Tízből tizenegyedik; Dénesné

Tízből tizenegyedik

Jöszbasszal, bárki bármit is mondjon, igenis lehetett beszélgetni. Nem feltétlenül jól, vagy hosszan, de lehetett. Nem rosszabbul, mint bárkivel. Hogy ő alakult-e olyanná, amilyennek a világ ismerte, vagy a már említett világ látta olyannak, amilyennek Jöszbasz akarta, hogy lássa, körülbelül annyira felgöngyölíthetetlen dolog, mint a tyúk meg a tojás. Jöszbasz (a beszélgetés terén legalábbis) nem volt kezdeményező típus, bárkit elhallgatott bármeddig, néha közbehümmögött, megrázta a fejét, avagy éppen bólintott, majd némi hezitálás után visszairányította nyugodt, kimért tekintetét az elmaradhatatlanul előtte tanyázó söröskorsóra. Azonban mivel ha nem kérdezték, nem is szólt, még nem szabad azt feltételeznünk (mint a legtöbben tették), hogy Jöszbasz ne lett volna tájékozott, ne ismerte volna a legfrissebb híreket, sporteredményeket, nőiruha-divatot, vagy éppen a tegnapi film cselekményét. Amikor nagy ritkán mégis előkapott egy sztorit, sajátos szertartás szerint cselekedett, nagy levegőt vett (innen tudtuk, hogy anekdota következik), majd kivárt, először addig, míg az aktuális szónok észreveszi, hogy Jöszbasz mondana valamit (mivel ritkán szólalt meg, az ilyen mindig kiemelkedő eseménynek számított), majd várt még egy kicsit, amolyan hatásszünetként, mielőtt vérbeli, nagy mesélő módjára lassan, minden szót megrágva belekezdett nagyjából négy mondat hosszú történetei egyikébe, amelyek – erre mindig gondosan ügyelt – sosem kapcsolódtak, még a legtávolibb szálon sem az éppen folyó beszélgetés fonalához, és amilyen ünnepélyesen kezdődtek, olyan természetes hamarsággal értek véget. Például ez is ilyen volt, na amúgy az én nagyapám, az volt például ilyen, igazi piperkőc volt (az előző napi Fradi–Zetéről beszélgettünk épp), az, kérlek, édes öcsém, ha öltözött, hát akkor az öltözve volt. Annak asztán sosem mondta senki, hogy slampos, mer hát meg is nézhette volna magát az, aki őneki olyat. Nade asztán így is lett vége istennyugosztalja szegénykémet, ment eccer az utcán, nem lehetett több mint tizenhárom-tizennégy, oszt jön vele szembe valamelyik barátja, hát ilyet szól, Ödön, ma kissé csálén áll a kalapod, csálén áll a kalapod, ilyet szól. Hát annak se kellett több, ott az Asztória közepén kikapja a levolverét, oszt puff, szét is lőtte a fejét. Nade Basz, hát akkor te meg hogy születhettél meg egyáltalán, kérdeztem értetlenül röhögve. Jaj, hát nem érted te, az a másik nagyapám vót, nem az apai. Na mindegy, kár is belétek az egész, na istenisten. Na, istenisten, fejezte be mindig, és onnantól megint órákig egy büdös szót nem szólt, igaz, nem is nagyon kérdeztük, vagy ha mégis, hümmögött párat és tovább ivott magában.

Ettől függetlenül a csütörtök esti sörözések elképzelhetetlenek voltak nélküle, a Bika Jöszbasz nélkül szinte kihalt volt, vagy legalábbis más, mintha hiányoznának a bútorok és a tapéta, mintha egyszerre kicserélték volna az abroszokat és megváltoztatták volna a menüt, mindenki firgett-forgott, mocorgott, hátra, majd körbe-körbe pislantott, míg rá nem jöttünk, hogy mi, azaz ki hiányzik innen. Ezerkilencszáznyolcvanegy január tizennegyedikét írtunk, emlékszem, és Jöszbasz nem volt sehol. Mármint szó szerint nem volt már sehol, legalábbis ő, Jöszbasz, ami maradt belőle, persze megvolt, de akkor ezt még sem mi, sem a hatóságok nem tudták, nevezetesen, hogy a még fagyos-jeges Dunában.

