Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. június–augusztus - Móricz / Móricz / Sajtószemle

Sajtószemle

Válogatta Szilágyi Zsófia

                         

Tarka krónika

Pesti Napló, 1922. október 7.

Móricz Zsigmond a szobalányát előléptette szakácsnénak. A leány szorgalmasan kezdte tanulni a főzés tudományát.

Egy délelőtt beállított az író dolgozószobájába:

Nagyságos úr, kérem, tessék ideadni egy kicsit a szakácskönyvet.

– Szakácskönyvet? Nincs nekem semmiféle szakácskönyvem.

– Dehogy nincs, kérem! Ott van a könyvszekrényben.

– Hol? Én nem tudok róla.

Az ujdonsült szakácsné odalépett a könyvszekrényhez és kihuzta Zolának „Jó polgári koszt” című kötetét.

                           

                         

Móricz Zsigmondné temetése

Pesti Napló, 1925. április 5.

Szombaton délután négy órakor helyezték örök nyugalomra Móricz Zsigmondnak, a nagy magyar írónak tragikus váratlansággal elhúnyt feleségét a Kerepesi temetőben. Már jóval négy óra előtt hatalmas tömeg feketéllet a temető halottas-háza előtt, tisztelők, barátok és rokonok gyászoló serege, akik között ott láttuk a magyar irodalom és művészet legkiválóbb képviselőit, Az Est, Pesti Napló és Magyarország, valamint a Nyugat szerkesztőségének tagjait. Négy órakor az ágostai evangélikus lelkész megkezdte a temetési szertartást, amelynek során emelkedett szellemű beszédben búcsúztatta el az elhunytat mindazoktól, akik szerették és tisztelték. Azután megindult a gyászmenet a frissen ásott sír felé. A halottaskocsit koszorúk tömege borított, amelyek között ott volt Az Est lapok hatalmas koszorúja is. Egy óra mulva már felhantoltan állott Móricz Zsigmondné sírja, beletűzve az egyszerű fejfa, amely alatt egy nemesszívű, kivételes asszony, hűséges anya és feleség hamvai pihennek a boldog feltámadás reményében.

A temetést megelőzően, néhány déli lapban mindenféle képtelen híresztelés jelent meg a temetés elmaradásáról. Erre vonatkozólag Móricz Zsigmond a következő nyilatkozat közlését kérte tőlünk:

Egy déli lap mai számában közlemény jelent meg, amelynek az a tartalma, hogy én egyrészt a rendőrségen, másrészt az ügyészségen feljelentést tettem, hogy feleségem orvosi kezelés áldozata lett.

Ezzel szemben az az igazság, hogy engem azokkal a kiváló orvosokkal szemben, akik szegény feleségemet kezelték, – szerettettel és önfeláldozással – a legnagyobb hálaérzet tölt el.

                 

               

Tiszaeszlár rémülete, a Pityi zsidó, Feldmesser Pinkász és egy zsidó szerkesztő a nagy magyar iró regényes életében

Móricz Zsigmond vallomása a magyar zsidóságról

Egyenlőség. A magyar zsidóság politikai hetilapja, 1929. július 6. (címoldalon)

Móricz Zsigmondnak, a jubiláns nagy magyar irónak ezerkilencszázhuszonnégyben megjelent egy regénye „Kivilágos kivirradtig” cimmel. Ebből emlékszünk erre az érdekes mondatra:

„...A magyar nemesi udvarházak szaftos mondásaival éppúgy nem lehet megélni a nemzetek piacán, mint ahogy nem lehet házi szőttes ingben a redoute-bálban megjelenni egy dámának. Itt pedig újra az a furcsaság, hogy a reszegepiskolti zsidó kocsmáros fia rögtön képes helyet foglalni a nemzetközi úri társaságban, ahol a piskolti földbirtokos fia elmaradt és ügyetlen falusi ember. Se nyelvet nem tudunk, se a világvárosi élet ideáihoz nem értünk. Az ezeréves múlt, ezeréves bilincs, minden lépésünknél csörömpöl. A zsidók kétezer éves számkivetettsége szárnyakat adott nekik, a mi ezeréves röghöz kötöttségünk megfosztott a fejlődési érzékünktől...”

