Gaea

Három nappal Janka második öngyilkossága előtt, 1925. március 27-én Móricz Zsigmond odaadja Gaea című novelláját Jankának. A novellát – saját bevallása szerint – ártatlannak vélte, hiszen nem egy férfiról, hanem egy tizenöt éves fiúról van benne szó, aki beleélvez a természetbe. A cím Gaiát idézi, a görög földistennőt, és a fiatal fiú egy iszapos, mocsaras, lápos vidéken egyesül a természettel, el is élvez, annyira, hogy a novella közepe táján az elélvezés leírása után az iszapos-agyagos talaj a kamasz fiú pontos testi lenyomatát, fanszőrzetét, de még a felálló nemi szervét is (negatívban) rögzíti: „Óh a türelmes, édes, nehézillatú végtelen test, hogy adta szent magát s hogy betöltötte agyag puhaságaival mindenét, hogy befogadta, tűrte, hagyta, szívta, óh kimondhatatlan szent boldogság, egész testén, végig lihegő gerincén, föl az agyig, a meredő lábujjaktól a halálig dermedt, elbutult gondolatig egyetlen nemző szörnyűséges kéj. / Gaea befogadta, s magát odaadta és boldoggá tette drága szülöttét. / És egy rithmusban lüktetett most az egész mindenség, az ég és a föld és a vizek és az istenek és bekövetkezett a végtelenség örök explóziója és lőn nagy lobbanás az Univerzumon át és fényben égett egy pillanatban az egész világ. / És utána édes lankadtság öntötte el a világegyetem teljes körét. / S csak sokára, nagyon sokára támadt annyi eszmélet és erő, hogy felpattanjanak a nehezült szempillák. / Akkor feltápászkodott s az üdvözültek lágy mosolyával nézte magát, s életének negatívját lelte a meggyúrt anyag hátán. S végigremegett egész teste, ahogy felismerte. Alakja helyét a kékagyagban, óh meghajlott boldog alak, igen, még a kis szálakat is a bongyor nyomát és a sötét kutat, mely a föld mélyeibe visz, mélyebbre a Föld középpontjánál: a Mindenség Teremtő elvéig…” (720. – kiemelés: F. A.) Azért idéztem hosszabban ezt a pánerotikus részletet, amely az író szerint autobiografikus, mert Móricz teljesen megdöbbent, hogy Janka még ezt a novellát, ennek a novellának a létezését, a megszületését sem tudta elviselni. És akkor elhangzik egy mondat (egyébként egy rendkívül szakszerű mondat) Janka szájából, amelyet később Móricz egy Simonyi Máriának írt levelében némi cenzúrával megismétel: „Pénteken reggel elolvasta a Gaea című írást, amit frissen hoztam a gépből, s azt mondta. Lehunyt szemmel tartotta, mintha aludna vagy halott volna. / – Jó? / – Jó. / – Szép? / – Szép. / – Tetszik? / – Nem!!! / – Elégessem? / Hallgatott. Akkor rettenetes szemekkel rámdühödve, teljes erőből kiáltotta. / – Addig nem tudott megírni ilyen baszást, míg a kurvával nem volt. / Oly félelmetes és váratlan volt, hogy kiszédültem a szobából.” (356. – kiemelés: F. A.) Ezután Móricz újra elszökik hazulról, s már csak az öngyilkosság hírére tér haza. A Simonyi Máriának 1925. június 12-én írt, és el nem küldött levelében a végső mondat így hangzik: „Nem tudta addig megírni… míg a k-nál nem volt!… / Megfagyott bennem a vér, aztán felrobbant, a halántékom majd szétpattant.” (446.) A „baszás” szó itt kimaradt, és saját állapotának leírásakor már a robbanás helyettesíti a szédülést. Móricz, amikor egy levelében jellemzi magát Magoss Olgának, elmondja, hogy az életben sokkal lágyabb és kedvesebb, mint az írásaiban, hogy az emberek igazi vadembert várnak, és mindig megdöbbennek, ha személyesen is találkoznak az íróval, és egy udvarias, kedves urat találnak a vadember helyén.

