A kétely meg a hiába

Amikor az Öregasszony kinézett a léckerítés fölött és meglátta a félvágás szekeret, a szekér végében a frissen kaszált sátés füvet, még semmi rosszra nem gondolt, csak egy pillanatig állt meg a kútról a konyhába vivő útján a vederrel, ott, ahol a legmagasabb a járda kövei közt meghagyott százéves cserefa palló, mert állandóan felszívja a lezúduló esők vizét, és időnként háromujjnyival is vastagabb lesz, aztán a száraz időkben elkezd lohadni, süllyedni, korhadni tovább, recseg és nyikorog minden hasadása, repedése, mintha sóhajtana vagy nagyon lassan lélegezne, és hiába mondja már vagy húsz éve az Embernek, hogy fel kell már szedni, tegyen lapos, nehéz köveket a helyére, az csak legyint, hogy jó ez a deszka, nem törik el a vasalt szekérkerék alatt, pedig nem is jár vasalt szekér az udvaron már vagy harminc éve, csak ilyen gumikerekes, mint ez is, amiben az Ember szokott feküdni, fejjel a hátsó saroglya felé, a frissen vágott fűben vagy lucernában, ha többet ivott a kelleténél, és a lovak idővel maguktól hazaindulnak, akárhonnan megjönnek egyedül, még ha senki fel nem akasztja is a gyeplőt, de nem gondolta végig most, hogy miért nem látszik az Ember sáros talpú, vásott gumicsizmája, és a kasza sincs a helyére akasztva, a szekér oldalába, mert megtanulta régen már, hogy ne legyen a vágásnyi fű mellett villa, gereblye, kasza vagy a nyaláb széna alatt fejsze, mikor az erdőről jön, hogy ha rosszul találna lenni, nehogy belefeküdjön, és tetézze a bajt ezzel is, de szortyant erre a megállásra az öreg cserefa deszka, rothad már a közepe, egész pocsolya lehet alatta, giliszták és férgek, hogy örvendenek majd a tyúkok egyszer, ha felemeli valaki, éppen azon a helyen szortyan a palló, ahol féllábon mintha megállana, kezében a teli vödör, arra is gondol olykor, hogy ha mindig odalép a bal lábával, sietteti azt a napot, amikor eltörik vagy szétmállik, de nem kizárt az sem, hogy fekete szén lesz belőle, mint a patakban a régi híd cölöpjeiből.

Nem gondolt akkor még semmi rosszra, bár volt a lovak szemében valami riadalom, ahogy megálltak a kapu előtt, a Sári még fel is emelte a fejét, benézett az udvarra, el a csűr felé, pedig az szokott legelni először, annak a feje azonnal lelóg az első fűszál felé, még a Csillagot is elrángatja, de most a Sári egy pillanatig megnézte az Öregasszonyt, aztán a sánc partján zöldellő füvet kezdte rágni, elhúzta lassan a másikat is, el a szekeret pár lépéssel, de nem figyelte már ezt az Öregasszony, bement a konyhába, letette a vedret a helyére, benézett a kamrába, hogy biztos legyen, elég a tegnapi káposztaleves mára is, aztán leült az asztal mellé, megpihenni, fárasztó az ilyen esős nyár, reggel hideg van, délben olyan fullasztó a lég, mint egy gőzkazánban, és aztán akkorákat csattan az ég, hogy beleremegnek a hegyek is, ömleni kezd az eső, úszik a füves udvar, minden hólyagos esőcsepp háromnak látszik, előveszi olyankor az imakönyvet, még a Sándor tiszteletes úrtól kapta, akit elvittek a tömlöcbe és nem eresztettek el soha, azt se tudta meg senki, hogy miért, de tudott az az ember olyan imádságot, amilyet nagyidőkor kell mondani, ott fogta egyszer az egész falut egy ilyen hatalmas dörgés-villámlás, esküvő volt éppen vagy valami más fontos ünnepség, mert tele volt a templom, de a megszokott szertartás közben olyan szép imádságot mondott a tiszteletes, hogy aztán sokaknak le kellett írnia kézzel, nem ment el ugyan az eső, még a templomtető is beázott, és a nép is legalább egy órát várt, amíg csendesült a zápor, keveseknek volt még akkor esernyője, szürke vagy kék gumikabátot hordtak, akik erdőre vagy a vasúthoz jártak dolgozni, de a legtöbbnek csak egy féloldalon kihasított nejlonzsákja volt, de olyan szép az imádság, olyan szépen beszélt mindig a tiszteletes, hogy akármeddig jó lett volna hallgatni, talán azért is vitték el.