*

Móricz Zsigmond mindig becsületes elfogulatlansággal nézte a magyar zsidó helyzetét. Az ő véleménye mindenkinél értékesebb lehet számunkra. Móricz Zsigmond nem az az ember, akit a kurzuslapok „zsidóbérenc” cimmel szoktak megjelölni. Móricz Zsigmond nem politizál, tüntető zsidóbarát nyilatkozatokat a mai napig nem tett, iró akar maradni, és minden politikai áramlatot az ő lelkének finom rezdülésén, müvészi kultúráján és a modern kor fiának progresszivitásán át dolgoz fel a maga számára, mint irói élményt. És nekünk, zsidóknak rokonszenvesebb egy hidegen itélő, józan reprezentatív elme, ki a zsidóságnak hibáit is meglátja, mint az a nemzsidó iró, politikus, közéleti ember, aki mellét veri az ő nagy zsidóbarátságának igazolására, a legkisebb őszinteség nélkül.

*

Ezeknek a dolgoknak az átgondolása inditotta az „Egyenlőség”-et, hogy Móricz Zsigmond ötvenedik születésnapján, mikor Csécse, a szülőfalu, diszpolgárává választotta, a jubileum pillanatában, az országos ünnepléssel egyidejüleg: magát az irót megkérdezze, hogy vajjon milyen az az érzés, amellyel a magyar zsidóság iránt viseltetik?

Móricz Zsigmond szivesen nyilatkozott. Az ő félre nem érthető, nyugodt, leszürt, férfias érettségtől áthatott szavaival mondta el előttünk az alábbi megható, gyönyörü hitvallás-félét, amely, azt hisszük, számot tarthat arra, hogy az egész világ szabadelvü közvéleménye felfigyeljen rá...

*

CsécsétőlCsécséig, mai világnézeti beállitásomig, igy kezdte az iró – nagy utat tettem meg. Csécse kis kálomista falu, ahol még zsidó boltos sem volt, mint ahogy nem volt egyetlen katolikus ember sem a községben. Egyszer eljött a szomszéd faluból egy katolikus nő és a gyerekek ugy néztek rá, mint valami csodára: nini, egy pápista asszony! Hétéves voltam, amikor átköltöztünk egy másik községbe, amely

közvetlenül Tiszaeszlár mellett van.

Körülbelül egy évvel a tiszaeszlári pör után érkeztünk ide, amikor még minden lelket izgalomban tartottak a Tiszaeszlárral kapcsolatos dolgok, gyermekeket és felnőtteket egyformán. Apám ácsmester volt, kis parasztházban laktunk, parasztok között, azzal a különbséggel, hogy még náluknál is szegényebbek voltunk. Apámhoz eljártak inni a parasztok egy-két pohár borra és itt szedtem föl, ebben a faluban, ezek között az emberek közt a nagy-nagy rémületet két dologgal,

a kisértetekkel és a zsidósággal szemben.

Addig nem is hallottam ezt a szót, hogy zsidó, soha nem is beszélgettünk zsidókról, hiszen Csécsén nem ismertük őket. Ugyanugy, mint ahogy nem ismertük, mi gyermekek a kisérteteket sem. Az éjjeleink olyanok voltak, mint a nappalok. Szépek, egyformák, természetesek.

A Tiszaeszlár melletti faluban azután különös dolgok történtek velem. A társaságunkhoz, szüleim ismerőseihez tartozók közül egy parasztlegény fogadkozott, hogy ő nem fél a lelkektől. Kimegy éjszaka a temetőbe, megnézi a sirokat és visszajön. A legény el is ment egy éjjel, de nem jött haza. Másnap reggel holtan találták egyik sir mellett, A faluban minden gyermek erről beszélt rettenetes ijedelemmel. Akkor még nem tudtam, amit csak évekkel később értettem meg, hogy a legénynek egy vasvillát kellett a néphit szerint beleszurni a sirba. Meg is tette ezt és távozni akart. De nem tudott elmozdulni. Valami fogva tartotta. A legényt elmondhatatlan borzalom fogta el, azt hitte, hogy a lelkek ragadták meg és összeesett szivszélhüdésben. Pedig csak az történt, hogy a sötétben keresztülszurta szürének a földet suroló részét is, mikor beledöfte a sirba. Ez a szür a földhöz rögződött és a legény nem tudott elmenni.

Ettől kezdve hittem a kisértetekben. Mint ahogy ebben a a faluban ismertem meg a másik „kisértetet”, a zsidóságot.