Jöszbasz hétfőtől szerdáig és pénteken ugyanis, amint ő nevezte, szerelmi életet élt munka után, a csütörtök pedig mint már említettem, a mienk volt, a hétvégék kellettek az alvásra, így az élete, mondhatni, percre pontosan be volt táblázva. Jöszbasz ugyanis minden hétköznap pontban hat órakor felállt miniatűr asztala mellől (az összes jegypénztáros közül egyedül neki nem kellett óvakodni e mozdulatnál, hiszen olyan alacsony volt, hogy még ha akarta volna, se tudta volna beütni a fejét a valószínűtlenül alacsony plafonba), minden elképzelhető irányba (és még az elképzelhetőn túl eső tartományokba is) kiterjedő, bármelyik ötvenes pasasnak becsületére váló hasával pár centivel előrébb lökte a nyomorúságosan ingatag, vajszínű, kávéfoltos asztalkát (majd mindig visszahúzta az eredeti helyére, ami azt illeti, igazán élvezte a meglök-visszahúz rituálé mindennapos megismétlését) lekapcsolta a – körtétől függetlenül – mindig pislákoló kis állólámpát és meglehetősen szenvtelen, tárgyilagos hangon kijelentve, hogy nabazmeg, fejébe nyomva ősréginek tűnő, erősen molyrágta keménykalapját, otthagyta a bódét. Hogy csütörtökön innen egyenesen a Bikába vezetett az útja, nem kérdés, a másik négy napon viszont eszébe nem jutott volna a kocsma felé menni. Egyszer, mikor egy közös ismerősünk állítólag egy keddi napon, úgy este hét felé összefutott vele a Kálvin és a Múzeum krt. sarkán, Jöszbasz (életében talán akkor egyedül) éktelen haragra gerjedve hajtotta el, mint idézte a jóisten bús picsájának hetedik bugyrába, mivel nem ért rá holmi hülye kocsmázásra, épp szerelmi életet élt.

Ez, mint a városi legenda azóta is tartja, abból állt, hogy Jöszbasz fél héttől kilencig minden útjába tévedő nőnek (és erre, bár mint mást se, ez utóbbit se nagyon emlegette, kivételesen büszke volt, nevezetesen, hogy korra, kinézetre és becsülhető intelligenciára tekintet nélkül valóban minden egyes nőnek) feltette azt a kérdést, amiről a nevét is kapta: jössz baszni? Hogy az arányok milyenek lehettek, pontos statisztikák és dicsekvő (vagy épp panaszkodó) beszámolók híján csak következtetni tudunk, de az innen-onnan (és sajnos csak legkisebb mértékben első kézből) összeszedett információk alapján ma úgy véljük, tíz nőből átlagosan legalább ketten jöttek. Azaz mentek, vele, na, hogy is mondjam, jöttek-mentek. A meglehetősen megbízhatatlan statisztikában fennmaradó nyolc nő többnyire pofonvágta, ordibált vele és rendőrrel vagy féltékeny vadállat férjjel fenyegetőzött, néhányuk úgy tett, mintha meg sem hallaná az amúgy igen udvarias, érdeklődő arckifejezéssel előadott, jól artikulált kérdést és csak ment tovább, páran pedig, de ezek, ha hihetünk a szóbeszédnek, valóban csak igen-igen kevesen voltak, egészen halkan és fülig pirulva csak annyit mondtak: köszönöm, nem.

Amiről azonban nem tudtunk, de tényleg senki még csak nem is sejtette a társaságunkból, az az volt, hogy Jöszbasz, bárhogy alakult is az estéje, a csütörtökök kivételével minden hétköznap, pontban éjjel negyed háromkor (tehát zárás után negyed órával) megjelent a Bika előtt és a párás, helyenként zsírfoltos, sárgított ablakokon át, a fejükre fordított, frissen elöblített söröskriglik gyémánttükörszerű takarásában pontosan tíz percen keresztül bámulta a pultos Gizikét.

