Az csinált Arcadiának comoediája

Az csinált Arcadiának comoediája, miben az Thyrsisnek szerelme Angelicával, s az Sylvanussal és Dienessel való barátsága vagyon megírva, s az pásztori társival egyetemben tertént példás dolgok, mik az Úr 1589-dik esztendejének Kisasszon havában estek vala meg, mi mostan gyönyörűségül s okulásul az olvasó elébe adatik.

I. ACTUS

(…)

Nyomorolt szarándok az vándor hegedős,

Lator Ez Világban egy kicsényt sem félős,

Minthogy ő is lator, berce, nem ijedős.

Trufát, históriát, cronicát éneklő.

Én szegín fejem is, mi sok várat megjárt

Patakot, Kőt, Sárvárt, fene tudja hány mást.

Bizonnyal úgy vagyon, éltemen az házsárt,

Mindég arra lesek, ki szánja az árvát.

Az hegedőm, lantom, és sok bolond szovam

Vigasztal, megvidít sok boldogtalant.

Urak, ti halljátok, dalom nem sárarany,

Örökebb az dolga, minthogy szarbul van az.

Nám, hahogy tinéktek nem kellek láthadsza,

Részög várba mégyek, vásárba, kocsmába

Csekél almuzsnáért tőletök kódultam

Végre is egy ló lött sok énekem ára.

De igen nehezen tudám megmenteni

Arra való pínzem öszvegyűtögetni.

Mert két ellenségem veszett fejem gyötri

Hun torkom, hun gyomrom, kérnek egyre ennyi.

Héában mondék, hogy minek az tinéktek,

Néktek adám fellyül, s kicsurog az végen.

De csatát nyerék végre ezek ellenében.

Jó lovam nem báná, héában hogy kérnek.

Vígan hogy vágtaték, uramhoz ebédre

Meglassított éngem az én kocsma-bélem.

Szempillanat múltán, hogy oda bétérek

Nagy nevetség támad, én meg iszom bérben.

Mert minthogy az pínzem az lovamra elment

Egy garas sem maradt az likas zsebemben.

Trufáimért attak egy jót innom, s ennem.

És az musikába elfárodtam részeg,

Eszembe hogy vövém mostani késésem

Kijövék kocsmábul, té-tova szétnézek,

Nem lölém az lovam, valamerre nézek,

Elkötötték bizz azt akkor vöttem észben.

Rossz nyavola jütt rám nagy hertelenséggel

Elhűltem én azkor kű kemínségével.

Gyükeret vert lábom, lovamnak helében,

És meg is fördöttem, veríték levében.

Mi csúf lett Ez Világ, orcáján szömölcse

Szerencse kekényes, rothadó gyümölcse.

Hogy tőle loptanak, tolvaj azt mögérte.

Hallhatatlan dolog hogy megterténhete

Bestye kurva anyja, latrabb volt csudálom,

Jutalmul őtet en, mostan meg is áldom:

Lölje az hideg őt, ha forog leányon

Míg le nem pottyan az ég ne löljen álmot.

Gödhesség, csúf kórság szerszámát szakassza,

Magát az tulokra kolompul akassza,

Étekül enmagát magának rakassa.

De az hamar lovam mindéltig megtartsa,

Az lónak lába, hogy törjön ki alóla,

Úgy lovagoljon ő véle az poklokra.

Szíttörjön gebének hátán az hátsója,

Ő legyen az maga sírjának ásója.

Rövidszóra fogva mondókámat végzem,

Egészen házadig gyalog volt jüvésem.

Torkom is száradott, mindjárt itt a végem,

Szomjamat oltani kell egy csöpp bor nékem.

(…)

II. ACTUS

(...)

In somnium extra

Hogy sétállék az hévségben, mezőm kicsén szögletjében

Az hévséggel és az gondval csak bágyosztva szerelmével

Én szomorgó szivemnek. Hogy pihenék, így ülék le

Gondúlkodván gonddal búval mi hertlen reám tére.

Menvén Thyrsis magában, mezején hogy sétálva, nyájjot terelvén megfároda, erőssen gondúlkoda, szerelem kínjában magát aggasztalja. Azhogy az nyughatatlanságban semmire rá nem jöve, egyre csak magában feddve, csudálván azközben az csergőpatakot, martján az jó szagú ivolákat, filemile énekét, meglele az berekben egy kies képes szép váltózó helyet, egy almafa mellett, miről az filemile szólott, elfeküdt egy mezőben vala kis szigeten, azminek fűje oly mint az selem, jómódú s illatú nyoszola vala álmának párnája. Igen elbágyadván az nagy hében, csak léh, és pih, gyászolván szivében az nagy szerelmet, gyásznak köntesében jószagú füvekkel, rózsákkal, liliummal, tarka virággal béven béfedvén ez helén, békéjét hogy meg nem tanálta, s csak búslakoda. Az nagy hév idején vagyon pihegése, minthogy kókadoza nagyon, s az testének s lelkének törődését akará csillapítni. Ottan penig erre kerekedik hatalmas nagy fölyhő, mi az napot ellepé. Setét ez felleg azhogy futamodik Thyrsis elejében, s egy álmot hozó szellő fujdogála. Elméjében öregbéti az sűrű csudálkozást, ki bizon azt hivé, hogy ámoda. Mert az talám úgy vala valóban, hogy az szellő alvásba burítotá, s ottan az álomnak tünéres képeit meglá. Thyrsis feltekinte az égre, az nagy företegre. Az nagy fölyhőből alásszálla egy gyönge madárka, kinek hogy az kertbe vagyon leérése, fűben széllel menése, abban való csipegetése. Diszes tollazatja mint aranyos királi köntes, apró orra mint rubintos ékszer, zöld apró lába mint zafír főéke Asia királnőjének. Azhogy így büszkén sétálla, Thyrsis hogy ottan meglátta, s nagy bájosságára erőssen ráámoda. Meregeti szemét, nem biztos személyét hogy látja egészsében. Osztán ködnek mert vala hamar tágulása, csak tisztódék, ő az madarat bizton meglátja, s monda:

Gyönyerömben hogy madárnak alítám én kigyesemet

Ki sétálla igyenesen kiskertemben bírván engem

Csudálotra: virágot tép én virágom, énekelve.

Médgyek? Metszek? Megszólítám? El ne hajtsam! Most mit tegyek?

Monda penig azért, mert madár szárnyát terjesztvén magát megrázza vala, s egy leány alakjában váltózása vala, erre penig Thyrsisnek támada nagy ámolkodása. Kicsényt gondúlkoda, s ugyan odaméne. Látá milyen szép vala ábrázatja az tündérasszonnak: karcsú az termetje, büszkén tartott feje, mire diadém illene, szájja apró rubint, foga nyöngyök sora, Bája csak egyre int királnőnek való buzgó imádarta. Hófejér karján az virág hogy piroslik, énekén, dalában az szó ékeskedik, teste körül az arany haj féneskedik, táncra hogy mozdulása vagyon néki, mig virágit csipedi, kikkel magát ékiti. Fején tarka virágos koszoró, bene ékeskedik, rózsa, sája, ivolacsomó, lilium, hyacithus. Thyrsist hogy megáltá, volna riadása, őt karjon ragadá, néki ijedése, de el nem futamoda. Térde rogyék és Thyrsis hozzá így szóllék mert az tündérasszonban kegyesét megesmérni vélé:

„Megállj leány, hozzám hideg ne légy, mert még égetsz mindég

Nehéz hevét szerelmednek most is érzem, szivem tiéd

Tudd csak néked szólom dalom, nyájjom hagyom csak egy kigyért

Mit nem adál nékem penig forrón vágyok csak egy szivért.”

„Mit riogatsz te rossz juhász, mint satyros kis nimfácskát!

Hozzám csalárd valál, és csak becsaptál mint ostobácskát.

Mint az karvul olyan valál éngem rútul elragadtál

Mint az ravasz róka, szegén kis galambot, vagy mókácskát.”

Így folytatá piros haraggal, beszédét monda nagy hamarsággal, vádolván régi mátkáját hamissággal, hogy őt bizon lépre csalta s gonosz módra elragadta. Osztán azhogy magát latorul kijátszotta, őt penig csak megúnta s magától elutálta. Thyrsis penig heában hogy mondana, ő hiszen nem csalfa, tőrbe sem csalta , még mindég őt szereti, szivéből ki nem vetheti. Ezkor az tündérasszon monda:

El sehogy nem felejthettél, sem elmédbül nem vethettél

Ki éngemet, tudom bizon. Penig azon igyekeztél.

De én néked megbocsátok álhatatlan kivoltodért.

Mostan immár csalárd ne légy, tarts ki vélem mindéltigén!

Az tündérasszon penig tovább nem patvarkoda, s semmi mód nem tudna, mert az Thyrsis hogy magával ragaddja, kedvesen apolgattja, felgerjedve csókolja. Azmire ez jól eső békóból, híven font koszoróból vala szabadulása, az leán így szóla:

Ó én édes, drága kedves, jókkal ékes, féltő szivem!

Ajkad színe piros rózsa, az íze méz, válaszom ez néked hivem:

Többé immár hadakozást, s sűrő harcot sem nem visel

Az szivem mert régolta s véglegesen éltem tied.

Thyrsis ezt hallván jó kedvre gerjede, s hamarján folytatja az elkedvett szerelmeskedést, összveölelkezve derítik egymás kedvét, az ündérasszont Thyrsis hajából kibonta, ottan meglátá teste oly mint márván, fejér ragyogása, s mint az cipónak finom puhasága. Magam is nagy gyorson ruháját leveszi, az tündérasszon penig örömmel szemléli. Teste mint az friss fej, bárántól most megfejt, hása mint jungáta, karcsú az termete, teste igyenes, mint az nyír deréke, kőszál keménségű szerszáma, veszzeje, s az leánnak kagylója harmatoz bév mézzel. Thyrsis az kegyesét Venusnak játékira héven serkentgeté, ám az hertelen azt monda:

Nem szabad ezt cselekednünk, az sok veszél fejünkre jő,

Meglásd, bízzál az szavamnak. Véled vagyok szabad s eljő

Hogy magamat néked adám, az csókokra marad idő,

De most immár búcsúzzunk el fogadalmat, esküt tevőn

De Thyrsis az szerelemnek vágyában, azmíg kegyese ő ágyában sehogy meg nem nyugodhatna, s az tündérasszon kérését megtagadá mézes szókat szólván:

Én terád úgy vágyok mint az móka az ő odva honát

Édes kincsem ne féj senmit, itten senki nyilván nem lát

Kedved vélem vígan töltsed,erre sohul pásztor nem jár

Ne gondolj az semmi gonddal, felejts minden búslakodást!