Emlékszem rá, zsidó sátoros ünnep volt. A zsidók sátrakat épitettek, este itt imádkoztak lámpafény és gyertya mellett

és mi gyerekek belestünk a deszkák között, a lécek görcseinek üresen maradt, kis nyilásain. És itt láttam meg a magas, sápadt, nagyszakállu, kaftános, pajeszes zsidókat. Itt mesélték a gyerekek a legféktelenebb történeteket a zsidókról, itt mondták meg nekem, hogy ezek az emberek minden évben egy keresztény gyermeket esznek meg. Rettenetes ijedtség fogott el. És szüleimnek sohasem mertem megmondani, hogy én ezt tudom – és igy soha nem volt rá alkalom, hogy felvilágosítsanak tévedésemről... Ezzel a helyzettel igen érdekes ellentétben állott, hogy gyakran el kellett mennem egy zsidó boltoshoz, akinek Pityi volt a gunyneve és aki végtelen szeretettel és jósággal bánt mindig velem. Ezen nagyon csodálkoztam, ahogy visszaemlékeztem a gyerekek meséire. Anyámnak nem volt cselédje, engem küldött át a boltoshoz, ha valamire szüksége volt a háztartásban és én akár háromszor naponta átmentem volna, olyan jól éreztem magam odaát. Amig tehát gimnáziumba nem kerültem, ez a kettőség uralkodott a lelkemen, ha a zsidókra gondoltam: a gyerekek borzalmas történetei és a szegény, jó, drága boltos, a Pityi iránt érzett szeretetem...

Debrecenbe vittek a gimnáziumba. Sem tanáraim, sem mi, diákok nem tettünk akkor különbséget zsidó és nem zsidó között. Különösen három fiuval kötöttem jóbarátságot, az egyik zsidó volt, nagyon gazdag szülők gyereke, legalább is az én szememben. Hiszen mi földhözragadt szegények voltunk. Többször voltam barátom szüleinek házánál, nagyon szép lakásuk volt, megilletődve néztem körül. Jók és nagyon gyöngédek voltak hozzám. Belső szeretet támadt bennem a zsidófiu és családja iránt és nagy ámulat élt lelkemben, hogy ez a zsidócsalád is beletartozna abba a „zsidórémületbe”, a zsidóval szemben érzett félelemösztönömbe, amelyet otthon, falun a pletyka váltott ki bennem és amelyet nem tudtam végképp leküzdeni. Az ember nem képes elfelejteni kisgyerekkoránák a nagy-nagy élményeit.

Negyedikes koromban családunk Sárospatakra költözött és én is az ottani gimnáziumba mentem Debrecenből. Apám szakadatlanul zsidókkal „seftelt”. Neki, az ácsmesternek már nagyobb vállalata volt ebben az időben és nagy összeköttetésben állott a sárospataki zsidó fakereskedőkkel és más nyersanyagszállitókkal. Különösen egy Feldmesser Pinkász nevü pataki fakereskedővel volt apám a legjobb cimboraságban. Néha elkisértem apámat a Feldmesserék fatelepére és csodálkozva láttam, hogy az idegen család között egészen fesztelenül érzi magát. Egészen hatodik gimnazista koromig kisértett bennem

a tiszaeszlári rémület,

sok, ezzel ellentétes élményem dacára s igy apámnak Feldmesserékkel való barátságát sem értettem meg. A zsidókérdés nagyobb, hatalmasabb, direktebb formában persze soha nem került elém, sohasem foglalkoztatatott és ez volt az oka, hogy végleges képet a zsidókról nem csináltam magamnak, a sok zsidóvonatkozásu élményből össefoglaló tapasztalás, szintézis nem lett.

Sárospatakról Kisujszállásra mentem, ahol a nagybátyám az ottani iskola igazgatója volt. Vele gyakran fordultam meg egy körben – lehet, hogy az ottani polgári kör volt – és itt már nagyon sok müvelt zsidó embert ismertem meg közelebbről. Nagybátyám zsidó lateinerekkel, ügyvédekkel volt jóviszonyban... Elvégeztem a gimnáziumot is, Pestre kerültem, de huszonnyolcéves koromig, ezerkilencszáznyolcig, a „Nyugat” megindulásának évéig ugy voltam a zsidókkal, hogy mint valami lidércnyomás megint és ujból visszatért a „tiszaeszlári rémület”, ahogy mostanában nevezem. Másfelől, néhány felületes esettől eltekintve alaposabban nem foglalkoztam a zsidósággal.