Ezt a robbanékonyságot („khémiai robbanás” írja 1925. július 8-án – 497.) voltaképpen az írással való viszony, a roppant ambíció hozta létre benne, és ez az ambíció változott formai elvből alkata alapvetően fontos elemévé, illetve ezzel párhuzamosan mondatformáló eszközzé: írásait a darabos, staccatós, elharapott mondatzene jellemzi. A hírnév vágya, a rögzítés vágya, illetve a hozzá legközelebb álló nőhöz való viszony mind ennek az impulzivitásnak lett a rabja, egy olyan ars poetica kifejeződése, amely, akárcsak az életben, az írásban is a spontán reakció hitelesítő erejében, a kirobbanó és állandó termékenységben hisz csupán. Móricz mindenáron meg akarta szerezni a pénzt, szerelmet, sikert, s a hisztérikus robbanékonyság, amely a sokáig elfojtott érzékiség kitörése is volt – ebben az 1924–1925-ös évben részben a Jankával való mindent fölemésztő végső viaskodásban, részben a Máriával való érzéki találkozásban és a későbbi visszautasítástól felizzó, megsértett hiúság révén válik Móricz egyik alapvető alkati meghatározójává.

Azt, hogy a Gaeát megmutatta Jankának, s ezzel kirobbantotta az utolsó, végzetes konfliktust közöttük (Móricz különben gyakran ír arról, hogy vagy ő lesz öngyilkos, vagy feleségének kell meghalnia), vagy a kognitív disszonancia fogalmával tudnám csak leírni, vagy pedig azt kell hinnünk, hogy pontosan tudta, mit tesz, hogy tőrt forgat a kezében. Nem lehetett annyira naiv. Addigra, Janka első, januári öngyilkossági kísérlete óta állandósultak a teátrális nagyjelenetek, amikor valamelyik írását Jankához vitte láttamozni, majd pedig a szoba közepén állva összetépte, ha Janka kijelentette, hogy azt nem jelentetheti meg – előbb csak egy kicsit szakította be a papírost és várt, aztán pedig tovább tépte, végül többnyire miszlikbe szaggatta és bedobta a kályhába is, demonstratívan. (Írások megsemmisítésében nagy gyakorlata volt: amikor Csokonai című darabját tűzbe dobta, hetykén azt írta Máriának, hogy bármikor újra tudja írni.) Az írás itt nagyon nagy többletjelentéssel megterhelt tevékenység: nem csupán a két ember halálos küzdelmének a terepe, hanem egyfajta szabadságharc. Móricznak minden mondatot latra kellett vetnie: mit ismer fel belőle Janka, mit vonatkoztat magára és mit vonatkoztat másra (folytonos detektívtörténet): a megformálás, a szavak, a mondatok ezáltal mindig rejtjelezett üzenetek is voltak. Így küldte el nekik egy időben, Máriának és Olgának a Feketeruhás nő című írását, mindkettővel azt sejtetve, hogy róluk mintázta – ily módon újraélte a Jankával való alkotói szimbiózist, de be is programozta azonnal a kudarcot, hiszen töméntelen lábjegyzetre volt szükség, hogy akár Mária, akár Olga csak a közelébe is férkőzzön Móricz írói módszerének, rejtett utalásrendszerének.

De mit mondjunk arról az emberről, aki felesége öngyilkosságának éjjelén, március 30-án (amikor Janka még élt, mert három napig élet és halál között lebegett) felhívta Simonyi Máriát (aki akkor nem vette föl a telefont). Viszont 1925. június 4-én, Janka halála után két hónappal, és három nappal egy fatális június 1-i telefonbeszélgetés után, amelynek során Simonyi azt mondta, hogy azért nem adja neki vissza a leveleit (már száznál is többet kapott addigra, Móricz számításai szerint), mert „értékesíteni” akarja őket, és amikor Móricz azt ajánlja, hogy ő megvásárolná tőle, azt mondja neki: „nincs magának annyi pénze”, ekkor Móricz egy ilyen drámai gyónással, az éjszakai telefonhívás bevallásával próbálja meg Simonyi ellenállását letörni, „férfiasságát” – mármint Mária „férfiasságát”, a móriczi kategória értelmében, mert neki a nőkről meglehetősen lebecsülő véleménye volt, „inferiorisnak” tartotta őket –, önállóságát, szellemét megtörni.

