Szegény, szegény emberek

„Romjaimat védem e törmelékkel

Ezt nektek.”

T. S. Eliot: Átokföldje

                            „Az ausztrálok csak azt a halált tekintik természetesnek, amit mi erőszakosnak nevezünk. A sebesülés, a gyilkosság, a törés természetes ok. A vérbosszú kisebb erővel irányul a gyilkos, mint a boszorkány felé. Minden más haláleset oka mágikus vagy vallási eredetű.”

Marcel Mauss

Míg mi a faluvégi focipályán a meccset néztük, aközben a Blaškó fához kötözte a feleségét, majd magukra robbantotta a kézigránátot.

Késtünk a meccsről, nem keveset. Mire napraforgó- és tökmagot vettünk a kúmetól, akire – magyar létére – rajtaragadt a macedóniai albán szotyiárusok gúnyneve, akik még valamikor a ’99-es bombázások alatt tűntek el a faluból, addigra már elhúzott a rendőrség helikoptere. A pályán landolt volna a kommandósokkal, de tartott a mérkőzés, így az egykori mezőgazdasági szövetkezet raktáránál szállt le, a kibetonozott placcra, oda, ahová a kampány során a cukorrépát öntik a szállítók.

Hogy mi történik, senki sem tudta pontosan. A kommandósok kiugráltak a helikopterből, és az értük érkező rendőrdzsipekbe pattanva elszáguldottak a falu központja felé, azóta se látta őket senki. Egy négyévesforma fiú az apját nyaggatta, hogy mikor jön már vissza a gép, mi magunk meg azt sajnálhattuk, hogy még az akció elejéről is lemaradtunk. Arra nem gondoltunk, valamiféle rendőrségi erődemonstrációról lenne szó, mint régen, amikor a kalasnyikovval felvonuló rendőrök a falhoz állítottak bennünket a diszkóban, fegyvert keresve nálunk. Elmúltak azok az idők. A kisfiúról később azt hallottam, első osztályos korában úgy megvadult, hogy az iskolateremben az asztalokon ugrált a lába közét markolászva, sőt, gatyáját is letolta, kis fütyülőjét rángatva ordibálta a lányoknak: „Megbaszok mindenkit!”

Nem tudott senki semmit, habár azonnal fölröppent a hír, hogy Blaškót keresik a kommandósok. De ahogyan utóbb jómagam is homályban botorkáltam, ha Blaškóról kérdezősködtem, ha a körülmények után érdeklődtem, ha az okokat firtattam, az állig felfegyverzett, feketébe öltözött, páncélmellényt viselő, bőrkesztyűs-símaszkos belgrádi kommandósok is céltalanul őgyelegtek a poros, ilyentájt törvényszerűen kihalt, szomorúságot árasztó faluban.

Kora őszi vasárnap délután volt, kissé hűvösebb az átlagosnál, de nem annyira, hogy a tökmaghoz ne csúszott volna a sör. A meccsen alig voltunk, rég elveszett a varázsa. Míg meg nem kérdem, azt sem tudom, melyikek a „mieink”. Helybéli alig akad az Egységben, ha igen, aligha ismerhetem, oly fiatal, s én igen ritkán tartózkodom otthon. Az egész liga nevetséges – az eredményt megbeszélik, a meccseket adják-veszik. Legutóbb azon verekedtek össze az öltözőben, hogy a megbeszélt 1:1-nél véletlenül gólt rúgott az ellenfél, s hiába, hogy a középkezdés után szinte levonult a csapat, a bíró meg bő öt percig hosszabbított, úgy sem sikerült az egyenlítés.

A vasúti töltés mögött lassan lebukó nap még átsütött a nyárfák közt, amikor hazaindultunk. Nem sejtette senki sem a gyászos végkimenetelt. Úgy fogalmaztam most, mintha hangulatában romantikus környezetről, cselekményét tekintve pedig krimiről lenne szó. Talán nem lenne túlzás – már a romantikát illetően, hisz falunk egyedül ősszel mondható igazán szépnek, pár napig, őszi délutánok alkonyatán –, noha inkább akcióvígjátékba illene az a jelenet, ami akkor zajlott le, míg mi csapatunk szenvedésén élcelődtünk. Mert senkinek sem volt fogalma arról, hogy Blaškó merre tartja elrabolt feleségét. A kommandósok jöttek-mentek, poroszkáltak észrevétlen, és a falu központjában, a községházával szembeni közben – amit a mezőgazdasági bolt, a cipősüzlet (ma pékség), a posta határol le, azok mögött pedig a fakó, egyemeletes bérházak következnek, melyekről nagy darabokban pereg le a vakolat – három fiatalemberre lettek figyelmesek. Akik már csak azért is gyanúsak lettek, mert senki más nem lehetett volna gyanús. Az igazoltatáskor kiderült, nem helybéliek, hanem szabadkaiak. A gúnyos folklór később úgy írta le őket, mint a három suttyó városi parasztot, a három pitiáner tolvajt, akik nejlon tréninggatyájukba tűrik a pulóverüket, s márkás „eredeti hamisítvány” sportcipőben flangálnak, percenként éleset pökve. Csak feltételezem, hogy magyarok lehettek, hisz más esetekben a köz véleménye mindig hozzáfűzi, miféle az illető: cigány-e, szerb-e, crnagorác-e.

A kommandósoknál jobban talán csak e három éhenkórász lepődött meg. Utóbb kiderült, régóta kutakodott utánuk a szerv, fél Bácskában garázdálkodtak. Bevált taktikájuk volt, hogy ott tevékenykednek, ahol nincs mozgás, alszik minden, ha nappal van, ha éjjel. Márpedig elszegényedett, bő ötvenszázalékos munkanélküliséggel sújtott falunk még hétköznap is – leszámítva a reggelt és a kora délelőtti órákat, feltéve, ha valamit osztanak, nyugdíjat, segélyt, jobb esetben ingyen vetőmagot, műtrágyát – tökéletesen kihalt, hát még vasárnap délután, amikor mindenki behúzódik imádkozni a nappaliba korunk szentélye, a tévé elé.

A három üzletember éppen a doktor úr kocsiját nyomta fel, de az aligha valamit érő autórádión és egy üres, divatját múlt autóstáskán kívül semmit sem találtak. Még a szerény zsákmányon bosszankodtak, amikor a kommandósok karjaiba futottak a kisköz és a Fő utca sarkán.

Megközelítőleg ekkortájt, egy hazafelé tartó traktorista bukkant a számtalan elhagyatott, akácfákkal körülölelt tanyák egyikén a két holttestre – szokatlannak találta, hogy a romos szálláson látja a számára egyébként ismerős járművet, Blaškó leharcolt sárga Golfját. Az anyja főzte vasárnapi ebéd maradékára este aztán rá se tudott nézni, már ott kinn, a satnya akácfák közt öklendezett a hullacafatokat látván. S még utóbb is a gyomrához kapott, így mondták, amikor a rendőrségen többször elmeséltették vele, hogyan keveredett oda, mit látott, hallott vagy nem látott, hallott ama délután.