Az tündérasszon erre penig elbúsula, de elent mégsem monda, sem penig máshogyan ellent álana, hanem felele alázatos képpel:

Úgy légyen hát egyetlenem azmint azt te óhítottad,

Ellenedre tőled soha semmit meg nem tagadottam.

Elmém immár szerelemé, felel véle, néki hattam.

Tiéd vagyok fottomiglan, életem is néked attam.

Erre penig az nyoszolára az fa alatt tértenek, egymással csíntalankodának, csókokat sűrőn váltanak. Az csupasz testüket egymásnak szoríták, kemén s kedvező hadtartás s viadal okán egymásnak maguk örömét adák, kedvüket másikban lelik, Venusnak játékit űzten űzik s az egyik jutalmul csókját az másiknak nyeri azhogyan összefűl testük, egyesül akaratjuk, azmin betellik szerelmük, egymáson elnyugszanak ruhátlanul, s édes jó álomba merülnek közös szerelemben. Kis idő hogy telle, hogy ottan elbágyadtanak, s álomba merűltek, egy pásztor jő hozzájok, ki egyéb nem vala, mint Thyrsisnek Credulus társa. Azmint az tündérasszont meglátja, igen elcsudálkozik, állapatját kémli, fénlő arany haját, háta hajlatát szemléli, piros orcáját, fejér karját ottan tekénti. Eszében veszi tündéres voltát, talám istenasszonnak alítá, kiért őt félelmében meg nem foghatá. Hanem az Thyrsis társát eránt irégységre bomol, s hogy sok rossz rá omol kévánja, s ártásra az fejét adja. Tőrt állít nékik, fenemód őket abba becsalja, azt gondolja. Övéből az kését elé is húzza, oda is osona, s hogy fölibök hajla, az leánnak haját levágja, tarsolába bérakta, s eltolvajlotta. Hogy ezt mívelé, csendjén elméne, s őket magokban hadja. Rövid idő múltán álmából az leén felserkene, s rájöve, hogy hajából hibádzik. Nagy panaszolkodásba, rívásba, sajnálkozásba kezde, erre penig Thyrsis is felserkene, kihez az tündérasszon igyen szóla:

Ó, lelkemnek bírója, ó, mi cselvetés, végem, ó jaj!

Kesserő az bánat, s késő immár, ki gondolta volna tolvaj

Hogy erre jár rossz szándokkal megfosztani egy csokor haj

Varázsától! Add ruhámat, sietnem kell, csak még szóljak:

El kell immár tőled mennem, maradásom nincsen nékem / tovább / itten

Az magamnak honába most, szerelmesem, hagyál térnem

Tündérország az én hazám magam penig királnéje

Arcadia kies tája országomnak neve néked.

Annyi marad most immár csak, szép búcsúszót végyünk, s adjonk

Esküldjél fel az hívségre. Én mondám, hogy tiéd vagyok.

Csalárd ne légy többet, de az szerelemben állhatatos.

Hív szivedben mint rosdától menten ezüst, te úgy ragyogj!

Ez szókra penig Thyrsis igen elcsudálkoza, s utána csak elszomoroda, Könyvek szemében gyűlének, s megeredének. Így kérdi kínjában, szíve szakadtában, kegyesét, hogy hol tanálja:

Izenek vagy magam jüvék,

Az én szómban bízvást higgyél!

Bizonságul im ajándék!

De most immár én elmenék.

Avval penig rósa szálat adott az Thyrsisnek. Ennek utána jöve újra sötétlő nagy köd, s széllel vala annak sűrő terjedése. Az tündérasszon reá tekénte, magát megrázza, ki is nől tolléke, szárnyait kitárnyasztja, felelmelkede és elrepüle és eltűne. Kék ég élén, zöld föld fölött tovul szállt. Thyrsis penig magában maradott ottan az rózsával kezében, s ottan kétségben ese.

(...)

III: ACTUS

(...)

Orlando:

Ó, rút hamisságnak, undok tévelygésnek viszálytató csapása, elfajzott kórságnak békét rontó ragálya, békózó tetszelgésnek csalfaágra vezérlő gödhes, dögledetes kórsága, olyan az életem, mint itten ez labyrinthusban való járkállás, kétsében forgás, esmérhetetlen megcsalatkoztatás.

