Észak felé

Nos valóban, okom, az igazából nem volt rá, hogy ezt tegyem. Már ugyanis abban az értelemben, hogy tegnap reggel, mint negyvennégy éve és két napja általában, ugyanúgy ébredtem. Illetve itt annyiban mindjárt pontosítani szükséges, hogy immár huszadik esztendeje rendszerint egy női test közelségét is megállapíthatom ilyenkor balra tőlem, ha jelent ez valamit. A nő a feleségem volt, gyermekeink anyja. Két fiúé. Ildi mindig szeretett volna egy lányt is, Géza születése után azonban el kellett távolítani a méhét. Én pedig, titkon még örültem is ennek. Undorító, persze, de hát a kettő sem kevés éppenséggel. Főleg, ha valakiben már ott kétségek merülnek fel, szükség van-e egyáltalán arra az egyre is. Ámbár mit számít ez tulajdonképpen, amikor így alakult? Meglett az Ádám, lényegében véletlenül, és ez aztán magától értetődő természetességgel hozta a másodikat is. Az az igazság, hogy nekem már akkoriban is sokszor mindegy volt. Nem mintha ma nem lenne, csak éppen fiatal voltam még akkor, huszonhárom éves. Ha néha rám is tört ez az én ellenállásom, úgy voltam vele, majd elmúlik. Ellenállás, mondom, mindamellett nem túlságosan szerencsés a kifejezés: amennyiben éppen az ellenkezőjét, vagy azt is jelöli. Mert ha más állítana ilyet, hát nem tudom, nem mutatnám, de hülyének nézném. Azonban mivel rólam van szó, mégis, olykor mintha kívülről látnám magam egyszerre. Ami ilyenformán lehetetlen, de azért, ezzel csak vége van: nincs tovább. Valahogy idegenné lesz, rossz ízt kap, mint hányás után, ami körülvesz; mi közöm nekem az egészhez? Azaz, nagyon úgy tűnik, már előtte sem volt sok. Hiszen azt nem állíthatom, hogy akár csak egy alkalommal is váratlanul ért volna egy-egy ilyen felismerés. Nem, kivételesen sem lepődtem meg rajta. Most pedig már tudom, hogy ez nem múlik el soha, amíg élek; Ildi tévedett. Az életnek igenis rendje van, és mivel ezek az én érzéseim nem illenek ebbe a rendbe, tehát meg kell szűnjenek – bizonyította következetes szívóssággal. Hogy ez csak olyan szillogizmusféle, világos; ettől azonban nyugodtan igaza lehetett volna. Ez nem tartozik rám. Abban viszont igenis hibázott, hogy nem vette észre, már itt sem ugyanarról beszélünk: megszűnni és elmúlni, azok egészen más aspektusok. Mindenesetre igyekezett, miután én az egyetemet elvégezve ott álltam pénz nélkül, célok, de legalább csak tervek nélkül is; hogy ő biztos benne, úgyis megtalálom majd azt a munkát, amit igazán szeretek, és minden jó lesz nemsokára, lesznek szép gyerekeink, nagy házunk, ápolt kerttel; és nagyon boldogok leszünk. Na igen, végtelenül praktikusan oldottuk meg a konfliktusainkat: kizárólag olyanhoz kötöttük a boldogságunkat, ami adott helyzetben még pont hiányzott. Én úgy sejtem, ezt hívják reménynek. És mi több, egy darabig működött is – vagy működni látszott. Bár kétes győzelem volt azért ez önmagunkon, főképp magamon, azt éreztem. Mert a veszekedéseket sem álmodtuk, a durvaságukban is kegyetlen józanságukkal, amelyek nagyjából másfél év után egyre sűrűbben ismétlődtek közöttünk. Csak aztán megszületett a gyerek, nem volt mit tenni. Éppen most mondjam be az unalmast? Jöjjek azzal, hogy mindent összevetve ez az állandó szükségszerűség csak az, ami zavar? Mikor Ildi úgy elfoglalta magát az anyasággal, hogy rám szinte nem is jutott ideje. Semmi értelme nem lett volna, így hát jobbnak láttam hinni neki. Sőt, mindent el is követtem ezért: ezért voltam vele az elmúlt huszonhárom évben annak ellenére, hogy olyan szerelmes sosem bírtam lenni, mint ahogy az a filmekben szokás. Mert persze, mindenki tisztában van vele, hogy az csak képzelet, kitaláció, és nem a valóság; én is. De nekem ettől még egyáltalán nem világos, hogy akkor mi is az utóbbi, és mi az, hogy csak?