Tehát a színésznőt máris felhívta azon az éjjelen, amikor Janka öngyilkos lett, s az orvosok még küzdöttek az életéért. Őrület, mondtam magamnak, de még nagyobb dolog (és ez több mint puszta gyónás), hogy ezt így képes rögzíteni is. Ebben a rögzítésben, és abban, hogy a halott feleséget és a leendőt ezzel a megkérdőjelezhető, szélsőséges gesztussal összekapcsolja, a regényírói módszerét érzékelhetjük, aki a Búzakalász próbáin szeretett bele Máriába, abba az idealizált tükörképbe, aki a színpadon a Janka mondatait mondta el. Móricz élet és írás totális szimbiózisában tudott csak írni. De hogy Janka halála után milyen, már-már paroxizmusig fokozódóan szenvedélyes hadműveletet indított Mária megszerzésére, arról eddig nekem fogalmam sem volt. Mintha az előző húsz év pár hónapba összesűrített változatát látnánk, mintha átkelnénk a tükrön, mintha Móricznak ahhoz, hogy a nőt meg tudja szerezni, negatívban újra kellene élnie az előző életét. Ez a leglenyűgözőbb számomra ebben a kötetben.

Ami itt az írót hajtja, az csak részben életfeladat. Legalább annyira a megtalált téma kidolgozásának szenvedélye. A két nő folytonos összekapcsolása a morbiddal határos, és az abszurditásig fokozódik. 1925. június 17-én például azt írja Máriának: „A feleségemnek a következő síremléket terveztem: / Fekete gránit kocka / Ciklops-építésű bazalt alapon / Rajta egy szó: Janka. / Magát az élet, az élet viruló szimbólumának látom: Magas, karcsú, hófehér márvány, mint egy Vesta-oltár, s láng lobog rajta. És én előtte térdepelek: Mária.” (475.) Az ihletet, az inspirációt, a munkakedvet (és a pénzkeresést) Móricz mindig összekapcsolja a vele harmonizáló szerelmes társ, a nő, a feleség benne-létezésével: ez nem egyszerűen múzsaszerep, hanem a Jankával való viszonyban már kidolgozódott és minden további partnerére is életveszélyesnek bizonyuló szimbiózis: liánszerű összefonódás. 1925. június 10-én, mint egy irodalmi idomár, így ír Máriának: „Már annyiszor adta jelét annak, hogy minden soromat, minden gondolatomat érti, s hogy kíméletlenül s minden melléktekintet nélkül kész azonnal kifejezést adni a véleményének, hogy boldogan s nyugodtan érzem, közölhetek magával minden ideát és írást, maga átveszi a kritikus szerepét. Mert nézze, ez egy furcsa dolog. Nekem van önkritikám egy bizonyos fokig… De egy jól elgondolt s megcsinált munkánál is folyton kell az ellenőrző, épp úgy, mint a színésznek a rendező. Az ember nem látja önmagát, de rögtön megérzi s megcsinálja, azt ami kell… A feleségem már az olvasás gyorsaságából, a szeme állásából, s ha szólt, egyetlen szavából tudtam, mi a baj, hol írtam el magam, mit kell újra önteni, mit kell kihagyni, s hol tévedtem magában a lényegben. S mikor maga a múlt éjjel a velencei cikkről beszélt, majd megcsikant a szívem, oly boldog voltam.” (440.) Készíti a Janka-duplikátumot.

A június 4-i levélben, ahol bevallja Máriának, hogy felhívta azon az végzetes éjjelen, ott van a mentség – elmondja, hogy Janka már 1900-ban is öngyilkos akart lenni –, és az önleleplezés, amelyben feltűnik valamilyen patetikus elbizonytalanodás, illetve önmaga fontosságának, és a sorsszerűségnek eléggé homályos megfogalmazása. „…csak annyiban voltam felelős, hogy már nem bírtam, nem bírtam energiával, fenntartani őt, egy huszonöt éves halálvágy állandó érzésével szemben, mert ő már 1900-ban, mikor engem nem ismert, öngyilkos akart lenni, kislány korában, s azóta folyton ez volt az ütőkártyája az egész élettel s aztán velem szemben is, mindvégig. …Igaz, tegnap éjjel azt mondtam, tudom, hogy magának éjjel ki van kapcsolva a telefonja, mert akkor éjjel, mikor szegényke a halállal vívódott, felhívtam magát. S nem felelt. S már akkor azonnal hálát adtam az istennek, hogy ki volt kapcsolva a telefonja, eszeveszett, őrült dolog volt az az érzés, hogy szólani akartam magának, soha sem bocsátottam volna meg magamnak, de akkor oly fejvesztett és rémült voltam, hogy mint gyermek az anyjához, úgy menekültem magához… De az isten tudja mit mért csinál…” (428.)