             Barátim immár elhadtak, csak magamban mégyek, kincsem, mit eltolvajlottak, éngem szivébül kivet, hozzám immár egészen idegen. Az bestye Bálint, kit fottomig való jó barátomnak alítottam, kinek minden gondolatimat, vágyamat, kínomat előszámláltam, mily fertelmes árultatást mívelt az hátam megett. Az kurva Montan is minő tőrt állított nékem, kit honomba híttam, hogy ittem való képes, jó móddal légyen, s jól lakásban vélem s Bálinttal, hogy minden ily tetsző udvari módon mondjunk búcsút néki. Az Angelica is, nemhogy hozzám hajlana, elútállt immár végleg, éngem semmiben nem kiván, s szívét nem hogy enmagam, vagy senki, de ezek ketten bírják. Ki tisztátalanság, rossz, feslett erkölcs, mocskosság, hogy így az hátomba kést üt. Mint az pelikán apró fiókjai szaggattják az szívemet étekül. Nem gondoltam volna, hogy valamikor is ily lator kurvaságokra vethetné magát. Csalárdság, asszon az te neved. Énkább eszemben sem veszem, mert az szivem megreped, eleped az fájdalmamtól.

Mint gerlice ki az hites társa vesztén kesereg, csak az magos fölyhőkben kereng, száraz ágra száll, onnét kiálja bánatát, gondúlja búbánatát, hogy ez életben ez világon immár senkihez fel nem gyullad szerelemmel. Én is így tekergek, egy punkt környül megyek ez labyrinthusban. Im, egyedül maradottam immáron, mint kőszál az zápor s kőesős fellegek között, csak egyedül állok, szél szaggatását, esső foggatását, az mennynek is csapását egyedül állom.

               Ó, én veszett fejem, talám én vagyok ez egész dolgoknak oka, mérges és rontó vizet terjesztő kútfője, rothadást nevelő mocsárok felkeverője! Mi balgaság volt Angelicát megmutatnom ezeknek! Ó, ha árva fejem tudta volna, mi nyomorúságot szakasztok nyakamba, bizonnal nem cselekedtem volna, sőt még az szívemnek az letinkább tartó bánattjáról, kedves kénjáról, magát epesztő hajlandóságáról, s igen nagy kévánságáról is csak egy szót sem szóllottam volna. Ha tudhattam volna! De nem láthattam, azmint itt való jártamban sem látom hová juték, s mi vár reám.

               De azt látom immár, mi nyilván áll, hogy az Szerencsének az szarpiszkáló volta, vak szeme, két csavarodott karja nyomorgatott, kegyéért köszönetet csak néki mondhatok, hogy ily igen megáldott éltem romlására, elmém háborodására, szivem bomlására! Mert ő az rusnyasággal teljes, varas karú kegyes, ki ha szerelmet oszt, mindentől megfoszt, Ha jobb varas karja valamit tesz, az balabbik pörcenetes keze mindent elvesz, s az megnyomorodott elhasznállt szerelmes, betegséggel béves, gyászruhától ékes elemésztetik. Tündéres voltát, gyűlölség szerzését, hadtartó viszály élesztését ha eszembe vettem volna, abagos pofája csalárd mosolgását láttam volna, énkább valami odúba búttam volna, vagy ez világról is elléptem volna, de nékem adta állhatatlan apasztó szerelmét!

               Vagy talám az másik vak az ludas, az semmire kellő Venusnak basztard fattya, tőle elvaduló, s hozzá hasonuló renyes Cupidó szivet forgató, dögletes kurválkodása! Ki vak szemével még az nap sütésben sem nem látja mit cselekszik, kinek nyílában, mit té-tova lő foglaltaik méres mennykő, romlásnak oltoványa, mert tőle terjesztetik sok kínzó nyavala, elme állapatnak bomlasztó hatalma, az szemnek hájogtól lett vaksága, alvásnak elmarasztalása, asztalnak távoztatása, magának szomorgatása, de letingább az húsnak pokolbéli kívánása az mesterségének legröttenetösebb szömölcse, kit jegyajándékul emberre ád, mint annak kegyese. Im, itt az mívök eredménye az Venusnak s fattyának, im ez legszernyőbb árullás, kihez voltam mint hites társ, kink imádságom járt, kivel perlekedtem, feddtem, s nem az kévánságom teljesítni nem akarja, s általa támasztott bajom sem orvosolja, még mételyes s tevises veremben ejt, ez semmiért, sőt elvételért való vad bosszulása, szarforgató kurválkodása! Ó, hogy nem olvad, hígul s enyész harmattá ez igen, igen merő hús!

Ez kert is csak ékes, édes kép, mi takará az gödhes kórt, mi az világon tenyészik. S mostan úgy mutatá maga képit, mint üresség, mert ez kert nem ez világ, csak szépen vart szemfödő, mi romlást takar, mert az világ nyomorult kert énább, kit kőeső tör, aszu szél gyötör, szárazgat, s egy romló dög, kit rothadás rág. Sohol sem tanálni benne nyugodalmat, kegyes időnek jól lakást hozó állapatját, semminemű békének vigaszságát. Háboruság ellen nincsen jámborság. Mily untató s üresült, nyomorgató nékem ez világi űzlet! Rút világ, gyomos kert, mi tenyészik, hogy magva hulljon, s dudva és üszög kövér laka. S mily Balgán aránzottam, hogy ez elkerített helet kivonhatám az Szerencse uralmából, kinek magam mégis horgára akadtam. Ez birtok börtön, s így tahát az egész világ is az. Immár az engem környül vett megvetett hálóból kivágom magamot. Csak egyetlen vágással, s az pillanatban megszabadulék ez tömlecből.