Az már a kezdetek kezdetén világossá vált, mi lehetett a közvetlen kiváltó ok. Blaškót letöltendő börtönbüntetés várta, egy-másfél év, holmi malverzációk miatt, adócsalásért, adósságért, zavaros üzletelésért, hűtlen kezelésért – pontosan senki sem tudta, de pénzek körül forgott a büntetést kívánó bűntény. Ám ha magát családfenntartóként tudja igazolni a bíróság előtt, úgy megúszta volna felfüggesztettel, vezethette volna tovább kis kocsmáját. De felesége a lányukkal már korábban visszaköltözött szüleihez, nem tűrte tovább Blaškó természetét, ügyeit. S minthogy a férfi nem tudta vissza-, illetve hazacsábítani a nőt, a börtönbüntetést sem úszhatta meg. Ezért akarta erőszakkal hazavinni a tőle bő két évtizeddel fiatalabb asszonyt és hatéves kislányát. (Nem találom a jegyzeteim közt, de ide illik Burke, a filozófus azon mondása, miszerint bizonyos időkben tisztességes embernek börtönben a helye. Blaškó ugyan tisztességesnek nehezen nevezhető, de azt hiszem, a börtönben is feltalálta volna magát.)

Utóbb, a temetőben járva halottak napján meglepődve láttam, hogy a gyilkost és az áldozatot együtt temették el a keleti temetőben. Rendben, hites férj s feleség voltak, de mégis: gyilkos és áldozata. Nem tudom, efféle esetekben mi az egyház iránymutatása, bár akármi is lenne az, önfejű papunkat ismerve, itt még egy pápai enciklika is megmérettetik az ő saját oltárán, ha úgy adódik. Hisz a fölöttébb anyagiasként elkönyvelt plébános akár akkor is megtagadja a temetést – a sírkert mint olyan az egyház kizárólagos tulajdona, ott azt tehet, amit akar, építhet halottasházat, de kuplerájt is –, ha a család nem egyenlíti ki az elhunyt akár több évtizede be nem fizetett egyházközségi adóját. Ami olyor azért sem egyszerű, mert arrafelé 24 óra elteltével már örök nyugvóhelyén pihenhet a halott, és az egyházi adó be nem fizetésének nem annyira a hitetlenség, az egyházellenesség vagy éppenséggel a plébános személye iránti averzió az elsődleges oka, hanem a nincstelenség. Még a rendszeresen misére járók is gyakran dobnak be a perselybe olyan érmét, bankót, amelyen ugyan több nulla, sőt, akár tizenkét nulla is szerepel, de azok a hiperinflációs időkből maradtak meg talicskaszám.

Túlzás, hogy meglepődtem a közös, cementes mázzal körbevont betonlapot látva, számomra a temetőkben semmi furcsa sincs (negyvenes években járó férfiak – élők – felíratják, begravíroztatják a családi kriptára nevüket, fényképüket, fiatalosan várva a beteljesülést, évtizedeken át, akár), illetve minden furcsa, már a kezdetektől fogva. Minden egyes halottak napján azzal szembesülök, hogy név szerint halott vagyok, nevem ott szerepel a sírköveken. Nem is egyen, rögtön hármon: nem titok, hogy utónevemet öregapám után kaptam, aki nem sokkal születésem előtt halt meg, vezetéknevét meg persze természetes módon örököltem, ahogyan ő is úgy vezeték-, mint keresztnevét az apjától, az én dédapámtól örökölte, akinek szintén gyertyát gyújtunk, ahogyan nagybátyámnak is, ki négyéves korában egy üveggolyóbist lenyelve fulladt meg. A keleti temető három különböző, északi, középső és déli pontján van e három sírhely a három azonos nevű sírkővel, az én nevemmel. Többnyire délről indulva, arrafelé könnyebb parkolni, járjuk be az utat halottak napján, s mondhatom, sosem kellemes érzés a saját nevemet olvasni e sírokon – egyébként meg hát mindegy, sajnos, egyiküket sem ismerhettem, és túloznék, ha azt állítanám, még ma is megráz a felismerés.

De szöget ütött a fejembe ez a közös sír, a férjé és feleségé, a férfié és a nőé, a bűnösé és az ártatlané, a gyilkosé és a keresztre feszítetté, hisz mi máshoz hasonlíthatnánk a fához kikötözött nő sorsát, aki látta és végigszenvedte, amíg férje valahová ledobja a kalasnyikovját, majd kihúzta a kézigránát biztosítószegét. Ki tudja, mit beszéltek még, könyörgött-e a nő, sírt-e, rimánkodott-e vagy káromkodott, ígéreteket tett-e vagy átkozódott, sikított-e vagy zokszó nélkül tűrt, várta az utolsó pillanatot. Afelől már érdeklődni sem mertem, hogyan zajlott a temetés, mit szóltak a közös temetéshez az áldozat szülei, akiknél meghúzta magát, akikhez visszaköltözött a gyermekével a fiatal anya, akiknek házából kirángatta a felfegyverkezett Blaškó és a kocsijába tuszkolta. Hogy ki tartotta a búcsúztatót, ki volt jelen a temetésen, és így tovább – Blaškó rokonsága, anyja, ha élt, s anyjának rokonság, ha kinn volt is valaki, hogyan nézett a feleség családjának szemébe. Nem kérdezősködtem, és senki sem beszélt a temetésről, a nőről, az áldozatról. Kislányukról is csak annyit: jól tanult.

A közös sír, a közös betonlap és a sírkő a nevekkel azért is hatott morbidan, mert ismervén a régi, helyi szokásokat, a gyilkos nem kerülhetett volna a katolikus temetőbe – hisz Blaškó az volt, elvileg, hisz magyar anyától és bunyevác apától származott (vezetékneve, a Vojnić alapján bizton gondolhatjuk). Bár kötve hiszem, hogy Blaškó hitközségi adót fizetett volna – a cella is részben azért várta, mert a világi adóval sem törődött sosem. A hitetlenek életét élte, de egyúttal – s nem csak utolsó tette kapcsán mondható ez – az istentelenek életét is. Kocsmát tartott, ivott, kártyázott, „bizniszelt” – és a rossznyelvek szerint első felesége sem önszántából lett öngyilkos, hanem ő segítette fel kicsit a fára. De ez is csak pletyka, ki tudja, mi az igazság.