Számomra, az író számára ez a helyzet ugy alakult – és ezt most kötelességem elmondani – hogy addig, amig a „Nyugat”-nál nem találkoztam egy egész nagy, európai műveltségü, szellemileg és moraliter a legmagasabb nivón álló zsidó társasággal,

addig minden irói munkásságom abszolut eredménytelen volt.

Odáig nem találkoztam egyetlen keresztény íróval, szerkesztővel, kiadóval, vagy a társaságban egyáltalán olyan embertárssal, aki felfedezte volna irásaimban, hogy érték van bennük, aki bizott volna tehetségemben, aki lelkesített volna, hogy folytassam. A családtagok és a rokonok kétségbeesve nézték pályaválasztásomat és a család barátai, sőt az én személyes barátaim is sajnálkozva és lenézéssel fogadták azt, hogy elhanyagolom az egyetemet és ilyen züllött életre, az iróéra adom magamat... Nem tudok visszaemlékezni huszonnyolc éves korom előtt olyan keresztény magyar embertársamra, aki segitségemre akart volna kelni, vagy akár önkéntelenül is vitt volna utamon előre. A legvégső elcsüggedés, elkeseredés és a halál szélén éreztem magamat, mikor a kisfiam koporsója mellett megirtam a „Hét krajcár” című elbeszélésemet abban a reményben, hogy a temetési költségek egy részét valahogy megkapom érte.

Ezt az elbeszélést egy zsidó ujságiró barátom, akivel egy redakcióban dolgoztam, elvitte egy zsidó szerkesztőhöz, aki azonnal elfogadta és megállitotta a gépet, hogy még beszorithassa az éppen nyomás alatt lévő lap oldalaira.

Egy év mulva megjelent ugyancsak „Hét krajcár” cimmel az első novelláskötetem. Azóta elkészült vagy ötven kötetem, azóta irtam legalább tizenötezer oldalt és

könyveimnek legelső olvasói, vevői, legnagyobb értékelői attól kezdve máig a zsidóság volt.

Igaz, hogy a „Hét krajcár”-t követő munkáimat összes keresztény barátaim, család, rokonság, ismerősök és ismeretlenek, az egész magyarság állandóan, egyre nagyobb elismeréssel fogadták, amig végre eljutottam oda, hogy szülőfalum az elszakadt elveszett helytelen utakon bódorgó diákot polgártársának vállalta...

*

Eddig tart az iró hatalmas vallomása, amelyhez egy szót hozzá nem tettünk, sőt Móricz Zsigmond eredeti kifejezéseivel, betüszerint adtuk vissza minden részletét. Válaszunk az iró számára ez: köszönjük az elismerést, a hálát a magyar zsidóság nevében. Köszönjük ezt kétszeresen akkor, mikor minden őszinte szerető szóra, amely a nemzsidó táborból hozzánk eljut, ma, ezerkilencszázhuszonkilencben mérhetetlen szükség van. A gyülölet tengerében majdnem elmerül a magyar zsidóság. Köszönjük mégegyszer hálás szivvel, őszintén, könnyes szemmel Móricz Zsigmondnak…

Berend Pál

                           

                       

Móricz-matiné a köruti könyvesboltban

A szerzői könyvismertetés, mint a könyv-propaganda szellemes ujitása

Ellenzék, 1931. december 15.

BUDAPEST, december hó. Külföldön már régebben ismeretes, Pesten eddig inkább csak autogramm-osztásokban merült ki a szerző és a közönség személyes kapcsolata.

Az Est-lapok Erzsébet-köruti boltja előtt sürü embertömeg a decemberi napfényben. Ünnepnap délelőttje, a kirakatok magyar árukat reklamiroznak.

Egy molett hölgy most fordul vissza a bolt ajtóból:

– Ja, ezen a matinén állni kell?!

Mire protegáló férfihang igéri:

– Majd szerzek helyet!

Nem tudom, sikerült-e nekik. Nem hiszem. „Könyvbarát”, könyvbarát hátán tolong könyvkereskedés elég tágas helyiségében. – Kis kályha ontja buzgalommal a felesleges meleget s a ventilátor eredménytelenül forog. A tömeg tengerként hullámzik s e percben százszor csábitóbb egy turistacipő-reklám, mely üvegajtón át látszik be a napsugaras utcáról: apa-láb, anya-láb, gyerek-láb, amint kockás harisnyában ütemesen lépdelnek a kéklő budai hegyek felé.