(...)

Ad animam suam

Orlando:

Mindenben látok egymás ellen való sok dolgot, nagy harcot, kegyetlen sarcot, árultatást, pártot. Az nap búzát növeszt, de konkol nő helyébe, héában van az csak, mert az gyakor zápor mindet megrohasztja, s majd jön rá a dér, az is megfagyasztja, s időnek múltjával tavasznak terjed rá sugára. Világi dicsőség mind csak elszáll, porlasztja az halál, újak jönnek helyébe. Még az kemén szikla, héában hogy szilárd, az is csak lepottyan hertelen völgybe vág, de az föld rengése helébe újat ád. Héában hogy harcol minden itt mindennel, héában hogy veszik újulnek mindenek. Mint asszonság szép ruhát képet úgy vált az természet. Erényes életet gyalázat ér, az hamisakat magasztalásáért. Napfént éjszaka sötétje elvesz, tisztes ember jó hirnevet veszt, gyalázotot nyer, penig semmit sem tesz. Víg mosolgó orca öreg búba fonyad. Kemén vas megvásódik, gazdagnak pénze folyik, szegén is gyarapodik. Rút bú gyászbul vígságba oltatik, éjszaka sötétjébe fény ontatik, kárvallott gyalázat romlattatik, helébe dicső hírnév érdemtől ment rakatik. Viadalt ví halál az élettel, egymással üzekedik kesserő gyűlölet és édes szerelem. Semminek ez világon nincsen tartóssága, annak helé vagyon állandó csatája. Ezért fordítsad el az te tekénteted ez földi világról, nézzed lelked méjlyit, hol lelhetsz tartósságot.

Az satnya szerencse vezet mindenemü dolgot egymásnak ellent, hol híánzik, oda rosszat s ellent tesz, az sokból penig sokat vesz, így cserél dolgokat vak szem, s így lőn, hogy ember mindenen csak rajta veszt. Azhogy kívül is, úgy magamban, láttam lelkemben, hadtartásának kárát vallottam. Mondják az szerencse ez világnak királynője, mások penig hogy az szerelem, lévén oly hatalmas, hogy még az isteneket is, közülök az legfőbbet, Jupitert is uralma alá vonta. De én immár kivonom magamat az uralmok alól, nem kell nékem csaló, tündéres voltuk, mert csak ez világon uralkodnak, nem penig az szívnek táján, mi csak egyedül az én királyságom, mert sem nekik, sem penig másnak sem engedek többet oda bebocsájást. Sohol sem tanálhattam állhatatosságot, mindenütt csak láttam lator forgandóságot. Bátor környülvett sűrő veszedelem, s csak az szerelem, mi állapatját bennem tartósságban leltem. De abban is megcsalatkoték, miképpen az barátságban, s ez világnak mindennemű dolgaiban. Hitemet vesztettem, de most immár azt csak magamba helyezem. Egyenes esvényt járva, el ne bologjak, ne szórjak por magam szemébe, nyugodjék le lelkemnek hullámzása, hallgasson ez világ, szűnjék az sors dihöngése. Jó idő légyen csak, és mint nyájas pásztor, nyugton furuglállok, nem gondolok gonddal, terelem az nyájom, sz búbánat nem aggasztal, szerelmi kén meg nem aszal, ha penig az tél jő, tudom, lesz jó idő tavasszal. Szivemnek gyémántát csiszolja sok sújtás, s úgy mint az bárány viselem az foggatást, békességgel tűröm az nagy terh nyomást, eszemben béveszem egyedül bizonyos tudást: hogyha most vihar van, lészen majd tisztúlás. Ha penig időnek szépsége hogy szűnik, szivemet zablázom s tanulok tűrni.

Állhatatosan járok, egymagamban békességben lészek. S hahogy az szelek mégis tépnek, erős tűréssel életemet élem. Távoztatok magamból minden feles félelmet, minden hív reménséget.

               Nincs mit remélljek, semmit sem nyerhetek.

               Nincsen mitől félnem, semmit sem veszthetek

               Az szivemben élek már Ez Világ helyett

               Arcadiám végül csak ott lelhetem meg.

INTERMEZZO

(...)

Orlando:

Az házsárt tétjére, Szerencsének kényére, annak kerekére nem teszem immár semmimet. Az barátságban megmaradék, de bizodalmat vesztvén csak meggondúltan szólok s cselekszem. S az szerelmet, azmint használotlan ó szert immár távoztatom szivemből. Az literatúrát kivetem elmémből, nem írom az magam búbánotát, nem olvasom az más baját. Kételenségbül bezárom kertemnek világát, attúl fogvást, hogy Bálintot, azmint kitaláltam méltón búcsúztatom az többi társival, s az Comoediája lejátszása után immár véget hogy érjen az magam Comoediája is, csak azon lészek. Nyugodt magánossággal dolgomat tészem, lelkem kínomtul ment lészen.