Amikor sokadszor írja meg Máriának, hogy Janka az ő első leveleit lemásolta, és ezeket a másolatokat Janka halála után a fehérneműs szekrényben megtalálta, akkor nem lehet nem kiérezni nem pusztán a magánember örömét – mármint annak élvezetét, hogy vele ez a (rettenetes és gyönyörű) dolog megtörténhetett, hanem azt is, hogy egy hatalmas és fontos témát szimatol: két nő olvad össze a papíron, a felesége kézírásában olvashatja Mária szinte-szerelmesleveleit. Ezek a levelek egyébként nyilvánvalóan Móricz áradó stílusának gyenge visszhangjai csupán, de kétségkívül könnyen félreérthető mondatok vannak leírva bennük, ami talán annak is köszönhető, Mária azon a bizonyos kedden odaadta magát Móricznak.

Mi működik ebben az emberben? – kérdezi magától az olvasó –, aki könyörtelenül robog tovább, átgázol azon a valakin, akinek annyit köszönhet. Van ezzel kapcsolatban Móricznak egy nagyon fontos vallomása, amit hosszabban kell idéznem: „Az én viszonyom az emberiséggel saját magam előtt sincs tisztázva. Bizonyos, hogy ma is még az egyén alapján állok. Számomra, szememben minden az egyén s az egyéniség. Egy ember az egész világ. És minden törvény az ember lelkében van megírva. Nincsenek írott törvények. Az ösztön mindent megmond. Nincsen: rossz ösztön. Aki átengedi magát saját lelki harmóniájának, az csak jó tud lenni, s csak jó úton tud haladni. Én írás közben sohasem keresem a bizonyítékokat előző írásművekben, sem tankönyvekben, sem mások kutatási módszerében. Én mikor írok, csalhatatlannak érzem magamat, s korrektúrát csak egyetlen szempontból ismerek: biztosabbá, tisztábbá s még igazságosabbá tenni a lelki folyamatot, amelyet esetleg szem elől tévesztettem. Ugyanígy vagyok az életemben is. Én tudom azt, mi a helyes és igaz, s egyebet nem kell tennem, csak nem engedni letéríteni magamat a helyes útról. / S amit magamra nézve jónak s helyesnek ismerek el, azt mástól sem vonom el. Tehát a kommunizmusban is megengedtem elvileg mindenkinek mindent, amit magamnak kívántam. / Sajnos ez az elv szörnyű csődöt mondott azon, hogy az emberek neveltetésüknél fogva el vannak romolva. Talán a tehetség különbözet is belefolyik ebbe, de főleg a társadalmi neveltetés. Az emberek borzasztóan szeretnek rabolni. Mindennél jobban szeretik megrövidíteni egymást. S e miatt nem lehet apellálni a természetes ösztönre. / Én magamra nézve fenntartottam tovább is az alapelveket, de az emberiségre nézve elejtettem a keresztülvihetőséget.” (461. – kiemelések: F. A.)

Ennek a határtalan belső szabadságnak a dokumentuma ez a kötet.

Ami számomra megdöbbentő volt – aki sokat foglalkoztam ezzel a szerelmi háromszöggel, s azt hittem, mindent tudok róla már –, hogy a tükör túloldalán, azaz Janka halála után, márciustól októberig, micsoda elképesztő érzelmeket mozgósított, miféle konok megszállottsággal akarta magának megszerezni Simonyit. Pedig egyik feljegyzésében, baljós előérzettel, 1925. július 4-én a Míg új a szerelem szüzséjét is megírja már – pedig még meg sem hódította a későbbi regény tárgyául szolgáló nőt: „Milyen őrült dühökön mentem át tegnap… Hiúságomban vagyok megsértve. Mert mihelyt egy kis sikerem van, már megvetem. Öregnek látom, fáradtnak, avas bőr és festett arc. A sok hízelgésben, kiszolgálásban önállótlan, a gondolatai alkalmazkodók, s ha érez is valami ellent-mondást, egyrészt nem akar, másrészt nem tud szólani, mert nem első rangú fontosságú a számára. Neki az a fontos, hogy ne veszítsen. Nem kockáztat. / Mit adhat nekem? Azt hiszem semmi mást, csak győzelmet. Nem bírom elviselni, hogy egy nő (akinek annyit adok) semmibe vegyen. / – …Makacsul ragaszkodom ahhoz az ideához, hogy egyetlen férfi s egyetlen nő. / Ellenben a Mancinál nem sért, hogy közösülés közben a holnapi úrról beszél, akihez 2-án mehet.” (494.)

