámított lépés vezet előre minket, hanem a múlt kerül át a jelenbe, az emlékezet tájait keressük fel. Csak úgy tűnik, mintha előre haladnánk, de valójában visszafelé megyünk.” (8) Ez a terület, ha elhiszi európaiságát, azonnal kissé nevetségessé válik: a románok, mint az óvodások az új ruhájukkal, legszívesebben mindenkinek eldicsekednének az uniós tagságukkal (26), Szászföldből pedig „egy ízléstelen és provinciális kis Svájc” válik (48). De őserdeiek a körülmények is („négy napja nem fürödtünk, nem ültünk vécén, szappant sem szagoltunk” [16]), és igen árulkodó a bukovinai öreg adatközlő esete: amikor elbújik a fényképező elől, a jelekből olvasó elbeszélőben fel sem merül, hogy esetleg csak nem szeretne tűhegyre húzott bogárként szerepelni az öregasszony-gyűjteményben, hanem rögtön kész a misszionárius-elbeszélésekből is jól ismert diagnózis: „Fél a szerkezetektől” (19) – per analogiam: aki rácsukja a kérdőívesre az ajtót, az mind fél a papírtól.

Ez utóbbi idézet ráirányíthatja a figyelmet a szöveg módszertanának kérdésére is. Kiss Noémi ugyanis nem csupán leírni akarja a bejárt területeket, de megérteni is, mely megértés alaposságát és áthatóságát jelzi, hogy az ottlakók lélektanát újra és újra felmutatja olvasóinak: „Leginkább hallgatni szeretnek az emberek, akkor is, ha beszélnek” (10), „[a vidéki emberek] beletompulnak a fejükben lévő rettentő gondba, ami erősebb minden energiánál” (66), „A nők illatosak, a férfiak testszagúak, mégis odavannak értük, imádják a nagy testüket” (90); mintha az utazó jobban ismerné a helybelieket saját maguknál is, sőt az ő (bár lehetetlen) feladata lenne változtatni helyzetükön: „megfigyelése belengheti a tájat, mégsem fog tudni változtatni rajta” (66).

Kérdéses azonban, hogy milyen módszerrel érhető el ilyen mély belátás egy-egy rövid utazás során. A szövegből úgy tűnik, hogy az elbeszélő és a helybeliek között ritkán jön létre nyílt és kötetlen kommunikáció, sőt amikor mesélni kezdenek, a szóhasználat többször mintha inkább csak unalmat sugallna („oroszul mondta a magáét” [18], „A fogadós jön velük, nem lehet őt lerázni, eléggé fontoskodó, kezével néha hadonászva, fejét forgatva mesél tovább. Ő a szavak embere, nem vitás. Épp egy újabb, különös és pikáns történetnél tart, az erdei keramicsról, a tutajosról mesél, aki olyan gazdag lett, hogy beutazta az egész világot, de itt sajnos megszakítjuk őt…” [56], „odamentünk, és innentől fogva egy órán át hallgattuk 95 éves, elhunyt anyósa életét, aki sohasem találkozott orvossal, mielőtt eltávozott, ennyit jegyeztem meg abból, amit a kalapos mondott” [132]). A bukovinai és galíciai utazások a szövegek tanúsága szerint épp úgy zajlottak, ahogyan az ember egy terepgyakorlatot előítéletei nyomán elképzel: az antropológusok buszba ülnek, isznak, odaérnek, isznak, másnaposan odadugják a mikrofonjuk néhány néni orra alá, majd isznak, már ha az adatközlők nem kelletlenkednek nem szállítva a várt információt célratörő kérdéseik nyomán: „Kérdeztük tőle, lipován-e. Nem is értette, aztán a huculokat és a gyümölcstermesztést szerettük volna hallani tőle, de arra sem tért ki” (18), sőt közben száll a gúnykacaj (28) – a kötet bemutatása nyomán az olvasó szegényebb lesz néhány illúzióval az antropológusok objektivitását illetően is, persze ezek az antropológusok egyébként is megdöbbentően unintelligensre vannak festve, akik mintha egészen komolyan keresnék a szkucsnót (vagyis az unalmat) mint helyet az általuk készített képeken (15).