Korábban az egyház sosem engedte temetőjébe az efféléket: a hitetleneket, a más vallásúakat, a más nemzethez tartozókat, akikről azt sem lehetett tudni, kifélék-mifélék, kinek az istenét félik; meg az öngyilkosokat és egyáltalában, mindenki mást. Az utóbbi időben, a párttitkárok korától, korántsem ily szigorú a szabály, sőt – évtizedek óta senkit sem hantolnak el a faluszéli parcellán, ahol benőtte a sírokat a gaz, a bokrok, a fák, a burgyingosban alig találni már meg a kereszteket, sírköveket. Mi, annak idején, kamaszkori falusi felfedezőkörútjaink egyikén az öngyilkosok temetőjének neveztük el, noha a feliratok arról tanúskodtak, temettek ide pravoszlávokat (cirill betűs felirattal), albánt (hagyományosan cukrászként, pékként, tökmagárusként élnek mifelénk), muzulmánt, német nevű evangélikust, no és persze öngyilkost is.

Hogy a saját életüket is fölszámoló gyilkosokat, ha akadtak, hová temették valaha? – ezt sem tudom. A katolikus temetőbe csak olyanok kerültek az utóbbi időben, akiket meggyilkoltak. A horvátországi frontokon elesetteket; az óvónőképzőbe járó fiatal lányt, H.-t megerőszakolták és megfojtották szabadkai albérlete előtt; egy rendőrt pedig a szomszéd faluban lőtt le a géppuskával, kézigránáttal felfegyverkezett, talán háborús pszichózistól szenvedő, igen agresszív bűnöző, akit több településen át üldöztek. Mendemondták keringtek, hogy titokban hazahozták, és itt hantolták el azt az idegenlégiót megjárt, 49 éves férfit is, aki három éve az Alföld egyik legnagyobb városában lőtte le szerelemféltésből élettársát, annak nővérét, majd magát is. Állítólag megjárta a horvátországi frontokat, ő a horvátok oldalán.

Ez az eset pont fél évvel később történt, mint Blaškó ámokfutása, és a legtöbb dolog ugyanígy a homályban maradt. Végül azt sem tudtam meg, a fodrászüzletben gyilkoló, hivatásos vadásznak számító földimet hazahozták-e eltemetni, vagy mindez legenda – noha korára való tekintettel, vagyis a középgeneráció tagjaként a kocsmákban ülő legtöbb férfi ismerhette volna. Ha kérdezősködtem felőle, többen már azt sem tudták eldönteni, hogy az osztálytársuk volt-e az illető, igaz, másik néven (hisz idegenlégiós lett, és tőlük nem áll távol a névváltoztatás), vagy azon a néven nem volt osztálytársuk, bár évfolyamtársuk igen, alattuk vagy felettük járt-e, sőt, ismerték-e vagy csak ismerni vélték. Egyben voltak többen is biztosak: abban, hogy a gyilkos hidegvérrel ölt, hidegvérrel gyilkolta meg élettársát és annak nővérét.

Nem tudom, honnan szedték ezt, talán megtetszett nekik a szó, hidegvérrel. Noha aki szerelemféltésből öl, mégsem lehet oly hidegvérű. Truman Capote Hidegvérreljére gondoltam, de az a sztori éppen arról szól, hogy a szinte semmi zsákmányért bestiálisan ölő, kegyetlen fiatalok a Kansas állambeli Holcomb városkában úgy végezték ki a farmert, feleségét és két gyermekét, hogy az indíték voltaképp ismeretlen volt. Pontosabban rabolni mentek, úgy tudták, ott egy páncélszekrény, de semmit sem leltek, csupán valami aprót. De ezért nem kell gyilkolni. Mégis öltek, kész. De, mint arra még röviden kitérek, a harminchárom éves Richard Eugen Hickcok és Perry Edward Smith betörése és a gyilkosság igen hasonlatos ahhoz a gyilkossághoz, melyet Móricz Zsigmond ír le Szegény emberek című elbeszélésében, melynek gyilkos „hősének” még neve sincs, csak annyi: fiatal ember, munkásember, a katona. Ám ott is volt indíték – a háborús trauma és a kilátástalan szegénység. S ő is egy teli erszényről álmodozott, amit látni vélt előzőleg, hogy a bérét kiadták – de a sifonban semmit sem talált. De ő sem hidegvérű gyilkos volt – benne éppen az ölésre kiképzett, a naponta gyilkolásra kényszerített frontkatona vére fortyogott.

Hiába kotorásztam a neten, a k.-i és a falumbéli gyilkosságról pusztán pár hivatkozást találtam – sőt, utóbbiról mindösszesen egyet. Pedig az effajta, emberrablásos, gyilkolással és öngyilkossággal, kommandós akcióval fűszerezett, a háborúból eredő, poszttraumatikus szindrómával magyarázható esetek rendre feltűnnek az országos bulvárlapok címoldalain, kivonulnak a tévések. De most semminemű hír nem kapott lábra, a magyarverések vagy a szélsőjobboldali fasiszta rendezvények okán törvényszerűen megjelenő fővárosi zsurnaliszták messze elkerülték még a környéket.

Nem a falumhoz, de az életemhez kötődik, hogy szintén a hallgatás fala emelődött, s azóta is áll, amikor három évnek ezelőtte, február elsején két golyóval a fejében, vérbe fagyva bukkant rá a takarítónő a családi ház ügyvédi irodájának padlóján L.-re, a mi falunktól, t.-i átszállással pontosan 53 kilométerre lévő kisváros ismert ügyvédjére, akit – a módszerből kikövetkeztethetően – szabályosan kivégzett a vélhetően gyakorlott bérgyilkos (hidegvérrel). L. köztiszteletben állt, emelték ki a tudósításokban, sok kuncsaftja akadt, mert szerb létére magyarul is igen jól tudott.

Engem is tanított, jogi szaktantárgyakat. Szakmai gyakorlatként jártunk az általa vezetett bírósági tárgyalásokra; akkor még csak kisebb ügyekben ítélkezett, felfüggesztetteket osztogatott a szocialista jog, vagy ahogyan rituálészerűen mondta is az ítélethirdetésekor, a nép nevében, bicikli- s falopásokért, garázdaságért, kisebb vétségekért. Karrierista volt, e kisvárosban ő volt a Jugoszláv Kommunista Szövetség utolsó városi titkára. Még a pártházba is elvitt bennünket, amikor az még aktuális volt, emlékszem a bordó, kissé kopott fotelekre, a sötétre, mert a mélyzöld, vastag függönyöket, amelyek a világ végéig magukba szívták a cigarettaszagot, mind behúzták. Majd a tanár néptárs, az ügyvéd elvtárs már úrként Milošević szocialistái között bukkant föl. Ám a karrierizmus még kevés ahhoz, hogy kivégezzék, nagyobb halak is megúszták. A megbukott, a scheveningeni börtönben infarktusban meghalt diktátor egyik leghűségesebb munkatársa például ma maga a belügyminiszter az EU-konform kormányban.