Elképesztő Móricz képessége arra, hogy a dolgokat úgy vegye szemügyre, amint vannak. De teszi ezt elsősorban az impulzív reakciók, beszédaktusok szintjén. Ennek az impulzivitásnak, a valóság megszólításának a páratlan dokumentuma ez a kötet. Nagyon meglepő például, hogy természetábrázolásai mennyivel inkább zeneiek, mesélőek, mint leíró jellegűek. Hogy mennyivel inkább a temperamentum, a szavaival elbűvölni akaró ember szól belőlük, mint a pontos megfigyelő. Van az esti Budapestről egy (nem is rossz) bekezdése, amelyiknek rögtön kétszer futott neki – hiszen a Máriának írt levelek vázlatfüzetnek is tekinthetők későbbi művekhez. Egy, a Tabánban elköltött vacsora után írja le az esti Budapest fényeit, de az önmagától meghatott írónak a hangulatot (és a hanghatásokat) eléggé közhelyes képek alkalmazásával sikerül csak rögzítenie. A szöveg ritmusa árulkodik csak a nagyformátumú íróról. Mint egy romantikus költő, önmagával azonosítja a természetet, és a második nekifutásban el is jut „a nemzet rossz lelkiismeretéig”, mintha az eredetileg Máriának írt bekezdést egy később megírandó publicisztikába szánná. „De most magával sétáltam körül lassan, ott a Gellérthegyen ebben a rendkívül szép éjszakában, kedves.” (A Móricz-szövegek mindig megszólítások.) „A föld verte csillag dolgában az eget.” (Szólásba rejtett kép.) „Milyen furcsa és szép volt a város a lámpáival.” (Általános közlés.) „Szeszélyesen szétszórva a fények.” (Enyhén pongyola beszéd, állítmánytól fosztott.) „A Duna-parton nagyszerű” (könnyedén osztogatja a szuperlatívuszokat) „fénysor, bent kivillog mint egy kócsagforgó egy lobogó lett a sor, lassan jöttem rá, hogy a Rákóczi út elferdülő lámpasora. S hátulról a mulató kertek muzsikája, csupa bánatos duhajkodás, kurjantások, csupa szívhangok” (giccsbe hajlik), „a vár alatt diadémok s gyöngysorok, s a háttérben ezernyi szentjánosbogár fény” (még fokozza a giccset)… „s újra és újra muzsika, olyan volt a város, mint egy szerelembe őrült világ bánatos zúgása…” (452.) És a második nekifutás (egy kicsivel keményebb, egy kicsivel jobb): „…szép éjszaka, a föld veri az eget csillag dolgában, csillagsorok, a hidak s a rakpartok, s mint egy kócsagforgó lobog a Rákóczi út fénysora a város felett. Hátulról a mulatók zenéje bánatos és duhaj szívek kurjantásai, lentről a villanyos zúgása. Gyöngysor a vár alatt s a háttérben száz meg száz szentjánosbogár. / A levegő enyhe, szelíd, a büdös füvek illata” (itt behoz egy kis anyagszerű durvaságot) „újra új muzsika, olyan a város, mint egy szerelemben őrült világ bánatos zúgása. Csak egy ugrás kellene a Gellérthegy szikláiról s a Duna csillog, rezeg a tükrén a sok fénycsóva. / – A vár sötét, egy-két ablak a nemzet rossz lelkiismerete. / Ez az ország, ahol semmit nem koncentrálnak, ahol mindenki a legnagyobb lukszussal él a szegény ember lukszusával, idő és pénz és energia tékozlással.” (454.) S már újságcikk is lett belőle.