Ments meg, Urunk-Isten e baljós órán a kételytől… kezdi mondani, és az asztalfiába matat, hogy elővegye a szemüveget meg azt a régi imádságos könyvet, amit otthoni használatra rendelt valamikor egy zsinati gyűlés, abban van összehajtogatott selyempapíron az a szép imádság, ki sem kell teríteni a papírt, mert kívülről tudja az egészet, meg nem is lehet széthajtogatni, el van rongyolódva a papír a hajtogatás vonalán mindenütt, de a tintaceruzával rótt sorok ugyanolyan kékes-lilás színben játszanak, mint régen, vagy mint a havas fölött a fenyegető kétely, ami az esővel és a viharral szokott alábukni a tanyák közé, hogy remegni kezd ember, állat, gyümölcsfa, dobol a jég a zsindelytetőn, csattog az eső és úgy elveri a krumplit meg a kukoricát, hogy kétszer is meggondolja minden gazda, hogy kell-e még vetni egyáltalán, mert nem érdemes, az egészen biztos, hát őrizz meg a kételytől, szokta mondani, mondogatni magában, de az Ember haragszik az imádkozásért, mert nincs itt semmiféle kétely, egészen biztos a hiábavalóság, meg van az írva Salamonnál, dohog ilyenkor, és kimegy a szakadó esőbe vagy a száguldó havazásba, hogy megnézze a nyihogó lovakat, mert ha farkasok kerülgetik a tanyát, vagy sűrűbb a vihar a szokottnál, mindig hívják az embert magukhoz, kint is alszik velük sokszor, mert az Öregasszony horkolására felébred, a lovak meg a tehén neszezésétől soha, csak ha vonyítanak a Lázár-patakban a farkasok, vagy medve bóklászik a Zőldi Lajos elhagyott gyümölcsösében, egy időben kilőtték, mérgezték mindet, de megint annyi van, hogy a hosszúnyelű baltát is kitapogatja gondolatban olykor, csak egy karnyújtásnyira van a gerendára akasztva.

Úgy szokta megmenteni a kételytől az Úr, hogy még félig sem mondja azt a szép imádságot, máris lekoppan a szeme, előre csúszik a szemüveg az orra hegyére, a nyitott imakönyv is megtámaszkodik a kockás abroszon, és felszed pár száraz morzsát a lenvászon borító, amire serleget próbált hímezni még kislány korában, de az Ember szerint az csak egy tulipánt, az ámenre szokott megébredni mindig, kicsit el is szégyelli magát, hogy lekoppant a szeme, de biztos abban, hogy végigmondta az imádságot, lehet, hogy nem pontosan, akkor is egész végig, vagy ha kimaradt is valami, nem olyan nagy baj, sietve teszi el a könyvet és a szemüveget, sok a dolog nyáridőben, miért nem jön az Ember végre be, nem szokott egy óránál hosszabban aludni, akármennyit ivott is, de nem ihatott ma még, hisz nincs így délidőben nyitva kocsma, ide ment ki csak a Ferenc Mózes régi malmához, ahol a tó helyén még száraz időben is lesz egy kis sarjú, meg azt a nyomorult, hiábavaló kukoricát ment el nézni, amiről a példabeszéd szól, mert alig akart kikelni a tavasszal, aztán a sok esőtől akkora nagyra meg sűrűre nőtt, mint a kender és a karácsonyfának való fenyves, de a csövek aprók maradtak, még a mátyásmadár se bontotta ki a hegyét egynek se, fejszével lehet majd kórót vágni csak, dohogott az Ember, állami vetőmagsegély, és káromkodott hozzá már a tavasz óta mindig, mintha nem volna elég öreg és nem szokta volna meg, hogy az állam ilyen, a kényszert mindig lenyeljük, az ajándékot meg nem kell elfogadni, vagy ha mégis elfogadjuk, nem szabad hinni abban, a minap jószágot engedhetett bele valaki, hacsak nem a vadak szoktak rájárni.

Elmentek a lovak egész messzire, ki a Zőldi Lajos gyümölcsösébe, de nem baj, mert az úgyis a senkié már, leégett a ház is, felgyújtotta valaki, vagy csak magától emésztette meg a láng, nem érdekes, pedig micsoda szálember volt ez is, mondja maga elé az Öregasszony, amikor egészen lekoppan a feje, és elkapja hirtelen a szemüveget, mert félti nagyon, drága és messzire kell menni érte, azonnal tudja, hol vannak a lovak, mindig arra indulnak el maguktól, ha nincs nyitva a kapu, nem lehet pontosan tudni, mit szeretnek a göcsörtös almafák alatt, néha egészen beleviszik a szekeret is a csűr üszkös maradványai közé, a csihányba, aztán ott megakad valamiben, megriadnak, rántanak egy nagyot az istrángon, akkor az Ember is fel szokott ébredni, de most nem mennek addig el, megállnak az első fánál, hátrálni kezdenek maguktól pár lépést, és várnak tanácstalanul.