Utóbb volt osztálytársamnál érdeklődtem, mit tud. Szűkszavúan üzent, hogy körülbelül egy éve, alkalmi italozás során rákérdezett a helybéli rendőrfőnöknél – aki morcosan hárította el a kérdést: e témáról inkább ne beszéljenek.

S mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lett volna szó, úgy tették ad acta a falumbéliek is a Blaškó-féle gyilkosságot. Kissé késve kezdtem el érdeklődni, ama időkben többször utazgattam, a National Geographicnak írtam riportot a szandzsáki bosnyákokról, közben kirúgták a főszerkesztőt, hát a pénzem után is szaladhattam, akadt dolgom jó s rossz egyaránt. Utólag tűnt fel, a sajtó mennyire nem foglalkozott az esettel. Csupán egy rendőrségi közleményre bukkantam rá az újvidéki magyar napilapban – bár az, hogy a rendőrség közleményt adott ki, jelentős fejleménynek számított, addig többnyire leszarták a magyarokat, a magyar újságokat, de úgy általában a lakosságot is. Hogy Blaškó esetéről külön körmöltek, netán annak tudható be, maga is ama fekete-szürke zónában élt, mondhatni, az éjszakában, ahol a vendéglátósok, a maffia és maga a rendőrség érzi magát otthon, senki más.

Rendőrségi közlemény

Kézigránáttal végzett magával és feleségével egy kishegyesi férfi

Borivoj Mucalj rendőrfőnök aláírásával tegnap az alábbi közlemény érkezett szerkesztőségünkbe: Szombaton, szeptember 30-án 22.45 órakor bejelentés érkezett a rendőrségre, hogy a kishegyesi B. V. (45) puskával és kézigránáttal arra kényszerítette feleségét, K. N.-t (23), hogy szálljon be a kocsijába, majd ismeretlen irányba hajtott. A rendőrök átkutatták a terepet, de a nevezett személyeket nem találták meg. V.-vel édesapja több alkalommal is beszélt mobiltelefonon, de ő nem volt hajlandó elengedni feleségét és feladni magát. Október elsején ismét átkutatták a terepet a szerbiai rendőrség helikopterével és nyomozókutyával, de a keresett személyeket akkor sem találták meg. Ugyanaznap, 19.30 órakor Kishegyes határában egy tanya közelében két holttestet találtak, melyekről megállapították, hogy B. és felesége, K., akiknek a halálát kézigránát robbanása okozta. B. és K. között már hosszabb ideje megromlott a kapcsolat, és az asszony válópert akart indítani.

Blaškó nem tartozott településünk közmegbecsülésnek örvendő polgárai közé (ha jobban meggondolom, senki sem tartozik azok közé, mindenkinek legalább annyi tisztelője akad, mint utálója, gyalázója, haragosa). Kocsmáros volt, ráadásul az általa üzemeltett vendéglátóhelyet inkább kétes hírű lebujként könyvelték el a törvénytisztelők. Hogy a mindenkori pincérnőt kurvának tartják, másutt is az értékrendszer megdönthetetlen, alapvető része, még ha a pultosnő maga templomba járó, példás családanya is. Előbb-utóbb minden nőt lekurváznak, aki emberekkel dolgozik. Biztosra mondták, hogy még sztriptíztáncosnők is felléptek. Ezt Budapesten hallottam minap a Keleti pályaudvar melletti Vidróczky csárdában – sokfelé szétszóródtunk a faluból –, hogy a helyi politikussá váló, legalább egy mázsát nyomó hölgy is itt kezdte „munkáséveit”. Kártyabarlangnak is mondták, ám ez sem különlegesség, máshol is kártyáznak – itt legfeljebb nagyobb tétekben játszott falunk „elitje”, a jól szituált (zs)úrfiúk, akik szintén szemet szúrtak, már csak azért, mert jobb autójuk volt, mint másoknak. Máskor az Ivanhoe-t drogelosztó helyként jelölték meg a jól értesültek. Lebujnak inkább azért volt mondható, mert ha a klozetokat is osztályoznák a vendéglátóiparban (már megteszik, Franciaországban), akár a konyhát a Michelin-csillagokkal, úgy Blaškó kocsmáját mindenképpen negatív példaként állíthatták volna a t. zsűri elé – a talán évente ha leöblített, guggolós árnyékszék alatt volt maga az emésztőgödör. Elviselhetetlen bűz áramlott felfelé, be a kocsma egyetlen helyiségébe. Párszor jártam csupán az Ivanhoe-ban, de jobb ötletnek tűnt kibírni hugyozás nélkül. Inkább kinn, a betonból és fából, „gyárilag” készült padokon-asztaloknál ültünk, a nagy villamostrafó árnyékában, ami miatt meg az volt az érzése az embernek, hogy nem csak az alkohol járja át, de az áram is.

Némi esztétikai élményt kölcsönözhettek volna a hamuszürke, a széleken már feketedő palával lefedett sufninak, amit az egykori melléképületből, talán garázsból gányoltak összé kocsmává, azok a falra pingált életképek, amit falunk festője mázolt fel kínjában és főképpen pénzhiányában (azóta szintúgy vendégmunkáskodik, a horvát tengerpartra jár a turistákat gyorsportrézni). A biliárdozókra egy szintén biliárdozó hölgy kacsintott a falról, akinek még a csöcsei is kibuggyanni akarództak. Kinn, a kocsmafalra amolyan vendégcsalogatónak pedig a New York-i szabadságszobrot festette föl, amint a fáklya helyett egy korsó sörrel üdvözli a szomját oltani betérő kedves vendéget.

Az üzlet nem mehetett valami fényesen, azokban az időkben még és már megint rosszul mentek a dolgok, különösen a Blaškó-féléknek, akik sem dolgozni nem szerettek, sem a törvényt nem szívlelték. A szürke sávban meg túl sok volt már a halász, kevés a hal. Akadt, hogy nem is szomjasan, hanem kapával tért be a kedves vendég, s ezzel nyomatékosította, hogy de igen, a másik vendég jól érti, vesse csak le minőséges bőrkabátját az úriember, ő avval távozik mindenképp, a kártyaadósság fejében. Efféle helyként ábrázolták az Ivanhoe-t, ahol, ismétlem, mi csak párszor fordultunk meg, hisz az Újfalunak nevezett, a település legszegényebb, szerb menekültekkel tarkított részén volt. Arrafelé éppen semmi dolgunk nem akadt, ahogyan nekem máshol sem, ha csak a sörivást nem tartjuk feladatnak vagy munkának. Hisz az ide betérők zöme munka nélkül, munka helyett érkezett, ivott, leginkább hitelbe. Megfogadták Marx tanácsát, amit Hrabal idézett (az eredeti nyomára nem bukkantam): „Aki Közép-Európában akar élni, annak sohase szabad kijózanodnia.”