De a romantikus impulzivitás, a meggyőzni, csábítani akaró beszédfolyam mögött folyton megszólal a tárgyilagos, praktikus Móricz is. (Móricz nagyon tudott számolni.) Miközben újabb válság felé lavíroz Simonyival való még létre sem jött viszonyában – a színésznő nem válaszol a leveleire, nem hívja föl, akkor se, ha megígéri –, mint praktikus bigamista, levelezésbe bonyolódik a debreceni Magoss Olgával is, akibe ugyan nem szerelmes, de arra gondol, hogy talán mégis megfelelő felesége lesz, és három gyermeke mellett jó mostoha. Érdekes egymás mellett olvasni a Simonyinak és Magoss Olgának küldött leveleket, mert egyből kiderül, mi a különbség Móricz esetében a vakon tomboló szenvedély kiélése és a praktikus, két lábbal a földön járó élettervezés között. És elképesztő, hogy milyen professzionálisan bonyolítja párhuzamosan mindkettőt (bár ekkor kis szünetet tart Máriával).

Az a katasztrófa történt, hogy amikor június 30-án felhívta Máriát, véletlenül egy olyan beszélgetésbe kapcsolódott bele, amelyet Mária folytatott egy idegen férfival. Móriczban egy világ omlik össze. Ekkor születik a naplóbejegyzések talán legdurvább bekezdése: „– Csókollak, csókollak, csókollak!” (így búcsúzott az idegen férfitól Simonyi a telefonban) „Oly anyásan mondta, és úgy igyekezett felülről szólni, és kiszopta a tökit, nem is a faszát. Ha úgy szereti ez a kedves zsidó. Megéri, nem? Ez az én menyasszonyom.” (498.) A zsidók, így általánosságban, meglehetősen negatív konnotációban bukkannak fel a napló lapjain („Kik azok a te féltett gazdag zsidrákjaid” – írja a napló korai, verses részében, a 65. oldalon), s ez szimptómája bizonyos megemésztetlen gondolatoknak, de a féltékenység színezi inkább, mint holmi kiérlelt antiszemitizmus. Később, október 2-án, ezt a mondatot is leírja (érezhetően élvezi): „A bordélyból is kiváltanám.” (539.) Annyi történt, hogy Móricz úgy látta, Simonyi Mária játék közben, mikor őt meglepődve észrevette a Renaissance Színház nézőterén, zavarba jött. Tehát mégis szereti, gondolja Móricz és új támadásba lendül. „…a teste, mint test nekem nem téma. Én azt le se köpöm, én azt észre se veszem” (419.) – írja, fittyet hányva minden korábbi, ezzel kapcsolatos állítására (jöjjön egy példa a sok közül): „De ha a maga testére gondolok, milyen bőre van magának, drágám, mint a bársony, oly üde, mint a tavaszimező.” (176.) Ilyen ellentétes állításokból áll a Móricz-napló, de ő nem csak hányódik közöttük, hanem próbálgatja is őket. Melyik sikeresebb. Melyikkel kerülhet közelebb a vadhoz. Magoss Olgának ezenközben azt írja (miközben nyilvánvaló, hogy csak önmagáról tud és szeret igazán jól beszélni, és a napló tele van olyan vallomások felidézésével, amelyeket barátainak és ismerőseinek tesz): „Maga szeret magáról beszélni: én eddig ettől egész életemben féltem. Maga szeret beszélni önmagáról, mert meg van elégedve önmagával: úgy érzi, hogy a lemondás és önuralom kitűnően szabott estélyi ruhájában van: én röstellem magam, mert azon nyersen és ruhátlan adtam ki formátlan magamat.” „Duma” – olvasható a Naplók első oldalán, így értékelte Beöthy László Móricz Zsigmond új darabját, a Búzakalászt, és így került a Renaissance-ba. Hát igen: duma, duma, folytonos beszéd, amelyik szándékosan túlhabzik, mondjuk így, árad, és csak akkor érzi otthonosan magát, ha kicsap a medréből. 1924–1925-ben Móricz emberáldozatot hozott művészete oltárán. Soha nem bocsátotta meg magának, de bizonyos volt benne, s egy percig sem habozott volna kijelenteni, hogy ennek így kellett lennie.