Nem szeret az Öregasszony a lovakkal bajlódni, a szekeret még elhajtja, ha kell, ha nincs más kocsis, meg enniek is ad, mint a többi jószágnak, és még azt is szerette fiatalkorában, ha kenyeret vagy almát nyújtott a lónak, és a szimatoló puha ajkával elvette, közben meg kilátszottak a sárga, zöldes nyáltól csepegő fogai, ne kapd el a kezed, nem harap meg, hallja még mindig az apja majd az Ember hangját, mert azért egy kicsi félelem ottmaradt benne örökre, mint a kíváncsiság is vagy a vonzódás azután a melegség után, amit csak egy ló mellett érezni, vagy nagyon régen, amikor még több szerelem volt mindenkiben, de kifogni és befogni nem szereti a lovat, vagy megfordulni a szekérrel és curukkoltatni, pedig gyakran kellett azt is csinálni, amikor odavolt az Ember sokáig, és nem lehetett pontosan tudni, hol van, mikor jön, és megjön-e?

Elindul hát a lovak meg a szekér után, pedig nem szeret a Zőldi Lajos fáihoz menni, mert mindig az a nap jut eszébe, amikor leköltözött Lajos végleg a faluba, és csak annyit mondott, hogy nem jöttél hozzám, Esztike, halkan mondta ezt, szomorúan, mint aki egyszer valóban szerette, csak valamiért hiába volt az is, el volt az Ember valahol az erdőn vagy lent a bányavidéken a vásárban, akkor is úgy hozták a lovak haza, hogy feküdt mereven a szekér aljában, még a kurvák szaga is érződött rajta, és kilátszott a rövid szárú, kunkori orrú gumicsizma, ahogy a szekér minden döccenésére kiesni készül a lábából, akkor is a gyümölcsfák felé oldalaztak a lovak el, pedig állt akkor még a kicsi ház is, ami nyugodtan elfért volna a csűr egyik végében, nem is igen laktak benne, csak nyáron, szénacsináláskor, vagy ha Lajos összeveszett a feleségével, és duzzogni feljött ahhoz a „ribanchoz”, mert nagyszájú volt a felesége, másokra is mondott ilyeneket, ült ilyenkor Lajos két-három napot a tornácon, se nem evett, se nem aludt, nézett csak bele a semmibe, aztán hazament, de mióta leégett a csűr meg a ház, nem jött ki többet, még az almát se szedik fel, nem is kaszálnak ezen a részen azóta, még jó, hogy akkor nem volt itthon az Ember, biztosan őt gyanúsították volna, pedig jóban voltak, duhajkodtak meg orvvadászkodtak sokat együtt, talán meg is beszélték, hogy Lajosnak ő kellett volna, az Embernek pedig valaki más, ilyen ez.

Nincs az Ember, nincs a kasza meg a villa sem a helyén, csak a két istállószagú pokróc van a szekérben összehajtogatva, azon ülnek nyáron, meg azt terítik a lovak hátára télen, és tudja már, hogy baj van, látja a lovak lábán a sarat, hogy fel vannak csapva hasig, még a sörényükben is van abból a szürkés agyagos pecéből, és érzik a szagukon is, hogy meghajtották őket, nagyot futhattak szekerestől, pedig nem szokott az Ember ilyet, a lovakat nagyon tudja kímélni, jobban, mint az embereket.

Majd csak előkerül, motyogja maga elé az Öregasszony, hazahajtja a szekeret, kifogja a lovakat, beköti a helyükre, a szíjakat, hevedereket felakasztja a szegre, sose jegyzi meg már, hogy melyiket melyikre kell, lesz majd ebből is morgás, de mindegy, hol evett eddig a fene, szól majd oda foghegyről, ahogy mindig is szokott, mert hát igaza van, nem az ő dolga ez, de lehet ezt ma már pontosan tudni, hogy kinek mi a dolga, úgy telik el ez a nyomorú élet, hogy még csak meg sem tudjuk, mi lett volna, gürcölni hiába, mondaná most az Ember, legyintene a hosszú kezével, és elmenne az istálló mögé a ganédombhoz, hogy pisiljen és egy jót káromkodjon, még amikor a gyerekek itthon voltak, akkor szokta meg ezt, hogy ne lássák és ne hallják, mert megvan a káromkodásnak is a helye meg az ideje, és nagyon sokáig, talán évekig bizonygatta, hogy márpedig ezt a Bibliában olvasta, és hiába mondták neki sokan, sokszor, hogy nincs ilyen passzus az írásban, na csak keressétek meg, ha én megtaláltam, akkor megtaláljátok tik is, aztán legyintett megint, mint aki unja már az üres bizonykodást.