Nem tudhatám mért, de egy idő óta minden kedvemet elvesztém, s minden dolgommal felhagytam vala, mit végzeni szoktam. Olyan nehéz kedvem vala, hogy ez világ, ez gyönyerő alkotmán, füvekkel bévelkedő tág föld nekem csak kopasz kőszál, s ez dücső egek, szélös mennybolt, arany tüzekkel kirakott kiterjedt erősség, nékem már semmi egyéb, csak dögletes párák öszveverődése. De micsoda tekéletes mív az ember! Elméje éles s nemes, alakja mi csudálatos! Mert mindenben az angyalokhoz hasomlatos. Ő vala ez világnak ékessége, s annak minden vadának s állatának minta képe. De mégis ez csipet por mi nékem? Nékem immár az ember nem szerez gyönyörűséget, nem csudállok sem embert, de asszont sem.

Ez kedves kertemben, csinált Arcadiámban csak magam járok, mert ez világban tétt ez hely veszélyektől szaggatott lészen, kiragadám hát belőle, s elkerített voltát bezárással erősítém. S ki az megmondhatója, talám az Angelica is, nem is létezik valóban, csak ebben a kertben az hév naptól tébolult fejem tündér ámodása. Nám, talán ez vala az vétek, mi magát megbosszulá, hogy egyre csak az régi Angelica kegyes mátkámhoz hasonlítm az mostanit, s az elmém szép színekkel illette az ő ábrázatját, hogy immár nem is való kép vala az. Hiszem ez pásztoros Comoedia is elmém bezárt kertjiben éle. Candiát hitem új életre hívni, az elfeledett emlékként napfénre támasztani, de ezközben feledém, hogy az Candia is, valami boldog hon vala, de csak ez világban leledzett vala. Penig az Candia elvészett immár, mert én sem vagyok, miképpen az Credulus históriájában enmaga, kit annak előtte nem úgy, hanem Thyrsisnek, s kegyesét is azon mód máshogyan nevezték, s fel nem esmérhették egymást nemcsak az nevüknek mássága mián, hanem mert mind az kettőjük igen megmásula. De akkor mi okból esnek ujobbszor is szerelembe egymással? Mert az terténet szerént az Credulus azért, mert az kegyesét az régihez igen hasomlónak alította lenni, az penig akkor viszonozza szerelmét, mikor megtudá, hogy az régi Thyrsise ez itteni Credulus, kihez mindig, idegenben is hív maradott. Penig tíz esztendeje nem látá őt, s Credulus képiben, ez név alatt nem szereté meg ugyanazon embert, kit Thyrsis néven esmért. Ó, hitető, hamis história, bolond találmány, kórságos elme csinálmány! Ily dolog csak Arcadiában eshet meg, de az nem ez föld szinin leledzik. Nem valék Credulus, ki időnek múltjával az szerelmét megnyeré. Ujra az szerencsétlen Thyrsis valék, ki az szeretőjétől elvált. Mert nékem Angelica nincsen immár, ujra holt.

(...)

VI. ACTUS

(...)

Igyenes kőszikák, röttentő felnőtt fák

               sűrő Erdő, ki setét

Lá bennetek bolgok, itt az szarándokok

               S vadak helyén lakozék

Nap orcája rútult homál fölyhő burult

               De forg előttem egy fén

Ki vakságot oszlat, két szemem Világa

               Ki keserg-ő szerelmén?

               Echo: Elmén-Én

Ki szóllott, ki felelt, választ ki tett nékem?

               Ki zavarja magányom

Ez Világnak szava az Erdőnek hangja

               Im most ő ki felém szól

Ekétig én mondtam csak az panaszimat

               Ő csak volt mint hallgató

De Ez Világ tömlec mint az én Szerelemem      

               Mindkettő csak friss békó

               Echo: Éhó-Ó

Echo ki választ mond, tündér istenasszony

               Az test nélküli hang ő.

Minden terénetit igazán esméri,

               Ezért tanúságtevő.

Ez Világba szólok, abban mutatkozom

               Mint tikörbe tekéntő.

Magánosságomban csak te vagy az én társam

               Mind a sok búm hozzád nő!

                                                              ECHO: Nő-Ő

Látd-é hogy elvesztem, bolgok Ez Erdőben

               Mert az esvény mind álnak

Azmint az élteben, úgy megtévelyedtem

               Az fák oly vaddá válnak

Echo Ez Világot esméred tudod merre menjek

               Hogy az utak mint álnak

Benne bizodalmam, izend meg az utam

               Mit Erdő véled kiáltat!

