Nem élet, mű

„Az olvasó születésének ára a Szerző halála” – Barthes irodalomelméleti megállapítása Gion Nándor esetében szó szerint értendő: a vajdasági szerző 2002-es halálát megelőzően írásairól, alkalmi kritikákon kívül, alig esett szó. Nem indokolatlan tehát, hogy Gionnal kapcsolatban hiányérzete van a kortárs irodalmi közegnek. Ezt az évekig húzódó hiányt kezdte el pótolni hét évvel a szerző halála után a tavalyi évben rögtön két monografikus igényű mű is: Gerold Lászlótól és Elek Tibortól. Előbbi a Kalligram Tegnap és Ma sorozatában, utóbbi pedig a Noran Kiadónál, az ott folyó Gion-életmű újrakiadásához csatlakozva jelent meg. Bár a két kötetet várhatóan együtt fogják vizsgálni, ezúttal az elsőként megjelenttel, Elek Tibor írásával foglalkozom. Ő három fő probléma köré építi szempontrendszerét: a megkésett magyarországi megjelenésből adódó recepciós hiányosságok, a művek bemutatása, valamint a Gion-életműben feltárható határhelyzetek irodalomelméleti vonatkozásai állnak érdeklődése középpontjában. Elek szimpatikusan nem vállalja túl magát: Gion szóba hozatala, diskurzusba emelése a célja, nem pedig egy utólagos kanonizáció. Az utóbbi folyamat nehézségéről, lehetetlenségéről (?) Gion műveit megismerve meggyőződhet az olvasó; az életmű, úgy gondolom, sokkal többrétűbb annál (már csak kettős – magyar és jugoszláv – irodalmi közegbe tartozása miatt is), hogy bármilyen kánon sorába (könnyen) beszorítható legyen.

A recepciós megkésettség következményeiről és Elek alapvető szándékáról a könyv bevezető fejezetében esik részletesen szó. A szerző évek óta hiányolta az irodalmi közbeszédből Gion Nándort, ahogy másokat is, de az esetleges hiányokat nemcsak számon kéri másokon, hanem ezeket az elmaradásokat maga igyekszik pótolni. (Például: „Hiánylista. […] Néhány nevet fölírtam, akikről kellene, kellett volna beszélni: Gion Nándort említettem, Grendel Lajos, Bogdán László, Szilágyi István, Temesi Ferenc, Mózes Attila.” – Elek Tibor opponensi hozzászólása a Szépírók Társasága által rendezett Újraolvasott negyedszázad című konferencián, elolvasható a www.szepiroktarsasaga.hu oldalon.) Mivel a kortárs irodalmi párbeszédbe kívánja bevonni Giont, Elek Tibor vizsgálati szempontja érezhetően nem életrajzi, hanem sokkal inkább műközpontú; nem Gion Nándor élete, hanem életműve felől közelít. A szerző hagyja, hogy Gionnak a saját élményei alapján megírt művei és azok elemzései mutassák be a vajdasági írót; a különböző szempontok alapján értelmezett alkotásokat nem életrajzi tények „lecsapódásának” tekinti, éppen ellenkezőleg: olyan szövegeknek, melyeket olvasva a befogadó évszámos adatok feltüntetése nélkül ismerheti meg Gion Nándort. Erre a műközpontúságra utal már a kötet címe is: Elek a címszereplő „írói világára” irányítja a figyelmet.

Az életrajz részletes ismertetésének tudatos elkerülésével a szerző a határon túli magyar irodalomról szóló általános megnyilatkozások patetikus hangvételét is sikeresen kiiktatja. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Elek Tibor ne tárná fel a vajdasági irodalom kapcsán a kritikai diskurzusban jelentkező hiányok tagadhatatlanul negatív hatásait. Az, hogy Gion nem tudott kiemelt szereplője lenni sem a történetközpontú anyaországi folyamatoknak, sem a novellaciklus és regény műfajhatárával való kísérletezésnek, „a határon túli magyar író máig is perifériás helyzetével magyarázható talán”. Amellett azonban, hogy Gion irodalmi jelentőségére nem határon túli „kirekesztettsége” miatt, esetleg azt kompenzálva hívja fel a figyelmet Elek, a kötete tárgya iránti elfogultsága érezhető. Tapintatosan nem kívánja kritikával illetni Gion posztumusz kiadott novelláskötetét, mondván, az egy „láthatóan nem kész, nem teljes és befejezett szövegvilág”, és hasonlóan naiv megállapítás, szintén a Mit jelent a tök alsó? című kötettel kapcsolatban, hogy az abban szereplő én-elbeszélőt „bűnözővé válása miatt nem szívesen azonosítanánk magával a szerzővel, Gion Nándorral, még ha éppen erről a történetről olvasunk is egy Gion-novellában”. Az ilyen, Gion személyiségét érintő személyes megjegyzések szükségszerűen megszakítják a kötet tárgyilagos beszédmódját. Sőt, az olyan felvetések, miszerint Gionnak már az általános iskolai tanulmányai alatt a sok olvasástól gyulladt volna be a szeme, már egy misztifikációs folyamatot is elindíthatnak.