Aztán a konyhába ment az Öregasszony, egy kisebb fazékba káposztalevest mert, hogy ne kelljen az egészet újramelegíteni, ki tudja, mikor jön meg az Ember, nem lehet valakit egy életen át örökké csak várni, de aztán csak ült a kis fazék előtt, nem esett jól az étel, ötven éve ugyanúgy főzi, még az anyósától tanulta, mikor avasodni kezd a szalonna, akkor van ilyen furcsa íze a káposztalevesnek, de még nem avasodhat, augusztus van csak, bár ki tudja, valahogy a só sem olyan, mint régen volt, aztán csak kiállt a tornácra, nyitva hagyta a szitaajtót is, ahogy bemennek, úgy ki is jönnek a legyek, olyan érzése támadt hirtelen, hogy mégiscsak el kellene indulni az Ember után, valami baja eshetett, elmúlt hetven, már az ilyennek csak otthon kellene ülni, de nem tud meg nem is akar.

Elindult hát az Öregasszony a régi malomtóhoz, csak egy kis dombot kell megjárni és rálát a rétre, hogy ott van-e, végig lehet nézni az egész Lázár-patak mentén, hogy ki, mit és hol dolgozik, még csak rendes cipőt se húz, azzal a vastag talpú bőrpapuccsal indul, amiben az udvaron szokott jönni-menni, az égre se néz fel, hogy lesz-e eső, hátha nem lesz ma, botot se visz, nincs most erre olyan kutya, amitől félni kell, meg van kő az úton elég, ha mégis.

Nincsen a Lázár-pataka mellett senki, csak az esőtől rokkant, sötétedő buglyák, a mogyoróbokrok meg a sok kicsi nyírfa, ahol egy ideje már nem kaszálnak, áll az Öregasszony a dombtetőn, innen most haza kellene menni, három napig is járkálhat egyik bokortól a másik fáig, mintha bolond volna, mintha először maradt volna el az Ember, mindig hazajövök, akárhova megyek el, mondogatta, ha féltette valamilyen úttól az asszony, vagy nem akarta, hogy elmenjen, én olyan vagyok, mint az öregapám lova, kezdte mesélni az Ember, az tudod, milyen volt, és persze tudta már mindenki, az egész falu meg az egész vidék is egész pontosan tudta, hogy amikor a tüzérek a háború alatt lovakat rekviráltak, volt akkor az öregnek egy nagyon szép szürke hátaslova, sose volt az szekérbe fogva, ami persze nem igaz, mert ugyan ki tart itt hátaslovat, olyan szegények voltak ezek, meg háború is volt, hogy szántani is tehénnel szántottak, nemhogy hátaslovat tartson a vénember, de akkor is mindenkinek végig kellett hallgatni, hogy amikor az oroszok áttörték a frontot, és elment minden katona, és már vége lett a háborúnak is, kezdtek hazajönni az emberek a fogságból, 46-ban vagy 47-ben, amikor az a nagy-nagy szárazság volt, akkor egy reggel ott állt a szürke ló a kapu előtt, soványan, sántán, tele forradásokkal meg sebekkel, sárosan, ganésan, és nem tudta senki, hogy honnan jött, merre járt, nem tudta elmondani, csak hazajött, na úgy vagyok én is, szokta mondani az Ember, úgy jövök haza én is mindig, mint az öregapám lipicai hátaslova, és ezen már mindenki derülni szokott, mert előkerült végre a bűvös szó, egy rendes tehenük se volt akkoriban ezeknek, még hogy lipicai hátaslovuk, de az Ember valóban mindig hazajött, és minden nyugtalansága meg aggodalma ellenére hazaindult az Öregasszony a dombtetőről.