Apám nem egészen ötvenkét évet élt, és számomra legalábbis: halálra dolgozta magát. Ő tudja, miért. Az ugyanakkor valószínű, hogy részünkről már nem igazán lettünk volna képesek engedni az életminőségünkből – amiben mi ártatlanok voltunk egyébként. Az igények tényszerűsége visszafordíthatatlan. Anyám szerint nagyon szeretett minket, és ha ő mondja, akkor úgy is van, bár személy szerint nekem nem tűnt fel annyira. Egyszer megkérdezte, mit vegyünk anyám névnapjára. Nos, ez különleges, furcsa volt… Természetesen én is szerettem Gézát és Ádámot. Szerettem, amennyire valami másikat csak lehetséges. Semmiféle igyekezet nem volt képes ugyanis úrrá lenni azon a teljes képtelenségen, hogy ezek az én testemből is kiszakadtak valahogyan – és szép lassan elveszik az életemet, természetesen önhibájukon kívül. Mindazonáltal mikor kiléptem az ajtón, még egyáltalán nem számoltam avval, hogy nem fogok hazamenni többé. Fél hét után öt perccel volt, tehát korábban, mint szoktam, de csak mert este új útvonalat gondoltam ki, ezt akartam kipróbálni. Régi, kicsit bárgyú szokásom már ez; talán valamiféle pótlék. Kiálltam a megállóba, vagyis a kapunk elé, attól körülbelül tíz lépésre. Kellemes augusztusi reggel volt, olyan, mikor ebben a gyantaszagú csendjükben mintha megnyugvást adnának a fenyőfák. A buszra aztán nem is szálltam fel. Képtelen voltam, de tulajdonképpen kedvem sem lett volna ellenállni a késztetésnek, hogy sétáljak inkább. Bár megjegyzem, az ilyen azért nem volt ritka nálam. Ebből a szempontból bizonyosan nem vádolhatnak lustasággal. Jellemző, hogy Ő.-be is így érkeztem meg később, nagyjából tizenhárom óra körül. N.-től gyalog jöttem idáig, mert csak ott állt meg a vonat. Mit mondjak, leginkább csodálkozás volt bennem; hogy elképesztő, ahogy egy-egy nyár végi nap zajlik. Ahogy egy folyamat tökéletesen felszámolja tulajdon valóságos megtörténtét. Hogy fokról fokra lett, így magyarázzuk, és mégis, máris elviselhetetlen. Az, hogy az utat nyírek és gesztenyék sora szegélyezi, és maguk alatt nem engedik túlhevülni az aszfaltot, az már vagy igen, vagy nem – nekem mázlim volt. Mikor beértem a faluba, az első ház, amit megláttam, ez volt rögtön, a táblától jobbra. Megtetszett a százados, hámló vakolatú épület, ami, mint később kiderült, egykor malom volt, és csak nem régóta szolgál pihenőhelyként a környéken megfordulóknak. Most négytagú család ült még a viszonylag nagy, de asztalokkal és székekkel telizsúfolt helyiségben, a hat év körüli kislány meg egy kisebb fiú éppen jégkrémet nyalogatott. Nem messze a pulttól helyezkedtem el, éppen szembe vele. A vékony, nyári zakót, ami eddigre már csak azért volt vállamon, hogy ne kelljen kézben cipelni, ráterítettem a szék támlájára, a cigarettát és a pénztárcát az asztalra tettem, elővettem a zsebébe gyűrt A.-t, és lapozgatni kezdtem. Vártam, hogy felvegyék a rendelést; a lány azonban a poharakkal csörömpölt egyelőre. Valaha sokat olvastam, egyetemista koromban is, gyermekként pedig különösen. Aztán viszont inkább nem. Miért? Mert így döntöttem. Mert én valahogy mindig magamat szerettem volna megfejteni belőle: Az ezüstkardú vitézből, a Tüskevárból, mindből. A Nábobot olvasva, tizenhét évesen, sírtam is. Miután J. alig egy délutánnyi együttlét után szakított velem telefonon; én meg már bele is szerettem. Az egyetemen persze megtanultam, hogy a megértés folyton önmegértés is elsősorban, ez elég érthető, nálam viszont mégsem működött valami. Egyszer megkérdeztem erről az egyik barátomat, aki gépészmérnöknek készült, de tudtam, hogy ő is szeret, mégpedig igen jó ízléssel. Azt mondta, neki nem okoz problémát, van egy világ, amiben ő él, meg van a könyv világa, és a kettő nyilvánvalóan más. A fontos az, hogy a vágyai ki legyenek elégítve. Részeg volt, talán egy kicsit én is. De nem ezért