Ha tehát nem a helybeliek elmondásából, akkor honnan meríti mély belátásait? Úgy tűnik, Kiss Noémi egyenesen a táj lelkét szondázza meg, és nyeri ki belőle az általános jellemzőket. Csak oda kell mennie egy városhoz, és érti máris: „A várost könnyű észrevenni, mert egy kiugró dombon áll. Közelebb megyünk hozzá, egészen közel, aztán látjuk, milyen. Semmi különös, mondanám, ha nem látnék azonnal a falak mögé. Megtapintjuk, belemegyünk, közel vagyunk, és látjuk, milyen. Gyönyörű, romos és büdös. Törekvő és elmaradott. De igazán jámbor. Ebből semmi sem következik. Ezért nem kell odautazni, hogy ezt megtudjuk. Keleten ilyesmi bárhol lehetséges. Visszahúzódás, beletörődés. De mégsem. Aki meglátja a várost, rögtön tudni fogja, hogy egy ismeretlen és megismételhetetlen helyen jár.” (62) Nem kell Said-rajongónak lenni, hogy a városra vonatkoztatva néha tulajdonképpen értelmezhetetlen jelzők mögött az árulkodó szóhasználat nyomán felismerjük a szöveget szervező orientalista mechanikát. Hiszen ezen a ponton explicite kimondatik, hogy lenne egy általánosan jellemző kép, amely alól esetleg csak egyedi kivételek akadnak. A területek kérdéses európaisága tehát nem meglepő, hiszen a határon túl maga a közel hozott messzeség tanyázik, a szlávok és a velük szokásosan egy kalap alá kerülő románok a keletiek hagyományos szerepét játsszák: az európaiak Másikát.

Így válhatnak a helybeliek egyszerűen más hagyományú, szegényebb nép helyett egészen furcsa, a tőlük ötszáz kilométerre lakóktól élesen elütő lényekké, akik leginkább tengnek, mint az állat: „mindenhol céltalanul bóklászó fejekkel találkozik” (11), „a messziről közeledő, értelmetlenül kószáló lakosok” (13), „kis csapatokban mászkálnak délben az utcán, néha nekimennek egy oszlopnak” (36), „Az emberek szédelegnek benne, az állatok még szekeret húznak, ökrök szántanak, a kutyák néha egészen értelmetlenül ugatnak” (74), ha valamit el kell végezniük, abból abszurd drámába illő jelenet kerekedik, mintha kóc lenne csak az agyuk helyén („Árkot lapátolnak, de rossz helyen, betömik, újra ásnak, felszedik a macskakövet, lerakják, s mikor kész, csak akkor látják, hogy ott maradt egy újabb gödör. Egy, kettő, három gödör. Több. Száz luk. Úttest és gödör. Járda, gödör. Lengyel, olasz és ukrán reneszánsz. Ezek nem fognak hasonlítani az eredetire, ebben biztosak lehetünk” [92], és lásd ezután a költözés egészen becketti jelenetét is), miközben „mindenkinek valami nagy és titkos baja van” (10). Azzal, hogy a bemutatott világot kiinduló axiómaként megfosztja a céloktól („Bukovinában nincs cél és nem is lehet elérni azt” [14]), a táj és az emberek egyaránt szabad jelölőkké válnak, melyek referenciája nem vezethető vissza az itt lakók szándékaira, ezzel pedig kiszolgáltatja a leírást egy tökéletesen önkényes és igazolhatatlan jelfejtésnek.