A kötet, ahogy erre a szerző a bevezető részben felhívja a figyelmet, mindössze a fejezetek egymásutániságában követi az életrajziságot, hiszen a műveket megjelenésük időrendi sorrendjében mutatja be. Bár ez tudatosan vállalt döntés („a kötet egyes fejezetei tulajdonképpen kronologikusan követik nyomon a gioni életmű alakulástörténetét”), mégsem kimondottan szerencsés, különösen Gion Nándor tetralógiájának ismertetése esetében. Gion ezt a négy regényét két részletben, húsz év különbséggel írta, így Elek Tibor kötetében az első kettő, valamint a harmadik és negyedik regény bemutatását két teljes fejezet választja el egymástól. (Szintén egy egész fejezet áll az ifjúsági regényeket bemutató részek között, de ebben az esetben nem annyira kárhoztatható ez az eljárás, hiszen ezek a művek kevésbé alkotnak szoros egységet. A regények közül azokat, melyeket ténylegesen együtt szokott emlegetni a szakirodalom, Gion egy időben írta, így azok egy fejezetben találhatók Elek Tibor kötetében is.) Elek talán megérezve kötete szerkezetének zavaró megbicsaklását, az olvasónak jelzi, hogy előre- és hátrautalásokkal kívánja a regények közti összefüggést hangsúlyozni, és a koherenciát megteremteni, ebbéli igyekezete azonban, úgy gondolom, nem hozott kellő eredményt, hiszen éppen a helyenként talán túlságosan hangsúlyozott visszautalásoknak köszönhetően a tetralógia harmadik és negyedik részének elemzése kevésbé lesz önálló, azokat szinte kizárólag az első két regény felől mutatja be. „Olvasóbarátabb” megoldás lett volna műfaji tematika alapján haladni, s a tárgyalt műfaji kategóriákon belül megtartani az odasorolt művek megjelenésének sorrendjét. Ez a megoldás azért is tűnhetne indokoltnak, mert Gion az életművében klasszikus írói folyamat eredményeként jutott el a számára legkedvesebb műfajhoz, a regényhez: a kezdeti novellákat novellafüzérek követték, ezekből nőttek ki az először szintén novellában szereplő Burai J. kiemelésével ifjúsági regényei, és jelentek meg végül felnőtt művei; tehát radikálisan ebben a szerkezeti felépítésben sem vétett volna Elek Tibor a kronologikusság ellen. A regények összekapcsolódásának egyértelműbb és egyszerűbb jelzésének elmaradása legfeljebb abban az esetben lehet zavaró, ha olyan befogadóval számolunk, aki folyamatos szövegként olvassa a kötetet, hiszen csak ebben az esetben választja el az olvasás során a tetralógia részeit két fejezet. Szerencsésebb olvasói stratégiának tűnik, ha némiképp tudatosabban veszi kézbe az olvasó ezt a könyvet, és már felmerült problémakör, szempont vagy célzott Gion-mű alapján keresi meg a neki megfelelő fejezetet.