*

Amikor az Ember magához tért a kukoricásban, az volt az első gondolata, hogy valami hihetetlenül magas szálerdőben fekszik mohaágyon vagy korpafüvön, nem fáj semmije, csak valamiért sokkal bágyadtabb, mint ilyen helyeken lenni szokott, aztán derengeni kezdett, hogy mégiscsak egy kukoricás ez, amelyben olyan aprók és éretlenek a csövek így augusztus végén is, hogy a mátyásmadarak sem kezdték meg, aztán felült, és olyan könnyű, súlytalan volt ez a mozdulat, még a megszokott deréknyikkanást sem érezte, semmi rándulás, szúrás, nehézkedés, csak a látvány volt egy kissé furcsa meg szokatlan, hogy mennyi vér van itt köröskörül, mintha disznót vagy inkább marhát öltek volna, minden bizonnyal a saját vére ez, nem is lepte meg, látta az összefröcskölt kukoricaszárakat, a zsurlót, a hadiburjánt, meg ahogy az elázott, szürkés agyag nem itta be a vért, hanem egyszerűen megalvadt egy kis mélyedésben, lábnyom vagy valami más helyén, aztán a jobb karját nézte, hogy vállból szinte semmi nem tartja, csak az átázott, vértől fekete-csatakos, foltozott ing, és a posztólajbi is beszívta a sűrű, nehéz, büdös folyadékot, le egészen a derekáig meg be a nadrág korcába, milyen kár, hogy a bicska a jobb zsebében van, és ballal nem tudja elővenni, meg hát kinyitni sem tudná, esetleg a fogával csak, hogy ezt a lógó cafatot levágja, mert mintha menne ki a zsibbadás belőle, fájni fog ez hamar és nagyon, mikor a bokáját tette helyre egyszer, akkor is hasonló volt, kirúgta a tehén az oldalfát, és látta elfordulni a lábfejét derékszögben, lerogyott és érezte a fájdalmat is, vagy inkább csak arra gondolt, hogy mindjárt érezni fogja, és hirtelen mozdulattal visszafordította a bakancsot, reccsent meg kattant valami belül, aztán csak előmászott négykézláb az istállóból, mert felállni nem tudott, egy fájdalommal megvolt, mondta a gipszelőben az orvosnak, amikor a röntgenképet vizsgálták, és magyarázni kellett, hogy helyre tette magának, de akkor semmi vér nem volt, sem ez a bágyadás meg enyhe, szinte kellemes szédülés, amelyben felállni sem annyira nehéz, csak hiábavaló, előbb maga alá húzza a bal lábát, kicsit előre dől, aztán egy nagyon lassú emelkedés, föl, föl, mintha sokkal magasabb volna, mint eddig hitte, magasabb a kukoricásnál, még egy tíz esztendős fenyőnél is, lépni könnyű, csak ez a jobb oldalon zsibongó valami lesz egyre nehezebb, mint egy hiábavalóság, amitől már nem lehet, meg nem is érdemes szabadulni, kilábal a kukoricásból, a lovak már elmentek, elvitték a sátés füvet, valahol itt van a kasza is az út mellett, és a villa, de nem fognak azok már kelleni, inkább fejszét hozott volna, hogy agyoncsapja ezt a hatalmas dögöt, az asszony már biztosan meg is ebédelt, avas volt már tegnap is a káposztalevesben a szalonna, a só sem a régi már, de lépni kell, ott van a ház, a kapu, az istálló valahol a kicsi dombhajlat mögött, akárhogy kacskaringózik is az út, pár lépés csak az egész, ahogy az öregapám lipicai lova, úgy megyek én is haza, mondja magában, még egy retkes tehenünk se volt, de megyek még, megyek…

*

Már szinte sötét van, amikor bezörgetnek a vadászok az Öregasszonyhoz. Sietve teszi el az imádságos könyvet az asztalfiába, mormol tovább egyenletesen, Zőldi Lajos lép fel a kongó fatornácra, megáll, megvárja, míg kijön az Öregasszony, és olyan furcsán félrebillent fejjel nézi a puskát meg a másik két embert a kapuban.

Megyünk, Esztike, meglőjük a bocsos medvét, most is ott van a kukoricában, mondja Lajos.

Hiába van ez már, motyogja az Öregasszony, de valójában arra gondol, hogy még mindig Esztikézi, pedig hogy meggörbedt ez a Lajos is. Ments meg, Uram-Isten a kételytől minket, és őrizkedjetek a hiábavalóságtól.

Bezárnak érte, Lajos, mondja szomorúan, de mondhat ezeknek akármit, ismeri jól az embereket, mind ilyen, mind egyforma.

A bocsokat ne bántsátok, szól utánuk még halkan, amikor azok elindulnak.