Kiss Noémi tehát mintegy dekonstrukciós olvasó módjára siklik a tájon mint szövegen – és hasonlóképpen jár kötete olvasója is. A szöveg arbitrárius és gyakran ráadásul önellentmondó interpretációi – lásd például a két, hasonló mélységben kidolgozott szakaszt arról, hogy miért mindig a csempészek, illetve miért mindig a turisták élveznek előnyt a határon (59, 74); vagy hogy a folyók gonoszságának hosszas ecsetelése (52, 57) után hamarosan megtudjuk, hogy „májusban kell utazni, mert még van víz a folyókban” (74) – ugyanis hosszú távon azt eredményezik, hogy az olvasó egyszerűen nem képes hinni a szövegnek többé. Amikor például arról ír, hogy a román vendégmunkások máshol már letelepedve puszta időtöltésből hazajárnak felhúzni néhány homlokzatot, akkor sajnos nem gondoltam azt, hogy erről a meglepő tényről az elbeszélő biztos forrásból értesült, hanem csak azt, hogy alighanem látott valamit az őt (szimbolikusan is) mindig körülvevő busz ablakából, amit a valóságtól függetlenül a lehető legfurcsábbá interpretált: „Románia új falakat húz, spanyolfalat. Majd egymillió munkása dolgozik Spanyolországban, köztük az egykori petrozsényi ipartelep családjai, akik már biztos, hogy nem jönnek vissza. Egy házat még felhúznak a szívüknek valamelyik bányakörnyéki faluban. Elkezdik, de ritkán fejezik be. Itt is csupa félkész épületet látni az út mentén, mint Nagyvárad után. Befejezetlen paloták, nem, ezek már inkább csak nyaralók, hobbiházak. Olaszország, Németország lesz az otthon.” (39–40; érdekes módon ezt a helyet Szegő János a Műútban is inkább a józan ész, mint a szöveg betűje alapján értelmezte: „azt sem hagyja szó nélkül, hogy mennyien hagyják el félkész vagy kész házaikat, hogy máshol próbáljanak szerencsét”).

Ezen a ponton akár meg is állhatnánk, puszta szöveggé laposított, a valóságos referencia illúzióját feladó posztmodern útirajzként méltatva Kiss Noémi könyvét. Ezzel azonban csupán kiinduló ellentmondásunkhoz érkeztünk vissza: hogy az alaphang igenis esszéisztikus és deklaratív. A szöveg legmeredekebb okfejtéseihez érve pedig igen bizonytalan védelmet nyújthatna csak a szövegirodalom skatulyája. Egy helyen például egy igen veszélyes gondolati manőver során a szász szó eloldódik népjelölő jelentésétől, és kvalitatív kategóriává esszencializálódik, mely kategória az alacsonyabb minőségi szintet jelölő románnal kerül szembe, mely utóbbiból lehetséges az előrelépés az előbbibe: „A szász paradigma minden faji kérdést felülír. Saját szemünkkel láttuk, ahogy az eltűnt szászok helyén feltűnik egy másik nemzetiség, a román. Az a fajta román, akinek a lelke szász. S ha szász, akkor tulajdonképpen luxemburgi.” (41–42) Ezek azonban akkor is megmaradnak népnévnek mindennek dacára is, azt sugallva, hogy a román egy visszamaradott állomás azon a skálán, ahol a luxemburgi a cél, és amelyen románságától megszabadulva léphet tovább. És a szöveg szemléletmódja, ahogy azt már a múltba való utazás sémája is mutatta, sajnos máshol is nyíltan evolucionista, etnocentrikus, és – ha másban nem is, szóhasználatában biztos – rasszista: „Az itt élő embereknek nem olyan jól szervezett a társadalmuk, egyszerű, primitív eszközöket használnak. A fajra jellemző, hogy sötét a hajuk, fekete a szemük, és elég barna a bőrük. Túlságosan lelkesek.” (12) A posztmodern biztonságos menedékéből kilépve csak remélhetjük, hogy a primitivizmus és a faji jelleg kutatása nem a hazai kultúrantropológia kurrens módszertanából szivárgott át a szövegbe.