A monográfiák olvasóközönsége többnyire egyetemistákból, szakemberekből, kutatókból áll. Elek Tibor, ahogy írja, egyszerre akar szólni „a szakmához és a széles értelemben vett olvasóközönséghez, a Gion műveit szerető, vagy az azzal megismerkedni vágyó olvasókhoz”. Bár a szándék egyértelmű, Eleknek mégsem sikerült megtalálnia azt a beszédmódot, amely a laikus befogadó, valamint a szakmai(bb) közönség számára is megfelelő lehet: hol az egyik, hol a másik csoportról feledkezik meg. A budapesti novellák tárgyalásánál személyes(kedő) megjegyzést tesz, miszerint „tíz év távlatából még emlékezhetünk, hogy valóban nem volt idegen mindez [előző mondatokból: »utcai erőszak«, »robbantgatások«, »gyilkosságok sorozata« – Sz. M.] a kilencvenes évek második felének Budapestjétől sem”. Egy fiatal, bolognai rendszerben akár már végzős egyetemista aligha emlékezhet hasonló természetességgel arra, mi történt a fővárosban, mikor ő még tízéves sem volt. A kötet nagyobb részében viszont a nyelvezet éppen ehhez a (még) kevésbé tudományos közönséghez igazodik, ami viszont a szakmai olvasókra nézve lehet zavaró. Elek Tibor fogalmazása több helyütt indokolatlanul redundáns: az állandó pontosítás, az azonos funkciójú szavak halmozása nem járul hozzá a teljesebb megértéshez, ellenben sokszorosan összetett mondatokat eredményez. A túlmagyarázott megállapítások a „srácok” életét bemutató ifjúsági regények tárgyalásánál még gyakoribbak: „A természettel harmóniában élő Gergián állatszeretete, egész lényéből áradó jósága, humanizmusa iránt is Burai J. a legfogékonyabb, nem véletlen, hogy toronyépítési tervével is ő azonosul először, s hogy egymásra találnak a halevő, lúd nagyságú, kissé horgas csőrű, de különleges tollazatú, szép, fekete vízimadarak, a kárókatonák (azaz kormoránok) iránti felfokozott vonzalomban is.” Elek állandóan betoldott zárójeles megjegyzései közt nem ritka a tizenhárom vagy akár tizennyolc soros mondat sem.

A kötet szerzője saját bevallása szerint a tetralógiát alkotó Gion-regények közti távolságot is (ön)ismétlésekkel tartja áthidalhatónak. Ezek a – gyakran szó szerinti – önidézések nem tűnnek olvasót vezető gesztusnak, mivel az ismétlésnél Elek nem tesz visszautalást az előző leírásra, így az ismételt mondatok mozgatható paneleknek tűnnek, megbontva a szöveg lendületét. A tizenegyedik oldalon a következőt írja Elek: „Gion a realista lélekábrázolás hagyományos eszközével egyáltalán nem él, hőseit csupán helyzetbe hozza, cselekedteti és beszélteti. A lélek és a jellem titkait nála általában a gesztusok, a mozdulatok, a tettek, a kimondott és elhallgatott szavak jelzik csupán.” Ez a megállapítás a 136. oldalon alig variálva olvasható újra: „[Gion] a realista lélekábrázolás hagyományos eszközével nem él, szereplőit csupán helyzetbe hozza, cselekedteti és beszélteti. A lélek és a jellem titkait – varázslatos módon mindkét regényben – általában a gesztusok, a mozdulatok, a tettek, a kimondott és elhallgatott szavak jelzik csupán.” Ahelyett, hogy Elek a monográfia műfajától elvárható egybefüggő szövegiséget erősítené, ezekkel az ismétlések inkább a kevésbé egységes tanulmánykötet műfaját idézi meg. Ez persze a legkevésbé sem lenne probléma, a kötetben szereplő írások önállóan érvényesek és átgondoltak; az idézhet elő be nem váltott elvárásokat, hogy már a borító is a monográfia műfajáról kívánja meggyőzni az olvasót.

Ha a művek elemzésének mélységét nézzük, szintén felfedezhető a szélesebb olvasókör megszólítására törekvés. Elek Tibor gondosan felvonultatja a Gion-életmű eddigi recepcióját, ezzel inkább csak az eddig kialakult képet mutatja meg, többnyire anélkül, hogy azt tovább árnyalná. Éppen emiatt a szöveg nem kimondottan innovatív, a kötettel Gion Nándor szóba hozatala mindenképpen eredményes, de a szerző (és művei) helyének átértékeléséhez talán kevés. Még akkor is, hogyha a többnyire a művek cselekményének ismertetését középpontba állító elemzések mellett Elek az életmű minden eddig (el)ismert területén további vizsgálatokat is lehetségesnek tart. Az ifjúsági regények kapcsán megjegyzi: „kitűnő példatára lehetne ez az életmű mindazoknak, akiket a gyermekirodalom és a felnőtt irodalom közötti átjárások foglalkoztatnak”, a felnőtt regények behatóbb vizsgálatával pedig akár a Vajdaságban a hatvanas években kialakult „prózaváltozatok különbözőségeivel is szembesülhetünk”. Amit leginkább kiaknázatlannak ítél, az a novella–novellaciklus–regény műfajok kapcsolatának felderítése. Hangsúlyozza, hogy Gion életművének „újraolvasása jelentősen hozzájárulhat az elmúlt évtizedek prózairodalmáról eddig kialakult kép gazdagításához, árnyalásához”. Elek Tibor problémaérzékenysége tehát feltűnően jó, kár, hogy válaszadásra kevésbé vállalkozik.