beszéltünk el egymás mellett: önámítás, sőt nagyképűség volt bármi eredményt várni ettől. Esetemben a kettőnek nem volt külön értelme, és ha észleltem is az egyes komponenseket, hát csak azért, mert amúgy nem lehet másként; mindenekfölött azonban kibogozhatatlanul össze voltak keveredve. Átesztétizált élményvilág, ezt is az egyetemen mondták. Én pedig pontosan ezért hagytam abba, nem bírtam már. Olyan lett ez is, mint ez a forróság. És nem szabad elhallgatni, féltem is: a változástól, ami ezzel jár. Minimálisra kellett csökkentem a következményeket, hogy megőrizhessem a maradék arányokat – a fák ereje vagy a zenéé, véges. Az A. is pusztán véletlenül került ma hozzám: cigarettáért mentem be az újságárushoz a D.-i pályaudvaron. Lényegében megszokásból léptem a folyóiratokhoz, és mivel a kezembe akadt, hát elhoztam ezt is, még ha több mint kétséges, hogy vajmi is érdekelhetne belőle. Megszokás, ami nem mond ellent annak, hogy az irodalmi lapokkal szemben egyébként is volt egyfajta ellenérzésem. Egyfelől, nem szégyellem, irigy voltam. Ott lenne a helyem, ebben biztos voltam, sőt, nekem sokkal inkább, mint bárki másnak – aztán persze, nem sikerült soha. És még mindig így volt a legjobb. Mert azért az önelégültség, ami ebből az egészből árad, végül is elég szánalmas. Én persze tehetségtelen vagyok, tudom, annyira legalábbis mindenképp, amennyire szerintem annak kéne lennem. Hébe-hóba azonban megvettem. Ragaszkodásból, hiszen ez mind így végeredményben együtt jár. Az A. pedig igen színvonalas lapnak számított, bátran mert közölni, ezt én sem tagadhattam. Ildinek egyenesen a kedvence volt, bálványozta a szerkesztőket – főként miután egy esszéjét is leközölték. Emlékszem, nagyon büszkének kellett rá lennem. Negyedévesek voltunk, fél éve kerültünk össze; pontosabban szedett fel Ildi engem. Mint régebben, a versekkel kezdtem ezúttal is, és csakúgy egyetlen jót sem leltem a néhány percben, mire a lány kijött, és megkérdezte, mit parancsolok. Nem fordultam felé, azonban akaratlanul észleltem, hogy majd szétvetik a blúzt és visszafogottan barnák a mellei. Félmeztelen szokott napozni – egy pillanatig azt bámultam, majd fapofával, száraz hangon kávét kértem tejjel és cukorral, hozzá egy pohár ásványvizet, habár jóformán nem is ettem reggel óta. Még nem tudtam, hogy állunk, de visszamenet azért jól megnéztem magamnak: hátulról is formás volt, és vékony a bokája. Az újságot gépiesen továbbra is forgattam, közben azonban őt figyeltem inkább, mit csinál. Az arcát csak most vettem szemügyre alaposabban: olyan volt, mint a kávé. Iható, semmi különleges. Ami persze nem baj. Az viszont annál inkább, hogy rágyújtottam volna, ám nem volt hová hamuzni az asztalon. Körbenéztem, és máshol sem láttam: a szülők ezek szerint nem dohányoztak. Aztán úgy határoztam, hogy nem érdekel. Helyesen tettem, mert alig szívtam bele, már készségesen előttem is termett a hamutállal. Az apa a szomszéd asztalnál kihasználva, hogy a lány kijött a pultból, gyorsan kért egy kisüveges, alkoholmentes sört, meg két doboz gyümölcslét is, ha lehetséges. Megvette háromszor annyiért, mint amennyibe a boltban került volna. Én biztos sajnálnám a pénzt, még ha ez elég baromság valójában. Illetve a fenét; ahogy a hangulatom adja éppen – ámde akkor sem kényelemből, hanem mert így esik jól. Ildivel mindenesetre mi kínosan ügyeltünk, hogy lehetőleg fele-fele arányban fizessünk, amint ki volt számolva az is, kinek miből mennyi jár. És a szülei sem voltak kivételek: noha majdnem egy háztartásban éltünk, tisztességesen, pirulás nélkül rendeztük el egymással az anyagi dolgokat. Ami számomra amúgy sem volt szokatlan, mifelénk is így volt korábban. Azt kell mondanom, példás egyetértésben teltek a napok a régi, borostyánnal befutott budai villában. Udvariasak voltunk és kitartóak.