Hogy is ment volna a bolt, bár a hitelbe ivás egy idő után ragyogó kényszercserékre adott módot – mázsányi kukorica, csirkék, autógumik, a másik kocsmák udvarából kilopatott ládányi sörösüvegek képezték a forgótőkét.

A fentebb említett pingálmányok művésziessége mellett némi vadregényes fílinget is árasztott az Ivanhoe, s hogy Blaškó szeretett játszani, amihez stratégiával is bírt, mi sem bizonyítja jobban, hogy jól sakkozott – éppen ezért jártunk ott nála, mivel bátyám is szenvedélyesen játszott a helyi csapatban, Blaškóval egy szinten, a hatodik-nyolcadik táblán. Márpedig sakkot, asztaliteniszt, kártyát nincs jobb olyannal játszani, akitől hol kikapunk, hol nyerünk ellene. Bátyámtól tudhatom hát azt, hogy azért címezte tulajdonosa Ivanhoe-hoz a „pub”-ját, mert ez volt az egyetlen könyv, amit életében elolvasott, ámbár ez az egy nagyon megtetszett neki. Nem biztos, hogy igaz, de jól hangzik – kalandorságához illik.

Különösnek is tekinthetnénk, hogy egy falusi kocsmát egy középkori lovagról neveznek el, de hol vannak már azok az idők, amikor a szép magyarosan hangzó Zöldkertnek, Pöndölnek, Királynak, Sógornak, Marcsának, Kingának, Bugának, Vadásznak, Horizontnak, Parknak, Dömötörnek, Pokolnak, a nyugdíjasoknál, a menekülteknél nevezték a kocsmákat (gyakran a tulajdonosról) – azóta már inkább vált bevetté – a szerb(es) Semafor, Zvezda, Fruška Gora, a Vesnánál után – az Ivanhoe, a Lord s a Red River is, vagy éppen törzshelyünk, a Mystic, amely azért kapta e kis kanadai településről a nevét, mert a tulaj bátyja oda emigrált valamikor a nyolcvanas években. (Viszont én e néven csak egy délkelet-connecticuti falucskát találtam, ám Bánétól, a tulajtól nem tudom megkérdezni, ő Montenegróba vándorolt ki, avagy vissza, hisz magyar anyától, de montenegrói apától származik.)

Nehéz elképzelni, Blaškót miért vonzotta a lovagi világ, azzal együtt, hogy gyerekkorunkban minden hasonló világ vonz bennünket. Mert tőle a lovagiasság távol állt – elképzelni nem tudom, hogy arra kérte volna szívszerelmét, mint az szokás volt, hordja tíz napig a zokniját, hogy aztán magával víve üzleti útjain így emlékezhessen, a zokni szaglásával, nője illatára.

Ivanhoe, lovagiasság? Legfeljebb a fegyverek csörgése hallik, de nem a páncélzaté, hanem a gépfegyverek závárjáé. Informátorom, R. – aki egyáltalán hajlandó volt visszaemlékezni egy alkalommal – együtt szolgált Blaškóval tartalékos katonaként a horvátországi fronton. A nevezetes torjanci esetnél, amikor a zömében magyarokból és más vajdasági kisebbségiekből álló, Jugoszláv Néphadsereg név alatt futó, szedett-vedett „szerb” alakulatot úgy futamították meg a horvátok a Dráva-szögben, a „hármashatárnál”, hogy tankjaikkal átvágtak a horvát–magyar határon, majd onnan támadták hátba a lövészárkokban gubbasztó, zömmel használhatatlan orosz tankelhárító, vállról indítható kézi rakétavetőkkel és régi jugoszláv ismétlőpuskákkal, az úgynevezett tandzsarákkal felszerelkezett egységet. Tizenketten vesztek oda, a sors pedig úgy akarta, hogy halottból jusson igazságosan a legtöbb közép-bácskai településre, egy helyre sosem egynél több.

R. szerint úgy éltek ott, mint a disznók, vagy még úgy se, hisz ők összevissza szartak oda, ahová érték – sertés ilyet nem tesz. Ha teleszarták egy ház összes szobáját, mentek a következőbe, víz úgysem volt. Fegyelmet nem tudtak tartani a hivatásos tisztek, és nem is törődtek velük. Emiatt utóbb mindenki árulásnak vélte az esetet: föláldozták őket azért, hogy a szerb vezetés elmondhassa, íme, a horvátok azok, akik az ENSZ-szel való egyezség, a tűzszünet ellenére támadnak és vérfürdőt rendeznek.

A „harcosok” maguk szervezték meg a menekülésnek beillő hazamenetelt, mindenki ment, ahogy tudott, Isten hírével, fegyverekkel a zsákokban. Nem kérte azt vissza tőlük senki, ha maguktól nem adták – elveszett a nagy futás közepette. Menjen vissza értük a helyi katonai hivatal, ha mernek… Ilymód kerülhettek, maradtak Blaškónál is a fegyverek, a kézigránát, bár akkortájt bagóért, húgyért-szarért adták a fegyvereket, lőszert – „adsz, amit adsz, testvér”, revolver ötven márkától, golyó tíz pfennigért, kézigránát doboz cigiért, ha megszorult a tulaj, a kereskedő. Az élet sem ért sokat a kilencvenes évek elején, hiperinfláció dúlt, és egyébiránt is, az öntudatos szláv ember tart otthon fegyvert, anélkül olyan, mintha fasz nélkül indulna nősülni, a lakodalomba.

De R. nem emlékezett Blaškó szerepére – ott volt, de hogy mit csinált, mit nem csinált, afölül nem oszlott el a gránátok füstje. Nyilván elvolt, mint mi, magyarázta R., se jobb, se rosszabb, se különb, mint mi, nem ugrált ott senki, és már lopni se volt onnan mit – azt elhordták Arkánék fél évvel korábban. Pár öreg maradt a falvakban, őrizték a házaikat meg azt a kevés jószágot. Ügyeskedni sem volt mivel, konzervek, cigi, pia, ennyi, de Blaškó sem lógott ki a sorból. Átlagos volt minden értelemben: a magassága, már pocakot kezdett ereszteni akkoriban, mint akármelyik 35-40 éves férfi. Picit kopaszodott. De ifjúkorában sem volt feltűnő, így R., ha kellett, kekeckedett, ha kellett, félrevonult. Rendetlenkedett, gonoszkodott, nevetett, nőzött, jópofáskodott, segített, vagánykodott, cigizett, ivott, mint mindenki. Különösebben semmi se érdekelte, a hetvenes-nyolcvanas években mindenki elvolt: a középiskola után elhelyezkednek, dolgozgatnak (dolgozgatnak, és nem dolgoznak), valami plusz jövedelem után néznek, kapálnak, malacot állítanak az ólba, betonoznak, móváznak, sportolnak, kocsmáznak, diszkóznak a környéken, megnősülnek, család, tévé, mosógép, szobabútor kölcsönre, nyaralás a tengerparton a firmán keresztül, ház, motor, autó, gyerekek.