Ez amúgy nem vallott rossz ízlésre, Gizike a maga harminchat évével igen jól tartotta magát, a mellei még zavarba ejtően lenyűgöző méretük ellenére sem lógtak, az arcán is mindösszesen két ránc volt, azok is az állandó, incselkedő, hamiskás mosolytól, a haja pedig pontosan olyan szőke volt, mint bakfiskorában lehetett. Gizike már-már túlságosan is tipikus pultoslány volt ahhoz, hogy igaz legyen, és főleg ahhoz, hogy ne legyen magányos. Mármint úgy értem ezt, hogy aki csak betévedt a Bikába (és ez alól persze mi magunk sem voltunk kivételek), azonnal kiszúrta Gizikét, fél pillanat alatt levetkőztette a szemével, és onnantól kezdve már veszett ember volt, elkerülhetetlenül törzsvendég lett. Nem volt köztünk egy sem, aki sosem fantáziált volna Gizikéről, vagy aki ne sorolta volna föl az öt legdögösebb nőismerőse közt (mármint tényleg nem volt ilyen, máig megvan a szalvéta, amire az összesített eredményt írtuk), azonban ami a Bika vezetőségének egy áldás volt, magának Gizikének bárhonnan is nézzük, átok. Gizikét ugyanis kultikus szerepe (pultoslány) miatt egy férfi sem merte leszólítani, még a legbátrabb, legrészegebbje sem, többekről tudok, akik ha már végleg nem bírták visszafogni magukat, átmentek valamelyik szomszédos kocsmába a rondább pincérnők seggét fogdosni, csak hogy ne a Gizike pofozza föl őket, vagy ami még rosszabb, ne a Bikából dobja ki őket a tulaj, mert akkor jóformán mindennek vége.

Gizike pedig ennek köszönhetően, bármily hihetetlen is, végtelenül magányos volt. Fiatalon házasodott, két év alatt el is vált, a férje állítólag meg is ütötte párszor, bár ebből már ki tudja, mi igaz, az viszont mindenképp, amit akkoriban még távolról sem sejthettünk, hogy Gizike már tulajdonképpen bárkivel elment volna egy körre, aki hajlandó lett volna akár csak átlátszóan is, de legalább tettetni, hogy törődik vele. Jöszbasz pedig ott állt minden áldott hétfő, kedd, szerda és péntek éjjel, negyed háromtól kezdve tíz percen keresztül a Bika előtt, és míg a szájában még más nők íze kavargott, egyre csak Gizikét nézte és már-már síró, elvékonyodó, szárazságtól zörgő, elfacsarodott hangon azt suttogta maga elé: jössz baszni? Jössz baszni?

Gizike ezerkilencszáznyolcvanegy január tizenharmadikán gondolt egyet és kivett egy szabadnapot – évek óta először, nem is tudta megmagyarázni, miért, de úgy érezte, szüksége van egy jó, kiadós belvárosi sétára a frissítő, metsző januári koraestében, kedvenc télikabátjában, ami úgy tartotta melegen, hogy közben mégis megőrizte szinte kifogástalan alakjának főbb vonásait, így egyik legkedvesebb, kötött, citromsárga pamutsálát a nyaka köré csavarva este hat körül nekivágott a csatangolásnak.

Jöszbasz mint minden hétköznap, aznap is pontban hatkor felállt, asztalt lökött, majd húzott, nabazmegelt, kalapot vett és egyenesen a Kálvin és a Múzeum körút sarkára indult. Fél hét után pár perccel egy fehérkabátos női alak libbent el mellette, ő pedig, mielőtt még észbe kaphatott volna, ráköszönt: jössz baszni? Erre a nő állítólag megfordult, elmosolyodott, mint aki nem hallván jól az előbbieket, megörül az ismerősnek, és így felelt: milyen jól áll ez a kalap, Józsikám. Ma kiköpött sármőr.

Jöszbasz pedig, úgy hírlik, sarkon fordult, fejvesztve hazaviharzott, egyenesen a konyhaszekrényhez rohant, kirántotta, kivett belőle valamit, átrohant a hálószobába, felkapott egy párnát, majd mint az őrült, kirontott az utcára, elképesztő riadalmat és káoszt okozva rohangált, míg (mint később kiderült) az Erzsébet-hídon este hét óra négy perckor sikeresen magára maradt pár pillanatra. Hat óra ötvennyolckor látták utoljára, mielőtt ezerkilencszáznyolcvanegy január tizenkilencedikén, kedden, délelőtt tíz óra harminckét perckor kihúzták a még fagyos-jeges Dunából.