Elek Tibor Gion Nándor jelentőségét leginkább abban látja, hogy egyes műveiben a magyarországiaknál jóval hamarabb kezdett el műfajhatárokkal – kiemelten a novella–novellaciklus–regény műfajhármasról beszél – (újra) kísérletezni. A vajdasági írót a Mikszáth Kálmán (A tót atyafiak, Jó palócok), Krúdy Gyula (Szindbád) és Kosztolányi Dezső (Esti Kornél) műveit és azok műfaját újraolvasók élére kívánja állítani. Jelenleg a novellaciklus–regény határára helyezhető művek közül „új kezdetként” az 1992-ben megjelent Sinistra körzetet szokás említeni Bodor Ádámtól, annak ellenére, hogy Gion Nándor Ezen az oldalon című hasonló szerkezetű kötete már a hetvenes években az olvasók elé került. Elek Tibor a novelláskötetek elemzése során kellő hangsúllyal mutat rá arra a napjainkban tapasztalható irodalmi kérdésfelvetésre, amelynek eredményeként akár már új műfajként jelenhet meg a novellaciklus, melynek éppen az átmenetiség adja a legfőbb sajátosságát. Gionnak nemcsak egy-egy novelláskötetén belüli történetei között mutat ki regényszerű összetartozást, hanem akár két külön novelláskötet között is, egy nagy, egységes Gion-szövegkorpuszt alakítva ki ezekből a rövid írásokból. Elek szintén műfaji szempontból tartja újragondolhatónak az író ifjúsági regényeit. Ahogy ő fogalmaz: „a szerző […] több művében valahol az ifjúsági és a felnőttirodalom határán egyensúlyoz, művei többségének vannak, lehetnek érvényes olvasatai az ifjabb korúak számára éppúgy, mint a felnőttek számára”.

Elek Tibor kötetének összeállítása a Kalligram Kiadó több mint tíz évvel ezelőtt indított Tegnap és Ma sorozatában megjelent monográfiákat idézi: a szöveges részt fotógyűjtemény, a Gion-művek évszámokkal jelzett kiadási listája, rövid életrajzi összefoglaló és gazdag bibliográfia zárja. A külső borítón itt is található egy akár mottóként is olvasható idézet, mely Gion Nándor másik nagy írói teljesítményére hívja fel a figyelmet: amellett, hogy műfajhatárok újragondolásában kiindulópont lehet az életmű, a történetközpontú irodalom mai képviselői is nagy elődnek tekinthetik a vajdasági szerzőt. Életművének megítélése szempontjából nagyon fontos, hogy az elbeszélés és a mesélés az, aminek köszönhetően maga az élet megismerhetővé válik. A Gion által megjelenített figurák csak a mesében, a mesélésben érzik magukat élőnek, ami teljesen független attól, hogy a (regénybeli) valóság és fikció közti határ melyik oldalán rendezik be hétköznapjaikat. Ennek az írói megoldásnak a vizsgálata, nevezetesen az elmeséléssel járó fikcióteremtés, valamint az elmesélteknek a valóssággal való megfeleltethetőségének kapcsolata eredményezte talán az író recepciójában a legtöbb tanulmányt. A kritikákban ezt a referencialitást hol erénynek, hol korszerűtlenségnek tartották: Elek jogosan külön beszél magyarországi és jugoszláv recepcióról, Gion műveit a „felfokozott valóságábrázolási elvárások jegyében” itthon üdvözölték, Jugoszláviában ugyanezért elutasították. Elek többször idézte azt az interjút (Görömbei András: „Kimeríthetetlen forrás”. Válaszol Gion Nándor, in: uő: Kérdések és válaszok, Antológia, Lakitelek, 1994), melyben Gion arról vall, hogy ifjúsági regényeiben saját gyerekkorának környezetét jeleníti meg, a tetralógia esetében pedig egyenesen életrajzi regénysorozatról szokás beszélni. Vagyis az életmű kapcsán az életrajz ábrázolhatóságának kérdése, különböző olvasatok lehetősége is felmerül annak megfelelően, mit hisz el az olvasó a fikciót önéletrajzi élményekre alapozó szerzőnek.

A vajdasági író művei komolyan (is) vehető mesék, ahogy Elek kötete is az Gion Nándor írói világáról. Elek Tibor jó érzékkel ismeri föl, hogy elsősorban a „határtalan mesélés” technikája, és élménye az, ami a Gion-prózát az újraolvasásra, figyelemre és szóra érdemes életművek közé emeli.