Nem is értem, hogy vajon mire gondolt, mit láthatott bennem ez a lány, hiába próbálom megfejteni. Fiatal sem vagyok már, férfiszépség pedig korábban sem voltam. Ápolt az igen, de nyilvánvaló, hogy nem ez az, amit jóvátehetetlen bűn veszni hagyni. Az történt, hogy kaptam még egy kávét, amit én nem is kértem. Miután kivitte a sört és a gyümölcslét a családnak, odajött hozzám is, és a jobb vállam fölött átnyúlva elém helyezte az újabb csészét. Tíz perc múlva felmegyek azon a lépcsőn, ennyit súgott mindössze a fülembe. Még csak alig szemeztünk, és most egészen közel hajolt, érezhettem, hogy a lehelete tele van nedvességgel. Egy pillanattal később azonban már ismét a pultban volt. Nem szóltam semmit, előhúztam a dobozból egy újabb cigarettát, és annak a füstjébe bámultam. Amikor kis idő múlva elhaladt mellettem, szinte súrolt a bőre, és bár nem fordultam utána, biztos vagyok benne, hogy visszanézett, mielőtt lassan felsétált az emeletre a nyikorgó falépcsőn. Aztán még jobbra, a fejem fölött hallottam ropogni a lépteit. Nem siettem, komótosan iszogattam a maradék kávét, végigszívtam egy harmadik szálat is. Kiskoromban láttam egyszer egy megroggyant háztetőt, ez jutott közben eszembe. Talán hatéves lehettem, két-három éve már egy F. melletti holtág volt a rendes nyaralóhelyünk. Mi férfiak a sátor mögé jártunk pisálni, ott, ahol fák a szántóföldben értek véget, úgy vettük észre. Magányos tanyasi ház volt a pusztán. Régóta nem lakhattak benne, teljesen üres volt ugyanis, csak a padláson, az egyik sarokban találtam néhány egymásra dobált könyvet a porban; ezt valamiért itt felejtették. Egyik-másik nyitva volt, ahogy esésben közben kinyílt. A betűket nem ismertem, inkább ez a vonalszerű kitárulkozás vonzott, ez az önmagába nyíló és ugyanakkor átjárhatónak ígérkező nehézkedés. A lehető legközelebb guggoltam, de nem mertem hozzájuk nyúlni. A kereszttestvérem, aki hét évvel volt idősebb tőlem, lenn maradt, a titkomat pedig megtartottam magamnak. Tébláboltunk egy kicsit még a repedezett falú szobákban, de nemsokára vissza kellett térnünk a táborba, mert közben sötétedni kezdett. Többször azután már nem mentünk oda. Akkor, amilyen szorongató lehetett volna, annyira érdekes is volt, és gyorsan el is felejtettem. Akkor tanultam meg horgászni. Most viszont hirtelen kényelmetlenül belülről éreztem az egészet – amint a forma befele lóg. Tökéletesen kiszolgáltatott. A szomszédjaim ügyet sem vetettek rá, mi folyik körülöttük. Az apa már kifizette a számlát, a gyerekek kirohantak játszani, ők a feleségével üldögéltek, és halkan vitatkoztak valamin. Felálltam, nyújtózkodtam, és a lány után eredtem. A dolgaimat egyszerűen ott hagytam az asztalnál. A lépcső szokatlanul meredek volt, már-már függőleges, kapaszkodni kellett a korlátba. Fenn néhány szék volt csupán, más semmi, csak tágasság, és a fénycsíkokban lebegő porszemek. Jobbra fordulva észrevettem az ajtót. A lány a szobában várt rám, ruhástul feküdt a falhoz lökött matracon. Egy kis faasztalka és egy tükrös komód volt még az ágy mellett, rajta rúzs, arckrém, egy szempillaspirál, meg egy megviselt hajkefe: ezek közt babráltam. Meg sem mozdult, csak a szeme mozgása jelezte, hogy követi mozdulataimat. Miért jöttél utánam? – kérdezte. A tükörben megfigyelhettem, hogy a behajlított bal lábán a combjáig csúszott fel a szoknyája, és a meggyűrődött felsőből a gombok közti résben immár alulról tűnnek elő a mellei. Leültem mellé, a jobb kezemmel lágyan végigsimítottam az arcán és a haján. Hány éves vagy te valójában? Huszonegy. Huszonegy, na jó. Általában túl sokat beszélünk feleslegesen, mindig úgy véltem. Én attól rettegtem állandóan, hogy mi lesz, ha nem tudok majd mit mondani – holott attól ugyancsak fölösleges, ami úgyis