Móricz még nincs itt. Várakozó kistapsok hallszanak fel itt-ott a közönségből.

– Telefonálni kéne – szólt a pult mögött egy benfentes.

– Már telefonáltam, utban van – nyugtatja meg egy pápaszemes kisasszony.

A közönség ismerős is, idegen is, egyszerre. Ugyanaz a közönség, melyet mindenütt megtalálunk: strandon, vendéglőkben, revük nézőterén: nők és férfiak, kiknek az irodalom lelke mellékes, week-endjükön a hegyek beszédjét nem értik és si-felszerelésükkel délutánokat elsétálnak a budai utcákon, irigységet várva és keltve – a fő, hogy elmondhassák, hogy ők…

Teltidomu, narancssárgaruhás lány flörtől mellettem kissé bamba udvarlójával. Kiszemelem magamnak, mint „a közönség véleményét”-nek öntudatlan közvetítőjét.

Taps, éljenzés – az ajtón mosolyogva lép be Móricz és Simonyi Mária. Fotoriporterek magneziuma villan, a közönség előretolul, egy megilletődött férfi felváltva törli izzadt homlokát s meghatódó szemeit.

Angolbajuszos, középkoru, kövérkés férfi konferálja be Móriczot. Hangsulyozza, hogy mindez nem reklám (?) és háromszor is elmondja: Móricz, a legnagyobb magyar író.

Most Móricz Zsigmond kezd beszélni. – Olyan ismerős itt, ebben az ujgazdag tömegben – valahogy ugy érezzük, hogy ő nem tehet róla, hogy ezek ünneplik s hogy azok nem jöttek el, akikhez könyveiben szólni kiván.

„Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, a lélek olyan…” a másodperc ezredrésze alatt páni félelem fog el, hogy sablonos lesz és azt fogja mondani: mint egy szeizmográf, - de Móricz nem tagadja meg magát és mosolyogva folytatja:

„a lélek olyan, mint egy almáriom”…

Az ember elraktározza benne az emlékeit és mikor irni akar – csak kihuzza valamelyik fiókot. Igy tudhatta ő csak megirni a „Forr a bor”-t, mely a „Légy jó mindhalálig”-nak és a készülő „Kamaszok”-nak a folytatása és egy VIII. osztály életét írja le. Nehéz feladat lenne különben egy írónak éppen ezt a kort leirni, a mosolyra rögtön – sirás és ujra-ujjongás idejét, a Sturm und Drang periódust, melyet ő a Forr a bor kifejezéssel akart magyarra forditani.

De kihuzta a fiókokat, melyben debreceni diák-emlékei voltak, „a mát belevetitette a tegnapba”, mert hiszen a szereplők ma mind vezetőszerepet játszó férfiak – és igy sikerült az érettségitől drukkoló osztályról életteljes képet alkotni. Régen sokkal jobban féltek az érettségitől.

– Bizony engem a frász már most majd kitör, ha rágondolok – sugja a narancsbluzos a fiunak, irodalmi választékossággal.

De – folytatja Móricz – sikerült a tételeket, egy egész év minden kerülő utat igénybe vevő munkájával, megszerezni. Felbecsülhetetlen ennek az évnek az erkölcsi romboló hatása. Az egyenes ut helyett hozzászoktak a feljebbvalók kijátszásához. A mai fiatalság más, komolyabb, érettebb.

– „Egyetemi hallgató gyerekeim vannak már s az éjjel velük voltam egy főiskolai Mikulás mulatságon. A fiatalság mohón táncolt, már fél 8-kor szomjasabb hévvel, mint a régiek tizenegy órakor. Nem csoda, hiszen a sötét magyar életből szabadultak szegények pár órára a fénybe. Véletlenül meghallottam egy fiu és egy lány rövid kis párbeszédjét.

„Februárig szénszünet lesz” mondta a lány „s ezzel 60 ezer pengőt takaritanak meg”.

„De bárcsak a szemináriumok nyitva maradnának! – sóhajtott fel a fiu”.