Megjegyzendő mindazonáltal, hogy számos helyen, és épp ez utóbbi példa esetében is, lényegi különbségek mutatkoznak a folyóiratbeli közlések és a kötetben megjelent végleges változat között. A Lettre-ben (és a Tájgyakorlatok kötetben) megjelent szövegvariánsban a „Túlságosan lelkesek” mondat helyett ez olvasható: „Ezen nagyot nevetünk”, ami kellően egyszerűvé teszi, hogy a primitívet és a fajt egyaránt a korábban említett 1907-es útikönyv jelöletlenül idézett rekvizitumainak tekintsük, amit a felkészült és politikailag korrekt antropológusok ki is nevetnek; a könyv esetében ez a magyarázat legfeljebb az olvasó maximális jó szándékából fakadhat, a szövegből magából nem annyira. De az átírások máshol is inkább pusztításnak tűnnek, elég összevetni e két idézetet: „délre Beszterce felé jutunk, és ha tovább húznánk az utazást, a végtelenig nyúló Moldavai-dombságon kellene áthaladnunk, tovább az Ismeretlenbe.” – „délre Beszterce felé jutunk, és ha tovább húznánk a vonalat, a végtelenig nyúló moldavai dombságon kellene áthaladnunk, majd ezután végleg ismeretlen térbe zuhannánk, egy sötét luk nyelne el. (Arrafelé azóta sem jártam.)” A korábbi szöveg logikus képe a későbbi változatban egy céltalanul paradox szerkezetnek adja át helyét, melyben egyszersmind sikerül lefeketelyukaznia Románia egy jelentős részét. De nem csak saját szövegével bánik ilyen módon. A szöveg egy pontján hosszú, jelöletlen idézet szerepel – az irodalomjegyzékben egyébként feltüntetett – Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című munkából, mely Danilo történetét meséli el (86–88). A szövegrész beollózása után azonban, annak nagyobb részének változatlanul hagyása mellett apróbb stilizálásokat hajt végre azon: így például bekerül Romanovics Danilo neve elé egy tökéletesen hibás értelmező (hiszen sosem volt Endre király fia); amikor pedig az eredetiben azt olvassuk: „számtalanszor elűzetvén, végűl magát Halicsban mégis csak meg tudta fészkelni”, itt azt: „végül Halicsban rakott fészket” (86) – amiről eljegyzés, kedvezményes lakáshitel és egy szobakonyha alighanem hamarabb jut eszünkbe, mint háborúskodás. Mindezek együtt hozzák létre a szöveg ködös, elmosódott stílusát, mely néha odáig fokozódik, hogy tökéletesen lehetetlen megérthetni, hogy például milyen szobra van Avram Iancunak Cebén, milyen Marosvásárhelyen, és mindez hogyan viszonyul Melocco miskolci Széchenyi-szobrához („A temető melletti Magazinban megint megiszunk valamit, ezúttal egy azúrkék töményet. Vidáman távozunk. Cebén még Avram Iancunak, a nemzet ügyvédjének nyomait találjuk, aki élete végén Bécsben megőrült, vagyis megbolondult, mert rájött, az osztrákok becsapták. Az ő szobra is kissé formátlan, de még jó, hogy Marosvásárhelyen lehet úgy kávézni a főutcán az ortodox székesegyház mellett, hogy csak Iancura látni. Vásárhely kárpótol a Cebén látottakért. Iancu délcegen ül hatalmas lován, kezét lóbálja, tartása erős, alakja hatalmas, oldalán kard, töretlen figura. Persze nem az. Akárcsak Széchenyink Miskolc főterén, sír és tombol és bömböl” [34–35]), és a világ állítólag legabszurdabb sarkának leírásából nekem (és több ismerősömnek) egyáltalán nem sikerült megértenem, sajnos nem csak azt, hogy az miért is olyan abszurd, hanem azt sem, hogy egyáltalán mit is látunk („A táj sarka fantasztikus képet ígér, ugyanazt százszor. Ipar és természet állnak szemben, a dicső múlt meg váltakozik az álmos jövővel, semmi különös. Újra elhagyott csontépületek vázai mellett haladunk, egyre-másra tűnnek fel az ipari turistáknak épülő szállodák és turistaházak. Ez azért mégiscsak álombeli, egy lassú felmorzsolódás szemtanúi lehetünk. Étterem, kaszinó, fogadóiroda, játékgépek – minden szállodaportán pontosan, ebben a sorrendben. Riasztó pörgés a falak mögött. Pihenni vágyók rozsdatelepén kelünk át. A világ legabszurdabb sarkában állunk, néhány tíz kilométerrel Nagyszeben előtt. Ezt tényleg érdemes feljegyezni” [45]). A stílus esetlenségei pedig nem egyszer újabb nehezen vállalható kijelentéseket szülnek, például mintha nem lenne egészen tisztában azzal, hogy ha azt írja: „Nem panaszkodom, de ahogy 1907-ben írták, ritkán keljünk hosszabb útra, s jó, ha távol tartjuk magunkat a bennszülöttektől. A kudarc megerősíti olykor az ilyen fehérkesztyűs habsburgiánus elméletet” (12), ezzel a mondatszerkezettel elismeri az idézet jogosságát, hogy bennszülöttnek tekinti a bukovinaiakat, és szeretné távol tartani magát tőlük.

