Gasztronómiai kalandozások a magyar történelemben

Hozzávalók két személyre:

2 üveg vörösbor, 1 nagy fej melankólia, fél liter önsajnálat, 60 dkg turulhús, egy csipetnyi köldöknézés, egy púpozott evőkanál irigység, borgőzös lehelet ízlés szerint.

Nyisd ki mind a két üveg savanyú vörösbort, hiszen magyarnak lenni részegen sokkal elviselhetőbb. A melankóliát pucold meg, aprítsd föl, de vigyázz, nehogy megvágd közben a csuklódat! Pirítsd meg a melankóliát egy kis önsajnálaton, hogy depressziósra piruljon. Ha ez megvan, add hozzá az irigységet, majd az előzőleg kockára vágott turulhúst. Amikor a hús megpirult, öntsd nyakon a megmaradt vörösborral (ha mindet megittad, megteszi a víz is). A turulhús nehezen puhul, két óra biztosan kell neki. Galuskával tálald, úgy az igazi.

Amióta magyarul is olvasható Krzysztof Varga eredetileg lengyelek számára írt „kannibálszakácskönyve”, a Turulpörkölt, beindult a nyálelválasztásunk, hiszen egyszerűen képtelenség ellenállni olyan fogásoknak, mint például a Kádár-paprikás, a Horthy-pecsenye vagy a Rákosi-leves. A Bulcsú–Lehel-pörköltet, a Szent István-szalámit, meg az Árpád-szeletet inkább kihagynánk, mivel nyilván lejárt már a szavatosságuk, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor pedig még élnek, nem megfelelő alapanyagok tehát a Gyurcsány–Orbán-lecsóhoz.

A Turulpörkölt azonban nem egy szakácskönyv. Sokkal inkább egy görbe tükör, valami olyasmiről lenne ugyanis szó, hogy történelmünk olyan, akár a konyhánk – megfekszi a gyomrunkat. Ráadásul nem is ismerjük eléggé, amit viszont ismerünk, az sem több néhány áthagyományozott félreértésnél. Kádár jó. Horthy rossz. Vagy fordítva, családja válogatja. Rákosi meg… hát… őt inkább hagyjuk… Aktuálpolitikai kérdésekbe pedig inkább nem mennénk bele…

Hogy ki a fene az a Krzysztof Varga? És hogy mégis honnan veszi a bátorságot a magyarság kritizálásához? Nos, Varga Kristóf a Gazeta Wyborcza újságírója (kicsit magyar is, kicsit lengyel is), aki ugyan Varsóban él, mentségére szolgáljon viszont, hogy éppen elegendő időt töltött nálunk ahhoz, hogy meg legyen a véleménye rólunk. Megsértődni fölösleges, Vargának nagyjából (egészen?) igaza van. Aki pedig megsértődik az általa leírtakon, az egyszerűen síkhülye, méghozzá menthetetlenül, egy normálisan gondolkodó ember ugyanis semmi kivetnivalót nem találhat az általa leírtakban, hiszen mennyire jellemzőek már ránk, mondjuk az alábbiak:

„A magyarok búskomorságát nagyrészt konyhájuk okozza. Dietétika-lélektani alapkutatásokat kellene folytatni arról, hogyan befolyásolja a magyar táplálkozás módja a közhangulatot és az egyéni lét kilátásait. Egy kiadós budapesti étkezés után mindig melankólia, elvágyódás, szomorúság és kedvetlenség lesz úrrá rajtam. A vér a fejemből a gyomromba tódul, hogy segítse az emésztést, a test elnehezedésével együtt jár az a meggyőződés, hogy minden értelmes dolog megtörtént már az életemben (ha egyáltalán megtörtént, és nem csak képzelődés volt), és már nem vár rám semmi magasztos, semmi örömteli, legkevésbé a boldogság. Jóllakott vagyok és boldogtalan; számot vetek a lelkiismeretemmel, és a végösszeg tízszeresen meghaladja azt, amit a pincérnek kell adnom. Nem segít a pohárka unikum sem, mely enyhíti ugyan a gyomor terhét, de nem űzi el gondolataimból a búbánatot.”

Bántó? A legkevésbé sem. Sokan mégis kikérik maguknak ezt a cinikus hangnemet, többek között az a mögöttünk ülő, nyilván tisztességben megőszült öregúr, aki folyamatosan nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket mormogott a bajsza alá a könyvbemutatón, pedig Varga mindvégig egy végtelenül szerethető személyiségnek tűnt, aki legalább annyira odáig van ezért a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” országért, akárcsak mi, pedig mi aztán szívesen továbbállnánk innen, de valamiért mégsem tesszük...

Legnagyobb sajnálatunkra nem vagyunk lengyelek. Ha lengyelek lennénk, ki sem mozdulnánk Krakkóból vagy Varsóból, arrafelé talán elviselhetőbb a létezés. Mivel azonban mindketten budapestiek (és magyarok) vagyunk, be kell érnünk azzal, ami van. És hogy mi van, azt tökéletesen leírja a Turulpörkölt. Melankolikus, depresszióra hajlamos, a szomszédainkra (és mindenki másra) irigy népség vagyunk, akik szabadidejükben előszeretettel vágják föl a saját csuklójukat, amennyiben pedig mégsem, éppen eleget iszunk ahhoz, hogy májátültetésre szoruljunk, amit önsajnálattal próbálunk elfogadhatóvá tenni, ha egyáltalán.

Kristófot pedig igazán nem kellene rohadt paradicsomokkal agyondobálni, sokkal többet tud ugyanis rólunk és a magyar történelemről, mint amennyit mi valaha is tudni fogunk.

„Mindegyik család ugyanúgy nézett ki: a férjek soványak és inasak voltak, mindemellett ünnepi melegítőjükben jókora pocak dagadt, a feleségek terjedelmesek, elhízottak és lomhák voltak, demonstratív elszántsággal vonultak át a konyhából a nappaliba, hogy mindenki láthassa emberfölötti erőfeszítésüket, néha padlót súroltak, szolgálatkészek és agyondolgozottak voltak, kávéval és pálinkával kínáltak. És ott voltak a gyerekek, rendszerint helyes, a sportban vagy a zenében tehetséges, fekete hajú lányok, akiknek aztán mind egy szálig kárba veszett a talentumuk, reményt vesztve férjhez mentek, hogy így szaporítsák a kétségbeesett, búskomorságtól és depressziótól sújtott magyar nők légióját. Zsuzsinak vagy Áginak hívták őket, hegedülni jártak vagy művészi tornára, de karcsúságuk már biztosan feledésbe merült, megkérgesedtek, reménytelenül elszállt felettük az idő.”

Nem vagyunk se Zsuzsik, se Ágik, ha ugyanis Zsuzsik meg Ágik lennénk, nyilván szaporodásnak indulnánk rögvest, ami viszont senkinek sem lenne jó, leszámítva talán a népességfogyás miatt aggódókat, így viszont legalább kevesebb lesz a depressziós, öngyilkosságra hajlamos magyar, és ha jól meggondoljuk, ez is valami…

Ilyenek vagyunk. Ha nem tetszik, tessék a gyártónál reklamálni. Elérhetősége: isten@jezusmariaszentjozsef.com... illetve .hu, elnézést. A Turulpörköltet pedig kötelező olvasmánnyá kellene nyilvánítani a középiskolában. Talán megtanítana némi önismeretre.