Dénesné

A lefolyó hajszálak mint egy kis, érintetlen arany tó, a természetben maguktól létrehozhatatlan mértani testek pontosságával, a véletlen tévedhetetlen ecsetvonásaival elrendezgetve, szálanként tökéletes és egyetlen elképzelhető helyükre igazítva terítették be hegyesszögbe hajlított karjait és a rájuk kuporodott fejecskét. Pontosan olyan volt mint húsz éve, mikor ugyanígy elszenderedett pár percre csak egy másik asztalon, emlékszel, nézted ahogy lassan, egyenletesen lélegzik, kicsit még szuszog mert sietett, mielőtt beesett az ajtón, érezted még a didergető március eleji szél ízét a blézere pórusain, láttad magad előtt, ahogy siet, hogy el ne késsen, ahogy igyekszik nem kurvásan mégis gyorsan tipegni azokon a nevetségesen magas sarkakon, ahogy közben hátrasimítja a haját, amit összekócolt a sebtiben köré kapkodott világ és most,

most a tiéd.

Elképzelted, hogy bármily hihetetlen, ő is abból a két gyomorforgatóan gusztustalan sejtből lett, amiktől már kisiskolásként is undorodtál a Biológiai Album Tizenkét-Tizennégyévesek számára című keményfedelű borzalomtárad szemléltető jellegű képein, hogy neki is vér folyhat az ereiben, ami nem kizárt, hogy hasonló színű, mint a tied, és hogy ő is bliccelt már a metrón. Aztán eszedbe jutott, hogyha akkor mégse téged választ, mostanra talán csak egy megunt trófea lenne, a lakás dísze a képzeletedben élő, párhuzamos univerzumbeli férje mellett, akit a fejedben mindig egy kissé kopaszodó főkönyvelő testesített meg, aki, nem kifelejtendő, megdöbbentően kis pénisszel bírt, hogy évek óta már csak színlelné az orgazmust, hogy sírna, mikor a gyerekek már lefeküdtek, és Dénes (ehhez a névhez is ragaszkodtál) is hortyogni kezdett végre, hogy csak akkor van magában, csak ekkor lehet őszinte magához, csak éjszakánként, alvás helyett képzelheti el, hogy nem ő a csibém mosogass már el tudod hogy holnap jönnek a Bódogék, csak ilyenkor fantáziálhat arról, hogy nem Dénes az élete párja, hanem egy olyan pofa, aki a képzeletedben kísértetiesen hasonlít rád, mert hát voltaképp te is lennél az.

A hajzuhatag alól kileskelődő ujjhegyeket nézed, milyen fehérek még, ma reggel is elfelejtett kesztyűt húzni, arra gondolsz, milyen nő, mennyire nagyon nő ez a lény itt mellettem, hogy valahogy az összes nőt az ő mintájára rajzolhatták, de egyik sem stimmel, mindegyiken elrontottak valamit, mert nincs még egy ilyen, aztán elakadnak a gondolataid.

Megmozdult egy picit.

Nagyjából két perce alszik, nem is túl mélyen, valószínűleg csak úgy szendereg, félig még itt van veled, érez, tud rólad, ha vészhelyzet lenne, mondjuk valaki belőne az ablakon és eltalálna, azonnal tudná, hol van, és mi történt, mit kell tenni, hívná a mentőket és az ügyeletet, felhívná az Ágit, hogy menjen el a gyerekekért, és ha lehet, vigyázzon is rájuk pár órát, összepakolna egy-két dolgot, ami szükséges lesz a kórházban, fogkefét, szappant, gyógyszereket, mivel ott úgyse lesz, ami épp kéne, papucsot és kiskanalat, mert azt soha nem adnak, de közben, hogy mikor és hogyan, nem tudod, de be is kötne ott, ahol vérzel, nyugtatgatna, szavak nélkül, csak a tekintetével, megkeresné a három évvel ezelőtti zárójelentésed, ami már hónapok óta nincs meg, de most megtalálná, hogy tudják, hogy mi volt, mikor legutóbb bementél kivizsgálásra, amikor annyit szédültél, ami aztán nyomtalanul elmúlt, mindezt egyszerre és mégis ésszerű, logikus sorrendben megcsinálná, beengedné a mentőket, gyorsan elmondaná nekik a legfontosabbakat és beülne veled a mentőautóba, és tudnád, hogy biztonságban vagy, na csak ennyire alszik, úgy, hogy még azért álmodik valamit, meg-megrezzennek az izmai, de azért most lazít, pihen egy kicsit, ahogy anno húsz éve is csak lepihent pár percre, miután kicsit késve beesett a terembe, kis nézelődés után kiszúrt a hátsó sorban, te fölálltál, hogy beülhessen, ő elzihált két nehezen érthető mondatot a kurva vekkeréről meg valami kesztyűkről és aztán már aludt is, feje a kézfején, a haja arany tó, meg mértani test, satöbbi, akkor is csak így és csak pár percre, de akkor voltál életedben először a legboldogabb, akkor láttad csak úgy istenigazán, hogy mi is történik itt, hogy mit találtál, kit találtál, hogy meg vagytok mentve, hogy nem maradtok azon a két kopár és sivár lakatlan szigeten, amik voltatok, hanem mostantól család vagytok és ország vagytok, benépesített sziget, hogy végre biztonságban éltek.