Ez az – állapitja meg Móricz Zsigmond – amit az akkori fiatalság nem ismert: „bárcsak a szemináriumok nyitva lennének…” Az, aki hatvanezer pengőért két egész hónapot vesz el az egész tanulni vágyó ifjuságtól: az a „Forr a bor” fiatalságából való ötvenes férfi s a rendelet kiadásakor biztosan meg volt győződve, hogy a diákok ennek nagyon fognak örülni.

Pedig miért tanul ma a diák? A kilencszázas években „előttem a világ!”-ot jelentette a diploma, a hivatalos közlöny oldalszámra hirdette a megpályázható állásokat – ma, ha szerencséje van, bejuthat az okleveles mérnök a fővároshoz – autóbuszkalauznak, villamosvezetőnek.

De éppen ez a céltudatos minden akadállyal megküzdeni kész fiatalság fog biztosan egy szilárdabb jövőt kialakitani…

Lelkes ünneplése után felesége, Simonyi Mária szaval egy Móricz költeményt.

Asszonyos alakja jól érvényesül a fekete estélyi ruhában, arca tulszinpadiasan festett hangja mély és gyönyörü.

„Áldottak legyenek a ködök és áldott legyen Erdély…” Zugó taps.

Vaszary Piroska, a „Légy jó mindhalálig” Nyilas Misije kezdi a darab zárójelenetét; kedves kamasz, szellemes, szabálytalan arccal, olyan okos, olyan ártatlan, barna kabátjából fehér apacsgallér hajlik ki – hangja nedves a könnyektől, mikor az igazgató előtt védekezik: „kinek küldtem pénzt? apám egy forintot küldött nekem, én kettőt küldtem vissza, mert tudtam: jobban kell otthon, nekem jó kosztom van a konviktusban, jó ruhám. Én nem tehetek róla, hogy megszökött a kisasszony… Nekem azt mondta az anyám: szeresd fiam a tanár urakat és légy jó mindhalálig… Én meg akarok halni… én ártatlan vagyok…

Éli a szerepét, szivet szoritó könnyek csillanak meg a szeme alatt és fáradt, nagyon szomoru, mikor leül.

A közönség pedig, ezek az összeverődött, szenzációéhes emberek könnyeznek.

Ekkor ujra a feketebajuszos középkoru uriember jelenik meg a pódiumon. Miután Móricz beszédéhez hozzáfüzi, hogy még az ő életviharaiban megkeményedett szivét is meghatotta.

(„Hamarább elhiszem, hogy a szivelzsirosodása van sugja a narancsbluzos bakfis.)

És nehány frázissal hajlong Simonyi Máriának, felemliti, hogy a Vaszary könnyei valódi könnyek voltak. Hamisitatlanok. Ugy hangsulyozza, mintahogy a kereskedők szöveteik valódi márkájáért szavatolnak.

Szóval barbár és profán s ennél jobban már csak az a vásári árlejtés üti meg a szivemet:

„2 pengő a Móricz kötet”

kinálják a pult mögül s valaki odakiált:

„Egy pengőt adok érte”.

                 

                       

Szénagyüjtés közben lábrándulás érte Móricz Zsigmondot

Az Est, 1939. május 24.

– Az Est tudósítójától –

Ma reggel az a hír érkezett Budapestre, hogy Móricz Zsigmond, a nagy magyar regényíró, leányfalusi birtokán megbetegedett: súlyosabb természetű lábrándulást szenvedett és most ágyban fekszik. Telefonon felhívtuk a leányfalusi kúriát, az író maga vette fel a kagylót és a következőket mondta balesetéről és állapotáról:

– Csakugyan beteg vagyok, itt fekszem az ágyban, vizesruhába pakkolva.

Tegnap délután szénát gyüjtöttem,

a kisgazdának most, eső idején, nagyon fontos a kevés lucernája. Tudniillik, – folytatta csöndes íróniával – ha lekaszálja, a rendben rothad, ha nem, a lábán. Nagyon szeretem a szénagyüjtést, huszonhét esztendeje mindig magam végzem. Tegnap aztán a trombózisos lábam, amellyel már annyit vesződtem,

munka közben megrándult és ma reggelre úgy megdagadt, hogy előreláthatóan néhány hétig itt őrizhetem az ágyat.

Ha két héttel megúszom a bajt, igazán örülhetek. Nagyon fáj a lábam és még jobban az, hogy nem tudok ott lenni a ma esti Szabó Dezső ünnepségen. Irtam neki.