Blaškóról én semmi rosszat nem mondhatok – bátyám révén köszönőviszonyban voltunk, ennyi. Nem járt más kocsmákba, nem láttam furikázni, nemigen beszéltek róla – nem meglepő, hogy a halovány emlékfoszlányok sem nem címeres, semmirekellő gazemberként, sem nem szerény, dolgos, családcentrikus emberként írták le. Inkább csak magabiztosként írta le egyikük, más meg épp tutyimutyinak. Vállalkozó szelleműnek, vagy épp tehetetlennek. Már a gyerekkorában nehéz volt neki, hisz apját sose látta – vagy éppen úgy, mint aki csak a vállát vonogatta mindenre. Folyton adósságokban úszott – mindig megtalálta a maga számítását. De nagy dumája volt – ó, órákon át csak hallgatott. Szerette a feleségét (az elsőt is) – nem érdekelték a nők. Ivott – alig ivott. Megviselte a háború – úgy jött haza onnan, mintha a szabadkai ócskapiacról jött volna haza. Élhetetlen volt – volt abban életerő, túl sok is.

A gyilkosság előtti egy-két évben szociológusként próbáltam megélni, egy belgrádi intézetnek készítettem életinterjúkat olyan magyarokkal, akik megjárták a frontot – nem jutottam messzire, megbízóim talán rájöttek arra, hogy újabb fejezeteket kell nyitni a délszláv háborúk történetében, isten tudja, még újfajta megvilágításba kerül az egész. Mit sem tudtak arról, mi történt a Baranyába hurcolt magyarokkal, mit jelentett ez a vajdasági kisebbségekre nézve. De túlságosan nem izgatott, hogy leállították ezt a kis projektumot, a munkát előre kifizették, végül én maradtam adósuk – boldogan hagytak futni a maradék száz euróval, csak ne feszegessem a kérdéseket.

Egyik alanyom épp a már idézett R. volt. A munkásként, majd pincérként, mostanság a színház gondnokaként dolgozó (jó munkahely, mivel előadás sosincs) R. igazi egyszerű emberként élte meg mindezt – jó életük volt, szar életük lett, rossz helyre kerültek, sokan ottvesztek, most újra kéne kezdeni, de nehéz. Hogy ott ők jóban voltak, fejtegette, nemzetiségre való tekintettel, nem nézték, ki mi, milyen nyelven beszél, honnan jön, magyar, szlovák, ruszin, bunyevác, szerb vagy cigány-e, egy sárban feküdtek, egy lókolbászt ettek (ezt nem szó szerint értette, a lófaszt vagy a lószart mondta így, mintegy finomkodva, még akkor is kerülve a -suk-sükölést, amikor az helyénvaló), a tisztek kiadták őket, a horvátok tankokkal jöttek, ők nem öltek meg senkit, nem bűnösök, menekültek, ennyi. Amikor négy év múlva éppen nála Blaškóról érdeklődtem, akkor sem fogalmazott másképp – egyszerű emberek ők, pszichologizált ő maga, sok háborús filmet látott erről, hogy az álmokban mindez visszatér. Na de Blaškó egyszerűen csak üzletelt, csalt, ezért ítélték el, végül a börtön miatt ölt – csak a fegyvere volt a háborúból, nem a baja.

A traumát nevezte bajnak – annak, ami a valóságban is az: baj –, a szaknyelv szerint PTS-ként jelzett poszttraumatikus szindrómát. Egykori frontharcosok vetnek véget életüknek, nem boldogulnak a civil élettel, leizzadva, lucskosan ébrednek, már ha el tudtak aludni, álmok kínozzák őket – képtelenek dolgozni, feltéve, ha akad munkájuk… és a többi, nem sorolom. Dühösekké válnak, mert úgy érzik, áldozatot hoztak a társadalomért, aztán itt van, nincs hála – nincs lakás, nincs miből eltartani a családot. A dühtől agresszívvé válnak, felfegyverkezve valami közhivatal elé vonulnak, benzinnel leöntik magukat, magukra robbantanak egy gránátot – hányszor láttam ezt a zágrábi tévé híradóiban. De sosem a belgrádin vagy az újvidékin – s csak részben azért, mert nem adták hírül. Azok, akik győzteseknek hiszik magukat, a győzelem után viszont vesztesekként érzik magukat – nos, nekik őrjítő mindez. Aki vereségként élte meg (vagy sehogy), a háború utáni letargikus állapot is csak az előbbi vereség folytatása – nincs új a nap alatt, a stressz a régi, annak megoldási módozatai is. A vesztesnek muszáj felállnia, de a győztesnek nincs hová, merre, legfeljebb lefelé.

Ahogyan a nagy Karl Krauss írta: „a háború legelőször is remény, hogy egyszer jobb lesz, aztán azé, hogy a másiknak rosszabb lesz, majd az elégedettség, hogy a másiknak sem jobb egy cseppet sem, és végül a meglepetés, hogy mindkettejüknek rosszabb.”

Sokat olvastam e jelenségről, horvát, bosnyák és szerb írók nyúltak előszeretettel e témához. Adja magát – van-e annál rémesebb, amikor a frontkatona otthon őrül meg, békeidőben, a háború után jó pár évvel, miután beilleszkedési kísérletei csődöt mondtak. A tévéhíradók rémisztő képei, ahogyan a rendőrség kézigránátot szorongató, tolókocsiban ülő, csapzott hajú alakkal tárgyal, hitelesek – de amit olvastam, sosem tűnt annak. Az effajta emberi kudarcokról szóló irodalom szükségképpen és mindkét értelemben kudarc-irodalom.

Egy kivétellel. Móricz Zsigmondnak akad egy csodálatosnak mondható, irodalmi értelemben remekműve, A szegény emberek című elbeszélés. Az első világháborúban több évi csatározás után egy hónapnyi szabadságra hazaérkezik a katona (aki, jegyezzük meg még egyszer, mert nem véletlen: végig névtelen marad!), beáll napszámosnak, hogy nélkülöző családjának a télire valót megkereshesse. De csak a keserűség tör elő, hogy míg ő évekig harcol, kórházakban fekszik, addig az övéi éheznek, míg mások, az urak otthon jól élnek. S rászánja magát, hogy kirabolja az egyik gazdát, amíg azok házon kívül vannak. Ám otthon találja a csecsemőt és a rá vigyázó szomszédos gyermeket. Előtörnek a frontélmények, a halottak, a kannibalizmus emléke (felstószolt olasz halottakból itták ki a vért) – brutális módon végez a két gyermekkel, vasvillára hányja őket. Végül háza előtt már a csendőrök várják: „Hát tuggya, csendőr úr – mondta mégis, gyerekes mentegetődzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát –, azelőtt én sem tudtam vóna ránézni a gyilkosságra... Ha édesanyám csirkét ölt... vagy a feleségem: megmondhassák! én bizony oda se dugtam az orrom... de hát a háborúban sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni...”