                                                              ECHO: Ki áltat-Áltat

Soha nem áltatott, és még álnak sem volt

               Mint bolondul én véltem

Reménség áltatott, csalárd bizodalmom

               De mind ez sok kérésre

Nem felelt jó szóval, feles az sok óhaj

               Nincs semmi enyhülése

Héában reméllek, érte égten égek

               Szerelmit nem égérte

                                                              ECHO: Érte-Te

Érte én veszék el, ez nagy kegyetlennek

               Kiért szívem örvendő

Noha nemcsak ő az, ki tudja kínomat

               Hanem ez sűrő erdő

Kinek úgy sivíték, mert hogy bémerölék

               Oly az mint lúgos fördő

Ez kínvallás mellett vehetem eszemben

               Hogy mily nagyon gyűlöl ő

                                                              ECHO: Ölő-Ő

Hogy az ő újult s öregbelt bánatjára ilyen féle választ vőn Echotól, lassan az többi pásztor is az hegy tetejére érkezék, s az Echoban gyönyörűséget lelve, azt válaszra serkentették.

3. ecloga

Az világ határán nyolc ifijú pásztor

Rengeteg erdőn túl, esméretlen tájon,

Elveszve világban, úttalan úton,

Az éltük útjának felétől túlon

Mert legeltetésben kösziklára jutott.

Verssel versengettek hogy ki jobban dalol.

Pásztori diadalt az nyeré egészin

Ki költ meg jobb s szebb dalt kegyese szépségin

S Ekho felelje rá az kegyesnek nevit.

Ekho tündérsszony, sziklák közöt lakoz

Tündéres voltjában meg nem mutatkoz

Csak hangját hallatá pásztori dalhoz.

Elsőnek Thyrsis jő, fellép az szirtre

Szétnéze tág szemmel kietlen vidékre.

Búbánat orcáján, könyvek az szemibe

Szomorgván szép párján, bizon ő az, kinek

Kedvére nincsen ő nehéz szolgasága,

Érette itthoni mezőt hogy elhatta

S nevét idegenben fogta sok dalba.

Erőt vesz most kedvén ígyen kiáltva:

Ekho istenasszony annak a nevét szóld

               Ki rajtam sebet is hágy.

Ki magát tagadá, tőlem el ragadá

               Személe csak fénlik ám

Szivemet likasztá véremet hullatá,

               S szívemnek rang e lik ám!

                              Ekho: Angelikám

Ezen többi ifjú csak elmosolyodék

Közüllök az újobb, Credulus is jövék

Egyetlen párjának kezébe mindenét

Szivét, elméjét és éltét letevé.

Bujdosásom oka, szerelmem nagy foka

               Ki már el sosem múllik.

Kigyetlen tündelvény, rég vala csak enyém,

               Kin fejem el búsulik.

Kit hogy szivem meglát, idvezli csodáját,

               Ámul is elájul is.

                              Ekho: Julis

Ellépe Credulus, bólinta csak bátron

Jön az harmadik is, ki legifijabb pásztor,

Mester az dalokban s nincsen még szakállo,

Licida most kezdé szerelmi társáról:

Vagy tizedik musám, negyedik graciám,

               Rózsám, tevise kemén.

Lelkem megbetegült, te lehetsz gyógy írül

               Mondd, mért nem nézel felém

Édes képed ép s szép, éked nékem hóhér

               Ki trónol elmém helén.

               Ekho: Helén

Igencsak ámulják, és elismerék

S most Dienes hertelen máris oda ugrék

Ott terem szavával valakinek helén

Mosolgós víg képpel ekképpen kezdé:

Csilingélő virág, verhenyes kis mókám,

               Tűz az te csöpp orcid!

Te húsos jószágom, brúkollós galambom,

               Megcsókúllak máris!

Víg kedvem ő vagyon, ha csípős is nagyon

               Azminthogy sokszor mar is.

                              Ekho: Maris

Máris vígság támad, de elhallkul mindje,

Az ötödik ifjú sorára jű vígre,

Nagy bánatja vagyon, tétova az lípte

Az ő szíp kegyese igen nem kímílte.

Szivemre fölvísve vagyon az ő neve

               És nálad mint tikörbe,

Ekho, ki lakozol szernyő nagy tájokon

               Világnak te vagy kípe.

Ki az kinek mondom: hogyha tovább kínzol

               Inkább szóljad: víge?

                              Ekho: Jadvige

Vigez így dalával, s egy vig ifjú vala

Ki tanít az Erdő mostan esmért szóra,

Kedvese nevét így Ekhonak odaadva.

Hatodik szóllala kettős neve nyomban:

Víg, boldog táncokot egy virággal jártom

               Szerelmes szókat szólva

Meg nem tudtam nevét, tündelvény eltünék

               Reggelre virradóra

Penig az reggelig Venusnak játékit

               Űztük izzadóra.

               Ekho: Iza-Dóra

Izz az szóra mindjük, s jő az újobbik,

Elmében gyönge, de szívben az jobbik

Az előbb szólt dologért mert adá mindenit

Talám szégyelkezik, de hamarjában kezdi:

Őelébe szórtam minden összes jómat

               Mondtam: csak őt szolgálom

Ölébe letettem, elmémet szivemet

               De minek ez szorgalom

Heába volt minden az igyekezet feles

               Mert egy nap kikosarolt.

                              Ekho: Sarolt

S elárolt legén így, mostan választ vőn.