A köszöntőmet most azután más olvassa fel

a Városi Színházban, egyébként a rádió is lemezre vette, valamikor később közvetítik is majd. Szörnyen rosszulesik, hogy itt kell rostokolnom. Lemaradok a választásról, meg a könyvnapról is.

                       

                     

Eltemették Móricz Zsigmondot

Magyar Nemzet, kedd, 1942. szeptember 8.

Budapest közönsége és a magyar irodalmi közvélemény nagy részvétével kísérték utolsó útjára hétfőn délután Móricz Zsigmondot. Már a kora délutáni órákban gyülekezni kezdett a közönség a Kerepesi úti halottasház előtt, egyszerű emberek jöttek el, munkások, külvárosi asszonyok: a nép. Az írói világ is gyülekezni kezdett és egymásután jelent meg Bánffy Miklós, Kós Károly, Heltai Jenő és az élő magyar irodalom számtalan jelessége. Félöt tájban megérkezett a gyászolócsalád s nyomban utánuk jött dr. Antal István propagandaügyi miniszter, aki tolmácsolta Móricz Zsigmond családjának részvétét. Rengeteg koszorú borította a koporsót, melyet a Jókai lepel fedett. Többek között koszorút küldött Szinyei Merse Jenő kultuszminiszter, a Magyar Szemle Társaság, az Országos Magyar Sajtókamara, az Erdélyi Szépmíves Céh, a Kisfaludy Társaság, a Magyar Pen Club, a Magyar Csillag folyóirat, Márai Sándor, Zilahy Lajos, özv. Babits Mihályné, az Otthon Irók Köre, Északi Fűtőház mozdonyvezető kara, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete és még sokan mások.

Ravasz László püspök igehirdetés után költői szárnyalású beszédben parentálta el a magyar irodalom nagy halottját. A géniusz végzetéről beszélt, arról, hogy Móricz Zsigmond szabad ember volt, független divattól, koreszmétől, kiadótól, környezettől, magában élt és magában alkotott. Tudta, hogy az alkotás örök szenvedés, örök szomorúság és az alkotás tragikuma: reménytelen küzdelem az élettel.

A gyászbeszéd után a koporsót gyászkocsira emelték s megindult a menet a sir felé. Móricz Zsigmond utolsó nyugvóhelyét Tóth Tihamér és Lieber Endre volt alpolgármester sírja között jelölték ki. A sírnál többek között búcsúbeszédet mondott Szabó Lőrinc a Sajtókamara nevében, Németh László a Kelet Népe nevében, Alszeghy Zsolt az Atheneum megbízásából, Féja Géza a Magyarország szerkesztősége nevében, mig Illyés Gyula a Magyar Csillag és a régi Nyugat gárdája nevében mondott utolsó Istenhozzádot Móricz Zsigmondnak. „A magyarság hadszinterének legnagyobb ismerője szállt sírba – mondotta a többi között. Siratunk, mint a kurucok siratták Vak Bottyánt, mert Te is magad teremtetted hadseregedet, Túri Danit, Nyilas Misit és a többieket. Ez a hadsereg immár mindörökké fogva él és hirdetni fogja nevedet. Ady, Kaffka, Kosztolányi, Osváth Ernő és Babits Mihály után Te is korán hagytál el bennünket. Pedig még mindíg nagyon kevesen vagyunk s még mindíg kevés az alkotás. Újulj meg bennünk, ne hagyj el bennünket.”

Illyés Gyula után Kárpáti Aurél a Magyar Pen Club nevében búcsúztatta Móricz Zsigmondot, „a búza fiát”. Utána Földessy Gyula a debreceni Ady Társaság, Harsányi Zsolt a Színpadi Szerzők Egyesülete, Medveczky Bella a Ráskay Lea Társaság s Veress Péter a népi írók nevében beszélt. Kós Károly az erdélyi írók megbízásából mondott utolsó Istenhozzádot s mint említette, az erdélyiek még külön ajándékot is köszönnek Móricz Zsigmondnak, mert úgy érzik, hogy élete legnagyobb mondanivalóját, az erdélyi trilógiát nekik szánta. Utolsónak a legifjabb írógeneráció nevében Hámory Zoltán beszélt, aki Örvös Lajos alkalmi versét szavalta el.

Utána Móricz Zsigmond koporsóját elhantolták.