Mennyire kibaszott öreg vagy már most is, gondolod, míg ő egy percet sem öregedett, el is tűnődsz rajta, hogy ez hogy lehetséges, de nem firtatod, ez a nőknél valahogy másképp megy, nem vagy szexista, de tudod, hogy a nők másképpen öregszenek, mintha irányítani tudnák, na nem azok, akik ténylegesen irányítani akarják a dolgot, hanem pont azok, akik nem hisztériáznak attól, hogy hány évesek, na azok valahogy nem öregszenek, mintha csak valami jutalomban részesülnének a jó természetükért, olyan ez, mint az év végi jutalomkönyvek, nincs szükség rájuk, és sosem fognak kelleni, de mégis boldoggá tesznek, ha meglátod őket, legalábbis amíg annyi idős vagy, hogy még foglalkoztat, hogy jó tanuló legyél, igaz, te még azután is ilyen maradtál, hogy már minden létező iskolát befejeztél, amit be kellett, hogy fejezz.

Vajon te boldoggá teszed, gondolod most, vajon igazán boldog lehet melletted, aki ilyen is vagy, olyan is, de messze nem tökéletes, na nem mintha lenne olyan, de hát a tökéletesség amúgy is relatív, meg ő mindig mondja is, hogy neki te vagy tökéletes, de neked ez nem elég, ilyen kérdésekben nem bízol benne, pláne, mert ha magadba nézel, tudod, hogy nálad sokkal, de sokkal jobbat érdemel, csak hát olyat még nem talált, és hát addig se legyen egyedül, a te elvárásaid szerint addig megteszed te is, most jössz rá csak, hogy mindig így gondoltál magadra, állomásként, átmenetként, ideiglenes valakiként, aki vele marad, megvárni, amíg kijön a jobbik verzió a gyárból, amíg megérkezik az a tényleg neki és csakis neki létrehozott tökéletes valaki, aki majd igazán boldoggá teszi.

És te mégis elvetted.

Teherbe ejtetted kétszer.

Mi több, szándékosan.

Lakást vettetek (nyolc év spórolás után), idővel autót is, szart is, régit is, de autót.

Egymás melletti fogmosó poharakból integetnek át az egymás mellett lakó fogkeféitek.

Úristen, mit tettél.

Röghöz kötötted, megnyomorítottad, eltiportad, mint egy nagy, lomha, gusztustalan, ormótlan nemistudodmi, sárkány vagy dinoszaurusz, igen, határozottan dinoszaurusz, az azért mégiscsak férfiasabb, egy kis virágot, igen, giccses, de bánod is te, egy kis, mezei virágot, amire irdatlanul rátapostál, vagy mittudodte, megetted, segget töröltél vele, a hasonlat szempontjából mindegy is, tönkretetted, elrontottad, elvetetted az esélyét, hogy éljen.

Hogy dögölnél meg, gondolod, hogy lennél átkozott, te nyomorúságos, önző, aljas, mihaszna disznó, te kalap szar, te ocsmány húgyagyú barom, aki csak a farkával bír gondolkodni, sőt, ha csak azzal bírna, de nem, neked család is kellett, meg asszony, naná, asszony, aki azért legyen emancipált, dolgozzon, hogy ne nézd le, de háztartás is legyen beli, megjegyzed, ez egész jó, háztartás is legyen beli, ezt még el lehet sütni valahol, de mindegy, most nem ez a lényeg, csak az, hogy megbéklyóztad, megkeserítetted, megbetegítetted ezt a nőt magad mellett, mit ezt, A nőt, őt, aki,

aki,

aki Ő.

Kellemetlen, náthás érzés pulzál ide-oda az orrjárataid és a torkod közt.

Pontosan, mint húsz éve.

Megmoccan. Nyújtózkodik. Rád néz. Kiegyenesedik.

Felébredt.