Ebbe a kontextusba beíródván pedig a novellisztikus, látványosan fiktív részek sem jelenthetnek menekülést, hiszen amit azok csinálnak, az éppen az eddig látott működések esszenciája: egy valósan létező helyre írják rá egy előzetesen megállapított területi jelleg allegóriáját. A Geográfiai ficam történetté oldva, ám az útirajzok közé beiktatva óhatatlanul a nemzeti karakterre irányítva a figyelmet sulykolja azon – a megalapozottságát nem is firtató – véleményét, miszerint a szerb férfiak első látásra, erőszakosan és fogazat alapján akarnak házasodni. És hasonlóan: a lembergi fejezet játéktermes kódája nem lehet képes olyan sebességgel bevenni a regiszterváltás hajtűkanyarát, hogy Bausinger emlegetése után két oldallal ne az ukránok jellemzésének tűnjön, hogy hullák és csótányok háborítatlanul nyüzsöghetnek egy vécével sem rendelkező kocsmában.

Arról tehát, hogy van még értelme utazni, most sem lettem meggyőzve. A Rongyos ékszerdoboz mintha egyszerűen elfelejtett volna számot vetni azzal, hogy miközben kezeivel titokzatos és metafizikus mozdulatokat igyekszik leírni (mert a kötetet a mélyben mindvégig az elbeszélő szívét rágó fájásra történő narcisztikus és tökéletesen homályos utalgatás szövi át), ujjaihoz kötözve maradt a referencia: a valós emberek és népek. Keresi a globalizált világ mögött a különöset, ám csak saját különösségképzetét képes bevésni újra. A kötet akkor működik, és sajnos ez a jóval ritkább, amikor például a fickói kocsmában valódi vitában tapasztalja meg olvasóival együtt, hogy a tradíció mélyén egy elfedett apória rejlik, és nem pedig amikor a csernovici piacon kéri számon, hogy „autentikus, helyi útikönyvet sehol sem lehet kapni” (66). És amikor már más lehetőség híján megszűnök hinni a szövegnek, legalább az internetet böngészve megtudom, hogy Vermes Lajos ugyan sem úszó nem volt, sem a szobra nem önelégült avantgárd gnóm, ellenben ő szervezte meg százhúsz évvel ezelőtt a Palicsi Olimpiai Játékokat.