Olt tüzet szívében egy legén, ki végső

Pásztorok között ő satyrusnak tetsző.

Fellépe gyorsan ím így kiált az szirtről:

Kis pásztor leánka friss szűzi virága

               Szívemben egyetlenke

Csak valék én is úgy, szivében édes kút

               de ő oly kegyetlenke

Bár inkább ölemben szeretne éngemet

               Úgymint meztelenke

                              Ekho: Lenke

Azminthogy így végzé, utolsó bevégzé.

Egymás között vitaták mint vala versengés

Tanakodásuk az, hogy jutalmot ki nyeré.

Amaz jutalom penig egy juh vala

Mit Thyrsis hogy legjobbának ada.

Mind nyolcan valának nagy tanakodásban

Ám igaz legjobbat ők mégsem találnak.

Oszozunk – úgymonda Thyrsis – az zsákmánban,

Megsütjük az juhot s leszünk víg lakásban!

(...)

V. ACTUS

(...)

Inventio poetica et Arcadia – lusus pastoralis

Orlando az kertben jár, mi immár nem az általa csinált volna, de az igaz Arcadia, mi szinte régi s veszett Candia, mert meglelé immár ez tündér országot.

Orlando:

Kövér füves pázsit az kegyesem bőre, virágos erdője, széllel abban bolgok, beléveszve járok, mert az kezem vagyok, mivel símogatom. Puha termő földje, annak sok virága, mi kellemetes illatozása. Az ő fénes haja, nap nevelt fiatalos. Az ő tiszta szeme két jó vizű tó, lebbeg az ény rajta, vagyon csillogása, mint két angyali szeme világa. Az ő finom orcája mint egy rózsa kert, szíétől piruló az szerelmében. Orrocskája egy fejér kőszikla, az szájacskája az Echonak laka, annak barlangja. Puha húsa oly, mint jól mívelt termő föld, érett gabonája hajladoz széltől, oly, miből fehér liszt lészen, teste az éltető kenyérnek. Az ő nyaka íve mint lankák mezeje, kiken legeltetnek az pásztorok egyre, báránkák táplálója annak mező-húsa. De látom az legelők felett, az két hegyet, éltető kútfejek laknak benne, ez ő két szép mellye, eső nevelt kerek hegy. Az ő hasa penig hosszú gyimelcs kertek, benne szőlő érik, mézel az naptul bétellik, az olmáktól az fa ága meg is hajlik, sorban pirosodik. Apró kis köldeke ez kertnek kútfeje, s vagyon mint éke. Így járám bé az az rózsakertet, az lankák mezeit, Kerek helyeket, gyimelcsfák kertjeit, azmire egy sűrő erdőbe jutok mi vasztag fákkal rakott. Hogy az erdőségben járdogálék, sokfelé térék, talám el is veszék mire meglelém az barlangot, mi az erdő mélyén rejtezék. Ez penig az Venusnak vagyon felszentelve, s az faláról körben méz folott, édes illatú nectár, azmit kínál minden éhezőnek. Echo lakik ottan, de más fajtájó, s s más szókkal ad választ, ha szólok, mesterségesebb a játszóbb szavakkal. Felváltám az kezem, megküldöm az nyelvem, hadd járja az barlangot, minden jóval lakjon, ambrosiát kapjon, ily isteni eledelt, hadd nyeljek sok ín útán gyógyírt mélyéből ez kehelnek, mit az szeretők nyelnek s mitől élednek. Éledtem én szinte, minthogy igen érzém az vérnek bőségét szerszámom keménségét.

Nyelvem helyett küldtem, aztot, hadd egyesüljön mi elszakasztatott, ketté vágattatott. Sok bujdosás után így juték bé mostan az én régi drága kedves jó hazámba, én óhajtott Arcadiámba.

Az sok szarándokság, hosszú bujdosás után, mint dalos filemile puha fészkire, gyermek anyja emleire, nyúl az ő odúába, megtér minden otthonába.

Az vágyódás gyertyáját ő felgyútotta, piros rózsás fényét csodállotta, az viasznak gyöngyöző csepegését várta.

Venusnak játékában fáradtunk egyre, bémerülvén az hév szerelembe.

De semi rútság ebben nem vala, bémentem végre az tiszta templomba. Az oltár előtt térdre hajolva, imádva, imádkozva, azt megcsókoltam. Az Úrnak szent testét én magamhoz vettem, sok bűneimtől váltott végre meg.

Orcája pirosút az gyönyörűségtől, pihegett az kellemetességtől, azmíg mint az Aetna-hegy sok gerjedésre, piros tűzzelt tört föl annak hévsége. Az ember holtában lelkét kileheli, egyesül az Úrral, azmint vélik, mert őáltala teremtetett az maga testéből. Otthonába megtér ő, az vég szentségétől az testvét veszte szabadul tömlecéből. Így mi is valánk, egymást szabadítánk, az szerelemtől az testünk után lelkünk összeadánk. Az szeretőm hogy az gyönyörűségtől úgy vonyogott, szerelem helyett ha halál jőne szabadítóul.