De falunkban éppen T.-t, nem mást kapott el a PTS, a háborús szindróma. Épp őt, aki nem is járt a fronton. Hanem az öccse esett el a zadari fronton, még a háború elején, 91 szeptemberében: Gábor, akivel matekcsoportra jártam együtt. Szülei szinte belehaltak a fájdalomba, hirtelen odaöregedtek a fekete gyászruhához, belefeketedtek, mondhatni (a beleőszülés nem írná le a jelenséget), hatvan-hetven évesekké váltak pár éjszaka alatt. Hogy T.-t mi ette, nem tudni, szerintem leginkább az alkohol, meg a családja elvesztése, miután ő kínozta a családját részegségével. Nekem úgy magyarázta egyszer a Mozi kocsmában, kinn, a pingpongasztalnál, hogy ő a hibás öccse haláláért, ő, senki más, mert nem ment utána, nem hozta haza, pedig indult volna. Hiába nyugtatgattam, lehetetlen lett volna több frontvonalon, a még némileg nyugodt Bosznia-Hercegovinán, de a már vérben úszó Horvátországon átvágni, aztán valahogyan vissza. De nem, hajtogatta, ha ő bepattan a sárga Zastava százegyesébe, akkor ő átmegy Bosznián, s úgy, átrepül, átsuhan a hegyek-völgyeken, oszt’ úgy, mondta. Már innia sem kellett, akkor is részegnek tűnt. Közben egy hatalmas machetével, félméteres szablyával, effélével hadonászott. Csak bámultunk, nem tudtuk, honnan tehetett rá szert (még Szerbiában is!), s hogy csak így hordja. Ha nem harcművészkedett, a félig felcipzározott mackófelsője – vagy ahogyan mi mondjuk, trénerkafelsője – alatt hordta, ami alatt viszont semmit sem viselt, kilátszottak a bordái és gyenge mellszőrzete. Úgy öltözött, mint a szomszéd falubéli macsó montenegróiak, idétlenül nézett ki. Miután családja végleg elhagyta, s a piálás miatt kirúgták a munkahelyéről (igaz, a gyár a privatizáció során „eltűnt”), öngyilkos lett. De nem a machetéjébe dőlt bele: berúgva felkötötte magát, közben meghúzta a légyölő méreggel teli flakont. Így mondták, bár ezt már senki sem hitte, elég lehetett oda egy valami is, egy módszer. Már alig járt belé a lélek, zörgött-csörgött szegény.

De az nem jutott tudomásomra, hogy Blaškó vesztesnek érezte volna magát, vagy éppenséggel valami győzelemből hullott volna alá. Egyedüli argumentumként, ésszel fölfogható indokként csakis a letöltendő börtönbüntetéstől való rettegése merülhetett fel, de D. szerint, aki szintén az egyik jeles vendéglátó-ipari intézmény pincére volt, Blaškó egyszerűen csak bekattant, elege lett, ne keresgéljek én itten valami különleges okot, mondta, már a Blaškó apja is meghülyült és öngyilkos lett (hogy D. ezt honnan tudta, úgyszint titok marad, mivel Blaškó apját senki sem ismerte a faluban). Mindig is akaratos ember volt, fejtette ki véleményét, noha ő maga csak látásból ismerte, ám az elrabolt és meggyilkolt lány az ő kortársa volt – szerény, csendes lánynak festette le, aki a légynek sem ártott, ám ettül függetlenül nem tűrte, pontosabban már nem bírta egy idő után Blaškó basáskodását, a szerinte mindennapos verést, hogy elzárva tartotta a kocsma melletti ház hátsó szegletében. Nincs azon mit csodálkozni, nem egyedi eset, hogy amint lehetett, visszaszökött kislányukkal szüleihez, és az apa, a nagyapa megálljt parancsolt a férjnek. S amíg nem kellett börtönbe vonulnia, addig le sem szarta őket – mondta D., fogpiszkálóját rágva. Kurvázott, mint mindig – s D. kiköpte a fogpiszkálót, nyomatékosítva a kijelentésben lévő erkölcsi ítéletet.

Arról még nem szóltam, hogy Blaškó kétszeresen is kisebbségi volt, bár ez úgy 1991-ig, Jugoszláviában értelemszerűen éppen senkit sem érdekelt különösebben. Hisz akár jugoszlávnak is mondhatta magát, vegyes házasságból származott, és az épp a kívánt internacionalizmust magát jelentette. Bunyevác apától származott, de csak a nevét örökölte tőle, mást semmit, aki korán otthagyta az egész családot, magyar anyja nevelte fel, magyar az anyanyelve, de a rokonságnak köszönve szerbhorvátul is perfektül megtanult, nem úgy, mint mi – a mi szerbtudásunk, szókincsünk korlátozott, akcentusunk oly erős s messziről érződik, mintha fokhagymát ettünk volna. Mi nem tudunk végül már magyarul sem rendesen. Dadogunk. Nem a szerb jövevényszavakra gondolok, vagy a turcizmusokra és a tévéből eredő angolszász elemekre, hanem hogy a nagy semmi közepén, a magyar faluban már egy történetet sem tud végigmesélni senki sem. Szakértők szerint olyan, hogy bunyevác kisebbség, nemzet pedig nincs is – horvátok ők, annak egy néprajzilag lehatárolható csoportja, akikből csupán Milošević akart önálló nemzetiséget kreálni, hogy megossza az észak-bácskai horvátokat.

Hogy miért mondom el mindezt? Mert amikor D.-nél, a fiatal pincérnél érdeklődtem, fesse már le Blaškó feleségét is, hogyan élhettek, sorjáztak az izék meg az ecetek, s leginkább a hogyishíjjákok… Mutogatott a fogpiszkálójával, hogy ehun laktak-e, meg ahun nyőtt fő, meg hogy ehun a Blaškó, de falunk részeinek nevei sem jutott már az eszébe – Alvég, Honvédsor, Újfalu, ennyi kellett volna. Pedig D. tökös nagymagyarnak tartja magát, a hungarista Kárpátia együttes rajongója, és motorossisakként egy koromfeketére mázolt, a II. világháborúban a magyar honvédségben rendszeresített acélsisakot használ. Komikusan fest, amikor büszkén végigpöfög a főutcán, de ahogy a Malom utcában biciklizve láttam, fűnyírás közben, félmeztelenül is rajta volt a sisak, beláttam, hogy rendesen magyarul nem fog megtanulni, s menthetetlenül itt veszik ő is a faluban.