meglesz. Lefele indultam lassan, először a nyakon, majd a melleket tapintottam, a megkeményedett bimbókat. Ha más nem is, ez valahol azonosság: a gyémánt szilárdságával egyenértékű izgalom, ez a csalóka örökkévalóság, ami, hogy megkapta, ami jár, elmállik, szétfolyik. Kimért tétovasággal haladtam tovább a hason le egészen a szeméremdombig, a lábon, combtól a lábfejig; visszafelé a combja belső oldalán a szoknya alá tértem. Ez is az, a második: a síkos nyirkossággal átitatott selyem. Előbb így simogattam csak, de nemsokára félrehúztam, és a hüvelykujjammal masszíroztam a csiklóját, a többivel a szeméremajkakat. Ezután bedugtam a középső ujjam a hüvelybe, majd a gyűrűset is, és úgy folytattam, kívül-belül. Igen, én valahogy világéletemben jobban szerettem kielégíteni, mint kielégülni, akár kézzel, akár orálisan – Ildi meg szinte megkövetelte ezt. És hogy viszont-e vagy sem, de ő is megtette: egyszer a szájával is végigcsinálta, de igazán így sem volt jó. És amúgy sehogyse… Én olyankor mindig megundorodom magamtól. Csak vigyázni, óvakodni a beteljesüléstől. Mert hát ez következik ebből, nem? Mert hát úgysem lehet. És a vonal túlsó oldalán ugyanúgy a semmi van; és lelkiismeret-furdalás. Néztem, ahogy halkan és egyre szaporábban liheg, majd megfeszül és elélvez. Akkor kihúztam a kezem, megcsókoltam, és megfogtam a párnát a feje alatt.

És ha továbbra is ragaszkodom ehhez az őszinteséghez: hát nem így képzeltem el. Utólag persze, így papíron könnyű okosnak lenni, ezt joggal vethetnéd a szememre – csak hát nem vagy itt. Úgyszólván magától értetődően ment minden. Nem, nem vesztettem el az irányítást, én nem mentegetőzöm, nincs is jogom rá. Csupán elégedetlen vagyok. Nem tartott sokáig, elég gyorsan kiszenvedett. A körmét belevájta a karomba, ahogy próbálta lefejteni magáról, de bár különösebben nem vagyok erős, feleslegesen küszködött. Meg volt hát ez is, én meg nem kerültem beljebb. „Beljebb”… Persze, mégsem? Jó kérdés. És mégis hová? És van-e jogunk oppozíciót feltételezni egyáltalán? Hogy vége lett, az ablakhoz mentem, kinyitottam, és a túlsó domb oldalába épített ház hatalmas tükörüvegeit bámultam. Szinte szégyellem, de jólesett, hogy süt a nap, és csiripelnek a madarak. Pár perc telhetett csak el, amikor egy kb. kétéves Yaris hajtott a parkolóba. Fiatal férfi szállt ki belőle, fel-alá járkálva telefonált. Behajtottam az ablaktáblákat, és lesétáltam a földszintre: a család közben már távozott, csak a hűtő zúgott és a vidéki utca zaja, de ez jobbára hozzátartozott a csendhez. Hátamra kaptam a zakót, elraktam a dobozt, az öngyújtót és az újságot, és pénzt kotorásztam elő, hogy rendezzem a számlát. Az összeget a terítőre dobtam. Fémes csörrenés és tompa koppanás egy időben, aztán már a lépések ropogása következett. Pont összeütköztünk volna az ajtóban, ha nem állok félre, és utat nem engedek neki. Nem törődött velem, amint balra fordulva nyugtázta, hogy a pultban nincs senki, egyenesen az emelet felé vette az irányt. Én pedig ki – a többit innentől te is tudod. Az éjszaka sokáig nem bírtam elaludni, azon tűnődtem, megírjam-e mindezt. Arra jutottam, semmiképpen sem szeretném, hogy félreérts. Én nem vagyok hippi; a lehetséges irányok közül még mindig ez tűnt a leginkább racionális választásnak, észak felé. Szerintem is meg lehetne írni jobban, most már viszont így marad. Egyébként is, legalább egyszer vállaljam magam ebben az életben. Habár lehet, hogy túl sokat tartok magamról. Igen, meglehet, ugyanakkor ez kellett, hogy elviselhessem. Egyszerűen nem megy, képtelen vagyok elveszni – de nincs többé visszaút. Aztán ki tudja, talán csak pár centiméteren még, pár percen múlik az egész.

Szóval ez van, köszönöm a fuvart, a szállást, meg mindent. Mindent köszönök.