Noha, meglehet, tévedek, mert ami érdekli D.-t, arról összefüggően tud beszélni. Azt meg egyenesen kéjesen ecsetelte, hogyan húzták át a csupa vér, szétvert, megrugdosott alakot a szomszéd, romos telekre a kocsmából a Kissztípóval. A Kissztípó azért rágott be a csak kéregetős cigánynak titulált öregre, aki folyton ott gubbasztott a sarokban tízdináros kukoricapálinkája mellett, mert az ellopta a nejlonzacskóját, amíg Kissztípó kiment pisálni. S abban volt napi kis betevője, a fél kiló kenyér, húsz deka parizer meg valami olcsó kenősajt. D. csak azt nem engedte meg, hogy a Kissztípó – aki ártatlan, vékony gyereknek tűnik (húga a száznegyven centit sem üti meg, szellemileg elmaradott, de szeretőt tart, a falu talán legszegényebb emberét, egy szőke göndör, pajeszos figurát, aki egy éppen csak romba nem dőlt, vertfalú parasztházban lakik, összvagyon egy kasza meg a kecske) – a kocsmában abálja meg a kéregetős cigányt (amúgy Milijásnak vagy hogy hívták, nemrég halt meg), aki az első ütés után a földre került s föl sem állt már. Nyilván az alkohol is segített mindebben, együtt húzták ki az utcára, megrugdosták, majd átvonszolták a romos ház burgyingosába. Milijás csak reggel került elő, visszakúszott, mert az egyik cipőjét kereste. Ezek, bazdmeg, röhögött D., mindent túlélnek, éjszaka mínusz öt volt, ez meg, hogy dögölne már meg, a faszomba, simán átaludta a jeges földön, és délelőtt már ott sörözött a többivel a bolt előtt, hogy kúrnák föl magukat valami lécre. – Amikor arra figyelmeztettem, hogy ha a kéregetős cigány meghal, az sima gyilkosság, jelenlegi formájában pedig gyilkossági kísérlet, aminek ő a társtettese, D. csak a vállát vonogatta, ugyan már, a rendőrök megverték volna a cigányt, mint szódás a lovát, ha a Kissztípó csak egy szóval is megemlíti nekik. De mikor újra kértem, emlékezzen vissza a lányra, az osztálytársára, D. csak rágta tovább a fogpiszkálót, hogy már nem is tudja, nem emlékszik, nincs mire emlékeznie, mit tudja ő, olyan normális volt, meg átlagos, tudja is ő, rendes volt, no.

Nem nyomoztam én, persze, szó se róla. Csak szerettem volna valami jelre bukkanni, tudom is én, mire, ami legalább némi magyarázattal szolgál minderre. Nem is csak Blaškó gyilkosságára és öngyilkosságára, de a többi esetre is, amik az utóbbi időkben mégiscsak sorjáznak, a temető meg csak telik. Mert a közhiedelem szerint békés, nyugodt falu a miénk, nem történik itt nagyon semmi. Van ugyan nyári fesztivál, kultúra, irodalom, ami másutt egy ekkorka településen még véletlenül sincs. Alapvetően dolgos emberek lakják, boldogul a javuk a nehéz körülmények ellenére is, dolgozgatnak, nyírják a füvet, fákat ültetnek, vannak céljaik, az iskola is jó, a továbbtanuló diákok nem hoznak szégyent a falura. Aztán valami mégiscsak történik, marják egymást az emberek, akár rozsda a vasat, nemcsak a falusi politikában megy a harc, de a telekszomszédok is eszik egymás idegeit, a vállalkozókat rabszolgahajcsároknak nevezi a nép, mert kizsigerelik a munkásaikat, hisz munka, az alig akad. A napidíj olykor nem több, mint háromszáz dinár – három euró. De beletörődnek, csendesek, dolgosak, csak aztán valami valahol mindig fölrobban, ha más nem, egy gázpalack, amivel alig évtizede az egyik szerelmes férfi próbálta visszaszerezni a kedvest, de végül a nagykéssel elzavarták. Arról most nem is szólnék, hogy a szomszédunk három éve vasvillával támadt a házunkra, mentségére legyen mondva, már megbolondult és az agyát is elitta, miután negyven éven át magányosan gürizett vendégmunkásként Németországban – pénze, az lett, de minden mást elvesztett. A rendőrök nem is ott, a házunk előtt verték meg, mint rendszerint korábban, miután elszedték a vasvilláját, hanem benn, a rendőrőrsön, hiába, demokratikus időkben jobb az ilyet nem mindenki szeme előtt elintézni. A szomszéd detoxba és elmegyógyintézetbe került, aztán már csak tökig leszedálva láttam az utcán bolyongani, a kocsmákban is csak kávét, kólát kaphatott, rendőrségi utasításra.

Nem tudjuk, mi van. Hogy honnan jön. A levegőből? Ami beszorul a völgybe? Vagy a zsíros földből? A lecsapolt mocsár bosszúja? Elfeledett gázok? Nem tudni. Nem emlékszünk semmire, nem engedik, hogy emlékezzünk, se az 1942-es zsidó pogromra (még jó, hogy halálos áldozata nem volt…), se a Petőfi brigádba „önkéntesen” elhurcoltakra, akiket talán a Dunába lőtt az ellenség (csak éppen hátulról), ködbe vésznek a kocsmai verekedések, az egymás, magyarok közti késelések is, de a szomszéd falu szerbjeivel és a montenegróiakkal folytatott, bicikliláncos csaták a hetvenes-nyolcvanas években (…a fiatalos hév…), a háborús idők.

Elhomályulnak az emlékek, még egy meggyilkolt lánynak az emlékét is csak az MTI 1944. május 30-i híre őrzi. Miközben a német csapatok Olaszországban területet nyertek (a propagandahír szerint), s megtudhattuk, Irak királya Alexandriában tölti a nyarat, addig felénk meggyilkoltak egy fiatal asszonyt: „Kishegyes határában az országuton meggyilkolva találták ifj. Kecskés Istvánné 23 éves fiatalasszonyt. Fejét kilenc tőrszurás érte és fojtogatás nyomai is látszanak a nyakán. A nyomozás során az a feltevés alakult ki, hogy kéjgyilkosság áldozata lett.”

Blaškó nevét még emlegetni szoktuk, ha az Újfaluba visz utunk, s a trafó mögött látjuk a bezárt, bedeszkázott Ivanhoe-t, a pusztuló, cementpenészbe szürkülő épületet, az egyre haloványabb, színét vesztő New York-i szabadságszobrot, a kriglit tartó, a szabadságot jelképező nőt.

Ő még eszünkbe jut, a szabadság nője. Meg a gyilkos, az öngyilkos is. De az áldozat már kevésbé. Aligha. Ha a Blaškó kutyát akasztott volna fel, vagy rendőröket lő le, talán akkor is többet beszélnek az áldozatról, mint így.

Senki sem számít, senki sem számít sokat, úgy látszik.